Parancsok IV/1.

  Egy hullán ülve Rioshi Ya életről, halálról és pusztításról gondolkodott.

Miközben egy letépett karra bámult, eltöprengett: vajon a lélek is olyan könnyen elhagyta a testet, mint az a végtag? És mikor elhagyta, vajon hová tűnt, kihez szállt? Úgy gondolta, Nurt illetné meg, hiszen a Vérős az Ő nevében mészárolta le támadóit. Sok más istenségről is hallott, de senkit nem ismert el Kétfejű Atyján kívül.

Egyébiránt nem akart gyilkolni. Amazok valószínűleg jó ideje fosztogatták már az erre járó vándorokat. Rioshi Yara is úgy tekintettek, mint egy közönséges utazóra, aki gyaloglás közben csak azt várja, hogy kirabolják. Előrontottak az út menti bozótosból, megvillogtatták késeiket, fenyegetően ordítoztak. Megtehették volna, hogy egyszerűen megfosztják javaitól – vagyis megpróbálják megfosztani –, de nem: meglepő részletességgel és ötletességgel ecsetelték, mi a szándékuk a vörös hajú férfival.

A Vérős elmosolyodott. Hogy megrémültek, mikor alakot váltott! Akkor kiabáltak csak igazán. Könnyű volt elbánni velük. Nem érzett bűntudatot; a banditák cseppet sem bizonyultak jobbnak nála, a vérszomjas szörnyetegnél. Persze futni hagyhatta volna a bandát, az első pillanatokban el is határozta, hogy nem oltja ki az életüket. Aztán az egészet elmosta a vadászat izgalma...

Okok és célok, ösztön és akarat. Ennyi lenne a különbség közöttük? Sok emberöltőt leélt már, Rioshi Ya mégsem tudta eldönteni, mennyire állat ő, és mennyire emberiek Orcan lakói.

Akárhogy is, időről időre kénytelen érintkezni velük. Megrázta a fejét, és egy fűcsomóval nekilátott letisztogatni magát.

Feltámadt a szél, pállott, vértől és füsttől avas dögszagot hozott a fák közül. Rioshi Ya mozdulatlanná dermedt. Ismerősnek tűnt neki az orrfacsaró szag, noha réges rég nem érzett hasonlót. Mélyet lélegzett, bár igazából a lelkével jobban érzékelte a jelenséget, mint az orrával.

Ami közeledett, annak nemcsak testéből, de egész lényéből áradt a bűz.

Távolról medvének látszott, de ahogy letiporta az aljnövényzetet és előkoslatott az árnyékból, megmutatkozott torz testének minden apró részlete. Négy lábon járt, ebből az elülső kettő fatörzsnyi vastag, szürkészöld karmokban végződő oszlopként süppedt a földbe. A hátsóak ehhez képest egész csenevésznek látszottak – Rioshi Ya persze tudta, egy szemvillanás alatt kizsigerelhetne velük egy embert.

Kutyaszerű feje mögött rettentő, túlfeszített íjként görbült a háta. Loncsos szőr fedte az idomtalan alakot, barna foltokkal tarkított sárga takaróba öltöztetve a lényt. A Hiéna, Nur hírnöke közelebb sántikált, és összecsattintotta agyarait.

Rioshi Ya felemelkedett ültéből, aztán alakot váltott. Így kívánta a hagyomány: Vérős a Vérőssel nem beszélhetett másképp.

A Hiéna fejet hajtott, nyakán megfeszültek az izomkötegek. Azon a nyelven – morgások és kaffantások keverékén – szólalt meg, amelyet csak ők értettek.

– Üdvözöllek, testvér! – recsegte. – Urunk üzenetét hozom.

Miközben viszonozta a gesztust, Rioshi Yan kellemetlen érzés futott át. Ez sokkal inkább a Hírnöknek szólt, mint atyja parancsának. Mindig is ellenérzéssel viseltettek egymás iránt, amely kezdetben a Vérősök közötti vetélkedés keretein belül maradt. Később azonban a Hiéna mind ellenségesebb, mind gyűlölködőbb lett: nem egyszer hajszálon múlott, hogy nem ontották egymás vérét.

– Üdvözöllek. Hallgatom Nur parancsát. Add hát elő!

Beszéd helyett a másik lassan körözni kezdett Rioshi Ya körül. Kerek szemében irigység fénylett.

– Úgy látom, jó sorod van ezen a világon – morogta. Összerázkódott, ahogy szivárványszínű derengés futott át a testén. – Biztos remek vadászterület ez a sík, de én sose bírtam.

– Nincs okom panaszra.

A hatalmas, groteszk szörnyeteg egy felkarcsontot kezdett piszkálgatni a földön. Hamar ráunt a játékra, és arrébb pöckölte a húscafatokkal borított, véres maradványt.

– Annyira nincs, hogy félmunkát végzel a prédával... mindegy, nem tisztem megítélni, hogyan vadászol. Én csupán urunk egyszerű hírnöke vagyok.

– Így igaz – hagyta rá Rioshi Ya. Elvicsorodott a kárörömtől, amikor meghallotta a mély morgást: ennyi is elég volt, hogy felbőszítse a Hiénát. – Éppen ezért arról kéne beszélned, amiért küldtek... Vagy tovább szórakozol ezen az állítólag kényelmetlen síkon?

– Rég találkoztunk, testvérem – mondta lassan a Hírnök –, de már akkor is arcátlan voltál. Hogyan is reménykedhettem, hogy Atyánk figyelő tekintete híján jobbá leszel? Egyszer talán majd te is eljutsz az én birodalmamba, rőt farkas... Ott majd kiderül, hogyan boldogulsz.

A párbeszéd ártalmatlan évődésnek hangzott volna, ha emberek között zajlik. A Vérősök azonban más értékrend szerint éltek. Megkérdőjelezni a vadászatban való rátermettséget a lehető legnagyobb sértésnek számított közöttük. Rioshi Ya önkéntelenül támadóállást vett föl, orrnyergén felráncolódott a bőr.

A Hiéna nem adta jelét, hogy észrevette volna a reakciót. Az eget bámulta, amely a szélben rezgő falevelek között vakító azúrszínben ragyogott. Nyál csorgott le ráncos, fekete ajkáról.

– Keletre innen megtalálod Jahoq városát – mondta. – Két, talán három napi járóföld, mármint a te tempóddal... Megkeresed a Gyűjtők Templomát. Biztos valami nagy hodály, színes üvegablakokkal. Utána kapod meg a további utasításokat.

– Jártam már Jahoqban! – csattant fel Rioshi Ya. – Köszönöm, hogy útba igazítasz a saját földemen! És ha már itt tartunk, legközelebb...

Elég!!! – A bömbölés félmérföldes körzetben felriasztott minden élőlényt. A Hiéna hátsó lábaira emelkedett, majd földrengető dübbenéssel visszazuhant az elülsőkre. – Parancsot kaptál, Nur gyermeke! Tiszteld azt és a Hírnököt, különben cafatokra téplek!

– Próbáld meg, büdös, aztán meglátjuk!

Úgy látszott, a két Vérős rögtön egymásnak ront, valami azonban mégis visszafogta őket. A Hiéna csillapodott le először: jobbra-balra ingatta robosztus felsőtestét.

– Azonnal indulsz – közölte lassan, higgadtan, hogy Rioshi ne érthessen félre semmit. – És jobb, ha tudod: ott leszek melletted. Nem fizikai valómban – nem kell a feltűnés, igaz? –, de figyelni foglak. Teszek róla, hogy ne feledkezz el a feladatodról.

– Biztosra vettem – morogta Rioshi Ya. Közben azt kívánta, bárcsak támadna olyan erős szél, ami a bűzzel együtt elfújja a vele szemben álló rémalakot is. 

 

 

Jahoq városát vándorkalmárok alapították. Sokféle szerzet megfordult itt, sokféle céllal, és nem mindig távozott békében, vagy egy darabban. A szóbeszéd szerint valaki titkon patronálta a várost, mert az megdöbbentő iramban fejlődött. Ebből persze maga a titokzatos pártfogó húzhatta a legnagyobb hasznot.

A Vérős korán, kapunyitás előtt érte el a városfalat. Rajta kívül még számos kufár és mutatványos szeretett volna a lehető leghamarabb bejutni: a legújabb fesztiválra igyekeztek. Végül leengedték a hatalmas, márványfából ácsolt kaput, hogy a várakozó tömege bejuthasson. Rioshi Ya különös feszültséget érzett, ahogy átfúrta magát a batárok, ketrecek, hordozható kézműves műhelyek rengetegén. Nehezen viselt ennyi élőlényt, ennyi lehetséges prédát maga körül. Holdtöltéig még hetek voltak hátra – bár nem függött tőle alakváltása, ezeken az éjszakákon csábította legjobban Lehto fénye –, de gyengén, lágyan most is hallotta a hold énekét. Ezt még a Vérőst körbeörvénylő ezerféle zaj sem tudta elnyomni.

Magával a bejutással nem volt gondja – az őrök túl fáradtak és elfoglaltak voltak ahhoz, hogy minden idegennel egyesével foglalkozzanak, kivált ha az nem kufárkodni jött Jahoqba. Felhajtották a szekerek ponyváit, megbámulták az egzotikus árukat és állatokat, majd továbbot intettek. Rioshi Yara egy fáradt pillantásnál nem is vesztegettek többet.

Amint kiért a kapu boltívének árnyékából, arcon csapta a napfény. Hunyorogva a fejébe nyomta széles karimájú kalapját, aztán nekiindult felfedezni a várost, mint egykoron, sok éve.

Rég járt erre, de a nyüzsgésre még jól emlékezett. Jahoqban mindig tartottak valami fesztivált, vásárt, búcsújárást. Most éppen az Istenek Hete zajlott, ahogy kihallotta a tömegben feléje kígyózó párbeszéd-töredékekből. Ha bejárja a vásárt, minden bizonnyal talál egy sort, ahol Urugh, Issar, vagy épp Absolom hívei parádéznak. Egyik bagázsról sem volt nagy véleménye.

Olcsó szósszal leöntött sült kolbászt vett az egyik árustól, és miközben evett, végigjárta a bódék labirintusát. Sercegő hús, kotkodácsoló tyúkok... lánccsörgés, acsargó vadállatok, ismeretlen nyelvű káromkodás... nagy hangú kikiáltó, amint két csupaszra borotvált, kötésig meztelen törpe küzdelmét ecseteli... ricsaj, tolongás, kellemetlen szagok egyvelege, koldusok és utcanők, tolvajok és poroszlók. Mindent behálózó, zúgó-dongó zsivaj.

Rioshi Ya elhaladt egy szabadba költöztetett kovácsműhely előtt. A kovács segédje épp azzal dicsekedett a bámészkodó, dús keblekkel megáldott mosónőnek, hogy a súlyos fújtató, üllő mozgatásához emelőt használtak, mikor a vásár miatt idetelepítették az egész műhelyt, a tűzhelyet pedig egyszerűen újraépítették. A mester épp dolgozott: mindenki láthatta, ahogy pörölyével újra és újra rácsap egy fémdarabra, a kívánt formába kényszerítve az anyagot. A deszkafal mellett rozsdás gólem állt, alkarjáról hiányzott a borítás. A műhely mellett egy játéksátrat emeltek az Istenek Hetének szervezői, bár hogy a kártya melyik istenségnek volt kedves, Rioshi Ya nem tudta megmondani. Homokzsákokból emeltek sáncot a pavilon és a kovácsműhely közé, nehogy egy kósza szikra tüzet okozzon. A félrehajtott, csíkos ponyvalapok előtt kisebb tömeg állt. Emberek, elfek, sőt még néhány goblin is akadt közöttük, bár ezek inkább a védtelenül hagyott erszényeket figyelték.

A Vérős is közelebb furakodott, de nem a játék miatt. Olyasvalakinek a szaga csapta meg, akit régről ismert. Csontos könyökét használva a bejárat mellé küzdötte magát, és belesett.

Odabent fülledt hőség uralkodott, de ez egyáltalán nem zavarta a játékosokat. Hatan ültek egy kopott, karcos tölgyfaasztal körül, és mereven bámultak egymásra, illetve a kezükben tartott keményített pergamenlapokra. Istenek és Halandókat játszottak, a királyságban oly népszerű játékot. Odébb kockavető és pár céltábla árválkodott magára hagyatva: láthatóan mindenkit a kártya kötött le.

– Most emelsz, vagy mi van? – röffentette egy kopasz, erősen izzadó húshegy. Lapátujjai szinte összeragadtak a lapokkal, zsíros nyomot hagyva azokon. Egy nyolcast és a zöld mentés Halandók Hadnagyát kapta osztáskor, az asztalon pedig megkapta a párjukat. Rioshi Ya, bár nem játszott, ismerte a játékot: látta, a kopasznak jó lapjai vannak. Ellenfele – a másik négy, akik osztásnál nem voltak olyan szerencsések, mind bedobták –, rezzenéstelen arccal bámulta őt. Lapjai takaros rendben, lefelé fordítva hevertek az asztalon.

Rövidre nyírt, fekete haja sörteszerűen meredt a sátor mennyezete felé. Öltözéke is fekete volt, rövid szárú csizmájától egészen ezüstszálakkal hímzett mellényéig. Orrára drótkeretes látüveget biggyesztett – bizonyára nagy hasznát vette a kártyaasztalnál, hogy a sötét, kerek lencsék mögött nem láthatták a tekintetét.

– Hadd gondolkodjak még kicsit – mondta rekedt hangon, és az asztalra kiosztott lapok fölé hajolt. Kettes, nyolcas, a kígyóhajú Démonok Császárnője, egy hetes és a kopasz kezében lévő Hadnagy fehér mentés, Angyalok közül való társa. Mellettük kisebb halom aranypénz hevert, a sárga fém zsírosan csillogott a hőségben.

– Min gondolkodsz? – fortyant fel a kopasz. – Eddig sem emeltél, csak megadtad a téteket. Mondd be, hogy tovább, és érjünk a végére!

– Nem – egyenesedett ki a feketébe öltözött férfi. Sápadt arcán féloldalas mosoly derengett fel. – Mennyit is emeltél? Remek. Én is emelek. Felteszek mindent, csak hogy lássam, tudsz-e még jobban izzadni!

Az előtte tornyosuló pénztornyokat egyetlen lendületes mozdulattal betolta az asztal közepére. Az érmék fele rádőlt a kártyalapokra. Izgatott moraj futott végig az asztal köré tömörült bámészkodókon. Rioshi Ya unott grimaszt vágott. Meglazította hüvelyében a vadásztőrét, mert látta, zsebtolvajok suhannak apró árnyakként a tömegben.

A nagydarab kártyás zsebkendőt kotort elő zsebéből, és mialatt letörölte fejéről a verítéket, segélykérően nézett szét a köréje gyűlt embereken. Végül a sörtehajúra bámult, de hiába próbált eligazodni annak arckifejezésén. Az elunta a várakozást, és megszólalt.

– Nos, kedves Tapszli...

– Tapel!

– Akkor az – hagyta rá szórakozottan a látüveges. Elvigyorodott. – Megadod, vagy hagyod veszni az eddigi tétedet? Nem, ne érezd magad kényszerítve... de nincs sok lehetőséged.

– Legyen! – kiáltotta Tapel. Kirohanása inkább tűnt szánni valóan színpadiasnak, mint bátornak. Előrébb tolta pénzét – ami jóval kisebb tornyokat alkotott, mint ellenfeléé –, majd az asztalra csapta lapjait, színükkel fölfelé. – Két pár! Mágus uram, remélem kirukkolsz valami hatásosabbal, mint az én ügyes Hadnagyaim!

A sápadt férfi elkomorodott.

– Nos... hát... – kezdte. – Ezzel akartál kifogni rajtam?

Ahogy a hústorony ideges mosolya eltűnt, az ő arcára úgy költözött gunyoros, kárörvendő vigyor.

– Persze a folyamatos emeléseiddel kiszorítottad a többieket, akik körülbelül egy szinten állnak veled. Ezt okosan csináltad. Engem azonban ne számolj közéjük!

– A lapjaidat, a lapjaidat mutasd már! Teríts!

– Első szabály, amire majd rájössz te is, ha tovább fejlődsz: az Istenek és Halandókban a kiosztott lapok számítanak a legkevésbé. Nem bízom a szerencsében.

Hanyagul a pénzérmékre dobta a saját két kártyalapját. Mindegyiken egy Császárnő képe volt, csak más-más pózban. Az Angyaloké szemérmesen összefonta kezeit ágyéka előtt, a Halandóké azonban – a Nemes Ribanc, ahogy a megrögzött kártyások nevezték – melleit buján előretolva bűvölte azt a szerencsést, akinek a kezébe került.

– Orgia – jelentett be a mágus a kombinációt, teljesen feleslegesen. Kacsintott. – Gondold el, mikre képesek ezek hárman!

Tapel horkanása még a tömeg felerősödött moraján is áthallatszott. Nagy üggyel-bajjal feltápászkodott székéből, majd termetének hasznát véve félretaszította az útjában állókat. Ékes nyelven előadott, ziháló szitkai nagy derültséget keltettek a bámészkodók körében. Néhány utcalány máris utána eredt, hátha maradt egy kis elkölteni való pénze.

Míg az őt méltató, nevető hangok megtöltötték a sátrat, a mágus a lábánál tartott iszákba söpörte nyereményét. Közben egyfolytában szemmel tartotta Rioshi Yat. Mikor végzett, biccentett neki, aztán hátradőlt és nagyot nyújtózkodott.

– Mára ennyi, uraim! – mondta a savanyú ábrázattal mellette ülő kártyásoknak. – Ha kívánjátok, felőlem folytathatjátok, de nélkülem. Örültem társaságotoknak!

A csalódott kártyapartnereknek nem fűlött a foguk a további játékhoz. Kivárták, hogy a fecsegő, nevetgélő vásári bámészkodók szétszéledjenek, és új látványosságot keressenek maguknak, aztán ők is távoztak. Éppen ideje volt, hogy ritkuljon a tömeg: a Vérősnek uralkodnia kellett magán, annyira ingerelte a mindent belepő testszag, a prédák jelenléte. Hátrébb lépett, hogy kis szabad lélegzethez jusson. A vásár szaggal és zajjal teli fuvallatai most üdítőbbnek hatottak bármiféle hegyi levegőnél.

Amint az utolsó szájtátó is eltűnt és a kártyások is odébb álltak, a fekete ruhás vállára vetette iszákját. Elégedett vigyorral nézett végig győzelme helyszínén, majd a Vérősre pillantott, aki rezzenetlenül állt a sátor előtt.

– Üdvöz légy Jahoqban, rőt farkas! – mosolygott. – Elkísérnél egy darabon? Ekkora összeggel sétálgatni nem túl biztonságos. 

 

  

– Még mindig csalsz? Nem harácsoltál még össze eleget?

A mágus mosolygott.

– Mondjuk inkább úgy, bebiztosítom magam. Bár ezeket akkor is megkopasztanám, ha vakon játszanék. Ami a harácsolást illeti... a pénz mindig jól jön, bár ezt te másképp látod, tudom.

Lassan haladtak a zajosan hömpölygő tömegben, annak ellenére, hogy legtöbben megpróbálták őket kikerülni. A feketébe öltözött férfi hírhedtnek számított a városban, és nem csupán a játéktudása miatt. Rioshi Ya nem keltett feltűnést, ezért maga elé engedte, hadd térjenek ki az útjukból. A mágus egy főhajtással megköszönte a gesztust, majd rámosolygott egy gyermekét tartó fiatal polgárasszonyra.

– Jahoqban sok a kíváncsi szempár – mondta, miután a nő riadtan tovább sietett. – De a pletykás száj még több. Hírét keltették, ki vagyok, milyen Utat követek... nem mintha rosszabb lennék bárki másnál. Te igazán tudhatod, milyen ez.

Rioshi Ya biccentett.

– Leszámítva azt, hogy feláldozol bárkit a hatalomért, vagy hogy előnyhöz juss.

– Még mindig a lány miatt neheztelsz? Kellett a vére, hogy megnyissa a kaput. Nem tehettem mást. Sok titok van, amelyen osztozunk, és többségük éppoly mocskos, mint ez a város.

A kártyás felnevetett, és széles ívben körbemutatott.

– De nevezz nyugodtan önzőnek, Vérős! Ilyenek vagyunk mi, emberek... Lehet, régen az imádott isteneikről szólt ez a hét, de manapság már csak a haszonról. Nézd csak! Ott, azt a nagy bőrsátrat!

Nyitott oldalú, jól-rosszul kikészített bőrökből összetákolt építmény foglalta el a sátor-utca teljes sarkát. Benne ösztövér alakok guggoltak, szürke bőrrel borított kezük tétován kavargatta a felgyülemlett port. A sátor bejáratánál egy mindegyiküknél magasabb, egyenes tartású fajtársuk állt. Az ő testén nem csupán ágyékkötő, hanem egy, a vállán átvetett durva szövésű vászonöv is feszült. Tetoválások kígyóztak végig nyakától egész a combjáig jelezve, hogy ő a csapat vezetője.

– Trollok – mormolta Rioshi Ya. – Beengedték őket Jahoqba?

– Igen, mivel csak ezek a vad bestiák képesek elejteni a felföldi bölényt. Aztán eladják a csontját, ami úgy néz ki, mint az üveg, csak jóval keményebb. És persze szinte lehetetlen hozzájutni.

A mágus megvonta a vállát.

– Ha szorult egy kis ész a vezérükbe, talán megússzák baj nélkül, sőt, tisztes haszonnal térnek haza; a szürkebőrűek csakis rá hallgatnak. Ha nem... nos, tekints körbe! Meglepően sok errefelé a tűznyelő.

Valóban, egyre-másra lobbantak fel a karmazsin lángnyelvek, a bámészkodók nagy örömére. Az Istenek Hetének forgatagában nem volt feltűnő egy vándor tűzzsonglőr, de még tíz sem – a Vérős azonban, akinek figyelmét felhívták rá, egyszeriben gyanúsnak találta a sok hat láb hosszú csóvát.

– A város bérelte fel őket – vigyorgott pimaszul a látüveges. – A felükkel együtt jártam ki az iskolát, ha érted, mire gondolok. Mind becsületes iparosai a Művészetnek. Csak egy parancsszó, és hamuvá égetik a szürkebőrű kompániát. Jahoq elfogadja a más fajzatokat, de csak akkor, ha irányítása alatt tudja tartani őket. Látod, nem csak én vagyok önző.

Ismét felnevetett, majd levette a látüvegét, és egy selyemkendővel megtörölgette. Szemgolyói mélyvörös színben izzottak, ami még jobban megrémítette azt a néhány járókelőt, aki rá mert nézni. A mágus megvonta vállát.

– Beszéljünk másról. Mi hozott ismét Jahoqba? Te nem szereted a városokat.

– Felkeresett a Hírnök – Rioshi Ya a Hiéna említésekor megvetően elfintorodott. – Feladatot bízott rám. Egy parancsot, amelyet teljesítenem kell.

Mintha csak megidézte volna, a dögszag végigsöpört a sátrak közti szűk utcácskán. A feketébe öltözött férfi köhögött, majd arca elé tartotta kezét.

– Gondolom, akkor ő is itt van a közelben.

– Az ő szagát érzed.

– Ó... Értem. Meg kell hogy mondjam, Rioshi Ya, örülök, hogy te vagy Orcan Vérőse.

– Hagyd a tréfát! – az emberi alakot öltött farkas kedvelte a mágust – már amennyire ő kedvelhetett bárkit is –, azt azonban nem tűrte, hogy Nur gyermekein élcelődjön. – Ne hidd, hogy bármit megengedhetsz magadnak!

– Fogadd legőszintébb bocsánatkérésemet! – hajolt meg mélyen a másik, így nem lehetett látni az arckifejezését. Mikor felegyenesedett, ismét az a nemtörődöm kártyás volt, aki nemrég fosztotta ki az ellenfeleit. – Tisztelem a fajodat, bár csak téged ismerlek. Van azonban egy fontosabb dolog, mint hogy töretlen barátságunkról biztosítsalak, mielőtt elbúcsúzom.

– Ki vele! – Rioshi Ya közelebb hajolt, mert a közelben nagy üdvrivalgás és zeneszó mellett éppen egy mutatványos csapat haladt el. A mágus nem hőkölt vissza, de láthatóan feszültebbé vált a fenevad közelségétől.

– Egy üzenetet kell átadnom neked. Kérdeztek felőled, rőt farkas: egy bőrökbe és csontokba öltözött kis goblin. Sámánnak néztem. Erő sugárzott belőle; a magamfajta rögtön megérzi az ilyesmit. Láthatóan tudta, mit csinál – megmondta előre, hogy ide tartasz, talán még mielőtt te így döntöttél volna.

– Úgy – Rioshi Ya végigsimított a fejszéjén, amit a vadásztőr mellett, egy hurokba dugva viselt. A mutatványosok már odébb álltak, de ő még mindig a mágus arcába bámult. – Ez nem csak az Istenek Hete, hanem a Hírnököké is... Mi az üzenet?

– Ha nem boldogulsz a feladattal – márpedig nem fogsz, ezt mondta –, megtalálhatod őt néhány utcányira a Gyűjtők Templomától, a csatornával szemben. Minden éjjel ott fog várni az Istenek Hete alatt. Most pedig, ha megengeded, segítek neked megkeresni azokat a híres Gyűjtőket!

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2012-10-22 00:46 craz

craz képe

Már A verseny-ben is tetszett a pókeres rész, ide is beillik egy kis hangulatkeltőnek. ;)

Hibákat nem kerestem az írásban - tőled megszoktam, hogy keveset vétel -, csak két dolgot említenék. Az egyik egy szóismétlés az "Amint kiért a kapu boltívének árnyékából, arcon csapta a napfény. Hunyorogva a fejébe csapta széles karimájú kalapját, aztán nekiindult felfedezni a várost, mint egykoron, sok éve." résznél. Ez a páros csapkodás kicsit megakasztott.

A másik dolog inkább technikai jellegű. Mármint...
Idén volt szerencsém tűznyelők közé keveredni, és ez a mutatvány bizony látványos lángcsóváktól mentes. Mivel a tüzet elnyelik. Fémpálcika végén valamilyen alkoholos folyadékba mártott bigyót gyújtanak meg, és azt szájukba véve nyelik el a tüzet - egyszerű oxigénhiánnyal, bár azért szükséges hozzá gyakorlat, mert láttam már gyógyulófélben lévő hólyagos ajkakat. :) A tűzcsóvás dolognál pedig a szájukból köpnek-fújnak ki éghető folyadékot, ami az útjába tartott égő bigyótól kap lángra - olyan sárkányosan. Most hamár a mutatványos ezután bekapna egy égő valamit, tuti nagyobb balesettel járna. Persze nem vagyok a téma szakértője, csak úgy gondolom, ez így megállja a helyét.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

h, 2012-10-22 10:39 Hematith

Hematith képe

Köszönöm:)
A csapkodást javítom. A tűznyelők... Igazából nem írtam, pontosan mit csinálnak, vagy hogy simán tüzet fújnak, mert én sem értek hozzá:) Annyit láttam itt-ott, hogy köpik azt a folyadékot, valóban, ahogy írtad is.Szóval igazságod vagyon, csak meg kell keresnem, pontosan hol a bibi.

k, 2012-10-23 07:19 Nimretil

Nimretil képe

Tisztára, mintha valami jól megírt fantasy könyvet olvasna az ember. Kíváncsi vagyok a folytatásra, remélem, már kész van, és csak elfogadásra vár. Amúgy saját világon játszódik a történet, vagy valamilyen ismert helyen?
A novella végig olvastatja magát, én két ponton akadtam meg:
"azzal dicsekedett a bámészkodó, dús keblekkel megáldott mosónőnek, hogy a súlyos fújtató, üllő mozgatásához emelőt használtak, mikor a vásár miatt idetelepítették az egész műhelyt, a tűzhelyet pedig egyszerűen újraépítették" - lehet az én hibám, de ezt nekem még egyszer el kellett olvasnom, mire felfogtam, mi a helyzet. Nem hiszem, hogy a hossza miatt, inkább mert a "dicsekvést" nem tudtam konkrétan összekapcsolni azzal, hogy "emelőt használnak". Mármint ezzel miért lehet felvágni?
"Amint az utolsó szájtátó is eltűnt és a kártyások is odébb álltak" - ide nem kell vessző?

k, 2012-10-23 11:15 Hematith

Hematith képe

Köszönöm. Saját világ, régi világ, folyamatosan próbálom színesíteni, hogy kilógjon a többi közül. A történet kész van, apróbb javítások hiányoznak csak, de folyamatosan töltöm fel a részeket.
A dicsekvés: arra gondoltam, piszok nagy munka lehetett egy full műhelyt kitelepíteni a szabadba. És az asszonynép előtt nem árt magunkat jó színben feltüntetni:D.
A vesszőt meggondolom, lehetséges, hogy hiányzik onnan, köszi:)

k, 2012-10-23 12:02 Nimretil

Nimretil képe

Én annak idején segédkeztem falunapokon, meg vásárokon kinti kovácsműhely felállításában, az nem volt egy nagy wasistdas, lehet azért nem jött át akkor. :D Mondjuk mi nem használtunk emelőt. Fújtatóból még nem láttam olyat, mihez kellene, de mondjuk egy kétmázsás üllőnél már nyilván más lenne a helyzet. (Mi hatvan kilósat pakolgattunk, arra két ember bőven elég (egy is), még külön technika is van rá, hogyan emeljék.)
Pont azért akadtam meg, mert vártam, hogy felvág valami kovácsos virtussal, aztán meg műhelyállításról beszél.

k, 2012-10-23 12:09 Hematith

Hematith képe