Parancsok IV/2.

  Végül egészen a sátorlabirintus legszéléig kellett elvergődniük. A jobb napokat is látott sátrak mögött már a polgárházak szürke kőből emelt falai magasodtak. Rioshi Ya nem tudta eldönteni, a vászonfalak között zajongó hívek túlzottan erényesek-e, vagy csak mulyák, hogy jobb helyett szerezzenek maguknak. Sokáig persze nem gondolkodott ezen: a szemében mindegyikük mihaszna, puhány szerzet volt. Arra sem találta érdemesnek őket, hogy vadásszon rájuk.

Megkerült egy koszorúárust, majd végigsétált a különféle istenek jelképei előtt. A mágus már jóval hamarabb elköszönt – még annyira sem bírta a papokat, mint a Vérős. Azt mondta, ég a bőre a levegőben terjengő áhítattól. Rioshi nem tudta hibáztatni a döntéséért.

Istenének hírnöke, a Hiéna azonban egyre erősebben éreztette láthatatlan jelenlétét: a szagán kívül leheletfinom érintésekkel, kusza, erőszakos gondolatokkal is jelezte, hogy nem tágít Rioshi Ya mellől. A farkas néha már meg is pillantotta a hatalmas alakot, amint hajlott háttal oson a vásár népe között. Feszélyezte a kapcsolat szorosabbá válása, de megpróbált feladatára koncentrálni.

Színes selymekbe öltözött, kormos arcú dervisek verték a dobot Hrr'lk idolja előtt, aki elrabolja a sivatagi vándorok utolsó lélegzetét. Mellettük póznaszerű totem magasodott a sátrak fölé, rajta Issar kőből faragott, vicsorgó arca vigyázta kántáló híveit. Erre szükség is volt, mert a Harag Urának félprimitív pártfogoltjai nem kerestek indokot, hogy nekirontsanak a szomszédoknak. Érdekes módon erre nem sétáltak városőrök, nem produkálták magukat gyanús mutatványosok. Jahoq városa láthatólag úgy döntött, a felekezetek közötti hitvita nem tartozik a hatáskörébe. Ennek főleg Urugh, Issar, és a Nemlét hívei örülhettek, akiktől nem állt távol az értelmetlen erőszak.

Rioshi Ya gyenge nyomást érzett a vállánál, ami jobbra irányította. A Hiéna meg az ő trükkjei... Felhorkant, ellépett Amyssa, egy erősebb természetisten pavilonja elől, ahol kecskedudás papok játszották trillázó dallamaikat.

Szürkére mosott, egykor fehér vászonsátor bújt meg az idolok, zászlók, villogó pengék tömkelege között. A Gyűjtők láthatóan nem törekedtek sem az adományszerzésre, sem arra, hogy látványosságot csináljanak magukból. Rioshi Ya bizonyos tisztelettel tekintett ezért rájuk. Elnézte a fehér tógákba öltözött, egyszerű faasztalnál ülő alakokat, de nem érzett rajtuk semmi különlegeset. Tényleg ide kellett jönnie? Mi lehet Nur akarata?

Szívdobbanásnyi időre a Hiéna jelent meg a Gyűjtők között. Közönyös pofával megszaglászta az asztal szélét, majd Rioshi Ya felé fordult. Ha mondani is akart valamit, nem sikerült: alakja ködként oszlott szét az asztrálvilágot bejáró szellemszélben.

– Segíthetek, jó uram? – kellemes, alt női hang zavarta meg töprengésében. Sarkon fordult, és egy fiatal lánnyal találta szemben magát. A Gyűjtők közé tartozhatott, fehér tunikát, bőrszandált és övet viselt. Szőke hajába egy szál liliomot tűzött. Előreugró arccsontja különös bájt kölcsönzött az arcának, ezt csak fokozta mélykék szeme, amellyel Rioshi Yat fürkészte. A Vérős hosszú élete során elsajátított valamennyit az emberek szépérzékéből: első pillantásra látta, a lány szépsége több adományt vonzhat, mint a többi sátor összes dudaszója vagy pengevillogtatása.

– Talán szót váltanál velünk? Érdekel a hitvallásunk?

– Nem, nem igazán – felelte szárazon a farkas. – De a vezetőtökkel beszédem lenne. Vagy a rendfőnökötökkel, akárhogy is nevezitek azt, aki irányít titeket.

– Bennünket az Egyetlen irányít – felelte egyszerűen a lány. Nem adta jelét annak, hogy megbántódott volna. Fejet hajtva ellépett Rioshi Ya mellett, majd az asztalhoz sétált. Néhány szót váltott az ott ülők egyikével, aztán dolga végeztével eltűnt a sátor szürkésfehér vászna mögött. Helyét az a férfi vette át, akivel beszélt, és aki most lassú léptekkel a Vérőshöz sétált. Középkorú volt, papokhoz nem illő, hosszú barkóval, egyenes metszésű, vékony orral. Nem tógát viselt, hanem fehér lenvászon inget, azonos színű térdnadrággal. Az ing mellrészére egy rúnát hímeztek, amelyet a Vérős nem ismert fel.

– A mi saját jelünk – mosolygott a férfi, látva hogy Rioshi Ya az ingét nézi. – Álmomban láttam; a Világfa ágain keresztül küldhették. Uelen Tann vagyok, a Gyűjtők csoportjának választott vezetője. Mondd, miben lehetek segítségedre?

A Vérős elhúzta a száját. Nem szívlelte az ájtatos beszédet.

– Úgy tudom – mondta –, nektek van szükségetek segítségre.

Tann elkomorodott, markáns arcán előtűntek az eddig észrevétlen ráncok. Tíz évvel látszott öregebbnek.

– Megtévesztő a külsőd, idegen. Azt gondolnám, egyszerű vándor, erdei ember vagy, aki mit sem tud a körülöttünk kavargó erőkről, de alaposan rám cáfoltál. Nos... Igazad van. Nem tudom, honnan szereztél tudomást erről, de igen. Elkelne egy kis segítség.

Üvegcsörömpölés hallatszott: az egyik polgárház hátsó ablaka tört be. Rögtön utána éles hangú veszekedés, majd kürtszó hallatszott. Rioshi Ya megvárta, míg alábbhagy a hangzavar, csak azután válaszolt.

– Talán én is a... hogy is mondtad?... Világfán keresztül hallottam. Arra utasítottak, hogy megoldjam a problémátokat, bármi is az. – Nem állta meg, hogy ne gúnyolódjon. Parancsot kapott, hogy segítsen ezeknek az embereknek, de azért még mindig prédának tartotta őket. – Ennek ellenére ismernem kell a részleteket is. Ha tisztán látok, megoldom az ügyet, ha titkolózol, nem. Aki küldött, érdemesnek tart a feladatra – ne legyen kétséged abban, hogy sikerrel járok.

A Gyűjtők vezetője uralkodott arcvonásain, csupán szemöldökét vonta össze. Fürgén cikázó, ravasz tekintete volt, olyan, amellyel tulajdonosa mindent észrevesz. Ezzel a tekintettel mérte végig a farkast, ezúttal alaposan.

– Hiszek neked – jelentette ki végül. – Elfogadom a segítséged. A templomhoz kell mennünk. Útközben elmesélek mindent, legalábbis megpróbálom. A mai napra úgyis elegem van a kellemetlen szomszédokból meg az adománylesésből. Fehl, Nikan, gyertek! Hazatérünk. A többiek még tartsanak ki pár órát! Mi körbevezetjük barátunkat a templomban.

A két Gyűjtő szó nélkül csatlakozott hozzájuk, gyakorlottan közrefogva Rioshi Yat. A Vérős látta mozdulataikon, hogy képzett harcosok kerültek melléje. Mulattatta a dolog. Ezek szerint a Gyűjtők rendje nemcsak a külsőségekben tér el a többi felekezettől.

Vetett még egy utolsó pillantást a porral lepett, darázsfészekként zajongó vásárra, majd követte Tannt.

 

– Ahhoz, hogy teljesen átérezd a problémánkat, beszélnem kell a rendem lényegéről.

Uelen Tann nem figyelte az utat, miközben beszélt. Egyfolytában hátrafordult Rioshi Yahoz, mégsem ütközött neki semminek. Mintha ismert volna minden macskakövet, minden felfelé szűkülő sikátort. Ha szembejött velük valaki, az elől is magától értetődő természetességgel tért ki.

– A felekezet nagyon fiatal. Én még csak a hatodik rendfőnök vagyok – kezdett bele. – Az alapítás napján kezdték el építeni elődeink a templomot, de csak jó tizenöt esztendővel később tudtuk elhelyezni benne az első szobrot. Azóta, hála az Egyetlennek, több ezret gyűjtöttünk össze.

– Szobrok? – kérdezte Rioshi Ya.

Girhes, ápolatlan kóbor macska száguldott el mellettük, vadul nyávogva eszeveszett félelmében. A Hiéna ügetett a nyomában, pofájára kiült a kaján öröm. Tann persze semmit nem érzékelt a fenevadból. Zavartalanul válaszolt.

– Igen, szobrok. Idolok, totemek, bálványok, az adott vallástól függően. Mehr Kara, az alapítók egyike, későbbi rendfőnök előtt egy ízben megmutatkozott az Egyetlen szolgálatában álló angyalok parancsnoka. Megparancsolta Mehrnek, hogy építsen templomot, és szerezzen annyi különleges erővel rendelkező istenszobrot, amennyit tud. Ő haláláig eszerint a parancsolat szerint élt, a rend pedig szintén ezt tekinti legfőbb feladatának.

Időközben elhalkult mögöttük a vásár zaja. Másik kerületbe érhettek, mert az utcák szélesebbek, tisztábbak voltak, a házak pedig rendezettebb benyomást keltettek, és végre nem tűnt úgy, hogy agyonnyomják azt, aki közöttük jár. Egy-két hivatali épület is terpeszkedett a háromszög alakú terek oldalában, előttük otromba bronzgólemek járkáltak fel-alá. Lovaskocsik zörögtek az utcákon.

– Ha jól értem, más istenek bálványait kell megszereznetek. Nem veszélyes ez?

– Az Egyetlenre, dehogynem! – nevetett a rendfőnök. – Az igazán hatalmas jelképek eldugott helyeken, jól őrzött barlangokban, vagy épp őrületbe kergető labirintusokban vannak elrejtve. Ha pedig túljutsz a veszélyeken, és megszerzed azt, amiért útra keltél, át kell vágnod magad az istenek bosszúszomjas hívein is, akik nemegyszer hatalmasabbak nálad... Nem, vándor, nem veszélytelen, amit teszünk. Mehr Kara éppen a Nemlét szentélyében lelte halálát, mikor egy gomolygó feketeséggel teli szelencét akart ellopni. Végig igazi Gyűjtő maradt.

A rend másik két csoportja a Fürkészők és a Vigyázók: előbbi Orcant járja az erőt sugárzó idolok rejtekhelye után kutatva, az utóbbi a templomot őrzi. És ne hidd, hogy könnyű dolguk van.

Több városban is megvetettük lábunkat, de minden szobor Jahoqba kell, hogy kerüljön. Ez rendünk fontos szabálya. Az okot egyelőre nem osztanám meg veled; biztosíthatlak afelől, barátom, hogy küldetésed szempontjából nem lényeges.

A Vérős egy darabig emésztette a hallottakat.

– Ne szólíts se idegennek, se a barátodnak! A nevem Rioshi Ya – szólalt meg végül, miután eleget bámulta lába alatt az utat. – Ha jól gondolom, a Vigyázóid nem vigyáztak eléggé. Ezért lehet rám szükség, mivel sem felkutatni, sem ellopni nem tudok semmilyen szentnek tartott játékszert.

Tann savanyúan mosolygott. Igyekezett jó képet vágni a Vérős arcátlanságához.

– Szavaid dacára mély elkötelezettséget érzek benned. És még valamit, amiről úgy sejtem, hiba lenne beszélnem.

– Talán végzetes hiba, rendfőnök – felelte a farkas egykedvűen. A következő utcasaroknál jobbra fordultak, és Rioshi Ya megpillanthatta a Gyűjtők templomát.

Nem ilyennek képzelte, noha arra már rájött, kísérői nem hivalkodnak hatalmukkal. Tornyokat várt, legalább egyet, színes üvegablakokat, gőgös pózokban kifaragott vízköpőket. Ehelyett... terebélyes, egy emelet magas, kör alapú épület terült el a virágokkal teleültetett, üres telkek között. Egyenes ösvények vezettek a templomhoz, aminek kupolája ezüstös színben verte vissza a napsugarakat. Mielőtt beléptek volna a kétszárnyú, rézszalagokkal megerősített ajtón, Rioshi Ya egy villanásra még látta a Hiénát. Az idomtalan szörny egy vízgyűjtő hordó fölé hajolt, abból próbált lefetyelni – nem mintha jelenlegi állapota megengedte volna ezt. A farkas megkönnyebbülést érzett, hogy nem követi a templomba.

Odabent kellemesen hűvös levegő fogadta, ami megváltásként hatott a vásár zajos, poros közege után. Tölgyfa lambéria borította a falakat, a barna deszkákat sok helyen rézveretek díszítették. Szantál füstölő illata terjengett, ami már az előcsarnokban eltömítette Rioshi Ya orrát.

Vászonba tekert csomagok hevertek bal oldalt, a fal mellett. Újabb szobrok érkezhettek, a Vérős legalábbis erre következtetett körvonalaikból. Ezt igazolandó, csuklyás köpenyt viselő férfi lépett oda hozzájuk, és hosszú pergamencsíkot tartott a rendfőnök elé.

Uelen Tann, miután bezáródott mögöttük az ajtó, furcsa személyiségváltozáson ment keresztül. Vonásai megkeményedtek, gőgösen kihúzta magát, majd éles hangon parancsokat vakkantott az elősiető noviciusoknak. Egyiküktől átvette, majd ujjára húzta súlyos, jade köves papi gyűrűjét. A Gyűjtő-növendék szótlanul hátralépett, és eltűnt az előcsarnokból nyíló szobában. Egy másik kis csonttálcát nyújtott oda a rendfőnöknek, rajta tintával és lúdtollal. Tann belemártotta a tintába a tollat, aláfirkantotta az elébe tartott pergament, aztán türelmetlenül intett az őt körülvevő Gyűjtőknek, hogy távozhatnak. Mindezt egyetlen hang, egyetlen szó nélkül.

Rioshi Yat meglepte a rendfőnök viselkedése: talán a hely okozta, hogy kifordult magából. Vagy éppen ez volt az igazi arca, és úgy érezte, a templomban nem kell álarcot viselnie... A Vérősnek nem számított, Tann hogyan viselkedik alárendeltjeivel, magában viszont eldöntötte, egy-két tiszteletlenség irányában a rendfőnök részéről, és darabokra tépi. Végigsimított az előtér lambériáján, ujjai elidőztek a simára csiszolt réz berakásokon.

– Kellemes hely. Sok a fa – mondta –, kevés a fém, de semmi szentkép. Valóban furcsa ez a te rended. Fáklyatartókat, vagy gyertyákat se látok.

– Nincs rájuk szükség. Megmondtam, Rioshi Ya: mások vagyunk, mint a többiek. Menjünk! Beljebb lépve meglátod, mi a gondunk.

Néhány lépés megtétele után a Vérős szeme elé tárult a templom központi terme. A kör alakú helyiségben nem voltak padok, szószék, vagy gyóntatófülke. Díszítés nélküli, fehér oszlopok tartották a karzatot, tíz láb széles kerengővé alakítva a fal melletti külső szegélyt. A kupolán egymást keresztezve két, üvegből készült széles csík húzódott keresztül, így a napfény a lehető legtöbbet érhette a templombelsőt. A karzatra két falhoz simuló lépcsősor vezetett fel, alacsony, széles márványkorlátukra erős illatú virágszirmokat szórtak.

És szobrok, szobrok, mindenfelé... Ezernyi alak, ezernyi anyagból. Márványból metszett, sudár nőalak, békésen megférve a durva kidolgozású agyagtörpe mellett. Két ember magas lovag, hatalmas pallosával, vörösre mázolt vállvasaival beárnyékolta az előtte kuporgó szörnyalakot. Ikerpár fogta közre a szobrok között futó vékony ösvények egyikét, átlátszó üvegtestük ragyogott a délutáni napsütésben. Alig fél lábnyi, borostyánból faragott csuklyás alak, fekete fából összetákolt Urugh-totem, gyermekfejnyi sötét kristálygömb... A farkas néhány pillanatra beleszédült a látványba. A kerengőt, és ahogy látta, a karzatot is dugig tömték szobrokkal.

– A keleti oldalon van egy kis szabad terület – szólalt meg Tann. – Oda megyünk.

Meg sem várva, hogy a Vérős feleljen, elindult a szobrok közti ösvények egyikén. Rioshi Ya egy pillanatra vicsorra húzta ajkát, majd követte a rendfőnököt. Kényelmetlenül érezte magát a néma, mozdulatlan alakok tömegében. Tudta, nem árthatnak neki, mégis figyelő tekintetek súlyát érezte magán. Mintha ő lett volna a préda, akire vadászok lesnek.

Lába alatt halkan roppant valami. Lehajolt, és felvette a padlóról a kék színű kőszilánkot, amire rátaposott. Nem látott rajta semmi különöset. Orrához emelte: égett szagot érzett, mintha a kő megpörkölődött volna, de semmi egyebet.

– Rioshi Ya! – hallotta Uelen Tann hangját. Felemelkedett, és pár lépéssel beérte a férfit.

Előttük egy szabálytalan kör alakú részen valóban nem voltak szobrok, idolok, de ez nem mindig lehetett így. Fém- és kőtörmelék borította a talajt, kisebb-nagyobb darabkáik beleragadtak a mindent beborító alvadt vérbe. Néhol még egy-egy húscafat, csontszilánk is látszott. Önkéntelenül megnyalta a száját.

– Két testvérünk lelte itt halálát az éjjel. – Tann hangjából düh csapott ki. – Kiváló Vigyázó volt mindkettő, személyesen ismertem őket. És legalább egy tucat szobor megsemmisült. Nagy veszteség ez rendünknek.

– Kik tették? – kérdezte Rioshi Ya. Ujjával egy vonalat húzott a sötétre alvadt vérbe.

– Honnan tudjam? Ezt csak azok mondhatnák meg, akik életüket adták a hitükért. Belőlük azonban nem sok maradt, jó uram, nem sok! Nem hallottuk a küzdelem zaját, de akkor sem segíthettünk volna, ha halljuk: mágikusan lepecsételték a templom ajtaját. A kötések csak hajnalban foszlottak szét, a támadók valószínűleg akkor távoztak. Kizártak a saját templomunkból!

A rendfőnök peckes léptekkel a falhoz sétált, ügyelve arra, hogy lábára minél kevesebb vér tapadjon. A Vérős összehúzott szemmel figyelte.

– Csak azt tudom, hogy vissza fognak térni – folytatta Uelen Tann. – Egész életemet a rend szolgálatára tettem fel, mégsem tudom megállítani a tetteseket. Gyűjtő vagyok – és amint látod, itt a Vigyázók sem boldogultak. Nagyon remélem, te jobbnak bizonyulsz náluk, különben a te csontjaid is itt fognak heverni, a véredet és húsodat pedig a növendékek takarítják majd fel!

Rioshi Ya izmaiban düh és vérszomj munkált, ahogy egyetlen rugaszkodással Tann előtt termett. Megragadta a falat fedő kétujjnyi vastag, erős tölgyfadeszkákból összeállított lambéria felső peremét. Tekintetét a pökhendi rendfőnökébe fúrta, majd letépett egy deszkát a férfi jobb és bal oldalán.

A robajt néma csend követte. Uelen Tann a falhoz tapadt; szeme vadul cikázott ide-oda, de nem mert Rioshi Yara nézni. A Vérős karjaival közrefogva a rendfőnököt megtámaszkodott a fehérre meszelt, sima kőfelületen.

– Soha – mondta lassan az emberi alakot viselő fenevad –, soha ne beszélj így velem többé! A talpnyalóiddal úgy viselkedsz, ahogy akarsz, én azonban nem tartozom közéjük. Légy hálás, amiért megmentem helyetted a drágalátos rendedet! Még egy tiszteletlen szó, és több darabban találod magad, mint a szobraid! Megértetted?

Tann zihálva lenézett a vérmocskos padlóra. Beletelt pár másodpercbe, míg megtalálta hangját, és akkor is csak rekedt suttogásra futotta tőle.

– Meg... khm, megértettem – nyögte. – Most intézkednem kell. Ahogy magad is láttad, szállítmány, khm, fontos szállítmány érkezett Gunnashból. Mindamellett a növendékek nem takarították fel teljesen a... maradványokat. Nem maradhat így, szóval ha lennél szíves...

Rioshi Ya leengedte kezét. A másik óvatosan ellépett mellette, és tisztes távolságból szólt csak vissza. Alakja távolról sem volt olyan büszke, mint néhány perce.

– További kérdéseidre Zeloreia fog válaszolni, a lány, akivel előttem váltottál szót! Hamarosan visszatér a vásárból, addig... kérlek, várj itt! Az akolitusok rögvest itt lesznek, és vele együtt gondoskodnak a tisztaságról, illetve a kényelmedről.

Uelen Tann kurtán biccentett, majd a szobrok közti ösvényen a kijárat felé indult. Menet közben végig-végigsimított az útjába kerülő szobrokon. Már majdnem kiért a különös, mozdulatlan tömegből, amikor a farkas hangja megakasztotta.

– Hé, rendfőnök! – kiáltotta Rioshi Ya. – Igyekezzetek! Közeleg az este!

 

Utcazenészek muzsikája szűrődött be halkan a Gyűjtők templomába. Rioshi Ya egy hatalmas tömbből félig kifaragott, üvöltő démonnak támaszkodott, és hasztalan próbálta kezével követni az ütemet.

Tann rendfőnök helyére a buzgó akolitusokkal együtt Zeloreia is megérkezett. A késő délutáni napfényben még szemrevalóbbnak látszott, mint a vásárban, a Vérőst azonban nem bájolta el. A csinos külső sokadrangú, majdnem haszontalan tulajdonságnak számított a szemében. Emellett tisztában volt azzal, hogy ösztövér, hórihorgas alakja, csontos arca nem túl vonzó, így kísérletet sem tett rá, hogy megnyerje mások szimpátiáját.

Hideg, érzelemmentes hangon kikérdezte a lányt a templomról, az őrségről, amit a Vigyázók tartanak, és szigorúan meghagyta, senki ne lépjen a templomba, amíg ő bent van. Azután megvárta, míg a hívek felmossák a vért, összetakarítják a törmeléket – a letépett lambériáról nem kérdezték, ő meg nem hozta szóba –, majd kiküldte őket.

Bejárta a karzatot, végigsétált a közönyös szobrok között. Ivott az előtérből nyíló kis szobában álló, embermagas szamovárból – méregerős fekete tea folyt az edény aranyszínű csapjából –, majd felkészült a virrasztásra. Ruháját, fegyvereit a kis szobában hagyta, ő maga pedig a központi teremben helyezkedett el. Leült a démon alá, szemben egy kelyhet tartó, vörös erezetű márványból faragott nőalakkal, és ritmustalanul dobolni kezdett a padlón.

Bár az állatok is rendelkeznek egyfajta ösztönös ritmusérzékkel, Nur gyermekeiből ez hiányzott. Rioshi Ya, hasonlóan testvéreihez, képtelen volt megérteni, vagy átérezni a zene szépségét. Kétfejű Atyjuk persze beléjük véste a harchoz, vadászathoz elengedhetetlen ösztönöket, az izmok és az elme tökéletes összhangját, de azzal, amit a fejlettebb lények harmóniaként ismernek, nem törődött. A farkas néha elgondolkodott ezen, de mivel nem érezte, nem is hiányolhatta igazán a hangok, a ritmusok összhangja utáni vágyat. Nem kellett ahhoz muzsikaszó, hogy benépesítse Orcant emberfarkasokkal.

Ezúttal is feladta. Felhagyott a kőpadló ütögetésével, nagyot nyújtózott, majd a körülötte lévő szobrokra pillantott. Meglepetésében összerándult.

Annyira lefoglalta magát, hogy időközben nem is vette észre az idő múlását. Sűrűsödő homály borult a templomra, bő kézzel szórva az árnyakat mindenhová. De nem ez döbbentette meg a Vérőst.

A márványból, kristályból vagy épp durva kőből faragott istenalakok halvány fényt sugároztak magukból. Aspektusoknak megfelelően halványkék, zöld, vagy pirosas derengés ölelte körbe őket – a Nemlét tiszteletére alkotott gömb volt az egyetlen, aminek közelében minden fény elhalványult. Rioshi Ya lassan felemelkedett ültéből, körbefordult. Egy pillanatra megérintette valami halovány érzet, talán az, amely után hasztalan kutatott az előző órákban. Felnézett, át a kupolát keresztező ablaksorokon a mélykék, csillagos égre. Ahogy ott állt a színes fények között, ég felé fordított arccal, kicsinek és jelentéktelennek érezte magát.

Halk nesz zökkentette ki különös állapotából, alig hallható, pergő zaj. Homokszemek hullnak így a padlóra. Rioshi Ya megrázta fejét – talán a hely miatt kalandozott el annyira a figyelme –, és megkereste a hang forrását.

Nem kellett sokat kutatnia. A csuklyás nőalak, amivel szemben ült eddig, lefelé fordította kelyhét. Az öblös márványedényből sziporkázó, fémporra emlékeztető anyag hullt a templom padlatára, innen eredt a zaj. A szobor üres szemeivel a Vérőst figyelte, ajkán különös, vészjósló mosoly jelent meg.

Rioshi Ya ösztönei veszélyt jeleztek, olyan fenyegetést, amellyel emberi formájában semmiképp nem mérkőzhet meg. Hátrálni kezdett, miközben előhívta magában a változást. Ízületei recsegve igazodtak teste átalakulásához, bőrén durva vörös szőr sarjadt. Állkapcsa megnyúlt, ínyéből új, erős, hegyes fogak bújtak elő. Teste felvette igazi alakját, azt a formát, amelyben számolatlan idővel azelőtt megteremtették: a vérengző fenevadét, a fertőzés forrásáét.

A kehelyből elapadhatatlan folyamként pergett a por. A kőpadlóhoz érve önálló formába rendeződött. Három kisebb kör fogta közre és metszette a középen kirajzolódó negyediket.

Tehát így jutnak be, gondolta a farkas. A kerengő egyik vastag márványoszlopa mögé húzódott. Izmai remegtek a harci vágytól, de meg akarta várni, kik vagy mik jelennek meg azokban a körökben.

A csalókán derengő, hűvös levegőben egy pillanatra felizzott valami, majd azonmód ki is hunyt. A kelyhes szobor előtt négy sziluett jelent meg a semmiből. A por folyása elapadt, a beálló csöndet a legelöl álló árny törte meg, ahogy köpenyét hátravetve kilépett a köréből és felmérte a terepet.

Két méternél is magasabb alakja szikáran, egyenesen sötétlett ki a derengő idolok alakjai közül. Burnuszt, szürkés színű úti köpenyt és ágyékkötőt viselt. Kékes bőrét nyílhegy alakú pikkelyek borították a hajlatoknál, a kezén és az arca nagy részén, vállából torz nyúlvány nőtt. Mindkét oldalán meztelen pengéjű szablya lógott; a Vérős hallotta a fém halk csendülését, ahogy a lény visszafordult társaihoz.

Csikorgó, ismeretlen szavak hangzottak el; Rioshi Ya nem hallotta még őket, pedig Orcan majd' minden zugát bejárta. Két ugyanolyan hórihorgas, ugyanúgy a forró homok szagát árasztó alak lépett előrébb, kezükben egy-egy ormótlan, nehéz pöröllyel. Felzárkóztak a szablyás mellé – testtartásuk, mozdulataik arra utaltak, testőrök, akik a háttérben maradó negyediket védelmezik.

A Vérős eleget látott. Lendületet vett, és egyetlen rugaszkodással kitört az oszlop mögül. Jó tíz lábnyival odébb ért talajt, karmai csikorogva hasítottak a sima kőbe. Egy újabb ugrással átröpült egy korhadt deszkákból összetákolt gyűlölet-totem fölött, harapásra nyitott pofájában vörösen csillantak agyarai. Hogy hibázott, az csak a rákövetkező másodpercekben világosodott meg előtte.

A szablyás, burnuszos testőrlény gyors volt, de nem eléggé. Félig sikerült kihúznia pengéit tartószíjukból, mikor a farkas első csapása elérte. Rioshi Ya eleven förgetegként zúdult a nyúlánk fajzatra: nyakába, mellkasába tépett, a padlóra küldte. Teljes erővel rátaposott a kőnek csapódó fejre, majd megperdült. Ezúttal azonban ő késett el.

Nem a másik kettő lepte meg, a pörölyeikkel nehéz is lett volna, hanem az, akit védelmeztek. Mint kiderült, nem sok oltalomra szorult. Csuklyás köpenyének szegélyét szétdobva fura mozdulatot tett. Kezéből két repdeső fénygalamb röppent elő: egyikük felszállt a kupolába, és ott cikázott tovább, a másik egyenesen Rioshi Ya fejének repült, akinek szeme előtt fényszilánkokká robbant a félhomály.

Ilyen hamar még az ő látása sem igazodhatott a megváltozott fényviszonyokhoz. Mire a galamb tovacikázott, a két pörölyös behozta hátrányát, és egyszerre sújtott a farkas felé. Rioshi Ya mellébe és hasába kapta a súlyos, szögletes fémtömböket, a becsapódások ereje pedig megemelte és az istenszobrok közé vágta. Élettelen, fénylő testek borultak a vörös bundás testre.

A Vérős rekedt bömböléssel rázta le magáról az idolokat. Találomra megragadta az egyiket – vasból és rézből összeszegecselt, fényes bálvány akadt a kezébe –, majd ellenfelei közé vágta. Őrjöngése közepette is feltűnt neki, hogy a szablyás lény, akinek majdnem péppé taposta a fejét előbb, feltápászkodik, és a padlóra köpve fegyvert ránt.

"Mi a kórság?!"

A Vérős felé nyomakodó két fajzat megtorpant, majd megdöbbentően egyforma mozdulattal emelte pörölyét a levegőben szálló idolra. A csillogó, hordószerű fémtest fémszilánkokká robbant, ahogy fegyvereik feje nekicsapódott.

– Még ne! – kiáltotta a negyedik betolakodó kellemesen mély, női hangon. Rioshi Ya átszökkent a testőrök feje felett, de a szablyák így is elérték. Mély sebet vágtak a lábába, megakasztották ugrásában, így lendületét vesztve közvetlen a pikkelyes trió mögött ért talajt. Esés közben megpördült, és veszett dühvel támadt a fajzatokra. Nem szokta meg, hogy dacoljanak vele, vagy felülkerekedjenek rajta. Ő volt a Vadász, a Rőt Farkas.

Mégsem bizonyult elég erősnek.

Félreszökkent a lecsapó pörölyök elől, majd négy mély, párhuzamos sebet hasított a közelebb álló lény karjába. Újabb vágások érték, amelyek égő fájdalommal töltötték el testét. A burnuszosok fegyvereit alighanem mágikus erő járta át – az ilyenek pedig, ha meg nem is ölhették, jelentős kínt okoztak neki. Megpróbálta magához rántani gyötrelme okozóját, hogy belemélyeszthesse agyarait, de ha el is érte, csak a köpenyét szaggatta foszlányokra. Felordított tehetetlen dühében. Alkarral blokkolt egy lezúduló pörölyt, kisöpörte a másik lábát, aztán az egyensúlyát vesztett testet egyszerűen feldobta a karzatra. Szobrok és faltörmelék potyogott le a csarnokba: a zajokból ítélve a pikkelyes letarolt egy sort. Remek. Pár másodpercig csupán két fajzattal kell harcolnia.

Ellenfelei túl gyorsak, képzettek voltak, összehangoltan, szinte egyetlen személyként küzdöttek, de a Vérős nem ezért maradt alul. Bármilyen sebet ejtett rajtuk, az begyógyult, ők pedig megújult erővel vetették magukat a farkasra. Mindazonáltal sokáig, nagyon sokáig állta volna a sarat még velük szemben is, ha nincs az addig háttérben maradó varázstudó.

Sistergő energianyaláb vágódott be Rioshi Ya mellett, hajszálnyival elhibázva a combját. Érezte, hogy testén felmerednek a szőrszálak. Felismerte, a boszorkány a legveszélyesebb betolakodó, akivel mihamarabb végeznie kell. Kiperdült, az eléje kerülő pörölyös felé kaffantott, hogy az hátrahőköljön, majd nagyot ugrott hátrafelé. Megfordult a levegőben, és karmait kimeresztve a csuklyás nőt vette célba. A második villám már nem tévesztett célt: csontos vállánál találta el, de azon nyomban körbefolyta testét, és görcsbe rántotta tagjait. Magatehetetlenül zuhant a kemény kőpadlóra, szeme lángolt csupán vérszomjtól vörösen. A boszorkány közelebb lépett, és hátrahajtotta csuklyáját. Leguggolt melléje, hogy jobban szemügyre vehesse.

Annak ellenére, hogy valószínűleg mind a sivatagból jöttek, az ő bőre sápadtan világított. Fejét kopaszra borotválta, a fejbőrére pedig halványkék rúnákat tetováltatott. Idegenség és halálos nyugalom áradt belőle: Rioshi Yat megcsapta az illata, amely a temetőkben növő virágokat jutatta eszébe. A nő kifejezéstelenül meredt vissza rá – smaragdszín szeme világított, mint a vadállatoké sötétben –, aztán szólásra nyitotta kékre festett ajkait.

– Nem is olyan rég találkoztam eggyel a fajtádból – mondta. – Próbáltam lenyúzni az irháját, de a halála után a bőre is visszaváltozott. Most azonban nincs nálam ezüst; megleptél.

Feltekintett, intett a testőreinek. Azok rámarkoltak hatalmas kalapácsaik nyelére – a harmadik, szablyapárral küzdő kék bőrű kicsi távolabb állt tőlük, karba font kézzel bámulta úrnőjét –, majd módszeres alapossággal pusztítani kezdték a szobrokat. Amelyik darabra lesújtottak, az kellemetlen, repedő-recsegő zajjal hullott apró darabokra. Lehetett alabástromból, ébenfából vagy kristályból, két ütésnél többet nem bírt ki. A fénygalambok villódzó fényében csakhamar vastag törmelék fedte el a kőpadlót.

A tetovált fejbőrű nőszemély mélyeket lélegzett. Arca felengedett merevségéből, élveteg kifejezés áradt szét rajta. Hirtelen mozdulattal felegyenesedett. Reszketés rázta meg. Lenézett a Vérősre.

– Tudom, hogy értesz engem. Túl hosszadalmas és fárasztó lenne most végezni veled, nekünk pedig sok a dolgunk. Életben hagylak hát, egyelőre. De vésd eszedbe: ha újra találkozunk, már nem ér váratlanul a felbukkanásod!

Maga köré csavarta köpenyét, majd hátat fordított a fájdalmában vergődő farkasnak. Rioshi Ya csak nézte törékeny, közönyös alakját, amint mozdulatlanul felügyeli szolgái munkáját, és szíve megtelt gyűlölettel. Nagy kínnal a hátára fordult, de hasztalan várta, hogy a testét behálózó kékesfehér energiaszálak a semmibe vesszenek.

Mielőtt eszméletlenségbe hullott volna, még látta, hogy a szablyás testőr föléje hajol. A vágott, pupilla nélküli kék szempárban furcsamód nem volt gyűlölet. Inkább a harcos, egy másik különös teremtény tisztelete sugárzott belőle. Ezt a pillantást vitte magával a Vérős az öntudatlanságba.

A sötétben, ahová érkezett, lázálmok kísértették. De azokban is csak üvölteni tudott, mozdulni képtelenül, fénykorbácstól verten.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2012-10-28 22:34 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Hosszúnak látszik, pedig... nos, valóban hosszú. (És ez még csak a második negyed!) De legalább a nagy és erős főhőst jól elkalapálják. :D Ennyit a halhatatlan, legyőzhetetlen lényekről.

_____________________
Dr. Bloody Dora

p, 2012-11-02 14:49 Hematith

Hematith képe

Nos, igen:) Egyszerűen így sikerült, nem tudtam rövidebben. A "karc-normának" nem is felel meg (negatív felhang nélkül).

sze, 2012-11-07 09:43 Révész

Révész képe

Szia!

Baromi jól írsz! Nem találtam rajta fogást... Élők a karakterek, élnek a jelenetek, az egész város valódi. Várom a folytatást.
Azért szívesen olvasnék egy hozzáértő kritikát is, biztos sokat lehetne tanulni belőle.

sze, 2012-11-07 16:56 Hematith

Hematith képe

Köszönöm szépen:) Amint tudom, felrakom a folytatást.
A kritikáról: én is, én is.

p, 2012-11-16 19:17 Ndy

Ndy képe

Nekem változatlanul tetszik, mint minden amit írsz. De, hogy konkrétumokat is írjak: egy Rioshi Ya kaliberű karaktert mozgatni szerintem kissé nehéz. A kalandot és cselekmény-részt nem annyira; viszont hosszú írás esetén a karakterfejlődést összetettebb értelmezési szinten lehet csak megoldani. Ezen pedig már neves írók is elbuktak.(Persze mindegy, honnan indulsz, de a jó karakterfejlődés ábrázolása már önmagában sikeres írást eredményez.)
Úgyhogy majd a tizedik nagysikerű regényednél elkezdek újfent ezen aggódni, de egyelőre nagyon tetszik.

--------------------------------------------------------------------

http://www.myspace.com/nexushungary

p, 2012-11-16 20:02 Hematith

Hematith képe

Köszi. Jó meglátás, egyetértek vele. Próbáltam esendővé (hogy emberi, az lehet túlzás), színesebbé tenni, pl a ritmusérzék hiányával, ne csak egy szuperlény legyen, és több irányba is haladhasson.Hogy sikerül-e a további személyiségfejlődés, kétesélyes; mindenesetre éveim voltak a tervezésre, és vannak elképzeléseim. Egészen nagyívűek.
A hétvégén talán kikerül a harmadik rész is.