Parancsok IV/3.

 Uelen Tann rendfőnök gyomra remegett, amint a templom kétszárnyú ajtajához közeledett. Az őrség semmilyen zajt nem hallott éjszaka, de ez így volt az első alkalommal is. Ettől még romba dönthették a fél templomot. Minél közelebb ért, rossz érzése annál erősebbé vált. Megragadta az angyalszárnyakat formáló kilincseket, és egyetlen lendületes mozdulattal kitárta az ajtót.

A látvány felülmúlta legvadabb félelmeit.

Még az előszobába is jutott a szilánkokból, a színes törmelék ropogott sarus lába alatt. A falakról jókora foltokban lepergett a meszelés, a lambéria pedig több helyen megrongálódott. Kövek hiányoztak a karzat egy részéből: valami hatalmas erővel csapódhatott neki, ha kiszakította a habarccsal rögzített téglákat. Megperzselt hús szaga terjengett a levegőben, elnyomva a füstölők illatát. Tann arcán rángatózni kezdett egy izom.

A szobrok között rettenetes pusztítást végeztek. Legalább húsz isten idolja odalett, pontos számot csak a lajstrom átolvasása után tudhatnak majd. Ráadásul, ha Tann jól látta, a behatolók szándékosan a nagyobb hatalmú szobrokat keresték. Pontos céllal érkeztek, akármi is lehetett az.

A rendfőnök lehajtotta fejét, kezével a nyakát kezdte masszírozni.

– Mikor ér véget? – suttogta reményvesztetten. Hirtelen eszébe jutott az az ostoba, büszke idegen – Rioshi Ya, igen, így hívták –, és nekiindult megkeresni a tetemét.

Legnagyobb megdöbbenésére életben találta – ha túl is élte az éjszakai látogatókat, megállítani nem tudta őket. Ráadásul a ruháját is elvesztette: hogy hogyan, a rendfőnök nem akarta tudni.Egy oszlopnak támaszkodva ült, eres kezét a mellére szorította. Meztelen testét elborították a zúzódások és a fekete férgekként kanyargózó égési sebek. Vörös haja a szemébe lógott, azon keresztül bámulta az eléje kerülő Tannt. Úgy tűnt, mondani akar valamit, de képtelen volt megszólalni.

A Gyűjtő a férfi hóna alá nyúlt, de meg sem bírta mozdítani. Haragos grimaszt vágott, papi személyhez méltatlanul cifrát káromkodott, majd felhagyott a próbálkozással.

– Tarts ki, te átkozott! – morogta. Maga sem tudta, örül-e annak, hogy elevenen látja a vörös hajút. – Szerzek egy lepedőt és pár embert.

 

– Ébredezik, uram.

A homály fényre váltott, amiből elmosódott, bizonytalan körvonalú árnyak bontakoztak ki. Néhány pislogás után emberi formát öltöttek: Zeloreia és Tann álltak fölötte. Egyikük arcán részvét ült, a másikén zavart bosszúság.

Rioshi Yanak beletelt kis időbe, míg tudatára ébredt, hol is van. Orrát nem zavarta többé a füstölők tömény, mindent elnyomó illata, ebből arra következtetett, kivitték a templomból. Keze egyszerű, de puha szalmazsákot markolt maga alatt, testét vastag dunyha takarta. Dísztelen falú, fából ácsolt kunyhóban feküdt egy rozoga ágyon, aminek párja a vele szemben lévő falnál állt. A tetőt égetett agyagcserepek fedték, elrendezésük a pikkelyeket juttatta Rioshi eszébe. A sarokban egy háromlábon öblös kőedény árasztotta a víz illatát magából. A Vérős fájdalmasan nyelt egyet.

– Vizet! – krákogta alig érthetően. A lány sietve agyagkupát tartott a szájához. Uelen Tann nem mozdult, csak homlokát ráncolta.

– Úgy tűnik, kudarcot vallottál, Rioshi Ya – mondta halkan. – Mi történt az éjjel?

– Semmi szükségem arra... hogy az orrom alá dörgöld a vereségemet! Mindamellett veszélyes is; emlékezz, mit mondtam a tiszteletlenségről! Egyáltalán, hová hoztatok?

A rendfőnök nyugtalanul járkálni kezdett a kunyhóban.

– Nem azért mondtam – felelte kis idő múlva. Nem volt képes túltenni magát az előző napi jeleneten. – De azt hiszem, megillet a jog, hogy tudjam, mi okozott ekkora rombolást, és mi bánt el veled.

– A templom mögötti őrkunyhóban vagy – szólt közbe halkan Zeloreia. Megtámasztotta a Vérős fejét. – Mikor a Vigyázóknak lejár a szolgálatuk, itt pihenik ki magukat.

– Négyen voltak. Ebből három ismeretlen fajból – olyanból, amelynek tagjait nem bírom megölni. Ez nem fordult elő velem... nos, elég régóta. A negyedik egy nő volt, varázstudó, talán boszorkány. Keletről, a sivatagos vidékről jöhettek. Mond ez nektek valamit? Egy ellenség, akit ismertek talán?

A két Gyűjtő egymásra nézett, de tekintetükből Rioshi Ya nem olvasott ki semmit. Ha titkolóztak, hát ügyesen tették.

– Sokan viseltetnek haraggal irántunk, hisz végső soron meglopjuk őket...

– Elég, Zeloreia! Azt akarod, hogy kitaszítsalak a rendből? Ők nem ismerik fel az Egyetlen igazságát, ez minden. Megelégedtek a szilánkokra hasadt isteni erő egy-egy morzsájával, és talmi alakokat szőttek köré, hogy jobban elfogadhassák. Önnön hazugságukat imádják – ne várd, hogy ezért sajnálkozzak a veszteségükön!

A szőke lány lehajtotta fejét.

– Bocsáss meg, rendfőnök – mondta halkan. – Elfelejtettem, hogy csupán az a helyes, amit mi teszünk.

Mielőtt Tann válaszolt volna, a Vérős ülő helyzetbe tornászta magát az ágyon.

– A holmim, remélem, itt van. Szeretnék felöltözni – szólt közbe. Nem kedvelte a férfit, a prédikációt pedig egyenesen gyűlölte. Tudott volna mesélni a "talmi alakokról".

– Hogyne – felelte szenvtelenül Tann. – Mielőtt távoznánk, megtudhatnám, mik a terveid a továbbiakban?

Rioshi Ya végignézett a helyiségen. Hátizsákját egy székre tették, az ágy mellé. Miután ezt konstatálta, a Hiéna jelenléte után kezdett kutatni, de egyik érzékszerve sem jelezte, hogy testvére a közelben lenne. Abban természetesen nem reménykedett, hogy visszatért saját síkjára, de minden pillanat, amit egyedül tölthetett, hasznára volt. Egy világ, egy Vérős – soha nem lehetet másképp. Rossz előérzete támadt, mikor arra gondolt, a torz Hírnök milyen jól érezte magát Orcanon.

Tannra nézett. Addig bámulta a rendfőnököt, míg az zavartan félre nem nézett.

– Ma éjszaka ti őrködtök. – A Vérős vállához nyúlt, megmasszírozta. Nem hagyta, hogy a fájdalom kiüljön arcára, de érezte: abban az állapotban még kevesebb esélye lett volna a kék irhájú lények ellen, mint éjszaka. – A templomba ne lépjetek, bármit is hallotok. Felesleges.

– Nem engedhetem meg, hogy folytatódjon a pusztítás! Ebbe az egész rend beleroppan! Legalább...

– Legalább mi? Az átkozott szobraitok mellett, amik közül egy sem a rendetek tulajdona, a híveidet is el akarod veszíteni? Önzőbb és ostobább vagy, mint hittem, rendfőnök!

Ledobta magáról a dunyhát, és feltápászkodott. Zeloreia elvörösödött, félrekapta a fejét, de a farkas egy cseppet sem zavartatta magát. Továbbra is Uelen Tannhoz intézte szavait, aki merev arccal, mozdulatlanul állt az ajtó előtt.

– Holnap éjjel visszatérek a templomba. Addig pihennem, gyógyulnom kell. Hozass nekem ennivalót! Húst. Sok húst. A mai éjszaka még az övék – a holnapi az enyém lesz. Megállítom őket, vagy ott pusztulok. Így vagy úgy, de végleg megszabadulsz tőlem.

Tann lassan bólintott. Gyűrűvel ékített kezével végigsimított homlokán.

– Megértettem. Úgy lesz, ahogy kívánod, Rioshi Ya. És köszönöm.

– Nem miattad, vagy a rended miatt teszem! – fortyant fel a Vérős. – Én is parancsot kaptam, mint hajdanán a drágalátos Mehr Karatok. Nem vagyok tisztában mindennel, de...

Vonítás harsant odakintről, olyan hang, amelyet csak ő hallhatott. Jelezte, hogy felesleges többet mondania a prédaállatoknak. A kísérteties hang bömbölő kacagásba csapott át.

Egy cserép meglazult, leszánkázott a tetőn, és a földhöz csapódva darabokra tört.  

 

A vásárhoz képest, mely még éjszakára sem szűnt meg zajongani, a csatorna melletti sétány sokkal nyugodtabbnak, egyenesen kihaltnak tűnt. Néha jelent csak meg egy-egy kései járókelő, hogy tovább siessen dolgára a rombusz alakú köveken. A sétány melletti padokon nem ült senki; valószínűleg az Istenek Hete tette ilyen néptelenné az egyébként hangulatos környéket.

Rioshi Ya lassan lépdelt a gömbfából ácsolt, lakkozott korlát mellett, ami elválasztotta a sétányt a város vízhálózatát tápláló csatornától. A víz halk csobogása megnyugtatta, és egy kis időre elvonta figyelmét a múlt éjszakai vereség szégyenteljes emlékétől.

A délutánt azzal töltötte, hogy behabzsolta a gyűjtők által felszolgált ételt. Mikor végzett, sétált egyet a templom környékén – a kunyhó, amiben feküdt, a kupolás épület mögött bújt meg –, fokozatosan száműzve tagjaiból a merevséget. A sok édeskés, mesterséges illat zavarta kicsit, de visszafojtotta ingerültségét.

Jó lett volna valami élő, vad prédát fognia, de Jahoqban erre nem sok esélyt látott. Ettől függetlenül napszállatkor már majdnem ereje teljében érezte magát. Épp idejében: legyengülve nem szívesen találkozott volna a démonidéző által emlegetett sámánnal. Fejébe nyomta kalapját, és elindult megkeresni az üzenet küldőjét.

Sokáig egy teremtett lelket sem látott, ami tulajdonképpen jót tett neki. Nem volt igazi társas lény. Rohant már falkában, önmaga által teremtett Igazfiakkal és Fertőzöttekkel együtt, voltak emberi, illetve éteri társai is, ez azonban nem változtatott a lényegen. Mindig egyedül nézett szembe a feladattal – vezérhímként, parancsnokként vagy csak harcostársként, aki tapasztaltabb a többieknél. Félig élvezte ezeket a helyzeteket, félig pedig elszomorította, hogy nem találkozott méltó... vetélytárssal? Igen, ez a jó kifejezés. Hiszen a Nagy Vadászatban – így nevezte az életet – egy bizonyos ponton túl mindenki vetélytárssá válik, ha érdemes rá.

Aprócska tér került az útjába, rajta egyetlen lámpával, egy paddal és a középen álló csonka szoborral. A fémalak valaha lovagot, netán harcos szentet formálhatott, de az idők folyamán minden kiálló részt letörtek, lefűrészeltek róla, így elég groteszk látványt nyújtott. Mellette egy öreg lámpagyújtogató nyújtotta föl botját a lámpafejhez, hogy az abban lévő, mágikusan feltöltött kő fénybe boruljon. Dolga végeztével megfordult, tétován bólintott a Vérősnek, aztán elbotorkált.

A sárgás fényben élesen kirajzolódott a tárgyak kontúrja. A farkas ösztönére hagyatkozva körbekémlelt. Senkit nem látott, valami mégis azt súgta, ne menjen tovább. A pad felé indult – ekkor vette észre a kövön ülő sámánt. Meghökkent; nem értette, az apró figura eddig hogyan kerülhette el figyelmét.

Külsőre goblint formázott, a fajra jellemző kis termettel, sötét, rücskös bőrrel. Tülkös sisakja alól csapzott fekete haj türemkedett ki. Harcsabajszával és kis szakállával együtt mindez elég vad külsőt kölcsönzött neki. Fekete pikkelymellényt viselt, sarut és térdig érő bőrnadrágot. Fegyverövéről a tömött zacskók mellett szablya lógott, botját ferdén a padnak támasztotta. A háromféle fából összeillesztett farúd tetejére kortól sárga állatkoponyát erősítettek, a végét pedig vésett fémhegy díszítette. A bot és gazdája is átható füst és pisztácia illatot árasztott.

– Üdv! A nevem Sasgar – szólt a sámán teli szájjal. Éppen evett valamit. – Ülj le, kérlek. A padra, vagy ide elém, ha gondolod.

– Üdv neked is, goblin. Inkább állok.

A másik vállat vont.

– Nekem mindegy – törölte nadrágjába kezét, aztán ferde vágású szemeivel figyelmesen végigmérte a Vérőst. – Felépültél, ami remek. Másképp kénytelen lettem volna meglátogatni Tann rendfőnököt.

– Ismered? – kérdezte rosszkedvűen Rioshi Ya. A pökhendi Gyűjtő említése elég rossz ötlet volt a sámán részéről.

– Találkoztunk néhány éve, bár nem hiszem, hogy ő emlékezne rám. Ami persze nem baj.

Sasgar a farkasra villantotta sárgás fogait.

– Nem vagyunk cimborák, ha erre gondolsz. De komolyan, kérlek, ülj már le! Vagy így akarod fenntartani az erőviszonyokat? Kifejezetten kellemes itt ücsörögni.

Rioshi Ya nagyot sóhajtott, majd letelepedett, szemben a sámánnal. – Talán jobb lesz, ha őszintén beszélek – mondta.

– Mindig őszintén beszélsz.

– Hagyd abba! – A morranás sok bátor embert megrémített volna, a sámán azonban meg sem rezdült. – Azt gondoltam, segítségemre leszel feladatom teljesítésében, de úgy tűnik, tévedtem. Komoly hírhozót vártam, de csak egy idegesítő kis goblin kuporog előttem. Választékosabban beszél, mint a fajtársai, furcsa szaga van, de ezen felül nem mutatott fel nekem semmit! Örülj, hogy nem szakítalak ketté!

Beszélgetőtársa előrehajolt, szeme sárgán villogott a lámpafényben. Féloldalasan elmosolyodott, ami kiálló szemfogai miatt bizarr hatást keltett.

– Mi hasznod van a komolyságból, holdnak farkasa? – kérdezte. – Komolyan veszed teremtődet, a szabályokat, amely szerint élsz, az adott szó szentségét – saját magadat. De érdemes, mondd? Úgy cipeled magad után az életed, mint egy lábadhoz kötött vasgolyót!

– Akkor nevessek? Nevettem volna tegnap éjjel is, mikor...

Tudom, mi történt múlt éjszaka!

Rioshi Ya megrezzent. Még soha nem beszéltek vele ilyen rendreutasítóan. Oldala mellé engedte kezét – a sámán, látva a mozdulatot, kicsit hátrébb hajolt. Már nem mosolygott.

– Azt hiszed, ez egyedül a te játékod? Számtalan figura van a táblán, elmondhatom neked, és nagyon kevesen látják át az egészet. Oka van annak, hogy itt vagyunk, hogy most vagyunk itt, és hogy mi vagyunk itt. Jobb lenne tehát, ha felhagynál a karmod villogtatásával, és figyelnél egy kicsit.

Háta mögül durván cserzett bőrbe göngyölt, hosszúkás csomagot húzott elő. Mielőtt kibontotta volna, nagyot sóhajtott. Hirtelen fáradtnak és öregnek tűnt, mint aki súlyos terhet hordoz a vállán.

– A természeted nem fog változni. Ilyennek teremtettek, ilyen is maradsz. De ne gondold azt, hogy a tiéd a legnehezebb sors! Jól éreznéd magad egy vakarék testébe zárva, aki eltaposni való korcs látszatát kelti? Az első pillanatban természetesen... ami sokaknak az utolsó is. Hogyan tudnám elviselni ezt a tudatot szerinted, ha mindig véresen komolyan venném az életet? A tanácsom számodra: légy könnyedebb kicsit, különben minden ösvény lezárul előtted. Nem vár rád más, mint a saját lelked börtöne.

– Ki vagy te? – kérdezte homlokráncolva a Vérős. Most értette meg, mire gondolt a mágus: az apró teremtményből valóban áradt valami megfoghatatlan de nagyon is érezhető hatalom.

– Utad jelenlegi szakaszában felesleges erről beszélnem – felelte Sasgar. – Ami most fontos, hogy elvégezd a feladatod. Ehhez nyújtok segítséget.

Kigöngyölte a bőrcsomagot. A szürkés irhán három kőtőr hevert, durván pattintott élükön zúzmarásan csillogtak a kristályszemcsék.

– Akikkel harcoltál, egy rég letűnt, vagy inkább eltüntetett faj, a jah-sanok leszármazottai. Ez a nép a maga idejében még az istenekkel is dacolt – épp ezért kellett bukniuk, amiben nem kevés részed volt neked is.

– Nekem? De hát én nem is...

– Természetesen nem emlékszel – vágott közbe a sámán. – De egyelőre hagyjuk ezt. Ha meg kell tudnod, majd megtudod. A jah-sanokat tehát leütötték a tábláról, hogy az előbbi hasonlatnál maradjak. Utódaik hatalmuk ezredrészével ha rendelkeznek – de még így sem veszélytelenek.

Nem tudtad megölni őket, mivel egyszerűen nem hitték el, hogy képes vagy ártani nekik. Tudom, különösen hangzik, de a jah-sanokkal és utódfajaikkal kapcsolatban minden különös. El se hinnéd, mikre voltak képesek... ó, azok a végtelenül rideg, száguldó elmék a csupasz űrben...

A sámánbot halkan reccsent egyet. Gazdája felriadt gondolataiból, és mosolyt erőltetett arcára.

– Bocsáss meg! Elmerültem kicsit az emlékek között.

– Nem számít – szólt a farkas. Szerette volna minél hamarabb befejezni a beszélgetést, ennek ellenére meg kellett még tudnia néhány dolgot.

– Szóval, ezek a tőrök...

– Igen. Használd ellenük! Tudtommal az egyetlen tárgy, ami képes végezni egy kékbőrűvel, egy ilyen tőr.

– Értem. És a boszorkány?

– Ó, Esthelle! – mosolyodott el Sasgar. – Magával ragadó, ugye?

– Ne beszélj mellé, vajákos! Mit tudsz róla?

A goblin felbámult az égre, gondolataiba merült. Ahogy a Vérős és ő is hallgattak, közéjük kúszott a távoli vásár hangos-vidám, zeneszótól cifra zsibongása. Végül a fekete üstökű kis teremtmény nagyot nyújtózott és bólintott, csak úgy magának.

– Megvan, emlékszem már. Esthelle Ducraim sok dologba belekóstolt, tehetsége lévén a magasabb szintű mágiát is biztos kézzel műveli. Mester mester után, remeték világ végi, eldugott helyeken, ősi fóliánsok rítusokról, amik a lelket is veszélybe sodorják, nem csak a testet... Semmi nem csillapította a tudásszomját. Hogy mikor akadt rá testőreire, vagy arra a módszerre, ami Jahoqba és a templomba vezette, nem tudom, de nem is lényeges. Amit tudnod kell róla: okos, éppoly kegyetlen, mint te, és soha nem felejt.

– Három okkal több, hogy végezzek vele – állt fel Rioshi Ya. A tőröket belecsavarta a bőrbe, megrázta magát, és lenézett a sámánra. – Van még valami mondanivalód számomra?

– Nincs, Vérős, nincs – mosolygott Sasgar. – A miértekre és hogyanokra neked kell rájönnöd.

A farkas értetlenül bámult rá. Utolsó mondatával a goblin ismét elbizonytalanította. Egy darabig bámulta a talányos ábrázatú teremtményt, majd megrázta fejét, és visszaindult a Gyűjtők temploma felé. Keze, amelyben a tőröket tartotta, erősen bizsergett.

Sasgar intett a távolodó Vérősnek.

– Legalább köszöntél volna! – mondta halkan. – Na mindegy. Van, amin nem lehet segíteni.

Reszelős kacaj tört át az utcai lámpa fénypalástján és vette körbe a sámánt, rossz, idegen érzéseket keltve benne.

– Fogadj el így bennünket, apróság! Mást nem tehetsz.

– Tisztában vagyok vele. Elég világosan beszéltetek mindketten.

– Szerinted sikerül neki?

– Sajnálom, hogy csalódást okozok neked, de meglehetősen biztos vagyok benne, hogy igen. Várnod kell a következő alkalomra, ha ugyan lesz olyan! – A goblin felmarkolta az amulettet, amit jó előre maga mellé készített, és a hang irányába tartotta. – Távozz, démon!

Röhögés volt a válasz. A Hiéna játékosan összecsattintotta hatalmas állkapcsát, majd elbicegett Rioshi Ya után.  

 

Későre járt, mikor a farkas visszatért a kunyhóhoz. A Gyűjtők templomából nem szűrődött ki hang, csak a szobrok fényei derengtek át a kupolát átszelő üvegsorokon. A Vérős ennek ellenére veszélyt érzett: kétsége sem volt afelől, hogy a boszorkány és a testőrei megtalálták a módját, hogy visszatérjenek. Fogát csikorgatta tehetetlen dühében.

– Holnap – mormolta. Legszívesebben berontott volna, akár a falat áttörve, de tudta, pihennie kell. Átgyalogolt egy virágágyáson, majd megtorpant a kis faépület ajtaja előtt. Közelebb hajolva végigszimatolta a deszkákat.

Zeloreia illatát érezte; még egy órája sem lehetett, hogy itt járt. Sőt... Már azelőtt tudta, hogy odabent várja, mielőtt benyitott volna. Mégsem vett tudomást a lányról, aki a sötétben ülve figyelte a Vérőst. Akkor gyújtott csak világot, mikor a farkas a sarokba hajította kalapját és a bőrbe csomagolt tőröket. A koppanásra összerezzent, lángot tartó keze megremegett, de aztán sikerült meggyújtania a mécses kanócát.

– Vártalak, jó uram – fordult Rioshi Ya felé. Tunika helyett ezúttal tógaszerű, laza szabású ruhadarabot viselt, és a liliomot is kivette a hajából.

– Látom – felelte a Vérős. – Csak azt nem tudom, mi okod van rá. Úgy vélem, minden dolgot megbeszéltem veled és Tannal még délután.

– Úgy van, uram. – Zeloreia megvárta, míg Rioshi merít a kőedényből, és oltja a szomját. – Csupán meg akartam bizonyosodni, felépültél-e sebeidből.

Rioshi Ya megtörölte száját. Kétkedve fordult a szőkeség felé.

– Ilyenkor? Szerintem inkább parancsba adták, hogy megfigyelj. Nem hibáztatlak érte, emiatt ne aggódj: a rendfőnöködre azonban érdekes beszélgetés vár holnap.

– Nem, nem! – Zeloreia felpattant, és közelebb lépett a farkashoz. – Senki nem küldött. Magamtól jöttem. Én csak... Látni akartalak.

Kezét óvatosan a Vérős mellkasára helyezte. Rioshi Yat megcsapta a lány illata.

– Értem – mondta a Vérős. Tényleg értette: így, közvetlen közelről Zeloreia olyasmit is elárult neki, amit az imént nem vett észre. Az embernőstény a vágy illatát árasztotta magából, ez pedig világosabban beszélt a farkashoz, mint bármilyen gondosan megfogalmazott szónoklat.

Soha nem értette, egyes asszonyszemélyek miért vonzódnak hozzá. Szinte mindig nyersen, visszautasítóan bánt velük – egy bizonyos pontig, ami után ő is engedett ösztöneinek. Mindkét alakjában képes volt üzekedni, mi több, utódot is nemzhetett. Az így fogant gyermekeket Igazfiaknak hívták a falkákon belül, akiket pedig harapással tett vérfarkassá, azokból lettek a Fertőzöttek. Előbbiek természetesen sokkal nagyobb erőt örököltek nemzőatyjuktól.

Egy mordulással megragadta a mellkasán nyugvó kezet, és nem durván, de határozottan a lány oldala mellé szorította. Zeloreia nem ellenkezett; kék szeme fénylett, ahogy elnyílt szájjal, gyorsuló lélegzettel a Vérős arcát nézte. Rioshi Ya lecsúsztatta a ruhát a fehér vállakról, egészen derékig. Belemarkolt Zeloreia mellébe.

A Gyűjtők fiatal szépsége felnyögött. Szájon akarta csókolni Rioshi Yat, de az hátralökte az ágyra. Zeloreia hanyatt fekve, széttárt karokkal várta, mint egy áldozati oltárra kötözött szűz, hogy a hím közelebb lépjen. 

 

– Meg kell mondanunk neki – jelentette ki az inas, látüveget viselő öregember. A templom előtt ült, egy nagy körasztal mellett Tann, két Vigyázó és Zeloreia társaságában. Pipaszár lábain vastag, erősen kopott fedelű fóliánst tartott, előtte pedig pergamenlapok borították az asztalt.

– Eszednél vagy, Xutho?! – fortyant föl a Gyűjtők vezetője. Fáradtnak tűnt; arcán elmélyültek a ráncok, ahogy előrehajolva gesztikulált a gyér hajzatú vénségnek. – Rendünk legbensőbb titkaiba avatnál egy... egy idegent?

– Ami a legbensőbb titkokat illeti, rendfőnök – szólt közbe Zeloreia –, azokról már más is tud, azt hiszem. Pont az a személy, aki veszélyt jelent az egész templomra.

– Ez még nem indokolja, hogy minden erre járó vándornak kifecsegjük a dolgainkat! Legközelebb már ki is írjuk a templom falára, nem igaz? Szó sem lehet, arról, hogy...

– Uelen, hagyd abba!

Az öreg felnézett könyvéből, amelyet addig lapozgatott. Látüvege felett rábámult Tannra.

– Nem bízol benne, mert idegen, és nem kedveled, mert megszégyenített. Most viszont nem a te sebzett önérzeted számít, hanem maga a rend! Ha te nem mondod el, én fogok vele beszélni! Megkeresem és megmutatom neki a fóliánst!

– Felesleges kutatnotok utánam – szólt Rioshi Ya. Előlépett a fal takarásából. Nem hallgatózott, mégis hallott majd' minden szót, míg a kunyhótól a Gyűjtőkig ért. Előtte is választ akart kapni néhány kérdésre, a közjáték pedig csak fokozta kíváncsiságát. – Tudjátok, hol találhattok meg, legalábbis holnap reggelig.

Menet közben végighúzta kezét a falon, élvezte annak érdességét. Biccentett Zeloreiának – a lány kerülte a pillantását, lesütött szemmel viszonozta csak a köszöntést –, aztán a többieknek is. Letelepedett egy üres székre, félretolta az asztalra helyezett kancsót és kupákat, majd maga elé helyezte kalapját. Várakozásteljesen ránézett Tannra.

– Nos, rendfőnök? Mik a hírek?

Tann bosszúsan hátradőlt székében, kezét szája elé kapta, hogy elrejtse grimaszát. Hatalmának jelképe, a jadeköves gyűrű zölden csillogott a napfényben.

– Múlt éjszaka ismét látogatóink voltak – szólalt meg végül. – Nem okoztak akkora pusztítást, mint eddig – mintha siettek volna –, de így is fájó veszteség ez nekünk.

– Eltávolítottátok a kelyhes nőalakot?

– Természetesen! Ennek ellenére valahogy sikerült bejutniuk. Három Atorh-szobor, Khaa fekete gömbje, egy formára növesztett Killam-gyökér... Sok időbe telik, mire pótolni tudjuk őket.

– Előttetek az egész élet – jegyezte meg Rioshi Ya. – Majd megoldjátok valahogy, ezért vagytok ti a Gyűjtők.

– Na igen... Mikor harcoltál velük, biztos nem ismerted fel őket? Sokfelé járhattál vándorlásaid során. Valami ismerős minta a ruhájukon, a harcmodoruk, a beszédük... Talán már láttál hasonlót.

– Igaz, amit mondasz, mégsem tudom, kik lehetnek. Sőt, azt sem, mit tesznek és miért.

A Vérős rákönyökölt az asztalra.

– Igazából azt várom, hogy ti mondjátok el nekem, mi folyik itt. Az ösztöneim azt súgják – márpedig ritkán csalnak meg –, hogy nálatok van a legtöbb válasz.

Uelen Tann összenézett Zeloreiával, majd Xuthora tévedt a tekintete. Az öreg elégedetten húzta ki magát, és időt sem hagyva a rendfőnöknek, maga vette át a szót.

– Rioshi Ya, ugye ez a neved? Én vagyok a rend titoknoka. Amit most eléd tárok, arról még a Vigyázók többsége sem tud. Nem szükséges, hogy a kelleténél többen átlássák a Gyűjtők legmélyebb misztériumait. A győzelmedhez azonban létfontosságú, hogy ismerj néhány tényt.

– Hallgatlak, vénember – mondta a farkas.

– Kezdjük az elején – Xutho megköszörülte torkát, ivott egy kortyot, aztán folytatta. – Mint ahogy talán Tann is elmondta, rendünk nem öregebb két emberöltőnél. Ez idő alatt az Egyetlen áldásának hála, folyamatosan gyarapodtunk. Templomunk megtelt jelképekkel.

– Amit most a behatolók szorgalmasan törögetnek. Erről tudok.

– Amit azonban nem sejthetsz, hogy munkánk során ezernyolcszázkilencven és kettő jelképet gyűjtöttünk össze.

Rioshi Ya halkan füttyentett.

– Az nem kevés.

– Így van. Ez a mennyiség természetesen nem férne el a mögötted álló épületben – de erre nincs is szükség.

Xutho megmasszírozta bal vállát.

– Az Egyetlenre! Mindig sajog vihar előtt. De hadd folytassam! Amiről Tann legszívesebben hallgatott volna, és amiért majdnem lepecsételte az én számat is, voltaképp egészen egyszerű titok. A rendünk kulcsa a templom. A templom a mi munkahelyünk, menedékünk vész idején, és a fókuszpont, amely elszívja, majd továbbítja az energiákat istenünk felé. Gondolom addig nem hallottál rólunk, míg Jahoqba nem érkeztél. Érthető, hiszen az itteni templomon kívül nem létezik más csomópont. Rendünk többi székhelyén csak térítünk... amint megszereznek ott egy szobrot, azonnal útnak indítják Jahoqba.

– Na várj! – Rioshi Ya felemelkedett. Úgy magasodott a társaság fölé, mint egy templomba való kolosszus. – Azt mondod... azt mondjátok, csak azért lopkodtok szobrokat, hogy erejükkel tápláljátok az isteneteket?

A végén már kiabált. A rendfőnök két oldalán álló Vigyázók előrébb moccantak, egyikük köpenye alá nyúlt.

– Meg ne próbáld! – szólt oda ridegen a Vérős. Tannhoz fordult. – Tarts féket a kutyáidon, különben nem állnak több őrséget! Ami pedig titeket illet... hittel és tettekkel illene szolgálnotok, nem pedig mások elorzott hatalmával. Nem csodálnám, ha egy szép napon az írmagotokat is kiirtaná valaki.

Végignézett az asztalnál ülő alakokon. Egy ideges, arrogáns rendfőnök; egy tudálékos aggastyán; egy talán jobb sorsra érdemes lány, aki odaadta magát neki...

Elbámult a fejük felett. Zeloreia kora hajnalban kelt fel, és halk léptekkel elhagyta az őrkunyhót. Rioshi Ya természetesen felneszelt távozására. Elgondolkodott azon, vajon lesz-e folytatása annak, ami kettejük között történt, de a lány viselkedése arra utalt, felesleges aggódnia. Egy idegen nem érhet fel a rend szolgálatával.

Minden vallás erre épül – szólt közbe Uelen Tann. – Áldozatra. Ami pedig a kiirtásunkat illeti, Rioshi Ya, nagyobb hatalmú pártfogóink vannak itt a városban, minthogy azt el tudnád képzelni.

– Na persze – morogta a Vérős. – Kár, hogy épp nincsenek itt. Mondd tovább, öreg! Hol van a többi összeharácsolt szobor?

Xutho újra megköszörülte a torkát.

– Csak azokat a relikviákat tartjuk a templomban, amelyekben még lüktet az erő. Amíg fényt áraszt magából egy darab, még van mit kinyerni belőle. A kiürült darabokat tiszteletteljesen összezúzzuk, vagy túladunk rajtuk. Nem egy műgyűjtő rajong értük. Ez a dolgok menete, vándor. Nem hiszem, hogy rosszabbak lennénk Issar vagy akár Khaa emberáldozó kultistáinál.

– Tolvajok vagytok – ismételte gépiesen Rioshi Ya, de agya közben már a hallottakat forgatta magában. Visszaült, miközben szeme előtt képsorok peregtek: a Hiéna, pofáján csúfondáros vigyorral. Esthelle Ducraim, ahogy elragadtatott képpel bámulja, miközben testőrei pörölyeikkel rendet vágnak a szobrok között. És Sasgar, a kis goblin, a homályos megjegyzéseivel és a pisztácia szagával.

– Ez a könyv egy lajstrom – csúsztatta elé Xutho a fóliánst. – A templomban őrzött szobrok rajza és nevei. Bejelöltem neked a legnagyobb hatalmú darabokat. A támadók valószínűleg azok elpusztítására törekednek először.

Rioshi Ya fellapozta a fémveretekkel megerősített, barna fedelű kötetet. Gondosan megrajzolt alakok bámultak vissza rá, színes aurával körülvéve, épp mint sötétedés után a templomban. Lonon, az emberek védelmezője, külsőre egyszerű férfi, hímzett mellénykében, okosan csillogó szemekkel. Urugh, a harag és pusztítás istene, külseje leginkább kitinpengés rovaréra hajaz. Issar, óriás termetű, eltorzult arcú bestia. Khaa, a Nemlét, fekete gömb körül sötét felhő. Amyssa, Hrr'lk, Basargan, Methol...

Nur.

Ujjai öreg pergamenlapot érintettek, amelyen látszott, úgy toldották be utólag a könyvbe. Rajta kusza ábra nyújtózott, inkább művészi, mint hiteles. Kétfejű alakot ábrázolt. A bal oldali fej árkokkal szabdalt, kopasz, szürke golyóként ült a vastag nyakon. A másik nem látszott, a rajzoló mintha megpróbálta volna eltüntetni művének ezen részét. Néhol majdnem átszakította a pergament, olyan erővel dörzsölte és karistolta össze, felismerhetetlenné téve a jobb fejet.

A kétfejű alak fölött reszketeg írásjelekkel állt a név: Nur.

Rioshi Ya még sosem látott rajzot teremtőjéről. Csodálkozva meredt a pergamenre, a felismerés megdermesztette. Elméjében vadul cikáztak a gondolatok; egyszeriben mindent megértett.

– Vándor?

– Megmondtam, rendfőnök, ne szólíts így! – A Vérős összecsukta a vaskos fóliánst. Felnézett, de a gyűjtők képtelenek voltak bármit is leolvasni arcáról. – Nagy segítség volt ez a könyv, Xutho. Minden kérdésemre választ kaptam. Készen állok.

– Ez mind szép – mondta Uleann Tann. – De nekünk mi lesz a dolgunk?

– Egyetlen feladat vár rátok, rendfőnök. Közelébe se menjetek a templomnak! 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2012-11-17 22:12 Bloody Dora

Bloody Dora képe

A harmadik rész. Azért érdekelne, vajon hányan olvassák még? Mert oké, tényleg hosszú (komolyan). Mondjuk az ő kedvükért nem spoilerezném el, hogy azért azt a szexjelenetet nem kellett volna ilyen részletességgel, erősen gondolkoztam a 18-as karika kitételén...

_____________________
Dr. Bloody Dora

cs, 2012-11-22 20:33 Hematith

Hematith képe

Engem is érdekel:) Remélhetőleg többen, mint ahányan kommentezik. A karika kikerülhet, rátok van bízva:)

cs, 2012-11-22 22:58 DannyKay

DannyKay képe

Én kitartóan olvasom, nagyon tetszik, de nem tudok kiszedni belőle semmit, mert állandóan olvasóvá válok öt másodperc alatt. Csak megnyugtatásnak, Hematith! :D

***

"Yeah, being an asshole is not illegal" - American Horror Story

p, 2012-11-23 12:43 Hematith

Hematith képe

Valóban megnyugtattál, köszönöm:) A visszajelzéseknek mindig örülök.

p, 2012-11-23 14:11 craz

craz képe

Akkor jelzem: vissza! (A gép elé, mert még hiányzik a negyedik rész. Sorozatokat is évadonként nézek, így most csakazértse olvasom el, amíg nincs itt a negyedik is. :))

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

p, 2012-11-23 14:21 Hematith

Hematith képe

Akkor igyekszünk:)

p, 2012-11-23 23:09 Vist

Vist képe

Egyben végigolvastam a három részt. Kiváncsi vagyok a negyedikre is.
Látszik, hogy egy egész kiforott, saját világban játszódik a történet, ami valószínűleg elég jól át van gondolva. És biztos van ennek a világnak rengeteg olyan része is, ami nem került be a novellába, de a fejedben már megvan, esetleges későbbi novellák alapjaként. (Legalábbis így érzem, én mostanában szintén egy saját világban gondolkozok, és annak a kereteibe próbálom beágyazni az ötleteimet, ha beleférnek.)
Biztos nehéz mérlegelni, hogy mennyi új információt lehet egyszerre rázúdítani valakire, és azt gondolom, hogy most egy kicsit ez sok volt. Helyek, emberek, istenek, szervezetek, vallások, ünnepek, mindből kapunk bőségesen, ami azt mutatja, hogy ott van mögötte a világ. És ha ezt olyan ember olvasná, aki már valamennyire tájékozott ebben a világban, talán nem is venné észre. Mondjuk ha egy regény kétszázadik oldalától találkoznék ezekkel a nevekkel. De mire elfantáziálok azon, hogy mi lehet az egyik újdonság mögött, akkorra már sok új tényező lép be. És egy nagy része után marad egy kérdőjel: hogy erről nem kellene-e többet tudnom a cselekmény megfelelő megértéséhez. Nehogy félreérts! Szerintem nagyon jó, hogy nem sablonvilágot találsz ki, és szeretnéd az olvasóval megismertetni azt. De kérdés, mennyit bír el a terjedelem, és tudja-e közben tartani a lépést a cselekmény. Például ami szerintem akár hibának is nevezhető, az, hogy a főszereplővel nehéz azonosulni. Az elején megvillantasz valamit az ő világban elfoglalt helyéről, de szerintem keveset ahhoz, hogy igazán megértsem, miért teszi azt, amit, hogy tudjak azonosulni vele, izgulni érte. A karakterek pedig elég direktek, kicsit sablonosnak érzem őket. Olyan szerepjátékos karakternek, ha érted mire gondolok.
Remélem nem sértődsz meg azon, amit írtam. Nem azért írtam ilyen hosszan, mert semmilyen potenciált nem látok az írásban, hanem azért, mert igenis látok. Helyesírásilag nem néztem, de sok helyen kimondottan tetszett a szóhasználat, a gondolatok. De az elkövetkező írásokban talán érdemes megfontolnod, amit leírtam.
Valahol a templomban lezajlódó harc után jutottam el egyébként odáig, hogy tényleg kíváncsi legyek a végére. Ott elkapott a lendület, az a rész kimondottan tetszett.

p, 2012-11-23 23:36 Hematith

Hematith képe

Dehogy sértődöm, köszi, hogy olvasod:) Igen, lehetséges, hogy sok az infó... és még így is hosszú a novella. Nem igazán lehet tájékozott az ember, ha nincs, de ha túl sok, az se jó, nem könnyű... A tények többsége még nem szerepelt sehol, talán csak a főszereplőt kivéve. Valószínűleg ezért kevés a "villantása":) A következő Rio történetben több olyan pillanat lesz, mint például a templomban, mikor felnéz az égre. Itt a lehetőség a fejlődésre, ami egy állathoz képest nem is rossz.
A kérdőjelekről: nem tudom, próbáltam kiküszöbölni a logikai hiányosságokat. Ha látsz ilyet, majd kérlek szólj:)
A karakterektől ennyi tellett. Nem ástam a lelkük mélyére, cselekedtek és kész:) Ha sablonosak, akkor annyira, mint a mindennapi emberek:D
Na jó, felesleges magyarázkodni:) Örülök a véleményednek, megfontolom. További jó olvasást kívánok:)