Parancsok IV/4

 Véletlenül vagy szándékosan, de a Gyűjtők csupa kéken derengő szobrot zsúfoltak a tönkrezúzott darabok helyére. A központi csarnok hideg, élettelen, túlvilági tájjá változott az azúrszínre festett holdfényben. Semmi sem törte meg az idolok, relikviák mozdulatlanságát, egészen addig, míg egy légáramlat fel nem kavarta a padlót borító vékony porréteget.

Nyomában kétembernyi magas forgószelek pörögtek be a sorok közé. Megsűrűsödött bennük a levegő; csupán másodpercekbe tellett, hogy a testőrök anyagi formát öltsenek. A boszorkány, akit védelmezni hivatottak, közvetlenül utánuk érkezett, sistergő energiacsápoktól körülvett testét ezúttal is köpeny takarta.

Esthelle Ducraim nem tétovázott. Még el sem ült a szél, ő máris útjára indította első villámát. Az energiaszál ágakat bontott, behálózta a legközelebbi szobrokat, majd dolgavégezetlenül a semmibe veszett. A sápadt, tetovált fejű nőszemély körbefordult, megszórta a környezetét villámokkal, csak ezután intett kékes bőrű testőreinek.

– Tudom, hogy itt van – mondta. – Keressétek meg!

A szablyákkal felfegyverzett pikkelyes bólintott. Társaival együtt nekiláttak, hogy felderítsék az árnyékokkal teli csarnokot. Módszeresen haladtak, sietség nélkül, nem hagyva ki egyetlen zugot sem.

Valami halkan megcsikordult a karzaton. Az egyik pörölyös testőr felnézett, és még látta, hogy egy széles, nehéz Basargan–szobor lassan előredől, majd hirtelen felgyorsulva feléje zuhan. Félreugorni már nem maradt ideje, hosszú karjait kapta maga elé – a sokkarú, vaddisznófejű vadász-isten bazaltteste azonban le sem lassult, ahogy belecsapódott a padlóba, alatta a pikkelyes fajzattal.

Az emberi alakját levetett Rioshi Ya jelent meg a karzaton, és kihívóan felüvöltött. Lehto, a kupola ablakívein bekémlelő hold kerek ábrázata mintha elégedettségtől sugárzott volna. A Vérős intett neki, belehallgatott suttogásába, aztán vicsorogni kezdett, ahogy a két harcképes testőr sebes léptekkel felhágott a karzatra vezető lépcsőfokokra. Esthelle Ducraim ez alkalommal nem avatkozott közbe, karba tett kézzel várta, hogy szolgái elbánjanak a farkassal.

Kétfelől közelítettek: a pörölyös a hátsó lépcsősoron, amelyiken órákkal azelőtt Rioshi Ya is használt, a szablyás pedig az elülsőn. A hórihorgas lény burnusza világított a kékes fényben, míg fedetlen testrészei szinte beleolvadtak környezetébe. Akit letaglózott a Basargan–szobor, tétován próbált kikecmeregni a szörnyű súly alól, de a farkas látta, egy ideig bizonyosan nem kell számolnia vele.

Két ellenfele közül a pörölyt markoló ért fel előbb. Akkora lendülettel ugrott a karzatra, hogy nekitántorodott a fal mellett álló napszimbólumnak. A jókora rézkorong nagyot kondult, majdnem el is dőlt, de a fajzatot ez már nem érdekelte. Egyensúlyát visszanyerve nagyot suhintott fegyverével, átkígyózott az útjában álló szobrok között, és Rioshi Yara rontott.

A Vérős felkészülten várta. Elhajolt a kalapácsfej elől, majd ahogy a pikkelyest elragadta a célt tévesztett csapás lendülete, megragadta a vállak nyúlványait. A szaga alapján felismerte ellenfelét: első éjszaka hármójuk közül ezt a támadót hajította fel a karzatra. Elvigyorodott – abban a pillanatban nagyon hasonlított a Hiénára –, aztán kisöpörte a másik lábát, és nagyot taszított rajta. A testőr felháborodott üvöltéssel zuhant le az emeletről. Pár lépéssel összetört, lassan gyógyuló társa mellett ért talajt, de azon nyomban felpattant, és vicsorogva újra a lépcső felé vette az irányt.

Időközben a trió vezéralakja is felért a karzatra. Rioshi kissé meggörnyedt, úgy készült a rohamra. Jól emlékezett a vágások okozta fájdalomra; ezt a fájdalmat idézte fel, hogy tovább szítsa haragját. Ellenfele oldalról indított támadásait elkerülte, de nem tudott közel férkőzni hozzá. Kardlap csattant a fején – a pikkelyes keze megbicsaklott, ezért találhatta el Rioshi Yat, azonban ő sem számított a mozdulatra. Mielőtt végigvághatott volna a szőrrel borított pofán, a Vérős megragadta a csuklóit, jobb kézzel a jobbot, bal kézzel a balt. Nagyot rántva kibillentette egyensúlyából a másikat, majd gyilkos erővel egymásnak csavarta karjait a könyökízületnél. A  testőr felordított, de hasztalan próbálta kiszabadítani végtagjait. Rioshi Ya addig feszítette őket, míg a csontok el nem roppantak, aztán elrúgta magától a lényt. Elégedett morgással vette tudomásul, hogy ellenfele lebucskázik a lépcsőn – tompa dübbenések jelezték, ahogy feje neki-nekicsapódott a fokoknak.

A Vérős furcsa, szaggatott hangon felkurrogott. Kevesen ismerték volna fel, hogy nevet. Lábszárához nyúlt, és kiszabadította az odaszíjazott kőtőrt. Ideje volt elébe mennie a dolgoknak.

Félúton járt lefelé, mikor sercegést hallott: a boszorkány tehát nem tétlenkedett tovább. A fenevad lebukott a korlát mögé. Jól számított, az alacsony, de széles márványcsík felfogta a villámok erejét.  Sokáig nem bújhatott a fedezék mögött, mert a pörölyös testőrlény már ott vicsorgott fölötte. Vérmaszatos arca eltorzult, kiáltott valamit saját, ismeretlen nyelvén. Rioshi Ya, ha a mondat értelmét nem is, de a lezúduló kalapácsfej képét tisztán értette. Félregurult, fejét behúzva elkerülte a lény falrengető második ütését is, majd a nyélbe kapaszkodva felhúzta magát. Ellenfele gyorsan reagált: jobb kezével hatalmas visszakezes csapást mért a fejére. Az érdes pikkelyek és a teremtmény körmei feltépték a farkaspofát, őrjöngésig fokozva a Vérős haragját.

Villámgyorsan a kéz után kapott, fogai összezárultak a száraz bőrön. Kellemetlen, poros íz ömlött szét nyelvén, de ez sem tartotta vissza, hogy agyaraival szétzúzza az ujjakat és a kézfejet. Ellenfele lesújtott a baljában tartott pöröllyel, de nem tudott elég erőt vinni az ütésbe – második támadásra pedig már nem volt ideje, mert Rioshi Ya markolatig vágta mellébe a kőtőrt.

– Nem! – kiáltott fel Esthelle Ducraim. Intésére csápok kígyóztak elő az árnyak mélyéről, és a Vérős után kaptak. Rioshi Ya egy erőteljes mozdulattal beletörte a pengét a sebbe, majd tovább iramodott a fajzat mellől, aki tehetetlenül bámulta a mellkasából, szájából ömlő megállíthatatlan vérfolyamot.

A csápok szerencsére csupán rövid ideig üldözték. Miután a fenevad kicselezte őket, megremegtek és visszaolvadtak a homályba. Rioshi Ya nem törődött velük tovább: a tápászkodó kék bőrűt nézte, akire rádöntötte a szobrot. A nyurga teremtménynek sikerült kikászálódnia az őt nyomó rettentő súly alól. Ez elismerésre késztette a Vérős lelkének egy részét, a másik azonban csak a prédát látta benne. Préda és ellenség számára pedig sosem létezett kegyelem vagy második esély.

A csúf, szögletes fejű pörölyt nem temette maga alá a vadász-isten szobra. Miután kiesett forgatója kezéből, a padlón heverve várta, hogy újra kézbe vegyék. Gazdája azonnal érte nyúlt, amint kiszabadította magát, de felemelni már nem maradt ideje. Tátott szájjal, zihálva bámult a vörös fergetegre, aki vérző pofával, ezer foggal vicsorogva viharzott feléje. A hasába kapta a pattintott kőpengét, amit felrántottak a szegycsontjáig, aztán olyan erővel téptek ki a sebből, hogy belső szervei beterítették a Basargan–szobrot. Utolsó pillanataiban mordulást hallott a sokkarú isten felől, majd bekebelezte lényét az abból áradó vörös fény.

Rioshi Ya csodálkozva nézte a mocsokkal borított vaddisznófejet, amiben felparázslott, majd kihunyt a kőből metszett szempár fénye. A felerősödött skarlát derengés őt is beborította, de nem érinthette a lelkét, ártalmatlanul elenyészett.

Súrlódó zaj: a boszorkány körbefordult a sarkán, miközben kezéből csillámló port szórt a padlóra. Illata első alkalommal árulkodott ha nem is félelemről, de bizonytalanságról. A Vérős feléje mozdult, ekkor azonban mozgást észlelt a szeme sarkából. Hátrafordult, és szembenézett az utolsónak maradt testőrlénnyel.

Zuhanása a lépcsőn eltörhette jó néhány csontját, ezek azonban hamar összeforrtak: a teremtmény mozgásán nem látszott, hogy bármi akadályozná. Csupán piszkos, szakadt ruhája és arckifejezése tanúskodott arról, miken ment keresztül az elmúlt pár percben. Szemében immár nyoma sem volt semmiféle tiszteletnek. Némán közeledett, menet közben ingerült mozdulatokkal lökte félre az útjában álló kisebb idolokat. Rioshi Ya felhúzta térdét, és elővette az utolsó tőrt.

Széttárt karokkal közelítettek egymáshoz. A testőr lassan forgatta csuklóit, láthatóan nem felejtette el a rajta alkalmazott csonttörő fogást. Ez szórakoztatta, egyszersmind támadásra sarkallta a fenevadat. Lesunyta füleit, pofája szélét hátrahúzta, merev tekintettel kivárta az alkalmasnak ítélt pillanatot, majd elrugaszkodott.

Gyors egymásutánban három-négy vágás is érte a testét. Ellenfele továbbra is szédítő gyorsasággal harcolt: bordáinál, combján és vállán hasította fel a vörös irhát. Rioshi Ya elbődült, a félreperdülő testőrlény után kapott baljával. A pikkelyes egyik pengéjével félrecsapta, a másikkal átszúrta a mancsát. Ezután nekifeszült, és egyetlen lökéssel – meghökkentő erő rejtőzött hórihorgas testében – méterekre taszította a Vérőst, egyenest a kisebb szobrok közé.

Hegyomlásra emlékeztető robajjal szántott bele a vörös test az idolok soraiba. Fülsértő csikorgással  sodródtak a padlón kisebb-nagyobb kőalakok, ahogy Rioshi Ya magával sodorta őket. A fenevad tombolt. Rekedt hangon ordította világgá fájdalmát és dühét, pofájáról habfoszlányok repkedtek. Sebesült kezével félresöpört egy tucat szobrot, jobbja még mindig a tőrt markolta. Hörögve ülő helyzetbe emelkedett – és ekkor egy szoborra tévedt a tekintete. Döbbenetében mozdulatlanná dermedt, elfeledkezett még indulatáról is.

Esetlen kézzel, minden szépérzéket nélkülözve gyúrták hajdanán a vörös agyagot, míg meg nem kapták a kívánt formát. A lény, akit megörökítettek, két kézzel, két lábbal bírt. A Vérős mégsem mondta volna emberszerűnek – nyakán ugyanis egy farkas tátott pofájú, hegyes fülű feje ült.

Míg nézte, Rioshi Yat szédülés lepte meg. Egyszerre látta a szobrot és saját magát, ahogy ott ült; alakja mintha egy lett volna a templom padlóján heverő idolok közül. Róla mintázták azt a szobrot? Semmilyen emléke nem volt róla, mégis érezte, csak így lehet. De akkor... az ő ereje lüktet benne, amit a Gyűjtők be akarnak seperni, ugyanúgy, mint sok más relikviáét? Kicsoda, micsoda ő valójában, hogy szobrot emeltek neki?

 Egyet tudott. Semmiképp nem olyan, akit legyőz egy pikkelyes, korcs dűnelakó. Dühösen kaffantott, aztán feltápászkodott. Ellenfele már várta; szablyái suhogása belevegyült Lehto énekébe, halálos zsolozsmaként zúgva Rioshi Ya elméjében.

A Vérős vadállati könnyedséggel tett néhány lépést a lény felé, majd gyorsított tempóján. Néhány méterre járt már csak a testőrtől, mikor fejénél fogva megragadott egy idolt, és a másik felé hajította. Hirtelen akciója megzavarta a burnuszost, aki pengéit maga elé kapta, de a szobor így is a mellkasának csapódott. Rioshi Ya nem habozott kihasználni a pillanatnyi előnyt: közel ugorva bebújt a hosszú karok alá, és a pikkelyes testbe vágta a kőtőrt.

Nem ejtett halálos sebet... most már játszani akart, csak így elégíthette ki vérszomját. Könyökhajlatnál elvágta a felé lendülő kar inát, majd lejjebb vezetve a pengét csontig felhasította a csípőt. A testőrlény felrikoltott meglepetésében és fájdalmában. Tekintetén látszott, hogy rádöbbent, miféle fegyverrel harcol a Vérős. Szablyája megvillant, lecsapott, mélyen a fenevad vállába mélyedt, de azt többé már nem érdekelte semmilyen sérülés. Acsarogva tépte, marcangolta a mind tehetetlenebbé váló testőrlényt, miközben számtalan vágást, szúrást, harapást ejtett rajta.

Végül szétváltak. A pikkelyes sivatagi lény imbolyogva állt saját vérében; a tőr, a karmok és agyarak szinte lehántották a bőrét. Térdre hullott, elmetszett izmai nem tudták megtartani testét.

Rioshi Ya eléje lépett, feljebb emelte a lény megbicsakló fejét. A szemébe nézett, zordan, könyörtelenül, de szánalom nélkül – ez volt az egyetlen ajándéka a testőr számára. Álla alá döfte a vér borította kőtőrt, és erősen tartotta, míg az utolsó rángások is megszűntek.

Mikor vége lett, hagyta, hogy kiforduljon markából a fegyver nyele. A küzdelem elcsigázta, de elégedettséggel töltötte el, hogy győzedelmeskedett ellenfelein. Azaz még nem mindegyiken... Oldalra fordult, és nekirontott a porfüggöny mögé húzódott boszorkánynak. Ha kartávolságon belül jut, semmi sem óvja meg többé a nőstényt.

Amint teste érintkezett a csillámló anyaggal, iszonyú fájdalom hasított belé. Különbözött attól, amit a sebek okoztak: ez a lelkét is kínnal töltötte el. Hátratántorodott, és eszeveszett gyorsasággal próbálta lesöpörni magáról a rátapadt ezüstszemcséket. Mintha sok kis fekete bogár borította volna bundáját. Esthelle Ducraim rámosolygott.

– Másodszorra már nem lepsz meg, toportyán – mondta. – Gondoltad, felkészületlenül érkezem? Hagyd csak, ne válaszolj.

Közelebb lépett a falhoz. Rioshi Ya hasonlóképp tett, szeme lángolt a haragtól. A boszorkány vállat vont.

– Hibáztam, mondhatnád, és igazad lenne.  Életben hagytalak, mi több, hagytam, hogy végezz a szolgáimmal. Tudod mit? Megérte. Rég láttam ilyen élvezetes harcot – kár, hogy négyőtök közül te szerepeltél a leggyengébben!

A fenevad felordított tehetetlen dühében. Tudta, a nő veszített, mégis felingerelte a gúnyolódás. Nyála rácsapódott az ezüstfalra, és sisteregve elpárolgott. Esthelle hátat fordított neki, válla mozgásán látszott: varázslatba kezd.

– Közbeavatkoztál, de így is sikerrel jártam: azok a szobrok nekem adták minden hatalmukat, nem a Gyűjtők állítólagos Egyetlenjének! Ha nem ütöd bele ostobán azt a hosszú orrod, ki tudja... Talán isten lett volna belőlem is.

Visszafordult a Vérőshöz. Teste lassan sötétebb színt vett föl, tetoválásai világítottak csak.

– Ne feledkezz el rólam, toportyán! – suttogta. – Én sem teszem. Az az érzésem, még sokszor találkozunk, te meg én! Jelen állapotomban sajnos nem tudnálak elpusztítani, de ez, barátom, változni fog. A helyedben felkészülnék....

Hangja elmélyült, alakja lassan feloldódott a levegőben. Távoztával a mágikus fal erejét vesztve omlott a földre. Rioshi Ya hátrébb lépett, nehogy a szemcsék ismét megsebezzék. Halkan morogva bámult arra a helyre, ahol az előbb még újdonsült ellensége állt.

Úgy döntött, megfogadja a tanácsot: nem felejti el a boszorkányt.

 

 

 

Végéhez közeledett az Istenek Hete: az árusok, mutatványosok szedelőzködése legalább akkora zsivajjal járt, mint maga a vásár. Fűrészporral felszórt négyszögek maradtak a sátrak helyén, az utcákat ellepte a szemét. Koldusok, csellengők hada leste, miket dobnak ki, hagynak hátra a vásározók. Egy utcazenész fújta flótáját egy lámpavasnak támaszkodva; a remegő, magányos hang átívelt a fáradt zűrzavaron, és eljutott a templom ajtajában álló Rioshi Yaig.

– Sokkal tartozunk neked.

– Meglehet. – A Vérős hátrafordult, kalapja alól sötét pillantást vetett Uelen Tannra. Arcán még jól látszottak a küzdelem nyomai. – Én mégsem várok se ellenszolgáltatást, se hálát.

Tann, Zeloreia és Xutho jött elé, hogy elbúcsúzzanak tőle. Egyikőjük sem tudta, mi egyebet mondhatnának. Kiváltképp a lány volt zavarban.

Rioshi Ya még pirkadat előtt visszatért az őrkunyhóba. Magával vitte a róla mintázott szobrot, és azt a másikat is: Nur különös narancsszín kőből faragott alakja olyan apró volt, hogy elfért a markában. Nem akadt volna rá a sötét templomban, ha a hold el nem suttogja neki, hol találja.

Elrejtette hátizsákjában a relikviákat, felöltözött, aztán már csak várt. A rendfőnök érkezett elsőként, őt követték a többiek. Beletelt kis időbe, míg elmagyarázta a helyzetet – a sok felesleges beszéd ingerültté tette. Éppen ezért nem sokat teketóriázott: míg a Gyűjtők a maradványokat takarították és veszteségükön bánkódtak, ő feltűnés nélkül összepakolt. A csendes távozást választotta, noha minden oka meglett volna rá, hogy ünnepeltesse magát. Az, hogy a három Gyűjtő még szót kívánt váltani vele, hidegen hagyta.

– A pörölyöket rejtsétek el, senki ne tudjon róluk! – szólt. – Gondolom nincs szükségetek még egy próbálkozásra.

 – Nincs, nincs – Xutho sietett egyetérteni. Tekintete megrebbent. – Első dolgom lesz a megerősített raktárhelyiségben elrejteni azokat a fegyvereket. Van néhány zug, amiről csak én tudok odalent. Utána lajstromba kell vennem az elpusztított szobrokat.

– Tégy úgy! – felelte egykedvűen Rioshi Ya. – Én azonban most távozom.

Tann közelebb lépett, és tűnődő tekintettel végigmérte.

– Sok titkod van, Rioshi Ya, ahogy első nap megmondtam. Sajnálom, hogy nem fürkészhettem ki egyiket sem.

– Maradj a szobroknál.

A Vérős ellépett mellőle, és megállt Zeloreia előtt. A lány felnézett, de nem tudott semmit kiolvasni a farkas tekintetéből, újra lehajtotta hát fejét. Hallgattak.

– Köszönöm – mondta végül kurtán Rioshi Ya. Sarkon fordult, végigmérte a napfényben fürdő, zsúfolt utcákat, és utálkozva fújt egyet.

– Az istenetek legyen veletek! – szólt a háta mögé, majd határozott léptekkel a városkapuhoz áramló tömeg felé indult.

 

 

 

A Hiéna az erdő első fáinál várta, bűze már messziről elárulta jelenlétét. Rioshi Ya nem lepődött meg, hogy ilyen rövid ideig bírta a várost, a préda közelségét – ő sem volt vele másképp. Szőr sarjadt testén, feje és keze átalakult, de megálljt parancsolt a változásnak. Remélte, a Hírnök ennyivel is beéri.

– Üdvözöllek, testvér! – vigyorgott a hatalmas fenevad. Valóságosabbnak tűnt, mint eddig bármikor. – Atyánkat elégedetté tette sikered.

– Követem parancsait – hajtott fejet Rioshi ya.

– Kénytelen vagyok megkövetni téged, testvérem. Mégsem veszett ki belőled a vadászösztön!

– Na persze. – A farkas leült, keresztbe vetett lábai közé helyezte hátizsákját. – Azért nem kérsz bocsánatot, amiért nem a teljes üzenetet adtad át?

Testvére épp egy fűcsomót szaglászott. A számon kérő hangsúlyra felkapta busa fejét.

– Amit el kellett mondanom, elmondtam. Ha jól látom, így is sikerült követni Atyánk parancsát.

– Elárulhattad volna, mire megy ki a játék! Hogy nem a Gyűjtők, nem a templom számít, hanem Atyánk szobra! Természetes, hogy Nur nem adja át erejének egy szikráját sem, de miért nem mondtad el, valójában mi a küldetésem?

– Jobban küzdöttél volna tán? – kérdezte álnokul  vigyorogva a Hiéna. – Nem hiszem.

– Ne játssz velem! Én is Nur gyermeke vagyok, akárcsak te. Kicsinyes, ostoba rosszindulatoddal veszélyeztetted nemcsak a testvéredet, hanem az egész küldetést! Atyánk figyelmét nem kerüli el semmi – lehet, hogy legközelebb már az új Hírnökkel fogok beszélni?

A torz Vérős mellkasából robajló hang tört elő. Rioshi Ya felugrott és előrehajolva várta, hogy  a másik rárontson. A Hiéna azonban nem mozdult.

– Furcsa, hogy mindig idáig jutunk, nem gondolod? – kérdezte. – Talán egyszer nem kéne megállni ennél a pontnál. Kiderülne, melyikünk a jobb. Bevallom, már régóta foglalkoztat a kérdés.

A zsák felé bökött fejével.

– A szobrokat! Mindkettőt, ha kérhetem.

Rioshi Ya összerázkódott a gondolatra, hogy a szobor, lényének egy darabja a bestiához kerüljön.

– Atyánknak viszem, ne ijedezz! – vigyorgott a Hiéna. – Remélem, nem vitatod, hogy nála lesznek a legnagyobb biztonságban.

– Legyen hát! – A farkas kibontotta a hátizsák száját, majd kivette belőle a két szobrot. Óvatosan a Hírnök lábai elé helyezte őket. Nem kerülte el figyelmét testvérének gúnyos, elégedett vigyora.

– Így. Lépj hátrébb, testvérem! Távozom. Egész  jó kis sík ez, szerencsés vagy, hogy a tiéd. Viseld hát jól magad legközelebbi találkozásunkig... ne hozz szégyent fajtánkra!

Nagyobbat nem hozhatnék, mint amekkora te vagy, gondolta Rioshi Ya, miközben figyelte, hogy a Hiéna semmivé foszlik a szobrokkal együtt. Soha nem hátrált volna meg a Vérős elől, mégis megkönnyebbült, mikor az otromba jelenlét elhagyta Orcan földjét.

Mélyet lélegzett. Az idegen bűz lassan eloszlott a levegőben, visszaadva helyét a fák, az avar és a föld nyers illatának. Jahoq oktalan lármája és nyüzsgése után ez úgy hatott rá, mint a hűs tavaszi eső. Nem is tért vissza az ösvényre, inkább a sűrű erdőben folytatta útját.

Jó volt újra hazatérni.

 

 

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2013-02-19 22:12 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tudom, az utolsó rész nem a szerző, hanem a lektor jóvoltából csúszott ennyit. A hibást meg kéne rugdosni, szerény véleményem szerint. (A lektor ezúton is üzeni, hogy most elmegy hajat mosni, szóval a tettlegességet vagy még előtte, vagy lehetőleg egy hét múlva, mikor úgyis újra hajat kell mosnia.)
Olvassátok, vegyétek, vigyétek... hozzátok vissza! Az első öt véleményező jutalomban részesül (jutalmuk: ők lehetnek az első öt véleményező).

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2013-02-19 22:16 Hematith

Hematith képe

Félve Tisztelt Lektoromat (FTL) bántódás ne érje! :)

p, 2013-02-22 18:15 Hematith

Hematith képe

Nos, az első már megvan, csak szégyenlős a szentem:D

p, 2013-02-22 18:42 Sren

Sren képe

A második is megvan (vagy hanyadik), csak ő meg nem annyira Rio, mint inkább Vadászó-fan... Noha Rio is kiolvasztja a szívét mindig.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

p, 2013-02-22 21:17 Hematith

Hematith képe

Köszi:) Te vagy az első, Néma Bob nem számít.