Tükör és tükörkép

– Találtál valamit?
A hang szárazon reccsent a miniatűr hangszóróban. Katját legalább annyira idegesítette a rádió, mint a hang gazdája, azonban válaszolnia kellett feljebbvalójának.
– Még nem, de azon vagyok. Valahol itt kell lennie a zavar forrásának.
– Ahonnan én nézem, mindent rendben találok. Sőt!
Katja tudta, társa most őt fixírozza fegyverének távcsövén keresztül. Nem mintha a testpáncél előnyösen hangsúlyozná az alakját... Különben sem érezte magát csinosnak. Inkább átlagosnak, átlagos barna hajjal, barna szemmel, pár szeplővel az orra körül.
Feltápászkodott, odébb lépett, részben hogy a hadnagy ne bámulja tovább, részben hogy kirázza tagjaiból a zsibbadtságot. A hideg évszakban jártak, a hőmérő alig két fokot mutatott. Hiába viselt kesztyűt, tudta, ujjai hamarosan érzéketlenné válnak. Ráadásul esteledett. A sisakjába épített éjjellátó rendszer életre kelt, smaragd fényben úszó képet varázsolt a szemét védő plexi lemezre.
Jó ideje kutatott már a romok között. A Tükör Egyesülés démoni aktivitást észlelt a területen, ezért kiküldött két felderítőt – őt és egy Brado nevű hadnagyot –, hogy tisztább képet kapjon az eseményekről. Eddig azonban semmi mást nem találtak, mint porló betonépületek romjait, rozsdás fémdarabokat és pár deszkafalú viskót.
A területet nem is olyan régen még lakták. Noha majd' minden épületet tönkretett az idő és az időjárás, a lakók módot találtak rá, hogy boldoguljanak a csonka falak között. Hulladékból, szemétből előkotort maradványokból gyatra bodegákat építettek, a megmaradt betonfalakat pedig megerősítették.
Katja elhaladt egy összeolvadt gumikerekekből álló oszlop mellett, és felnézett a toronyra. A fakószürke, repedésekkel teli épület falához hatalmas farönköket támasztottak, és szabályos közönként vastag drótkötéllel tekerték körbe. Brado a tetejéről figyelt, ahonnan jól belátta az egész terepet.
Sötétedett. A nőt különös módon taszította az ősi építmény. Orrnyerge fölött bizseregni kezdett egy pont: valami történni fog. Noha csak alapvető misztikus képzést kapott, a veszélyt mindig előre megérezte.
– Tiszta a terület? – kérdezte társát.
– Megerősítve, apród. – A férfi szándékosan a hagyományos megszólítással élt. Így jobban éreztethette saját hatalmát. – Ellenséges aktivitásnak semmi nyoma.
– Folytatom a keresést.
– Azt jól teszed. Ez rutinfeladat, épp ezért választottam egy újoncot magam mellé. Nem akarok idefönt éjszakázni! Semmi sincs itt, szóval gyorsan fejezd be a turkálást!
Seggfej, gondolta a nő. Tovább kutatott a leomlott falak között. Az Egyesülés nem szokott tévedni; ott kell lennie a démoni jelenlét bizonyítékának. Állított a sisakjába épített éjjellátó rendszer élességén, és átfésülte az addig kihagyott részeket.
Végül megtalálta. A földet borító piszok, törmelék és egy narancssárga műanyag ajtó jól elrejtette, de kisugárzásának nem állhatta útját. Katja hátratolta szíján hangtompítóval ellátott gépkarabélyát, majd két kézzel félrelökte az ajtót.
Laikusok számára egyszerű acélrúdnak tűnt volna, más, nagyobb tudású elmék asztrológiai segédeszközt láttak volna benne. Katja viszont, mint a Tükör Egyesülés újonc katonája, felismerte az idézésekhez szükséges kelléket.
Az alkarnyi hosszúságú fémcövek felületét cirkalmas jelek borították. A nő szeme belekáprázott, ahogy sorra vette őket: a levegő jele, egy bolygószimbólum, a sok kísérő rúna mellett az alázat kettős vonással áthúzott emberalakja... Megborzongott, de nem a hidegtől.
Azt az eszközt egy nagyhatalmú, kártékony entitás hívására használták. A gondosan válogatott szimbólumokat megfelelő időben, meghatározott sorrend szerint rótták rá. Hatásukra a fém horgonyként mélyedt az anyagi világ húsába, nyílt utat biztosítva az idegen létsík teremtményének. Utána általában megsemmisítették; ritkán került idegen kezekbe.
A Tükörnek igaza volt.
– Hadnagy! Megtaláltam!
– Igazán?
– Megerősítve. – Katja nem bírta ki, hogy vissza ne szúrjon az előbbiért. – Egy Horgony. A jeleiből ítélve igencsak erős démonra hangolták. Azt hittem, egy sima megszállást, esetleg spontán megtestesülést kell kivizsgálnunk.
– Érdekes... tartsd a pozíciód! Lemegyek.
Katja elképedt.
– De hiszen az szabályellenes! A lövésznek mindig a helyén kell...
Kattanás jelezte, hogy Brado megszakította a rádiókapcsolatot. Ezzel újfent megszegte az Egyesülés szabályzatát. Az apród mérgesen fél térdre ereszkedett, oldaltáskájába csúsztatta az acélrudat, aztán, mivel nem tehetett mást, fegyverrel kézben várt a hadnagyra. Megtehette volna, hogy erősítést kér, de a férfival ellentétben ő nem akarta megszegni a szabályzatot. Márpedig ha parancs nélkül cselekszik, pontosan azt tette volna.
Sötétszürke testpáncéljában megpróbált beleolvadni az egyre sűrűbb homályba. Orrnyerge fölött az a bizonyos pont még mindig bizsergett.
Kisvártatva óvatos léptek nesze ütötte meg fülét. Törmelék gurult le egy nagyobbacska szemétdombról, ahogy Brado hadnagy közeledett. A férfi intett a nőnek. Hosszú csövű mesterlövész-puskáját hanyagul az alkarjára fektette; kevlármaszkja és éjjellátó szemüvege miatt Katja nem láthatta az arcát, de biztosra vette, hogy vigyorog.
– Úgy kuporogsz ott, mint akinek hasmenése van.
– A szabályzat, hadnagy! Engedélyt kérek, hogy...
– Megtagadva! – vágott közbe Brado. Lesétált az újonc mellé, és végigmérte. – Tápászkodj fel, és hadd lássam azt a vasdarabot!
– Acél. – Katja elhatározta, amint visszatérnek a küldetésről, jelentést tesz a támaszpont parancsnokánál.
Egy árnyék vált ki a falcsonkok tövében meggyűlő sötétből.
– Én is megnézném – szólalt meg. Katja és Brado a meglepetéstől némán bámultak az alakra.
Az éjjellátó optika zöldes fényében Katja egy tagbaszakadt, álarcos katonát látott. A férfi páncélzata súlyosabbnak, összetettebbnek tetszett az övéknél. A Tükör Egyesülés elsődleges fontosságúnak tartotta harcosainak mozgékonyságát – az apród most először érezte úgy, hibásan.
A katona kezében egy csőtáras sörétes puskát látott, ami meglepte. Az ő gépkarabélyához képest az idegen fegyvere ósdinak hatott. Aztán észrevette a lézerpisztolyt, ami a töltővel egybeépített tokjában pihent – egy ilyen fegyver komolyabb pusztító tűzerővel rendelkezett, mint a Tükrök hagyományos karabélyai.
Egy Toronylakó!
A hajdani nagyvárosok romjai között rejtőző frakció a Tükör komoly ellenségének számított. Sikerült olyan technológiai szintet elérnie, amely nagyhatalommá tette a Peremvidéken. Álcamezők, lézer-és plazmafegyverek, kilométerekről ölő vagy kémlelő szerkezetek... Nem csupán ezekre támaszkodtak azonban.
Rendszeres kapcsolatot tartottak a Peremre érkező idegen entitásokkal. Szolgálatokat tettek nekik, segítséget fogadtak el tőlük, ezzel pedig kivívták a Tükör haragját. Az Egyesülés legfontosabb feladatai között tartotta számon, hogy végezzen a Toronylakókkal, legyenek bármilyen erősek is.
Brado bizonytalanul felemelte a kezét.
– Haver, figyelj! Ez a terület a mi fennhatóságunk alatt áll. Nem tudom, mit keresel itt, de semmi okod... – Elfordította felsőtestét, hogy kisebb felületet mutasson a Toronylakónak. Közben, talán véletlenül, arasznyival feljebb emelte puskát támasztó karját. A Toronylakó azonnal reagált: Katja elkerekedő szeme láttára célra tartott és meghúzta a ravaszt. Dörrenés kavarta fel az este csendjét.
Lilás láng csapott ki a sörétes puska csövéből. Apró, fénylő acélgolyók zúgtak át a levegőn, és deréktájon a Tükör-katona testébe csapódtak. A lövés ereje a levegőbe emelte Bradot, és a háta mögött sötétlő betonfalhoz csapta. Mire véres csíkot húzva a földre csúszott, már nem maradt benne élet.

Katja hátravetette magát, be az egyik korhadt deszkákból összeeszkábált kunyhóba. Odébb gurult; a falat máris fénylő sörétrajok lyuggatták ki fölötte. Kapkodva kibiztosította a gépkarabélyt, majd szaggatott sorozatokat eresztett meg az ellenfél irányába.
Nem reménykedett abban, hogy látatlanban eltalálja a Toronylakót, inkább csak visszavonulásra akarta kényszeríteni. A másik azonban tartotta a helyzetét. Az újonc hallotta, amint újratölti puskáját.
És a pisztolyt még elő sem vette...
A dörrenések egymásba olvadtak, ahogy a Toronylakó folyamatos tűz alatt tartotta a viskót. Katja gépkarabélyának fojtott köhögése elveszett a hangzavarban. Az Egyesülés újonca tudta, ki kell jutnia ideiglenes menedékéből. Hátrakúszott az épület faláig, és megpróbálta kirúgni helyükről a deszkákat.
A férfi abbahagyta a tüzelést. A beálló csendben Katja célba vette az alacsony bejárati nyílást. Várt, de ellenfele nem bukkant fel.
Helyette dobogást hallott. Odakint a Toronylakó káromkodott, puskája újra a sötétbe okádott egy adag sörétet. Suhogás, majd fémen csúszó fém zaja – legvégül pedig elcsukló halálordítás.
A romokra újra leszállt a csend. Katja keze remegett, de ő megpróbált koncentrálni, hogy minden apró neszt meghallhasson. Orrnyergén, a két szeme között most már nem bizsergett, égett a bőr.
– Gyere ki! Gyorsan, amíg teheted!
Van eszemben, gondolta a nő. Nem dőlök be ilyen ócska trükknek. Az ismeretlen is rájöhetett, hogy ezzel a módszerrel nem csalogatja elő az újoncot, mert taktikát váltott.
– "A tükör vagyunk, nem a tükörkép" – suttogta.
Ez volt a küldetés kódja. Az Egyesülés Könyvének egy sorát választották, ez gyakorinak számított. Csak a hadnagy, az eligazítást tartó Felkent és ő maga tudhatott arról, melyik idézetet választották az aznapi misszió megjelölésére. A kinti férfi tehát szintén az Egyesülés tagja. Erősítést kaptak? Máris? Honnan értesültek ilyen hamar a támadásról? Katja kikecmergett a viskóból. Mászás közben érezte a hideg, éles törmeléket a kesztyűje alatt.
Termetes, rohampuskát markoló harcos guggolt a fal takarásában. Amint meglátta az újoncot, intett. Erősen megviselt, szabvány testpáncélt viselt, melynek övére máris rácsatolta a lézerpisztoly töltőtokját. A fegyver előző tulajdonosa kicsivel odébb hevert. Halálos nyaksebét a rohampuskás övén függő gyalogsági ásó okozhatta.
– Gyere már! – sziszegte a férfi. – Talán még megléphetünk!
Katja tétovázva engedelmeskedett. Menet közben Brado hadnagy tetemére pillantott, ami úgy hevert a falmaradvány tövében, mint egy rakás koszos ruha.
Alkalmi megmentője türelmetlenül várta.
– Végre! Ha néhány pillanattal később jössz elő, itt hagytalak volna. Neved?
– Katerina Zeelik, apród... uram. – Katja tisztában volt vele, hogy a másik magasabb rangot visel, mint ő. Talán egy hadnagy, vagy kapuőr. Nem kis meglepetésére a férfi odanyújtotta jobbját, és megrázta a kezét.
– Joel Sovelsky. Üdv. Az meg ott Brado, ha nem tévedek.
Mielőtt Katja válaszolhatott volna, lézersugarak villantak fel nem messze tőlük. Némelyik sziszegve mart a betonba, vagy lángra lobbantotta az útjába eső fa- és gumihalmokat. A halott Toronylakó sisakjából recsegő rádióadás hallatszott.
– Minket keresnek – morogta Joel bosszúsan. – Ezek csak pásztázó lövések. El kell tűnnünk innen. Gyere!
Gyorsan mozgott. Mire Katja egyáltalán felfogta a szavak értelmét, a harcos már egy tüskés ágakkal benőtt betontömb mögött térdelt. A nő – érzése szerint igen esetlenül – követte.
– Kérdéseim vannak, uram!
– Felteheted őket, ha megteszel két dolgot. Nem lassítasz le, és elhagyod az uramozást. Szóval?
– Hogyan lehetséges, hogy ilyen hamar ideért? Brado még ki sem hűlt.
A férfi elvigyorodott.
– Új vagy még. Közismert, hogy gyorsan intézem a dolgokat. Azon kívül... éppen a környéken lófráltam, méghozzá jó okkal. Most!
A lövések pillanatnyi szünetét kihasználva Joel ismét közelebb rohant pár méterrel a romvidék széléhez.
– Még néhány lépés, és kijutunk a pusztára. Ott felszívódhatunk a dombok közt – suttogta, amint Katja beérte. Hangján nem érződött, hogy megerőltette volna magát, az újonc ellenben erősen zihált.
– Miféle okkal, ur... Joel?
– Mi? Ja! Szóval: a te drágalátos hadnagyod kétféle szabályzatot követett, hogy úgy mondjam. Minden információt, amihez hozzájutott, azonnal a Toronylakóknak továbbított.
Katja elképedve csóválta a fejét.
– Nem lehet! Mindig is utáltam, de ezt nem gondoltam róla. Biztos?
Joel apró adatlemezt húzott elő ütött-kopott mellpáncélja alól.
– Látod ezt? Akkor vettem ki Brado övtáskájából, amikor te a kunyhóban remegtél. Nem találtad különösnek, hogy a Toronylakók csak úgy felbukkannak a területünkön? Találkozóra jöttek, és szándékosan vagy véletlenül, de elintézték azt a rohadékot is. Szerencse, hogy nem maradt ideje átadni az infót.
Kilesett a fedezék mögül. Épp egy másik, tőlük jobbra eső romhalmazt soroztak meg lézerrel; apró pattogás és kellemetlen sivító zaj hallatszott.
– Kérdés? Mert ha nincs, mennék.
– Gyerünk! Készen állok – bólintott Katja.
Rövidesen felderengett előttük a Peremvidék dombos, füves pusztasága. Már nem látszott az elöregedett betontömbök világosszürke csíkja, csak a hátuk mögött. A férfi gyorsított a tempón, hogy minél hamarabb elérje a sötét lankákat, ezért nem figyelte, hova lép. Egy ősrégi tégla szétmállott a talpa alatt, ő pedig bosszús szisszenéssel megtántorodott.
Ballépése mentette meg életét.
Lila lángfal robbant elő a földből. A hátrahőkölő Katja jóval hátrébb állt Joelnél, mégis érezte a tűz perzselő hevét. Elnagyolt vonású, vicsorgó pofákat vélt látni a halálos lobogásban, amelyek fénylő, mégis vak zsarátnokszemekkel figyelték, majd feloldódtak a lángokban.
A férfi folyamatosan káromkodva a legközelebbi falcsonk mögé húzódott. Kesztyűs kezével vadul csapkodta égő lábszárvédőjét.
– A kurva életbe! Ezért kicsinálom mindegyiket! Láttad, mennyin múlott? Persze én voltam a hülye, nem számítottam a csapdára. Tudhattam volna, hogy az a szemét Jeb megint ezzel a trükkel él!
– Kicsoda? – kérdezte Katja. Lassan beletörődött, hogy egyelőre szánalmasan keveset tud saját frakciója viselt dolgairól.
– Wengrel – morogta Joel. – Jeb Wengrel, a Mauraz volt őrmestere, szökevény, jelenleg a Toronylakók portyázója. És egy patkány.
Szemügyre vette félig megolvadt lábszárvédőjét, majd a falba kapaszkodva felhúzta magát.
– Más kiutat kell találnunk. Ezen a démontűzön nem jutunk át.
A nő némán követte. Átlopóztak egy fémcsövekből összekalapált, ismeretlen rendeltetésű, négyszögletes alkotmány alatt, megkerültek egy kiszáradt fát, aminek ágain hüvelyknyi tüskék nőttek; megpróbáltak minél messzebb kerülni a toronytól, ahonnét szüntelenül érkeztek a lézernyalábok.
– Eszében sincs, hogy eltaláljon – suttogta Joel. – Csak hajt minket, hogy az emberei begyűjthessenek.
Az apród végre összeszedte bátorságát, és rákérdezett.
– Úgy beszélsz róla, mintha ismernéd. Miért?
– Mert ismerem is. Elvégre egy helyen szolgáltunk. Én is Mauraz voltam. – A férfi hallgatott néhány pillanatig, láthatóan nem volt ínyére a téma. Végül mégis folytatta. – Más okból hagytuk ott az alakulatot. Engem... mondjuk így, beszervezett a Tükör, Jebnek meg elege lett a túlzott fegyelemből, ami a Mauraznál uralkodik.
Találtak egy többé-kevésbé épen maradt épületet. A masszív téglafalakat ugyan vastag repedések tarkították, de Joel szerint jó védelmet nyújtottak.
– Babráltam a rádión kicsit, és sikerült rátalálnom a sávra, amin beszéltek – folytatta a Tükör-katona, miután meglapultak a derékig érő gazban. – Először nem ismertem fel a hangját, de amikor kimondták a nevét... Igazából meg sem lepődtem. Elvégre a Tükörnél hiszünk a sorsban, nem igaz?
– Azt hiszem – felelte bizonytalanul Katja.
– Nos, erről eleget beszéltünk, apród. Most, hogy van egy lélegzetvételnyi időnk, ideje kidolgoznunk valamiféle tervet. Körülnézek.
Joel, kihasználva a repedéseket, ügyes mozdulatokkal felkapaszkodott a falon. Feltolta sisakplexijét, és fegyverének optikáján keresztül szemügyre vette a távoli, farönkökkel megerősített tornyot.
– Wengrel nem mozdul, csak gubbaszt odafönn – közölte, miután visszatért. – A többieket nem látom. Gondolom, még mindig keresnek, szóval nincs sok időnk. Milyen a felszerelésed? Vannak nálad gránátok?
Az apród elkeseredetten rázta a fejét.
– Csak a vízzel és kristályrepeszekkel töltött fajta, meg villanógránát. Négy tár a karabélyhoz, kettő sima, kettő pedig speciálisan kezelt golyókkal töltve. Démonra számítottunk, nem Toronylakókra! Itt van még a késem.
– Az nem sok... Nekem a puskám, az oldalfegyverem – veregette meg Joel a gyalogsági ásó nyelét –, és pár robbanótöltet. Lerohanni nem fogjuk őket, az már biztos. Bár, ha jobban meggondolom... Ki kell iktatnunk a tornyot, és benne Wengrelt. Ő irányít, és ugyanúgy ismeri a gondolkodásomat, mint én az övét. Nincs sok esélyünk, amíg életben van.
Gépfegyver ugatott fel a közelükben. Egy állat, vagy más élőlény rejtőzhetett a szemét között, és amikor előugrott búvóhelyéről, a Toronylakók tüzet nyitottak rá.
– Nem kéne erősítést hívni? – kérdezte Katja. Idegesítette a helyzet.
– Leadtam az adást, nyugtázták is. De mire ideérnek, legfeljebb a darabkáinkat vihetik majd vissza a bázisra. A Tükör csak félkatonai szervezet: néha lassabban forognak a kerekek, mint kéne. Rögtönöznünk kell.
– Féltem, hogy ezt mondod...
– Ne izgulj, kislány! – vigyorgott a férfi. – Előnyben vagyunk, mert ismerjük őket. Már csak annyit kell elérnünk, hogy ne ők irányítsanak, hanem mi. Tudsz lőni?
– Az Egyesülés apródja vagyok... – kezdte a nő, de a következő pillanatban Joel durván taszított rajta egyet. Mielőtt levegőhöz jutott volna, hogy méltatlankodni kezdjen, lövedékek csapódtak a földbe. Ha a társa nem löki el, jó néhány találatot kapott volna.
Beverte a könyökét, de a karja szerencsére nem zsibbadt el. Maga elé kapta gépkarabélyát és elsütötte. Egyáltalán nem vallott rá, hogy célzás és gondolkodás nélkül használja a fegyverét, most mégis ezt tette. Homloka szinte lángolt a sisak alatt. Természetellenes élességgel hallotta Joel rohampuskájának robaját. A világ egy pillanatig nem állt másból, csak füstből, villanásból és fegyverropogásból, aztán vége lett.
– Nem is rossz! – szólalt meg társa a lövéseket követő csendben. – Ezt is a kiképzés alatt tanultad?
– Mi van? – Katja révetegen nézett maga elé. – Eltaláltuk?
– Nem én. De nézd meg te magad!
A Toronylakó közvetlenül a keskeny bejárati nyílás előtt hevert. Mikor a hátára fordították, a feje félrebicsaklott, mint valami rosszul összeszerelt játékbabának. Sisakjának homlokrészen lyuk tátongott: Katja telibe találta.
Joel leguggolt a hulla mellé.
– Azt kérdeztem az előbb, tudsz-e lőni. Azt hiszem, választ kaptam a kérdésemre.
A nő zavarba jött. Jól esett neki a dicséret, de tudta, nem szolgált rá.
– Véletlen volt – mondta. – Szerencse. Még soha nem csináltam ilyesmit.
– Akárhogy is, pont erre van szükségünk. Gyere! Útközben elmondom a tervet.
Joel úgy becsülte, Wengrel osztaga öt-hat emberből állhatott. Kettővel végeztek, de a férfi biztosra vette, a többi a torony körül fog csoportosulni.
– Követni fogják a parancsait, róla pedig tudom, hogyan reagál – magyarázta. – Meg kell találnunk azt a részt, ahová nem rejtettek csapdát. A tűz fene egy dolog: ha égni kezd, nem nézi, kit hamvaszt el. Hagyniuk kellet maguknak egy kiutat a romok között, valószínűleg közel a toronyhoz. Azon fogunk mi is elinalni. De előbb el kell intéznünk őket.

Mire sikerült kicselezni a Toronylakókat a romok útvesztőjében, világosodott.
– Megfagyok – vacogta Katja. Egy tetőjét vesztett hullámlemez bodegában rejtőztek, közel a toronyhoz. Talán ezért nem kapták el őket addig; ellenfeleik nem gondolták, hogy menekülés helyett az ellentámadást választják.
– Tarts még ki! – Joelt nem hatotta meg sem a hideg, sem a panasz. – Ha beválik a terv, nemsokára elfelejtheted a hideget. Ha nem... Hát, akkor is.
Az apródra nézett. Szúrós fekete szeme volt; ez akkor derült ki, mikor a hajnal első jelére felcsapta a sisak plexijét.
– Ellenőrzés!
Újratárazták fegyverüket, megvizsgálták, hogy még mindig hibátlanul működnek-e. Utána a férfi maga elé helyezte a négy robbanótöltetet. Lehántotta a műanyag fedőlapot a téglalap alakú tömbök hátuljáról, így azokat immár egyetlen mozdulattal fel lehetett tapasztani bárhová.
– Tizenöt másodpercre állítom – morogta. – Elégnek kell lennie. Ennyi idő alatt úgyis eldől minden; ha többet hagynék neki, Jeb még kijutna a toronyból... Mi bajod?
– Nem hiszem, hogy képes leszek rá! – Katja átfogta térdét karjaival, és előre-hátra dőlve bámult maga elé. – Rám bízod az életedet, az egész bevetés sikerét, de kudarcot fogok vallani. Este óta bizsereg a homlokomon egy pont, szinte megőrjít, néha gondolkodni is alig tudok. Kell lennie valami...
– Nincs más! – förmedt rá Sovelsky. – Vagy megcsinálod, apród, vagy itt pusztulunk! Előbb persze én, de aztán rád is sort kerítenek. Előbb vagy utóbb... Attól függ, mennyire kanosak.
Kesernyés elégtétellel bólintott a nő rándulása láttán.
– Ami a homlokodat illeti, érdekes a dolog, de egyáltalán nem rossz, sőt! Ezért tudtad eltrafálni a Toronylakót, és lehet, ez ment ki minket innen. Ha sikerül visszajutnunk a bázisra, beajánllak az egyik Felkentnek. A katonáknál ritkán ébrednek fel az efféle képességek.
– Miféle képességek? – A hirtelen támadt izgalom egy pillanatra elfeledtette az apróddal kétségeit, félelmét, még a hideget is. A férfi, aki jól látta ezt, vigyorogva folytatta.
– Majd később elmondom. Addig is hallgass az ösztöneidre, engedd, hogy vezessenek! Az életünk múlhat rajta.
– Rendben, Joel. Mindent megteszek.
– Annál több kell. Dologra!
Kúszva közelítették meg utolsó kiszemelt fedezéket. Onnan már szabad szemmel is láthatták a toronyban figyelő alakot, aki időnként testhelyzetet változtatott, hogy el ne gémberedjen.
–Jeb, Jeb, Jeb – morogta Joel. – Te ravasz kurafi! Tudtam, hogy nem tágítasz innen. Vártad, hogy a kutyáid felhajtsák a vadat, de nem jött be a terved!
– Joel, csináljuk, vagy annyira elgémberedek, hogy még a ravaszt sem tudom meghúzni!
A férfi bólintott. Fél térdre emelkedett, a hátára csapta a szíjon lógó rohampuskát. Két robbanótöltetet az övére erősített, a másik kettőt a kezébe fogta. Katja most először látta feszültnek.
– Akkor, ahogy megbeszéltük, kislány. Ne hibázz!
– Várj! – szólt a nő, mielőtt Sovelsky elrugaszkodott volna. – Egész éjjel meg akartam kérdezni, csak nem volt alkalmam rá... Mitől vagy ilyen átkozottul gyors?
A férfi vigyorában ezúttal egy kis keserűség is felsejlett.
– Mauraz módszer. Bevetések előtt a katonák gondosan kifejlesztett és kezelt szérumot kapnak. Kígyóméregből. Növeli az állóképességet, a gyorsaságot. Nálam, miután a pusztában megmart egy kígyó, felléptek bizonyos mellékhatások. A gyorsaságom az egyik, de a többiről, hidd el, nem akarsz tudni!
Katja némán emésztette a hallottakat. Végül bólintott – remélte, nem ült ki arcára a viszolygás.
– Értem. – A vállához szorított puskatus valahogy biztonságérzettel töltötte el. – Kész vagyok.
A Tükör-katona kettőt rugózott, majd nyílvesszőként vágódott fedezéke mögül a torony irányába. Úgy tűnt, csak a célját figyeli, mégsem lépett gödörbe, nem bicsaklott meg a lába. Nem látszott rajta az átvirrasztott éjszaka; Katja irigykedve nézte, hogy cikázik a derékig érő, mocsokkal borított betonkoloncok között.
De nem csupán ő figyelt fel a mutatványra.
Az első Toronylakó három másodperccel Joel indulása után fedte fel magát. Vállhoz emelt fegyverrel bukkant fel egy acélkuka rozsdaette maradványa mögül. Az aránytalanul hosszú, vékony puskacső bizarr ormányként meredt a rohanó férfi felé. Katja egy villanásnyi ideig elcsodálkozott a látványon, aztán egy rövid sorozatot küldött az alak hónaljába és nyakába.
Normál tudatállapotban nem lett volna képes ilyesmire, de valami történt vele, mialatt Joel a toronyhoz rohant. Amint tüzelt, a különös bizsergés átterjedt egész koponyájára, de ez furamód nem zavarta többé. Érzékei hihetetlen módon kiélesedtek: a gépkarabély rúgását földrengésnek, a lövések halk pattanását mennydörgésnek érezte.
És ha mindez nem lett volna elég, tudta, mi fog történni. Az elkövetkezendő események mozaikdarabkákként villantak fel előtte, és ő azonnal a helyére illesztette mindet.
Sovelsky odaért a falhoz. Rácsapta a robbanótöltetet a repedésekkel teli betonra, majd oldalra pördülve kitért a felé sistergő lézersugár elől. Újabb töltet került a helyére, és mielőtt a Toronylakó jobb pozíciót keresve eltalálhatta volna a Tükör-katonát, Katja gyolyót küldött a fejébe.
Az apród is helyet változtatott. Nem uralta teljesen saját mozdulatait, ezért erősen beütötte térdét egy kiálló vascsőbe. A fájdalom egészen a tarkójáig nyilallt. Katja nem törődött, nem törődhetett vele: összeszorított foggal célra tartott, és várta, hogy leendő célpontja felbukkanjon.
A következő pillanatban sisakos fej jelent meg a távcső lencséjében. A nő habozás nélkül lőtt, majd jobbra fordult. Ujja fordulás közben is a ravaszra feszült: Joel közel volt ahhoz, hogy a saját társa végezzen vele. Ha észre is vette azonban a feje fölött becsapódó golyókat, nem volt ideje hátrafordulni, tovább járta szédítő táncát.
Mire a negyedik töltetet is elhelyezte, tizenkét másodperc telt el. Katja lekaszálta a torony sarka mögül előugró, kéziágyút markoló Toronylakót. Látta, hogy társa már-már emberfeletti sebességgel rohan a romok nyújtotta fedezék felé, és hogy fedezze, az odafönt fészkelő Jeb Wengler felé fordította a gépkarabély csövét.
A villanás előbb ért el hozzá, mint a hang, és majdnem megvakította. Aztán az egybefolyó robbanások, amelyeket felfokozott hallásának köszönhetően sokszoros erővel érzékelt... A világvégét, vagy a Peremvidék születését képzelte ilyennek. A lökéshullám a levegőbe emelte, bakancsának orra épphogy csak érintette a földet.
A torony derékrésze gyakorlatilag eltűnt, törmelékké és faszilánkká lényegült át. Épen maradt teteje dőlni kezdett, majd óriási robajjal a romok közé csapódott. A por szürke felhőszirmokat bontott, amelyek beborítottak betont és fémet, élőt és holtat egyaránt.

Mire Katja magához tért, minden elcsendesedett. Nem tudta, mennyi ideig lehetett eszméletlen: órája eltörött, az eget pedig szürkéskék esőfelhők borították, így a nap állásából sem következtethetett az időre. Bámulta egy darabig az egymást kergető fellegeket, majd erőt vett magán és felült.
Nyomban súlyos, lüktető fejfájás tört rá. A korábban átélt szuperérzékelésnek nyomát sem érezte már, csak azt, hogy por borítja, és hogy az orrából szivárog a vér. Keze görcsösen szorította gépkarabélyát. Örült, hogy nem veszítette el a fegyvert; védtelennek érezte volna magát nélküle.
Tétován botladozott a torony maradványai körül. Sovelskyt kereste, de csak letépett végtagokat és egy haldokló katonát talált.
A Toronylakó jobb oldala teljesen eltűnt a rászakadt betonmorzsalék alatt. Pislákolt még benne annyi élet, hogy Katja közeledtére megemelje fejét, de vérhártya borította szemével már semmit sem látott. Az apród összeszorította fogát, aztán fejbe lőtte. Kegyetlenség lett volna hagyni, hogy tovább kínlódjon.
– Remélem, velem nem ezt tervezed – szólt a háta mögött valaki rekedt hangon.
A nő megperdült, de sikerült megálljt parancsolnia ujjának, mielőtt meghúzta volna a gépkarabély ravaszát. Halványan felrémlett benne, hogy aznap már másodszor végzett kis híján a társával.
Sovelskyről cafatokban lógott a testpáncél; sisak és fegyver nélkül, zúzódásokkal borítva állt az egyik nagyobb törmelékhalom mellett. Poros arca szürke volt az átélt viszontagságoktól, akár egy hulláé, de azért mosolygott.
– Joel! A frászt hozod rám!
– Nem is örülsz, hogy látsz?
– Dehogynem, ember! – Katja nagyot fújt. – Téged kerestelek. Hogyan úsztad meg?
A katona megemelte a kezében tartott, kicsorbult élű gyalogsági ásót.
– Sikerült kijutnom a robbanás hatósugarából. A törmelék engem is betemetett, de kiástam magam.
Elvigyorodott, ahogy végigsimított a viharvert eszközön.
– A Mauraznál belénk nevelték, hogy ez a legjobb barátunk. Nagyon hamar rájöttem, igazuk van. Most is kihúzott a szószból.
Nehézkesen leült egy többé-kevésbé sima betonkockára. Katja melléje sántikált, aztán egy percig csak élvezték a nyugalmat és a csöndet.
– Megvárjuk az erősítést? – kérdezte végül az apród.
– Nem, kislány, elindulunk. Lefogadom, hogy félúton találkozunk majd velük. A fene tudja: attól még, hogy elbántunk Jebékkel, egy percig sem szeretnék tovább itt maradni.
– Igenis, uram, értettem! – vágta rá Katja, mire mindketten felnevettek.

A méretes betonlap elmozdult. Néhány másodpercig egyensúlyozott a halom tetején, majd hangos csattanással a földre zuhant. A mélyedésből, amit eddig rejtett, terepszínű ruhát viselő, megviselt alak mászott elő. Kezében egy gyalogsági ásót szorongatott. Szőke haja alól vér csordogált, szeszélyes térképmintát rajzolt megnyerő arcára.
Néhány lépést tett. Megingott, majdnem elesett, ezért inkább leült a földre. Rögzítette derékszíján az ásót. Közben rátapintott elveszettnek hitt kulacsára, amitől felderült a tekintete. Hosszan, nagy kortyokban ivott.
Odalett az osztaga, a felszerelése, és a Tükörtől lopott információkat sem sikerült átvenni. De legalább élt, és neki nem is számított más. A Tornyok vezetősége nem fogja tolerálni a kudarcát, de majd kitalál valami mentséget.
Jeb Wengler mindig is jó volt ebben.
Messzire dobta a kiürült kulacsot, és vidáman felnevetett a barátságtalan égre.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

sze, 2015-05-27 16:08 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Esküszöm, ez Wordben kevesebbnek tűnt! Így nagyon sok lehet. De mivel vagy négyszer olvastam - különféle munkafázisokban -, nem tudom megítélni, egyben, a véglegesnek mondható verzió mennyire fárasztó. Fél év kihagyásokkal elolvasni egy-egy részletet meglehetősen zavaros képet alakít ki az olvasóban, ez biztos.

Ezt most a "közönségnek" mondom, te ne is nézz ide. Hematith iszonyúan tud írni, amikor első vázlatot készít. Nem is az a gond, hogy rossz lenne a fogalmazás - sutácska pár helyen, de egyben van, néha úgy érzem, van annyira jó, hogy akár kimehetne a netre javítatlan formában is -, hanem az ötletszerű ellipszisek. Aki dolgozott vele, az tudja. Itt kihagy egy részletet, ott egy beszúrás, hogy ezt majd ki kell dolgozni, amott egy megjegyzés, hogy hosszbb leírás kéne. Persze mindez eltörpül a nevek mellett. Istenem, a nevek... Elsőre nincsenek, nem mindig vannak "jó" nevei a karaktereknek. Minden egyben van, de neve még nincs. (A főszereplőnek szokott lenni.) Ilyenkor logikus lépés kihagyni és jelölni, hogy az ott egy név lenne. Hematith? Nem... Fogja, és beszúr valami bődületes ökörséget. Olvasnád vidáman, háhá, első verzió, ugyan, mi rossz történhet, mikor... azédesjóanyád.
Hadd illusztráljam. Van ez a jelenet:
"Nem kis meglepetésére a férfi odanyújtotta jobbját, és megrázta a kezét.
– Joel Sovelsky. Üdv."

Alapvetően is kissé humoros, de hogy nézett ki ez első verziójában?
"Nem kis meglepetésére a férfi odanyújtotta jobbját, és megrázta a kezét.
– Józsi, Józsi a hegyről. Üdv."

Na, az ilyeneknél az ember elmegy a géptől és nem tér vissza két napig. Aztán próbáld javítani a kész írást. Józsi. A hegyről.

_____________________
Dr. Bloody Dora

sze, 2015-05-27 16:23 Hematith

Hematith képe

Néha nekem is jár egy kis szórakozás:) Sajnos az olvasók erről már nem tudhatnak.. Majd egyszer azért biztos bent fog maradni egy vicces név, totál véletlenül.
Köszönöm, hogy kikerült:)

sze, 2015-05-27 19:02 Gitáros

Gitáros képe

Én nem szeretem a fantasyt.
Ezt elolvastam, - bár első pillantásra nagyon hosszúnak találtam, meg is ijedtem tőle, de aztán mégis elkezdtem, és tetszett.
Nem a témája miatt, - ez a Toronylakós marhaság, - elnézést! - meg a többi hasonló fantasy-világ, sámánokkal, mágusokkal, törpökkel, úgy ahogy van, nekem mindig is a 6 éves gyerekek szintjének megfelelő meséket jelenti, csak felnőttek számára megírva - hanem az írás maga, a karakterek, a párbeszédek, a környezet filmszerű ábrázolása volt az, ami megfogott.
Jól írsz, majd "utánad megyek", és elolvasgatlak, mert érdekel a többi műved is.

Miki

sze, 2015-05-27 19:21 Hematith

Hematith képe

Köszönöm szépen, jól esik ezt olvasni:)
Épp ez a trükk, hogy a sok "marhaság" csak díszlet. ( Jelen esetben mondjuk ez a díszlet próbál társadalmilag, biológiailag egyedinek, mindazonáltal hitelesnek és logikusnak maradni. Azért ez nem hatéves gyerekeknek szóló mesék szintje. Bölcs dolog volt előre elnézést kérned.)
A díszletbe kell belehelyezni a karaktereket, történeteket, dialógusokat, mindent, amit akarsz. És amit tudsz. Egy fantasy is lehet dráma, családregény, vagy épp vígjáték. Persze nem mindenkinek jön be, de nem ismerek olyan műfajt, ami igen:)
Sajnos nem tudlak sok jóval kecsegtetni novelláim terén: szinte mind fantasy:) Főleg azok, amiket még megtalálsz itt. A többi - erősebbnek ítélt - írás... mondjuk úgy, félre van téve. Ha bekövetkezik valami változás, ígérem szólok - addig kérlek, elégedj meg az itteni és a honlapomon található szerény választékkal:)

sze, 2015-05-27 19:56 Gitáros

Gitáros képe

Oké, velem lehet beszélni... (A tiszteletdíjat, amiben megállapodtunk, a privátban elküldött bankszámlámra leszel szíves elküldeni...:)
A fantasyval úgy alapból tulajdonképpen nekem semmi bajom, egyszerűen csak jobban szeretek hús-vér emberek problémáival foglalkozni, legyen a történet helyszíne éppen az Amazonas menti őserdő mélye, vagy egy csillaghajó, ami a világűr sötét végtelenjében száguld valami ismeretlen bolygó felé.
De az űrhajó személyzetének a problémái nagyon is valósak lehetnek, az összezártságból fakadó konfliktusok, feszültségek, intrika, féltékenység, megőrülés, agresszió, stb.

Ha az írásaid túlnyomó része fantasy, üsse kavics, attól még el fogom olvasni őket, legalábbis néhányat közülük.
És majd jól megkritizálom őket! Haha!...:)

Miki

sze, 2015-05-27 20:09 Hematith

Hematith képe

Amiket felsoroltál, fantasy környezetben éppúgy ábrázolhatóak. Erről tépem a számat:) Az űrhajó meg, valljuk be, lehet a másik véglet annak, aki például a sci-fiért nincs oda.

sze, 2015-05-27 20:17 Gitáros

Gitáros képe

Ez igaz, egyetlen különbség van a két műfaj között.
Varázslók és orkok soha az életben nem léteztek - nem is fognak - űrhajósok viszont igen.
És a jövőben - ha csak addig szét nem lövi egymást az Iszlám Állam és a nyugati civilizáció - valószínűleg meg fog valósulni az űrhajózás is, ha nem is pontosan úgy, ahogyan most elképzeljük.:D

Miki

sze, 2015-05-27 20:23 Hematith

Hematith képe

Varázslókban (jó, mágusokban, sámánokban) nem értünk egyet. Orkokban igen, kivéve, hogy az általuk sokszor ábrázolt mentalitás nagyon is jellemző egyesekre a való életben. És hadd ne ismételjem magam:)
Egyébként meg arra céloztam, hogy akinek a sci-fi nem tetszik, az mondhatja ugyanazt, mint te, csak egy szót cserélne ki.

sze, 2015-05-27 21:07 Gitáros

Gitáros képe

Oké, igazad van. Szerintem nem igazán tudjuk meggyőzni egymást, te otthon vagy a fantasyban, jól ismered azt a világot, én nem, és nem is kedvelem.
Ez olyan, mint a mákostészta.
Kinek az ízlik, kinek inkább a rántotthús...
De ettől még mindkettőnek helye van az étlapon.
Üdv.:D

Miki

cs, 2015-05-28 13:34 Hematith

Hematith képe

Így van, üdv:)

sze, 2015-05-27 20:33 James A. Wal

James A. Wal képe

Űrhajó... Ezen kicsit fennakadtam.
Tehát te most az sf-et, ami egy ugyanolyan eltávolodás mint a fantasy, a fantasy fölé helyezed mivel életszerűbb dolgok történhetnek egy csillaghajó fedélzetén? Vagy csillaghajó mint koncepció életszerűbb?
Kérdezem ezt úgy, hogy science fictiont olvasok-írok, és nem nagyon szeretem a fantasy-t.
Egy jól megírt fantasynek édes mindegy hol játszódik, mennyire mágikus stb, ha a szerzőnek életszerű problémák bemutatása a célja hibátlanul működhet pl társadalomkritikaként.
Az életszerűséget, nem befolyásolja a környezet amibe bele van helyezve, az az író gyengesége, ha a világ erősebb jelenség, mint a megírni kívánt élethelyzet.

És a végére egy idézet:
"Any sufficiently advanced technology is indistinguishable from magic."
Arthur C. Clarke

_______________________________________________________________

"Semmi sem tesz átlagosabbá annál a vágynál, hogy különleges légy..."
Wiliam Shakespeare
_______________________________________________________________

sze, 2015-05-27 21:27 Gitáros

Gitáros képe

Bocsánat, tisztázzunk már valamit, nagyon kérem azokat, akik ezeket a levélváltásokat elolvassák!
Semmit nem helyezek semmi fölé, mindenki azt kedvel és arról ír, amiről akar, egyszerűen arról van szó, hogy a fantasy az nem az én világom, sokkal inkább kedvelem az ún. "hard fiction" történeteket, és én magam is ilyenek próbálok írni.
Olyanokat, amik "majdnem" megtörténhetnek, "majdnem" elképzelhetőek.
A sztorijaimban soha nem a tudományos vonal az első, nem fizikai, csillagászati problémákat vetek fel bennük, hanem az emberi kapcsolatokra, problémákra szeretnék rávilágítani - ha tudok...
Ennek valószínűleg lelki háttere lehet, amit nem akarok megfejteni, a lényeg, hogy ha pl. a sci-fi filmeknél maradunk, a Star Wars filmeknél sokkal jobban kedvelem az Alien filmeket, az előző az a számomra egy gyerekfilm-kategória, - nagyon látványos, szórakoztató, én magam is szívesen megnéztem, - a másik pedig egy kőkemény, realisztikus, a rendező(k) által halálosan komolyan vett sorozat volt.
Ennyi.
Ízlések és pofonok, - hogy valami baromi nagy közhellyel zárjam ezt a hszt.:D

Miki

v, 2015-05-31 08:46 Para Celsus

Para Celsus képe

Jelentem, elolvasva. :D
Kicsit a James Bond-filmek elején (a főcím előtt) látható minikalandra emlékeztet - akció, robbanás, megismerjük a főhősöket, aztán főcím, és indulhat a sztori.
Az infadagolást szeretném külön kiemelni - az utóbbi hónapokban több olyan novella és író is szerepelt a karcon, akiknél a sztoriba erőltetett világismertetés szétfeszítette a novella keretét - példaként ajánlanám nekik ezt az írást, ahol meg is tudunk valamit a világról, mégsincs a dolog a szánkba rágva, organikusan illeszkedik a sztoriba.


"The Rainmakeeeer!"

v, 2015-05-31 10:31 Hematith

Hematith képe

Köszönöm szépen az olvasást, és a dicséretet is:)
Ez az előnye, hogy nagyon otthonosan érzem magam a Peremen. Így könnyű nekem:) Körülbelül tényleg annyi volt a célom, hogy a "főcím" előtt felvezessem a világot és a hangulatot. Ha ez is sikerült - A portyával együtt -, akkor igazán elégedett lehetek.