Az Éj Szeme

1.

Will levette kesztyűjét és összedörzsölte tenyerét, aztán annyira közel tartotta kezét a parázshoz, amennyire csak bírta. Lassú mozdulatai miatt úgy tűnt, valamiféle fontos rítusra készül. Az utolsó adag szárított húsra gondolt, ami alkonyatkor fogyott el. Hosszasan szemlélte a pattogó hamut és úgy meresztette fölötte ujjait, mintha megpróbálná felszívni a benne maradt energiát.
Durva alak benyomását keltette. Talán szakálla deres foltjai, talán zilált tincsekbe álló haja miatt. De valójában csak első pillantásra látszott durvának, az arca ugyanis folyton tele volt érzelmekkel. A hamut bűvölve szórakozottan elmosolyodott. A hideg talán elvette az eszét, hogy alkimistának hiszi magát?
Mikor a mellette fekvő, barna leplekkel borított dombocskára tekintett, szemei tágra nyíltak, homloka összeráncolódott. Ez nála a törődés jele volt. Rövid hezitálás után felvett egy faágat és megbökte a formátlan alakot.
– Adam. Kialudt a tűz. Indulnunk kell.
Beletelt egy kis időbe, mire a halom megmozdult. Komótosan hömpölygött odébb, mint egy méretes, tehetetlen medvebocs. Will türelmesen szemlélte. Továbbra sem volt emberalakja, de az oldalán apró lyuk keletkezett.
– Nézd a csillagokat – hallatszott a vékony, erőtlen hang a lyukon keresztül.
Will fölnézett. A fenyőfák csúcsai között ezernyi, kéken ragyogó tűhegy szúrta keresztül az égboltot.
– Szép. Nagyon kitisztult. Azért lett ennyire hideg.
– Nem járt ma fölöttünk az Éj Szeme?
– Nem hiszem. Én legalábbis nem láttam. Tovább kell mennünk. Mire felkel a nap, a faluba érünk.
A leplekbe bugyolált alak nem mozdult meg. Will közelebb hajolt hozzá.
– Mit szólnál egy fejedelmi reggelihez a fogadóban?
A lyuk ekkor ráérősen tágulni kezdett. Sápadt gyermekarc körvonalazódott a parázs fényében.
– Rántottát kenyérrel – mondta.
– Friss kenyérrel. És egy nagy pohár tejjel.
A fiú elkezdte lefejteni magáról a rongyokat. Bágyadtan feltápászkodott, mire kabátjából egy két arasznyi, henger alakú, sötét tárgy fordult ki. Hiába kapott utána, tompa puffanással ért földet.
– Óvatosan! Nehogy összetörjön!
– Sajnálom! – mondta a fiú, majd rögtön lehajolt és a tárgy felé nyújtotta kezét. Tucatnyi sárga fénypont villant fel rajta, mintha szentjánosbogarak gyülekeztek volna a felszínén. Adam egy zongorista rutinos mozdulataival megérintette a világító pontokat, azok pedig egyenként kihunytak az érintések nyomában.
– Látod? Nem tört el.
– Jobban kell vigyáznod rá. Gyerünk. Szedd a holmidat.
Világosodott az ég alja mire kiértek az erdőből. Mögöttük a fenyőrengeteg sziluettje fennkölten meredt az eltünedező csillagok irányába. Szaporázták lépteiket. Will aggódó pillantásokat vetett a fiúra, aki vacogva szorongatta a hengert.
– Nézd, a szem! – mutatott izgatottan az égre.
Ragyogó fénypontok úsztak keresztül a hajnali égbolton, szabályos ellipszis alakba rendeződve. Ezzel egy időben mintázatok jelentek meg a henger felszínén. Különböző méretű és színű vonalak, pontok, körök és így tovább. Némelyik betűkre vagy számokra emlékeztetett, volt, amelyik körbefutott a henger teljes hosszán, néhány csak felvillant egy pillanatra a tárgy különböző pontjain. Adam kíváncsian tapogatta a hengert, ettől pedig a minták még gyorsabban váltakoztak rajta. Mikor észrevette, hogy a férfi figyeli őt a szeme sarkából, büszkén rámosolygott.
– Sokkal több jel van már rajta! És szerintem…
– Ne vacakolj vele ennyit – vágott közbe Will maga elé meredve – Túl sokat nyomkodod. A végén még ránkharagítod a Szemet.

2.

Néhány órával később csakugyan elérték a falut, már ha lehet egyáltalán falunak nevezni az összetákolt faépületek utcányi halmát. Egyre magasabban járt a Nap, így a vaskos lakóházak, kunyhók és ólak hosszú árnyékot vetettek a porba. A leghosszabb árnyéka az utca végén álló templomnak volt, melynek harangtornyán éppen keresztülszúrt a gyenge napfény. Mindketten kimerültek voltak a hosszú gyaloglás és a hideg miatt, gyomruk korgott az éhségtől, Will mégis elszántan menetelt a templom felé, ügyet sem vetve a falu lakóinak gyanakvó pillantásaira. Adam finoman megrángatta Will kabátja ujját és a mellettük lévő épületre mutatott. A fogadó volt az. Tudta, hogy az apja szeretne egyenesen a templomba menni, de azt is tudta, hogy mindig tartja magát az ígéretéhez. Rövid tanakodás után most is így döntött. A templom ott lesz még reggeli után is.
Adam alig tudott nyugton maradni, úgy örült, hogy végre meleg ételt vehetnek magukhoz. Rántottát és tejet rendeltek, ahogy Will megígérte. Habár a kenyér láthatóan nem volt friss, ezekben a nehéz időkben hiábavaló lett volna szót emelni miatta. Mindössze három ócska asztal állt a fogadóban, mindegyik üresen. Will ettől kifejezetten megkönnyebbült. Fizetéskor hagyta, hogy Adam számolja ki a tallérokat.
– Nocsak. A fiatalember nagyon ért a pénzügyekhez! – mondta a fogadós, egy kopaszodó öregember, akinek méretes hegek borították az arcát. Aki Willt első pillantásra durvának látta, az a fogadóst kifejezetten ellenszenvesnek tartotta volna.
– És olvasni is tudok! – mondta Adam.
– Nem semmi! Biztos jól gondját viseli az apjának.
Leültek egy asztalhoz és amint az öreg eléjük tette az ennivalót, gyorsan falni kezdtek. A fogadós egy darabig úgy tett, mintha a poharakat rendezgetné, habár nem tette túl meggyőzően. Állandóan a vendégekre pillantott közben.
– Régóta vannak úton? – kérdezte.
– Három napja indultunk! – rikkantotta Adam teli szájjal.
Will szigorúan rátekintett, mire a fiú lesütötte szemét.
– Aztán mi járatban errefelé?
– A városból jövünk. A környéken fogok dolgozni – mondta Will.
– A városban nem talált munkát, de azt reméli, hogy itt majd fog?
– Nem itt. A bátyám a szomszéd faluban a fatelep vezetője.
Adam éppen felhajtotta az utolsó korty tejet, mikor kigombolódott kabátja alól éles fények villantak fel. Arca különös derengésbe borult. Will odakapott, hogy eltakarja a tárgyat, annyira hirtelen, hogy véletlenül kiborította tejespoharát. A fogadós mindvégig rájuk meresztette a szemét.
– Hmm. Valami szöget ütött a fejembe – mondta – Ha maguk a városból jöttek, akkor miért nyugat felől érkeztek hozzánk? A város az ellenkező irányban van.
– Megkerültük az erdőt, aztán eltévedtünk egy kicsit.
– Eltévedtek egy kicsit. Érthető. Nagy is az az erdő – az öreg kilépett a pult mögül és lassan elindult az asztal felé. Adam szorosan összehúzta magát, mint aki rossz fát tett a tűzre és bűntudóan a padlóra bámult.
– És azt tudja-e – kérdezte a fogadós – hogy a fatelepet bezárták a szomszéd faluban? Két évvel ezelőtt.
– Jobb, ha most rögtön indulunk! Sietnünk kell tovább – mondta Will.
– Nem mennek sehová, amíg oda nem adják a követ! – rikkantotta a fogadós és előrántotta a kését. Arca vad, eszelős vigyorba torzult. Adam összerezzent.
– Erre semmi szükség, öreg. Szép csendben elballagunk – Will lassan felemelte a kezeit.
– Addig nem, amíg az az átkozott dolog a kölyöknél van!
Az öreg Adam nyakához tartotta a pengét. Will abban a pillanatban rárontott.
– Ne fenyegesse a fiamat!
Dulakodni kezdtek. Kicsavarta az öreg kezéből a kést, mire az hangosan visítani kezdett:
– Joshua! Peter! Gyertek! Segítség!
Kicsapódott a fogadó ajtaja és éles fénnyel telt meg a terem. Aztán két marcona alak állta el a fénysugarak útját. Ez volt az utolsó dolog, amire Will emlékezett.

3.

Fortyogó zsálya illata lengte be a házat. Azonnal megcsapta a doktor orrát, ahogy belépett az ajtón.
– Jó nagy adag főzetet készítettek. Helyes. Ez segíteni szokott.
– Nem tudom, mi mást tehetnénk. Már alig ébred fel egy órácskára – mondta Will és gondterhelt arccal az ágyban fekvő fiatal nőre nézett. Résnyire nyitott szájjal aludt, gyorsan, de egyenletesen lélegzett. Hajának göndör tincsei szétszaladtak a párnán. Homlokán izzadtságcseppek csillogtak a gyertyák fényében. A doktor fölvette szemüvegét és közelebb lépett.
– Mikor kezdődött nála?
– Három nappal ezelőtt.
– Végig lázas volt?
– Igen. De az első nap alábbhagyott a láza. Azt hittük, jobban lesz. Aztán megint belázasodott.
– Tipikus. Ez a nyavalya hullámokban tör az emberre. Alattomos. Hetekig elhúzódik és nem mindenki képes felvenni vele a harcot. Nagyon sokan elkapják. Hallani híreket a környékről. A megszokott gyógymódok nem sokat érnek…
Éktelen nagy csattanás hallatszott kintről. Adam rontott be a házba. Vadul kapkodta a levegőt.
– Az égből esett le!
– Anyád alszik! – mondta Will – Mi volt ez a zaj?
A fiú majd szétcsattant az izgalomtól.
– Az égből esett le! Ott van a kertben! És mozognak a csillagok! Gyertek! Gyorsan, nézzétek meg!
– Adam. Maradj nyugton, kérlek – mondta az apja, miközben megindultak a kert felé.
Ahogy kiértek, a két férfi elképedve bámulta az ovális alakba rendeződő, gyorsan úszó fénypontokat az égen. Már elkezdtek halványulni, de még mindig fényesebben ragyogtak a csillagoknál.
– Ott! – kiáltotta Adam és a kert végében füstölgő, henger alakú tárgyra mutatott.

4.

– Mit akartatok ezzel? – kérdezte a fogadós, kezében a hengerrel.
Will még nem tért egészen magához. Akárhogy igyekezett, szeme előtt homályos foltok úszkáltak. Koponyája majd széthasadt a fájdalomtól. Oldalra nézett és meglátta fiát. Szótlanul, fejét leszegve térdelt mellette. Mindkettejük keze megkötözve. Előttük hatalmas füstölt húsok lógtak kampókon. Azok mellett állt az öreg.
– Válaszolj. Miért hoztad ide a követ? – kérdezte és felnyitotta a mellette fekvő láda tetejét. Tucatnyi hasonló hengerrel volt tele.
– Hallottuk, hogy a papok itt gyűjtik össze őket. A templomban. Azt akartuk, hogy az Éj Szeme elégedett legyen. Hogy megállítsa a járványt – mondta Will.
A fogadós hisztérikusan felröhögött. Lezser mozdulattal bedobta Willék hengerét a többi közé.
– Az Éj Szeme? Hogy megállítsa? Hogy megállítsa a járványt! Marhák! Tudod te, mi ez a dolog, amit az Éj Szemének hívsz? Megnéztük a távcsövemmel. Magam eszkábáltam állványt hozzá. Még azzal a nagy távcsővel sem volt könnyű befogni, olyan gyorsan szállnak. De én közel hoztam őket! Átkozott gépezetek. Minden vándorló csillag egy soha nem látott, érthetetlen gépezet. Itt lebegnek a fejünk fölött, irtózatos magasságban, hetek óta már. Talán hónapok óta. Amikor leestek a kövek, pár falura innen megpróbáltak összetörni egyet. Nem hallottátok? Tűzbe dobták. Baltával vagdosták. Egyetlen karcolás se lett rajta! Démoni gépezetek. Nem a mennyből jöttek, hanem a pokolból! Azt hittétek, azért hullottak alá, hogy megállítsák a járványt? Ostobák vagytok. Nem láttátok a jeleket rajtuk? Nem evilági írás! Érthetetlen démonnyelv!
– Nem érthetetlen! – nézett fel dacosan a fiú.
Szemei könnyben úsztak, orrlyukai kitágultak az indulattól.
– Adam. Hallgass! – mondta Will.
– De én megértettem. A Szem választ szeretne. – mondta Adam – Csak akkor jön el, ha választ kap…
– Kuss legyen, te fattyú! Egy húron pendültök a démonokkal, akik ránk hozták a járványt – hörögte a vénember.
– Kérlek, hagyj minket elmenni.
– A környékbeli papok is mind behódoltak a démonoknak. Összegyűlnek a templomban. Tapogatják a köveket. Megbabonázza őket a lidércfény. Ezért terjed mindenütt az a szörnyű kór!
– Nem kell nekünk a kő. Csak engedj utunkra – könyörgött Will.
– Akár kell nektek, akár nem, mi elintézzük a dolgot. Jól kifundáltuk a fiúkkal. Itt van ugye egy adag – mondta az öreg és a ládára tette kezét – Ma este elhozzuk a maradékot a templomból. Elássuk őket. Távol a falutól. Jó mélyen, hadd rohadjanak! Nem hagyjuk, hogy még több nyomorultat vonjanak a bűvkörükbe. Ti pedig addig szépen itt maradtok.
Kiabálás hallatszott odakintről. Puska dörrent.
– Jajj ne! Apa! – kiáltotta egy fiatal férfihang – Apa! Itt van a serif! Lelőtte Joshuát!
– Átkozott kőtapogató! Majd én megmutatom – mondta a fogadós, miközben fölkapta a sarokban heverő puskát és kirontott a szobából.
Adam abban a pillanatban felugrott. Fortyogott benne a méreg. Lélekszakadva a ládához rohant és megkötözött kezével óvatosan kiemelte belőle az egyik hengert.
– Fiam! Mit művelsz!
– Az öregember téved. Az Éj Szeme tudást hoz nekünk. – hadarta Adam reszketve – Már korábban meg kellett volna tennem.
Eldöntötte a hengert a földön és végighúzta ujjait a felszínén. Többszáz színes karakter villant fel rajta, kisebbek és nagyobbak, vörösek, sárgák, kékek és így tovább. Adam precíz ujjmozdulatokkal rajzolni kezdett a hengerre.
– Adam. Kérlek.
– Bízz bennem! Gondolj anyára. Tudom, mit csinálok.
A henger felszínén ekkor már jóval nagyobb karakterek tűntek fel, Adam pedig újabb karaktereket rajzolt melléjük. Kintről az öregember artikulálatlan üvöltése hallatszott. Adam ujja nyomán fényes, titokzatos írásjelek izzottak fel az urna felszínén.
Odakint újabb lövések dördültek.

5.

Valahol a Földgolyó túloldalán csillagfényes éjszaka volt. Egy nyáját őrző pásztor végignézte, ahogy az Éj Szeme ragyogó fénypontjai szokatlan mozgásba kezdenek: lassan felbontották az addigi ellipszis alakzatot. Néhány perccel később izzó fénygömbök közelítettek a fogadó felé, aminek hátsó kamrájában Will és Adam várta sorsát.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2021-03-19 09:58 Dana

Dana képe

Szia!

Nem vagyok biztos benne, mit szerettél volna mondani a történettel: bár nem tűnik befejezetlennek, mégsem kerek nekem; kicsit össze-vissza is a közbeékeléssel (zsályás rész). A hamuról meg az elő- és eltűnő karakterekről sokkal többet tudtam meg, mint arról, miről is szól a meséd. Lehet, hogy volt valami átvitt értelme az egésznek, pl. valami irodalmi utalás, de nagyon keveset aludtam az éjszaka, és ez nekem most nem jön át.

A központozással vannak gondjaid, bár mindenképp dicséretes, hogy ismered a különbséget a kötőjel és gondolatjel között.
– De én megértettem. A Szem választ szeretne. – mondta Adam – Csak akkor jön el, ha választ kap… --> – De én megértettem. A Szem választ szeretne – mondta Adam. – Csak akkor jön el, ha választ kap…

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2021-03-22 11:46 Stelvio

3

Igen, számomra sem teljesen világos, mi történik, valahogy a befejezetlenség légköre lengi be a sztorit. Úgy is mondhatnám, több kérdést vet fel, mint megválaszol :-)

Egy másik apróság, hogy mivel Will hazudik az úti céljukról és motivációjukról, valamiféleképpen tisztában kell legyen azzal, hogy ezek a furcsa, világító kövek egyesek szemében üldözött / titkolandó tárgyak. Ha így van, akkor egy településre érvén miért nem rejtik el jobban, pl. egy táska mélyére, ahelyett, hogy egy kiskamasz ingében tartogatnak egy kb. 20-25 cm hosszú, random időben felfénylő tárgyat?

Amúgy maga a stílusa tetszett, a koncepció is jó, szerintem több lenne ebben a történetben.

k, 2021-03-23 15:29 S7ABO

Szerintem ez egy sorozat első része. Tuti. Ennyire nem lehet befejezetlen. Nem egy-egy nyitott kérdésről van szó, ami gondolkodásra készteti az olvasót, hanem alap dolgok hiányáról, amik a megértéshez kellenek. Szóval én ezt úgy tekintem, mint kezdet, aminek még lesz folytatása, így ezt nem rovom fel negatívumnak.
Amit viszont én sem értek, hogy a végső akció kezdetén elkezdtek alakzatba rendeződni az idegen gépek, amik fényesebbek voltak a csillagoknál. Tehát éjszaka volt. Akkor hogyan lehetett a Főld túloldalán is éjszaka? És a túloldalon hogyan láthatja bárki is az ellipszist? Vagy eltelt közben valamennyi idő, amíg mi átértünk a pásztorhoz? Ha igen, mondjuk közben Adaméknél hajnal lett, akkor oké, csak erre nem utal semmi.

--------------------------
Élt egyszer egy pék.
Még a szeme is kék.
Az volt az ő álma,
Hogy ne legyen piros a málna.
Egyszer aztán gondolt egyet,
Minden málnát kékre festett.
Ő volt a pék. A málnafestő pék.