Apex

Ketten voltak. Jathal a város centrumában dolgozott, a templomhoz legközelebbi régi parasztházban élt és gyógyított. Tessara a város peremén lakott, ő is saját otthonában fogadta a kérelmezőket.

1

Jathal asztalára könyökölve, szórakozottan cirógatta társa, Apex torkát. A tünde halkan dúdolt, és a madár olykor becsatlakozott: régóta így kezdték a napot, a dallammal, amit csak ők ismertek. A veréb méretű, opálszínekben tündöklő madár csukott szemmel, félálomban élvezte gazdája kényeztetését. Meg-megremegtette lantfarkát, időnként halkan duruzsolt, forgatta fejét, hogy Jathal ujja mindig a megfelelő pihék között barangoljon. Apex csaknem tíz éve segítette Jathal gyógyító munkáját. A boszorkány fiókakorában találta a csepp jószágot, az anyátlanul sírt az utca nyirkos macskakövén. Befogadta és felnevelte őt, Apex pedig úgy hálálta meg az életét, hogy nem tágított mellőle, sőt: nem pusztán társa, hanem munkatársa lett.
Jathal sóhajtott, majd a legközelebbi ablakhoz sétált, és kinézett: hosszú sor kígyózott a ház előtt. Rámosolygott Apexre, az megrázta magát. Gazdája közben az ajtóhoz lépett, megfordította a rozsdás szögre akasztott táblát: „Kerülj beljebb!”. Jathal még vissza sem ért az asztalhoz, az első ember már bezárta maga mögött az ajtót.
– Jó napot, izé, kezi’ csókolom! – A fiú leült Jathallal szemben az asztal túloldalán. Bambán nézett Apexre – az félrebiccentette fejét, majd mozdulatlan testtel hátrafordult, Jathalhoz.
– Szervusz, kedves…
– Janos. A nevem Janos.
– Janos – üdvözölte Jathal a fiút. – Miben lehetek a hasznodra?
– Én izé, szeretnék… megtérni.
– Hogyan értsem ezt?
– Hát az úgy van, teccik tudni… – idegesen megvakarta a fejét – hogy régóta lopok. Márhogy most nem ezért jöttem, de sokat loptam. Ez egyébként ugye bizalmas, ugye, amit itt mi beszélünk?
– Természetes. Szóval tolvaj vagy.
– Igen.
– És szeretnéd ezt abbahagyni?
– Nem, úgy értem, már abbahagytam…
Jathal összeráncolta szemöldökét, leengedte jobbját. Apex ráugrott a mutatóujjára.
– Abbahagytam, ültem és megfizettem mindenért, de most olyan szürke minden, teccik érteni?
– Unatkozol, erre célzol?
– Igen, igen! – Hevesen bólogatott.
– De hisz’ alig lehetsz tizenhat éves! Rengeteg lehetőséged van, hogy lekösd a figyelmedet.
– Igazából tizenhét vagyok, de nem tudom, engem semmi se’ vonz. A fehérnépek az uccasarkon, meg iszákosság, nem valók az nekem.
– Mert ezek egyike sem jó megoldás. Próbálkoztál már munkával? Dolgoztál?
– Dolgozok én otthon, a vetésen eleget, el is fáradok, meg az apám meg is fizet érte. Jobb munkához meg aztán buta vagyok, nekem mást ne adjon senki, mint a kétkezi dolog.
Jathal rövid ideig gondolkodott, majd azt kérdezte:
– Utaztál korábban?
– Bejártam én ungot-berket, elhajóztam az összes szomszéd szigetig, meg vissza, még a Nagy Hegyen is sétáltam, mer’ valahogy meg kellett szabadulnom a sok szajrétól.
– Esetleg olvasás? Olvastál már?
– Ó, buta vagyok én a könyvekhez. Tessék nézni, nem kell nekem nagy csodatétel, csak egy irány, hogy mi’ csináljak, megesz az unalom, izgalom kell nekem, de lopás nélkül semmi nem tűnik elég izgalmasnak. Teccik tudni segíteni?
– No rendben, meglátjuk, Apex mit gondolt ki neked. – Jathal kicsit megbillentette kézfejét, mire a madárka leugrott róla. – Arra kérlek, kedves Janos, hogy ott, látod, ott az ágy, ülj át oda – mutatott balra. A sarokban kopott barna huzatú heverő állt, rajta zöld párna, pokróc. Az ágy végétől alig karnyújtásnyira Jathal ülőrudakat rögzített különböző magasságokban a falra. Apex ráreppent a legalsóra, amikor Janos helyet foglalt.
– A következő percekben, vagy órában, attól függően, mennyire nehéz ügy a tiéd, Apex énekelni fog neked. Ő tudja, miért és hogy kell énekelnie, neked csak annyi a dolgod, hogy heveréssz, a gondolatok majd jönnek, amíg meg nem találod a választ, amit keresel. Értesz?
– Nem értem én magát, de anyukám azt mondta, neki is maga segített a derékfájásán, meg a Tomas cimborámnak a nőügyével, úgyhogy elhiszek én mindent.
Jathal mosolygott, Apex rövid ideig igazgatta tollait, aztán énekelni kezdett. Jathal csak akkor ült le, amikor Janos már teljesen feloldódott. A vendég nézelődött, nem beszélt. Apex körülbelül negyedórája énekelt, amikor a fiú tekintete az Apex fölötti repedésre vándorolt, és követte azt. Kanyarról kanyarra, faltól falig, a madár éneke sodorta a gondolatait. A repedés eltűnt a Jathal íróasztala mögött álló könyvállvány takarásában, Janos pedig észrevett az egyik polcon egy vaskos kötetet, ami a tolvajok életéről szólt.
– Há’ megvan! – csapta össze tenyerét, majd felpattant. Apex megrebbent, Jathal érdeklődve nézett a fiúra. – Írok egy könyvet a kalandjaimból, és megmutatom a cimboráimnak! Köszönöm, köszönöm, hát ez csudajó! – Janos izgatottan kezet rázott Jathallal, mint aki máris írni készül, majd integetett a madárnak. Csak az ajtóban jutott eszébe, hogy elfelejtett feltenni egy kérdést:
– Tényleg, mivel tartozom?
– Semmivel – legyintett Jathal. – Ha kész a könyv, esetleg hozz majd egyet belőle. Én szeretek olvasni – kacsintott, Janos kacagott, aztán kiment. A várakozók bizakodva fordultak utána, majd Jathal felé.
– A következőt! – kérte Jathal.
A fiatal boszorkány csak néhány éve kezdett gyógyítással foglalkozni, de nagyon hamar belejött. Szerette nézni a boldogan távozó kuncsaftokat, sosem a pénzért vagy a hírnévért tette, amit tett. Többnyire olyanok keresték fel, akik fájdalmukat kívánták enyhíteni. Csalódott szeretők, kiélt bűnözők, napjaikat tartalmasan kitölteni vágyó kuncsaftok fordultak meg nála, és akadtak olyanok is, akik betegség miatt keresték. Apex mindeddig kifogástalanul és örömmel végezte a dolgát, úgy összemelegedett gazdájával, mintha együtt nőttek volna fel. Pedig Jathal százéves volt, noha ez alig látszódott rajta. Napközben, amikor ebédszünetet tartott, sosem mulasztotta el megnézni magát a tükörben: megigazgatta borzas ezüst haját, ellenőrizte a barázdákat az arcán, a fülbevalókat hegyes fülében. Üde, élete virágában lévő nő látszatát keltette, mert még legalább kétszáz éve hátravolt.
Jathal elfogyasztotta a tegnapról megmaradt egytál maradékát, és a petrezselyemcsokrot félretette Apexnek egy karika sárgarépa kíséretében. Amíg a madár csemegézett, ő kávéját szürcsölte, amibe Apex sosem mulasztott el megkísérelni fejest ugrani. Most se volt ez másképp: Jathal a petrezselyemmel sem tudta távol tartani a madarat. Miután végeztek, Jathal levette az ajtóról az „Ebédszünet” táblát, és behívta a következő kuncsaftot.
Harminc év körüli nő érkezett, vékony, magas, törékeny alkat, hosszú, barna, szögegyenes és meglehetősen ritka hajjal. Bőrszíne alig tért el a fehér faltól, arca beesett, szeme karikás volt. A nő időnként meg-megremegett, a fejét kapkodta, mintha azt várná, mikor ugrik ki egy gnóm valamelyik bútor mögül. Szeretett volna szétnézni a szobában, mielőtt leül, ezt Jathal engedte neki. Miután végzett a mustrával, a hölgy megállt Jathal fenyőasztala előtt. A boszorkány rövid ideig győzködte, mire helyet foglalt. Apex rögvest a vállára reppent volna, azonban a vendég felvisított ijedtében, ezért a madár inkább gazdája feje búbjára telepedett. A vendég ajka pillanatnyi mosolyra görbült.
– Üdvözölöm! – A nő meglepően mély hangon, ám rendkívül halkan beszélt. – A nevem Liara. Azért kérném a segítségét…
Hátrafordult, mert zajt hallott kintről.
– Azért kérném a segítségét, mert, amint látja, rendkívül ideges vagyok. Nem pihentem, már nem is tudom mióta…
– Isten hozta, kedves Liara! – Jathal mosolygott. – Természetesen segítünk.
Liara megrázta fejét, úgy felelt:
– Igen, köszönöm. A legnagyobb gond az, hogy úgy érzem – mély levegőt vett, aztán kifújta –, nagyon gyakran úgy érzem, valaki ül a mellkasomon. És ezt hamarabb éreztem, mint az idegességet. És amikor igazából rám telepedik ez a valaki – újra mély lélegzetet vett –, akkor irtózatosan rosszul tudok lenni. Le tudná szedni ezt a súlyt a mellkasomról?
Jathal határozottan bólintott, felállt, mire Liara összerezzent. Jathal lassú, kimért mozdulatokkal, és nagyon türelmesen elmagyarázta Liarának is, mit kell tennie. Apex ezúttal a legmagasabb ülőrúdra telepedett, onnan figyelt.
– Le kellene feküdnie – kérte végül Jathal.
– Nem… azt nem lehet, nem tudok. Ülök, úgy nem jó?
Jathal kicsit gondolkozott, majd így felelt:
– Fekve jobb lenne, de akkor… Apex, tulajdonképpen így is elkezdhetjük.
A madár Jathalra tekintett, aztán Liarára.
– Mit kell csinálnom? – kérdezte Liara.
– Semmit, egyszerűen hallgassa Apexet. – Jathal elhátrált a szoba távoli sarkába, és ott besüppedt egy régi, kopott fotelbe. Kezébe kapta az éppen olvasott könyvét, majd beletemetkezett, hogy Liara észre se vegye őt.
Apex először a megszokott hangerővel énekelt. Liara idegesen felhúzta vállát, próbált minél kisebbre összemenni. Apex ekkor visszafogta hangszálait, és alig hallható, lassú, lágy énekbe kezdett. Liara hosszas percek múltán leengedte vállait, majd kérdőn Jathalra nézett, aki biccentett felé. Liara hátradőlt, de még félre-félre pillantott. Körül-belül egy órának kellett eltelnie, mire abbahagyta a mocorgást. Apex ekkor lereppent a legalsó ülőrúdra. További tíz perc után Apex az ágy végére ült, Liarát ez nem zavarta, sőt még jobban hátradőlt, szinte feküdt. Apex addig-meddig énekelt, hogy végül Liara vállára reppent, és ott folytatta, épp csak annyira, hogy Liara hallja őt.
– Ez gyönyörű – Liara ittléte óta először tűnt nyugodtnak.
Jathal széles mosollyal nyugtázta a sikert. Letette a könyvet.
– Elvihetném a madarat? Nem örökre, csak kis időre…
– Igen, el – Jathal rögvest válaszolt.
Liara alig hitte el, amit hall. Felült, Apex még mindig a vállán pihent, ezúttal csendben.
– Más is elvitte már – Jathal biccentett. – Tudom, hogy visszahozza.
– Az ég áldja meg önt, és ezt a csepp kis madarat! – Hirtelen összerezzent, kinézett az ablakon. Apex újra énekelni kezdett. Akkor Liara behunyta a szemét, várt, míg újra megnyugszik, csak utána indult az ajtó felé.
– Naponta kétszer kérem elhozni, hogy megetethessem – folytatta a boszorkány. – Egyébként mindig magával lesz. És még valami – Jathal az asztal feletti polcról leemelt egy dobozt, amit Liara kezébe nyomott. – Ebből igyon meg naponta három csészével, ezzel kiegészítve a kezelést garantáltan sikeres lesz a kúra.
– Persze, rendben! – Liara elvette a dobozt, kiment, a sorban állók ámultan figyelték, amint átsétál közöttük. Jathal elmondta, hogy Apex távollétében kizárólag olyan ügyfeleket fogad, akiknek kencére, ráolvasásra vagy egyéb olyan beavatkozásra van szüksége, amit ő meg tud csinálni. Mivel sokan a madárdal miatt jártak hozzá, a sor viszonylag hamar elkopott, és a néhány kuncsaftot hamar kiszolgálta, és korábban bezárt.

*

Másnap Jathal első útja a piactérre vezetett. Amikor Apex házon kívül dolgozott, általában jóval több szabadideje volt. Ezt kihasználva bevásárolt a gyógyításhoz szükséges eszközökből, alapanyagokból: gyógynövényeket, üvegcsét, pipettát vásárolt, továbbá Apex és önmaga részére is többheti csemegét vett, amit az igazán nehéz napok végén együtt fogyasztottak el: barnacukrot pálcikán, fürtös kölest, különféle gyümölcsöket. Gyümölcsöt Hannánál vásárolt, mert nála volt a legfrissebb.
– Vidd csak ezt a kis szilvát, kedves – mondta Hanna. – A szőlő is finom, és van édes, lédús almám is. Neked tettem félre. – Az árus eltűnt a kínáló mögött, és amikor kiegyenesedett, a pultja végéhez sétált egy púpos kosár gyümölccsel a kezében. Jathal nyújtotta felé a pénzt, mire ő azt mondta:
– Ó, soha nem hálálom meg azt, hogy a férjem kussba’ van éjszakánként, oszt nem horkol, mint a disznó – legyintett. – Egészségetekre! Nekem arra vált. – Kacsintott, majd visszament a többi vevőhöz.
– Köszönjük – mosolygott Jathal. A takarmányoshoz ment következőnek. Útközben nézelődött, félreugrott a halát felé emelő árus elől, visszaköszönt a kalapjukat emelő testvérpárnak, és átlépett egy macskát, akinek pont akkor, pont az út közepén támadt kedve napozni.
Ősz szemöldökét morcosan borzoló öregember árulta a takarmányt. Szúrós tekintettel nézett a felé közeledő boszorkányra, ám amint Jathal elég közel ért, az öreg arca meglágyult.
– Kedves Jathal, kedves!
– Szép napot, Anger bácsi! – Bár az ember fiatalabb volt Jathalnál, a faluban őt mindenki csak Anger bácsiként ismerte, ezért a boszorkány is így szólította.
– Tettem félre Apexnek egy kis chilit, tegnap szüreteltem, tudom, hogy imádja. ¬– Mosolyogva kacsintott, majd elővett egy kis textilzacskót, amiben a paprika volt.
– Apex most épp házon kívül van, de biztos vagyok benne, hogy nagyon fog neki örülni, köszönjük!
– Mit tehetek el neked, drága Jathal? Fürtöskölest, színes kölest, fénymagot, szezámot, fenyőmagot?
Jathal szóra nyitotta a száját, amikor Anger bácsi kacsintva közbeszólt:
– Ó, és most van darált sárkánytojáshéjam is.
Jathal szeme kikerekedett, alig hitt a fülének.
– De hát olyat honnan szerzett? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nektek bármit bárhonnan.
– Értem, de ez… nagyon drága, és…
Az öreg átnyújtotta a készen összeállított csomagot.
– Elfér a táskádban?
– Persze, de Anger bácsi, ezt nem fogadhatom el!
– Vigyed csak, vigyed csak, én már nem tudom hova rakni! – legyintett, és fontoskodva elfordult, mint akinek sürgősdolga akadt.
– Anger bácsi! – szólt rá Jathal határozottan, mire az öreg morcos ábrázattal visszafordult. – Köszönöm.
Az árus újra elmosolyodott, majd leült a pult mögötti háromlábú székére.
Jathal körbejárta a piacot, mire mindent beszerzett. Többnapi élelmet halmozott fel mindkettejük számára, és mindezért három garast fizetett összesen. Olyan sokan érezték lekötelezettnek magukat a városban, hogy szinte senkinek nem volt szíve pénzt kérni tőle.
Mielőtt hazament volna, Jathal megpihent a város közepén álló szökőkútnál. Lepakolt a peremre, és jókedvűen nézelődött, miközben megevett egy almát.
Hamarosan megérkezett, akire várt: Tessara, a város másik végében ténykedő boszorkány. Jathalhoz hasonlóan üde, fiatal teremtés volt, ám ő inkább keltette bohém, szeleburdi lány érzetét rövid vörös hajával és szeplős arcával. Néhány éve ismerkedtek össze Jathallal egy nagyon nehéz ügy kapcsán, amikor egy család Jathalt arra kérte, vessen véget fiuk szenvedésének. A gyermek nyaktól lefelé béna volt, semmi mást nem érzett, csak fájdalmat, és nem tudott már így tovább élni. Családja beleegyezett, Jathal azonban képtelen volt kioltani a fiú életét. Megpróbálta Apexszel a fájdalmát enyhíteni, ám egyedül kevésnek bizonyult. Ekkor lépett a képbe Tessara, aki akkoriban még az egyik szomszédos városban munkálkodott gyógyítóként, és Jathalék az ő főzeteivel és tapasztalatával kiegészülve már képesek voltak megszüntetni a gyerek fájdalmát. Azóta Tessara a város túlvégébe költözött, elég közel a másik településhez, de elég közel Jathalhoz is. Segítették egymást főzetekkel, bűbájjal, és amikor találkoztak, eszmét cseréltek a különféle esetekről.
– Üdv, Tessara!
– Üdv, Jathal!
Öleléssel köszöntötték egymást.
– Hogy megy sorod? – kérdezte Tessara előbb. – Apex ismét házon kívül van? – Világító zöld szemével végigfürkészte Jathalt és közvetlen környezetét.
– Köszönöm, jól – felelte Jathal. – Igen, a minap eljött hozzám egy Liara nevű hölgy, nagyon ideges szegény, mindentől fél. Apex úgy döntött, énekel neki néhány napig, míg az éneke meg nem ragad a fejében.
– Nem is értem, hogy mered őt elengedni bárkivel – Tessara fürtjei ekkor önálló életre keltek. – Ha nekem lenne ilyen becses lényem, el nem engedném soha, senkivel, hacsak ott nem vagyok én is.
– Jó emberek ezek – mosolygott Jathal. – Tudom, hogy nem viszik el. Tefeléd minden rendben megy?
– Hát, most épp van egy nagyon nehéz esetem, amin napok óta dolgozok. Egy lány, akit lassan elemészt egy rejtélyes betegség. Nem fáj semmije, de napról napra gyengébb, és a főzeteim hatástalannak bizonyulnak.
– Ne segítsek?
– Nem kell, köszönöm. Ma rituálét tartok, ez általában beválik. Ha mégse gyógyulna meg, kereslek majd. Most viszont rohannom kell, ne haragudj! Itt van a fűkeverék és a pergamen, amit kértél.
– Köszönöm. Itt van a toll és a tinta. – A két boszorkány kicserélte, amiben megegyeztek, elköszöntek, és mentek mindketten a dolgukra.

2

Tessarának nem volt segítője, mint Jathalnak: ő a mágia fortélyait még kiskorában tanulta meg egy erdei varázslótól. Amióta az eszét tudta, eljárt a vadonba, és egy napon erdei kunyhót talált, amiben egy nagy tudású varázsló lakott. Tessara néhány napig tisztes távolságból figyelte, hogyan gyógyítja meg a férfi az erdei állatokat, és milyen gondosan ápolgatja kiskertjét: szavára még a gyilkos húsevő növények is megszelídültek.
Persze a varázsló tudta, hogy egy kislány figyeli, de tudta azt is, hogy a gyermeket a kíváncsisága vezérli, semmi egyéb. Tessara nyolc testvérével élt együtt, olykor napokig nem jutottak élelemhez. Szülei dolgos, de nagyon szegény emberek voltak: apja pásztorként kereste a kenyerét, anyja a falu betegeit gondozta, s minden pénzüket gyermekeikre költötték. Mégsem volt elég soha.
A szülők észrevették, hogy Tessara egyre gyakrabban csámborog el, s egy nap, mikor nővérét utána küldték, rájöttek, hogy az erdei varázslóhoz jár. Tessara neheztelt nővérére, amiért ez elárulta, ám a szülők ismerték a varázslót, és tudták, nagy neve van. Miután kibékítették a két lányt, találkozót beszéltek meg a varázslóval, és megegyeztek, hogy a lányuk segítőként mellészegődhet, cserébe ő megtanítja mindenre, amire egy fiatal boszorkánynak szüksége lehet.
– El sem hiszem! – lelkendezett az édesanyja. – A lányom a nagy Damatsu tanítványa lesz!
Amint Tessara előkészítette a rituálét aktuális kuncsaftjának, eszébe jutott Damatsu, és a türelme, amivel tanította őt. Neki köszönhetett mindent.
Épp berendezte a szobát, mire megérkezett a lány, édesanyjával együtt. Tessara külön szobát rendezett be a szertartásokra, nem annyira kényelmeset, mint Jathal Apexszel, de nála erre nem is volt szükség. A „gondozó” (így hívta) kelléke három háromlábú szék volt, egyiken mindig ő, a másik kettőn a kuncsaft és esetleges kísérője ültek. A szoba egyik sarkában bábuk tucatjai csücsültek színes polcokon, velük szemben hatalmas, bokros növény nyújtózkodott padlótól a plafonig. A túloldali juharfa asztalon jázmin illatú oldat gőzölgött faedényben, mellette a vágásra használt tőr, felette kellékektől rogyadozó polcrendszer: fűszerek, olajok, állati belsőségek, változatos színű folyadékok álltak üvegekben. A szoba negyedik sarkában zárt szekrény: Tessara ebben tartotta jegyzeteit, és azokat a varázskellékeket, amiket nem szívesen tett közszemlére.
– Szia, Mara, szia, Marie! – üdvözölte Tessara a beteg lányt és édesanyját. A kislány sovány arca, hófehér bőre és szomorú tekintete komoly fájdalomról, nagy bajról árulkodtak, ezt bárki láthatta. Tessara lassan egy hete senki mással nem foglalkozott, csak vele: felütött számtalan könyvet, végigpróbált megannyi varázslatot, ám tartós eredményt ezidáig semmi nem hozott. Tessara betessékelte őket a gondozóba, Marát jobb, anyját a bal oldali székre ültette, majd ő is helyet foglalt.
– Ma egy olyan rituálét fogunk megcsinálni, amit csak nagyon nehéz eseteknél használok – magyarázta. – Mivel rengeteg energiát kivesz minden résztvevőből, ezért kell valaki a kezelt mellé, aki kisegíti az ő energiáit. Én bírom, de Mara, neked szükséged lesz édesanyád erejére is.
Az anya bólintott.
– Mit kell tennem? – kérdezte.
– A rituálé során sokszor foglak a neveden szólítani, és pontosan megmondom majd, mit tegyél. Először is, fogd meg ezt a fonalat! – átnyújtott egy ezüstösen csillogó fonalat Marie-nek, a másik végét Mara kezébe adta, majd középen rákötött egy arany szálat, amit ő tartott a kezében: ez volt a leghosszabb, hogy tudjon vele mozogni a rituálé alatt.
A széke mellé már előre bekészített egy csokor cirokszálat, amivel most néhányat legyezett a levegőbe. Az edényből eddig lassan áramló füst hirtelen heves körözésbe kezdett, és lassanként elárasztotta a szobát.
– A rituálé alatt csakis a fonálokon keresztül érintkezhetünk egymással. Ez biztosítja, hogy pontosan annyi energia áramoljon köztünk, amennyire szükség van. Marie! Nagyon uralkodj magadon! – Mélyen a nő szemébe nézett. – Nagy szükségem lesz rád a rituálé alatt, de ha megérinted Marát, elveszhet minden erőd, és meghalhatsz. Értesz engem?
Marie bizonytalanul bólintott.
– Mara, ez rád is vonatkozik. – Ezúttal a lányra nézett. – Ne érintkezz édesanyáddal, csak ha én kérlek, és csakis úgy, ahogy én kérem!
A lány biccentett.
– A rituálé során láthattok vagy hallhattok ijesztő dolgokat tőlem és egymástól is, de egyiknek se dőljetek be! Csakis akkor tegyetek bármit ezekkel a dolgokkal, ha én kérem.
Még egyszer az ügyfelek szemébe nézett, majd biccentett.
– Mindketten lélegezzetek egyenletesen, mélyeket! Ez a levegő segít majd ellazulnunk, és aktivizálja bennetek a varázslatot. Kezdhetjük?
A kuncsaftok Tessara kérésére néhányszor mélyen lélegeztek, majd bólintottak. Tessara felállt, vörös tincsei meglibbentek, szeme valósággal világított a homályos szobában. Kántálni kezdett a Damatsutól tanult varázslónyelven, sepert még kettőt a levegőben, aztán megszorította a nyakában lógó amulettet, és elindult körbe a két kuncsaft körül. Közben néha füstöt fújt rájuk, belenyúlt a tálba, és a benne lévő folyadékkal permetezte őket, leginkább Marát.
– Marie, fogd a csokrot, és legyezz vele hármat Mara felé! – utasította az anyát, aki így is tett. Mara köhögni kezdett, ezért anyja aggodalmasan pillantott rá.
– Ez természetes, ne aggódj – nyugtatta Tessara. – Marie, most kicsit szédülni fogsz, ha úgy érzed, nem bírod, ülj a földre, de semmi esetre ne engedd el a fonalat!
Tessara most kimondottan az anyának címezte a varázsszavakat, és ő kénytelen volt a földre ülni, megtámaszkodni.
– Mara, ülj le te is!
A lány követte Tessara utasítását, és aggodalmasan anyjára pillantott, de nem ért hozzá. Tessara közben újabb kört sétált körülöttük, tökéletes körben elhelyezve az aranyfonalat. A hangja hirtelen elmélyült, hadarni kezdett, s ekkor Mara testét piszkosfehér felhő hagyta el, mely a fonálba vándorolt, onnan egy része anyjába, egy része pedig Tessarához az aranyfonálon keresztül. Mara sikoltozott. Anyja rögtön magához ölelte volna, ám Tessara nagyon határozottan rászólt, így visszafogta magát. Mara nem csitult.
– Szenved! Elég volt, a lányom szenved! – kérte Marie.
– Elmúlik, Marie, nyugodj meg!
– De nagyon szenved, sír, látom!
Tessara erre nem tudott válaszolni, folytatnia kellett a rituálét. Tovább beszélt a varázslónyelven, Mara hangja erősödött, teste látszólag gyengült, anyja pedig nem tudta megállni, hogy ne érjen hozzá: mellé csúsztatta jobb kezét, és mutatóujjával a lány ujjaihoz ért. A varázskör ekkor megszakadt, a füst a három résztvevőt a szoba három pontjába dobta egy villanás kíséretében, és a fonalak elporladtak. Marie eldőlt a fal mellett, teste nem mozdult. Meghalt.
Mara, látva édesanyja élettelen testét, hisztérikus rohamot kapott, Tessara éppcsak magához tért. A lány addigra már édesanyja mellett zokogott. Mérgesen nézett Tessarára, tekintetében harag, elkeseredés látszott. Visított és visított, aztán az asztalra nézett, és észrevette a tőrt. Tessara épphogy feltápászkodott volna, hogy odamenjen hozzá, ám a lány addigra megragadta a tőrt, és szíven szúrta magát vele.
– Ne! – Tessara egy lépésre a lánytól a földre rogyott, és leszegte tekintetét.

3

Jathal hazaérve kipakolt, majd nekilátott rendbe tenni a házát. Mivel Apex szabadon repkedett, amerre csak akart, megvoltak azok a tipikus helyek, ahol potyadékhalmok növekedtek, de gyakorlatilag bármerre is nézett, Jathal mindenütt „nyomokat” talált. Egyáltalán nem bánta. Ha tehette, naponta-kétnaponta kitakarított, a megrágott bútorokhoz pedig nagyon hamar hozzászokott. Jegyzetei különlegessége abban rejlett, hogy a szélüket Apex módszeresen körberágta. Kártyáit rendszeresen kikapta kezéből és kilyukasztotta a kis tollas, de értékük ugyanúgy megmaradt. Vehetett vagy készíthetett akármennyi játékot a madarának, az valahogy mindig érdekesebbnek találta azt, amit éppen társa fogott vagy használt. Színes ülőrudak, kis létrák és csengők egész sora bánta már Apex szeszélyeit.
Amint végzett a takarítással, Jathal főzött egy erős teát, és helyet foglalt kedvenc fotelében. Az ő házában egyetlen nagy helyiség funkcionált nappaliként és gondozóként, emellett volt egy apró hálószobája, amibe épphogy befért egy ágy. Emellett helyet kapott egy pici konyha, tele házi ültetésű fűszernövényekkel meg egy fürdőszobája. Apexnek mindenhol volt legalább egy ülőrúdja. A háló volt az egyetlen hely, ahol az ülőrúd fölöslegesnek bizonyult: amikor Jathal szunyókált, a madár mindig a boszorkány feje melletti csücsökben éjszakázott, gombóccá gömbölyödve. A hátsó kertben Jathal veteményest tartott fent, de málnabokrokat is ültetett: ez volt a kedvenc gyümölcse, és Apex sem utasította el.
Amint kényelmesen elhelyezkedett, Jathal újra kezébe vette a könyvet, és nekilátott olvasni, miközben a teát szürcsölte. Odakint lomha eső kerekedett.

*

Másnap reggel ragyogóan sütött a nap. Jathal megmosakodott, ivott egy erős kávét, és nekilátott kikeverni néhány adag kencét szükség esetére. Már tegnap este kiakasztotta a táblát, hogy „Apex házon kívül van.”, így csak kevesen keresték. Szívesen segített bárkin, de bevallotta magának, olykor jólesik egy kis lazítás, némi csend. Halkan dúdolva keverte az elegyet, amikor váratlanul kicsapódott a bejárati ajtó, és Liara rontott be rajta:
– Apex eltűnt!
Jathal nyugodt maradt. Tudta, Apex szeret elkódorogni, de mindig visszatér.
– Utoljára tegnap délután láttam, mielőtt kiültem a tóparta – panaszolta Liara. – Elrepült, és nem is ijedtem meg először, mert tudom, hogy madár, természetes, hogy szeret repülni. De azóta eltelt egy éjszaka, és még nem jött vissza – fejezte be könnyes szemekkel.
Ezen Jathal is meglepődött. Volt már példa hasonlóra, azonban olyankor Apex mindig nála kötött ki: kopogott az ablakon, hogy beengedje, akár az éjszaka közepén is. A boszorkány Liarával együtt kiszaladt az ajtón, és hangosan felkiáltott:
– Apex! Apex, merre vagy? – végignézett a házakon, a fákat, bokrokat kémlelte, mert bízott benne, hogy – ahogy máskor is – most is valahol itt lehet a közelben. Sosem ment néhány méternél távolabb se tőle, se a kuncsafttól. Végigjárták a környéket, mindketten a madár nevét kiáltották, ám sehol nem találták.
– Jathal, baj van? – Az egyik szomszéd, Aeter meghallotta a két nő kiabálását, és félretette a cserzett bőrt, amin épp dolgozott. Korábban Jathal segített neki felülkerekedni mély depresszióján, ezért, akár sokan mások, a lekötelezettjének érezte magát.
– Apex eltűnt, és sehol nem találjuk.
Aeter látta Jathal szemében a kétségbeesést, és ettől ő is megijedt. A mindig jókedélyű, kedves tünde most komolyan félt, ő pedig úgy érezte, a legkevesebb, amit tehet érte, hogy segít neki.
– Veletek megyek – Ajánlkozott a férfi. – Vállalom a város északi részét, rendben? Sőt, szólok néhány ismerősömnek, biztos szívesen segítenek.
– Nagyon köszönöm, Aeter! – Jathal nem győzött hálálkodni, ám menniük kellett tovább. Liarát elküldte Délnek, ő Nyugat felé indult, Tessara arra lakott, és abban reménykedett, hogy ha egyedül nem találják meg a társát, akkor barátnője majd kisegíti.

*

A város peremét elérve Jathal Tessarához ment. Körülbelül ötször kopogott, de mivel senki nem nyitott neki ajtót, úgy döntött, beengedi magát. Beköszönt, és óvatosan körülnézett. Tessara világoszöld nappalija üresen állt, a délutáni nap sugarai még épp elérték íróasztalát. Jathal hiába szólongatta barátnőjét, nem találta. Az asztalhoz lépve egy papírdarabot talált, amire vastag fekete betűkkel azt írták: „Városon kívül vagyok. Három nap múlva térek vissza.” A papír alján az aznapi dátum állt. Tessara tehát nemrég ment el.
Jathal végső elkeseredésében körbejárta a házat. A gondozóban levendula illatú füst terjengett, és a padlóra varázsjelet rajzoltak a székek köré. Tessara valószínűleg így védte a helyet. A korábban történt incidensnek nyoma sem volt.
Jathal végtelenül letörten tért haza. Az úton egyre Apex nevét kiabálta, ám a madár nem válaszolt. A háza előtt ott állt Liara és Aeter három másik férfival, mindük arca egyformán kedvtelennek tűnt.
– Sajnáljuk, Jathal – szabadkozott Aeter. – Nem tudjuk, hol lehet.
– Köszönöm. – A boszorkány lehajtott fejjel hazatért, és magára zárta az ajtót. Aeter kivételével lassan hazamentek az önkéntesek, ő azonban bekopogott, és betért Jathalhoz. A boszorkány az asztalára borulva pihegett. Gondolkodott. Apex nem szökhetett meg, az nem létezik, de ha nem megszökött, akkor valaki elrabolta, és tudnia kell, ki az.
– Khm – Aeter torkát köszörülve hívta fel magára a figyelmet. A tünde felkapta fejét, és rápillantott, ám tekintete elárulta: fejben máshol jár.
– Szeretnék segíteni neked, Jathal – így Aeter. – Őszintén remélem, hogy meglesz Apex, és ha azt akarod, hetekig kerestetem, de tudnom kell, hogy te is jól leszel. Jártam már sötét helyeken, nem engedhetem, hogy te is odakerülj.
– Ne aggódj, Aeter! – Jathal halovány mosolyra húzta száját. – Tele vagyok nyugtató füvekkel és főzetekkel, megleszek. Csak tudni szeretném, hol van a kis segítőm.
– Megtudjuk majd, megígérem. Nem bánod, ha virrasztok veled?
– Kedves tőled – hálásan az emberre pillantott. – De nem szükséges. Jól leszek, hidd el!
– Hát jó. Akkor, magadra hagylak. De ha szükséged van valamire, vagy valakire, ígérd meg, hogy szólsz!
– Ígérem – nyugtatta. – Viszont, ha nem bánod, most inkább egyedül lennék. Köszönöm.
Aeter bizonytalanul biccentett, majd kisétált. Jathal tudta, hogy a lépcsőnél nem megy tovább, ám nem akart most ezzel is vesződni. Aeter letelepedett a ház mellett, és akárcsak Jathal, ő is virrasztott, és gondolkozott egész este.

*

Jathal álmában Apex hangját hallotta: minden eddigi dalt, amit a kuncsaftoknak énekelt. Lágyan szóló, kellemes hangokat és szinte hallhatatlanul magas trillákat, ütemes csettintéseket, tücsökhöz hasonló ciripelést. Apex még beszélt is álmában, pedig azt sosem tanította meg neki. Egyre azt mondogatta: Szia! Szia! Szia!
Már virradt, amikor Jathal felriadt, mert úgy tűnt, kintről köszön a madár. Kipillantott a bejárat melletti ablakon: Aeter a lassan felkelő napot figyelte, lehelete párás gőzfelhőt hagyott maga után. Jathal kinyitotta az ablakot, és így szólt:
– Jó reggelt! Kávét készülök főzni. Kérsz te is?
Aeter elfogadta az ajánlatot.

4

A város további két napig kereste Apexet, még a közeli erdőt-mezőt is bejárták, ám nyomát sem lelték a kismadárnak. Liara és Aeter végig támogatták Jathalt, aki napról napra elkeseredettebbé vált. Fel nem foghatta, mi történt, hogyan tűnhetett el Apex minden nyom nélkül. Közben Tessara is visszatért, ám senkit nem fogadott. Jathal kétségbeesetten kopogott be hozzá ismét, ám barátnője csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy a fejét kidugja. Arca elnyúzott, szeme vörös volt, mint amit túlerőltetnek, és a villogó zöld fény sem mutatta magát.
– Tessara… jól vagy? – kérdezte Jathal őszinte aggodalommal a hangjában.
– Igen. Nem. – Szomorúan megcsóválta fejét. – Szörnyű dolog történt, olyan szörnyű, hogy elmondani sem tudom. Azért mentem el, hogy hátha könnyebb lesz, de…
– Bejöhetek? Talán tudok segíteni.
– Nem, nem tudsz. Köszönöm, de te nem tudsz. – Becsukta az ajtót, és kulcsra zárta.
Jathal csalódottan ült le a ház falának dőlve, és nagyot sóhajtott. Rövid ideig kémlelte az égboltot, nézegette a felhőket, ám semmi nem hozott enyhülést. Nem elég, hogy Apex eltűnt, látszólag Tessara is szenvedett, és ő képtelen volt tenni ellene. Ott, ahol ült, összehúzta és elsírta magát.
– Jathal! Jathal! – egy kislány szaladt felé kalimpálva. A tünde letörölte könnyeit, úgy nézett a gyerekre. – Apex itt van! Most láttam a házad felé repülni!
A boszorkány először nem hitt a fülének, a kislány még kétszer ismételte meg az elhangzottakat, aztán együtt, kocogva indultak a házikó felé. Tessara az ablak túloldaláról figyelte őket, míg el nem tűntek az egyik kanyarban.

*

Jathal még a házhoz sem ért, már látta társát, aki a háztetőn gubbasztott. Csapzott volt és nagyon gyengének tűnt.
– Apex! Egek, mi történt veled? – Jathal hosszas perceken át invitálta nyújtózkodva a madarat, mire az leugrott: előbb az ereszre, aztán Jathal kezébe. Nem tudott megkapaszkodni, egyszerűen belezuhant.
– Madárkám, ó kismadaram! – Jathal szörnyen megijedt, sosem látta még Apexet ilyen állapotban. Bevitte, és az asztalon álló ülőrúdja mellé rakta, közben összeszedett néhány gyógyfüvet, összekeverte őket és péppé zúzta némi vízzel és zsírral. Ezzel az eleggyel kínálta Apexet, ő azonban elfordította fejét. Jathal a csőréhez érintette a kanalat, a madár tiltakozólag lépett egyet balra.
– Ne csináld! – Jathal eltűnt a konyhában, és visszatért egy marék kölesmaggal, amit az egyik fürtről morzsolt le az imént. Ez volt Apex kedvenc csemegéje. A madár érdeklődve nézegette a magokat, majd egyet elvett belőle. Aztán újra elfordult. Topogva nézte röpdéjét, amiben csak vedlési szezonban időzött pihenés céljából. El akart rugaszkodni, de nem tudott. Jathal ezért felvette őt és elvitte a röpdéig, majd lerakta az aljára. Apex behunyta a szemét, felborzolta tollait, úgy pihegett.

*

A boszorkány bezárkózott, és senkit nem engedett be a házba. Ahogy telt az idő, emberek jöttek-mentek, néhányan kíváncsiak voltak Apex állapotára, mások segítségért jöttek ide, ám most nem kaphatták meg. Jathal egész nap aggodalmasan figyelte madarát, és az csak aludt, aludt. Sötétedéskor mutatott először aktivitást: felkapaszkodott ülőrúdjára, és ott folytatta a szunyókálást. Ez már biztató jel volt, a tünde valamelyest megnyugodott, de azért éberen őrizte Apexet éjszaka.

*

Apex állapotának javulása úgy tűnt, meg is állt. Egykedvűen üldögélt a rúdon, nagyokat pislogott és folyamatosan gubbasztott. Jathal előszedte azokat a könyveket, amiben az Apexhez hasonló varázslényekről írnak, ám ő olyan különleges volt, hogy konkrétan sehol nem említették, amit pedig más esetekben leírtak, azokat a boszorkány már kipróbálta. Az egyik ilyen könyvet lapozva talált valamit, ami reményre adott okot: „A főnixek nagy betegségeit a hipogriffekéhez hasonlóan a három fő rituáléval lehet gyógyítani. Ezek kistestű madaraknál is alkalmazhatóak, ha a végrehajtó tapasztalt benne: az Erő, a Csend és az Erdők rituáléi ezek, továbbá rajtuk is alkalmazható a Feltámadás rituáléja, ha arra önerejükből nem telne.”
Jathal ezzel le is tette a könyvet, és nekilátott összepakolni azokat a holmikat, amik Tessara rituáléihoz kellhetnek. Már bekötötte a batyut, amikor kopogtak az ajtón. Gyorsan el akarta küldeni a látogatót, ám nagy meglepetésére maga Tessara állt ott. Mögötte néhány környékbeli gyűlt össze, beleértve Liarát, Aetert és Janost is.
– Ha megengeded, talán tudok segíteni. – Tessara hangja gyenge volt és élettelen, de ez most nem számított. Jathal beengedte őt, és magukra zárta az ajtót.
Tessara egyenest Apexhez ment, és alaposan szemügyre vette. Táskájából varázsport vett elő, és leheletnyit fújt a madárra, mire az felborzolta tollait, megrázta fejét. Akkor Tessara benyúlt érte, és kezébe vette. Jathal szinte megdermedt, úgy figyelt, nem akarta zavarni barátnőjét. Az végigsimított Apexen, mire egy toll hullott ki a madárból.
– Csend kell neki – állapította meg. – Csend idekint a világban, és csend odabent, a bensőjében. Borzasztóan feldúlt szegény. – Visszatette Apexet a helyére.
– Te tudod ezt a rituálét, ugye? A Csend rituáléját?
– Tudom, de nagyon rég nem alkalmaztam már, és kellene hozzá a könyvem.
– Itt van ez, ebben leírják. – Jathal átnyújtotta a könyvet, Tessara bátortalanul nyitotta ki.
– Ez sajnos nem lesz elég. Sárkánytojás héj is kell, anélkül nem tudom…
Jathal magában áldást mondott Anger bácsi adományáért, majd megmutatta a sárkánytojás héjat. Tessara azonban még mindig bizonytalanul állt ott, és szemmel láthatóan félt.
– Jathal, én képtelen vagyok… pár napja… – Tessara az egyik közeli székre rogyott, és fejét kezébe temette.
Jathal leguggolt a boszorkány elé, és elvette kezét az arca elől, majd mélyen a szemébe nézett, és önmagát is megemberelve így szólt:
– Bármi is történt, azon már nem segíthetünk, de van itt egy lény, akin még igen. Apexnek szüksége van rád, Tessara, nekem pedig Apexre! Muszáj megpróbálnunk, különben elpusztul. Azt nem engedhetem!
– De Jathal, én…
– Én hiszek benned, Tessara. – Ez látszólag célt ért, Tessara letörölte arcáról a könnyeket. És segítek, amiben csak tudok, de most muszáj tennünk valamit!
– Ha ezt elvétem, így is, úgy is elpusztul, érted? – kérdezte Tessara némileg határozottabban.
– Ha meg se próbálod, és elpusztul, azt sosem bocsájtom meg magamnak. Én tényleg hiszek benned. Ha te nem tudod megcsinálni, más se tudja!
Tessara rövid ideig gondolkodott, aztán Apexre nézett, és felállt.
– Hely kell, legalább egy méter. Kört fogok rajzolni, és neked végig fognod kell Apexet.
Jathal szó nélkül követte Tessara utasításait, előkészítete a kellékeket, aztán kivette madarát a röpdéből, és vele együtt leült a varázskör közepére. Tessara kért még pár percet a ráhangolódásra. Akárcsak Apex, ő is rettentően kimerült és feldúlt volt, ám most nem volt idő a pihenésre. Maráért… Maráért meg kell tennem – győzködte magát.
Végül belevágtak a rituáléba. Tessara ugyanazt a varázsnyelvet használta, amit három nappal azelőtt, ám sokkal halkabban beszélt, olykor percekig nem is szólt. A szobában terjengő füst mindük érzékeit eltompította, az övéit csak annyira, hogy végezhesse a dolgát. Jathal nagyon elálmosodott, de aggasztotta Apex hogyléte, így nem aludt el. Apex azonban egy ponton elernyedt kezében, és nem mozdult. Jathal ekkor nagyon megijedt, ám nem szólt, nehogy kizökkentse Tessarát a ritmusból. Hagyott időt a boszorkánynak, mert tudta, a bűbájnak sokszor idő kell.
Tessara lenézett a párosra, és érzékelte az aggodalmat, ami a levegőben keringett, de sokat segített neki, hogy Jathal nem esett pánikba. Legyintett még hármat a levegőbe, majd a sárkánytojáshéjból előállított port a füsttel együtt egyenesen rájuk fújta. Bronzos csillogás töltötte be a teret, és ahogy szállt a por, tisztulni kezdett a levegő.
– Gyere vissza hozzám, kismadaram – suttogta Jathal Apexnek. – Annyi dolgunk van még… repülnöd kell a Gyémánt-hegy felett, és fürödnünk a Tiszta-tóban… hozok neked virágot a Míves-mezőről, csak gyere vissza hozzám…
Tessara leguggolt Jathal elé, hogy szemügyre vegye Apexet. Látta, nem lélegzik, ezért előkapott a zsebéből egy gyógyfű keveréket, és azt elmorzsolta a madár feje fölött. Apex továbbra sem mozdult, ám teste felcsillogott. Jathal elsírta magát, mire a madár testét arany-ezüst körvonallal határolt sötétkék felhő hagyta el, és az Jathal vállára reppent, ahogy Apex szokott.
– A varázsereje – mondta Tessara. – Elhagyta a testét.
Jathal beletörődötten bólintott, és könnyekben tört ki, amikor a felhő a bőréhez ért. Tudta, Apex így búcsúzik tőle. Széttárta tenyerét, amiben a madár teste elernyedt. A tünde hosszú perceken át nézte a madarat, mert egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy vége. Pedig társa nem mozdult. A madár testéből kiszálló kékes árny körbejárta a szobát, és letelepedett azon az ülőrúdon, ahol Apex legszívesebben időzött: az asztalon, Jathal jegyzetei mellett. Apex teste ekkor eltűnt.
– Jathal, én… – kezdte Tessara szintén könnyes szemekkel. – Annyira sajnálom! – Zokogni kezdett. – Ez mind az én hibám!
– Nem, dehogyis – szipogott Jathal. – Te megpróbáltad.
– Nem, nem… én loptam el Apexet, Jathal. Ketten haltak meg a rituálém alatt, és egyszerűen… szükségem volt a dalára, érted? Ezért amikor elrepült a tó felett, én csapdába csaltam, és magamnál tartottam, varázslattal éneklésre bírtam, de nem lett jobb, én….
Jathal elképedve hallgatta Tessara vallomását, és hirtelen fogalma sem volt, hogyan reagáljon. Dühös akart lenni, felképelni Tessarát, de hallotta a hangjában az őszinte megbánást, és érezte a kétségbeesést, ami erre a tettre sarkallta.
– Hogy tehetted? – kérdezte összetörten. – Hogy lehettél ilyen kegyetlen?
– Én annyira… sa-hajnálom…. – Tessara nem szólt többet, csak sírt, sírt. Jathalt ekkor érte utol a düh, amitől tekintete felvillant, bőre szinte szikrázott. Ám akkor a kék árny, ami Apexből kiszállt, közéjük röppent, és felvette Apex formáját. Úgy tűnt, mintha a madár ott lenne, mégsem volt ott. Jathal próbálta megérinteni, ám keze átsiklott rajta. Amikor a lényhez ért, kellemes érzések kapták el, eltűnt a harag, a szomorúság, és csak a társa és az emberek iránti szeretetet érezte.
Jathal értetlenül állt a történtek előtt: látta, ahogy Apex semmivé foszlik, valamit mégis itt hagyott magából. Tessara kikukucskált ujjai között, és amikor meglátta a lényt, leesett az álla.
– Szellemlénnyé vált – magyarázta elámulva. – Hallottam már erről, de sosem láttam még.
– De akkor… – Jathal hüppögött. – Nem halt meg?
Mindketten letörölték könnyeiket, úgy nézték a madarat.
– Igen és nem. Ő mostantól élők és holtak világa között létezik. Érinthetetlen lesz, de a jelentősége érzelmek formájában manifesztálódik, és veled marad, amíg szükséged van rá. Ez az erős kötelék még a varázsvilágban is csodaszámba megy.
– Apex… – Jathal az áttetsző Apex alá helyezte kezét, amire a madár ráült. Jathal számára nagyon szokatlan volt, hogy nem érzi az apró ujjakat az ujja köré fonódni, sem a kis karmok szúrását, vagy a puha tollhas melegét, mégis, ahogy a lényhez ért, nyugalom töltötte el.
– Meddig maradhat így itt? – kérdezte Jathal immár higgadtan.
– Olvastam csak ezekről… – Tessara megérintette Apex szellemét, amitől őt is elöntötte a béke, nyugalom érzése. A lény felragyogott, mire mindkét boszorkányból sötét energia szállt át belé. – Állítólag életük végéig elkísérik azt, akihez leginkább kötődnek. Veled maradhat, Jathal. Amíg csak élsz.
A két tünde pillantást váltott, majd újra a szellemlényre néztek. Jó ideig ültek így ott.

5

Miután Apex elment, Jathal és Tessara a szelleme által elengedték a fájdalmat, a gyászt. Persze sose szűnt meg teljesen a bánat, azonban képesek voltak folytatni az életüket ott, ahol a törés keletkezett bennük. Tessara a balul sikerült rituálé után egy hónapra teljesen bezárt, és nehezen nyerte vissza azt a bizalmat, amit korábban felépített a helybeliekkel. Azonban ahogy telt az idő, lassan helyreállt a rend. Továbbra is segítettek egymásnak Jathallal, de megfogadták, hogy a nehéz eseteket csakis együtt próbálják megoldani.
Jathal egy hónapra az erdőbe zarándokolt, elment a Gyémánt-hegyhez, fürdött a Tiszta-tóban, és a Míves-mezőn szedett virágok festékanyagát felhasználva megfestette Apexet, majd a képet otthon, az íróasztala fölött helyezte el. Hosszú időbe telt, míg igazán meg tudott bocsátani Tessarának, ám gyógyító tevékenységéről nem mondott le. Továbbra is fogadta a vendégeket, és már nem Apex énekével, hanem saját főzeteivel gyógyított, és csak akkor használta Apex szellemerejét, amikor úgy ítélte, szükséges.
A falu lakói megértették a két boszorkány újonnan felépített szabályrendszerét, és továbbra is segítettek nekik, amiben tudtak. Aeter rendszeresen meglátogatta Jathalt, Janos pedig az első példányok egyikét neki adta kalandos könyvéből, ami nagy sikert aratott.
Jathal sokáig hiányolta Apex fizikai jelenlétét, ám a szellem varázsereje enyhítette fájdalmát, s valahányszor elszomorodott, a szellemlény mellé reppent, és a vállára ülve megmelengette lelkét. Soha többé nem váltak el egymástól.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2020-07-19 18:27 Kristálysólyom

Kristálysólyom képe

Többéves kihagyás után jött létre ez az írás egy számomra kevésbé ismert kategóriában.
Minden véleményt szívesen fogadok.

Robbanni készül az Isten labora,
mert senkinek nem fekszik az ora et labora.

szo, 2020-08-08 12:36 craz

craz képe

Hmm, egy kis fantasy Sólyomtól... :)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."