Végre egy méltó ellenfél! (részlet - megjelenés a "Haláltánc" c. antológiában)

 

 A sós párával terhelt tengeri szél égette a felrepedezett bőrüket. Kiszáradt szemeikkel üvegesen meredtek maguk elé, mialatt szanaszét hevertek, ki a fedélközben, ki a fedélzeten, itt-ott árnyékot kerítve maguknak. A rosszul feszített vitorlák lagymatagon csattogtak az árbocokon. Az árbockosár üresen figyelt odafent, bár akárki tekintett volna szét, hasonlóan lesújtó látványban lett volna része:

Az alig pár tucatnyi hajó elterülő, alakzat nélküli rajként szelte a vizet. Az utolsó alig látszott a horizonton, az első három másik tengerjáróval egy bolyban szelte a habokat. Mindegyik kihaltnak tűnt, legfeljebb csak heverő testekkel. Legtöbbjük még élt, de a lassú szomjhalál kínjával küzdöttek valamennyien. Nyers hal oszló bűze jelezte, hogy enni még talán volna is mit, ha bírná a gyomruk.

Alig másfél hónapja indult neki a raj, és akkor még bőven volt felszerelés, étel, ital.

Honnan is sejthették volna ezek a szárazföldi patkányok, hogy ennyien túl sokan vannak erre a pár tucat hajóra? Hogy a hajót hiába pakolják dugig élelemmel, a legfontosabb kincs a víz, amiből viszont nem férne elegendő a rakterekbe ennyi elfnek?

Bizony, a deszkákon haldoklók valamennyien a hegyesfülű erdei nép fiai, lányai voltak. Vörösre égett, kimarjult bőrük a kegyetlen tengeri betegségről, a skorbutról árulkodott, csontvázzá fonnyadt testükben már arra is kevés erő maradt, hogy felálljanak.

Eső utoljára egy hete esett, a ragyogóan kék ég pedig semmi reménnyel sem kecsegtetett. Az üres hordók és vödrök egy része azóta már felborult, ide-oda görgött a fedélzeten, de már senki sem vette a fáradtságot, hogy újra felállítsa őket.

Az egyik, még álló hordó tövében két elf is hevert egymás mellett. Hátukat egy nagy tekercs kötélnek vetve, félig ülő helyzetükben akár sziesztázó utasoknak is tűnhettek volna.

– Arra gondolok – szólalt meg nyöszörögve az egyik, feldagadt nyelvével nehezen formálva a szavakat -, hogy van bennem vagy hat liter vér...

– Ugyan.. – lihegte a másik -, az is sós...

– Azért megpróbáltuk...

Erre már nem jött válasz. Mindketten a múltba révedtek. Szomjúságtól égő agyukban álomképként merültek fel az alig két hónapja történt események. A hosszú, keserves menekülés az erdőségeken keresztül. A quetter támadás. A harc a trollokkal. A város bevétele. A kapkodó bepakolás a hajókba, és a villámgyors kihajózás, ami után még napokig figyelték rettegve az eget, nem tűnnek-e fel a szárnyas szörnyetegek, bosszúra és elf húsra éhesen. Csupán a második hét végére kezdett tudatosulni bennük, hogy talán nem is a quetterek jelentik a legnagyobb veszedelmet. Ekkor azonban már hiába kezdték porciózni a vízadagokat, a megcsappant készlet menthetetlenül apadt. Először felezték az adagokat, majd már csak az kapott, akin látszott, hogy nem bírja tovább. Újabb napok álltak össze hetekké, és hiába lesték a horizontot. A szél kitartott ugyan, de hol erről, hol arról fújt, és nem akadt olyan, aki tudta volna, miként kell szél alatt tartani a tengerjáró monstrumokat. Igazából ez volt az oka annak is, hogy még nagyjából együtt voltak. Az egy héttel ezelőtti vihar ugyan kissé szétzilálta őket, de enyhített valamit a kínjaikon. Viszont két hajót egymásnak sodort és az egyik recsegve adta meg magát. Nem sokan élték túl a hajó pusztulását. Azóta már ez a tragédia is kihalványult a napok óta tartó szomjazás alatt.

– Ja. Legalább nem rabszolgákként...

A forróságot lövellő Magnius csigalassúsággal kúszott lefelé az égről, iszonyatosan messzinek tűnt még, hogy átadja a helyét az éjszaka enyhének. A két elf hosszú órákig hallgatott egymás mellett. Már a délutáni árnyékok nyújtóztak, amikor megint megszólalt az egyikük nehézkes zihálással:

– Valami árnyék... van az égen!

A másik erre nehézkesen arra fordult, amerre a társa nézett, sűrű pislogással próbálta benedvesíteni a szemét, majd hunyorogva felsóhajtott:

– Talán a Zrogdavar jön értünk. Szinte hallom a szárnysuhogást...

Mire azonban idáig jutott, már tényleg kivehető volt a szárnyak csattogása, és eget rengető, sivító üvöltések kéltek. Az elf tétova mozdulattal nyúlt a háta mögé, ahonnan egy felajzatlan íjat húzott elő. Bután meredt a fegyverre, majd fejét csóválva visszaejtette maga mellé. Esélytelennek tűnt, hogy fel bírná ajzani. A hatalmas szárnyak suhogása egyre élesebbé vált, majd hatalmas, csattanó döndülés rázta meg a hajótestet. Valami óriási, sötét tömeg csapódott a fedélzetre. Minthogy nem mozdult, a vaksi elfek egyre nagyobb kíváncsisággal figyelték. Közben a szárnyak suhogása ismét távolodni kezdett.

Mocorgás kélt a sötét tömeg körül, láthatóan néhány elf, akik közelebb voltak a lecsapódó tömeghez, megkezdték az átvizsgálását. Hamarosan az egyikük kivált, és a két fekvő felé kezdte vonszolni magát, és még valami súlyosat maga után.

– Víz! – nyöszörögte nyikorgó hangon, amint közelebb jutott hozzájuk. A másik kettő erre azonnal megmozdult, erejük tartalékaival igyekeztek a másik felé. Amelyik előbb érkezett, mohón kapta szájára a tömlő nyílását, és szinte fuldokló habzsolással kezdte nyelni a tartalmát. A másik amint melléért, szinte kitépte a kezéből, hogy aztán hasonló mohósággal igyon, amíg csak bír. A jókora tömlő félig ürült, mire mindhárman elteltek az édes ivóvízzel annyira, hogy már ne akarják újra és újra magukhoz ragadni a száját. Hanyatt fordultak, és felpüffedt hasukat az ég felé fordítva szuszogtak perceken keresztül. A hirtelen telítődés most másfajta rosszullétet hozott, ám ezt ezerszer szívesebben viselték, mint a napok óta tartó szomjazást.

– Megnézem, kinek kell még – szólalt meg végül az, aki elsőként ért a vizet hozó társához.

– Jó, segítek.

– Van még?

– Olmud, ezek a sárkányok annyit hoztak, hogy megbillent a hajó a súlyától – nevetett fel gyengén a vizet hozó társuk. – Ott áll hegyben a sok fürtbe kötözött tömlő... Ha véletlenül arrébb dobják, ahol fekszem...

– Akkor ezt Levandel küldte – tápászkodott fel nehézkesen Olmud. Kezét nyújtotta a még fekvő társai felé. – Gyerünk Hessgeron, Todon, lássuk el a többieket is.

A fedélközben heverő társak felkutatása nem volt nehéz feladat, de az már jóval inkább, hogy a lábra kapó elfek ne vessék magukat őrültek módjára a tömlőkre, és ne egymás torkának esve akarjanak megkaparintani maguknak minél többet. Olmudnak minden tekintélyét latba kellett vetnie, hogy rendet teremtsen, és a tömlők a raktérbe kerüljenek, az elfek között pedig megállapodás szülessen a víz beosztásáról. Mivel a láthatár a lemenő Magnius fényében még mindig reménytelenül egyhangú volt, nem tudhatták, hogy mennyire vannak a szárazföldtől.

– Igazán küldhetett volna valami üzenetet – csóválta fejét Hessgeron is, amikor leültek, hogy megbeszéljék a továbbiakat.

– Talán küldött – emelte fel a kezét az egyik fiatal elf. – Amit én vittem le tömlőt, azon volt valami felirat. Egy rakás Magnius volt egymás mellé rajzolva.

– Igen, én is vittem ilyen tömlőt! – kiáltott fel egy másik is. – Meg is olvastam, kilenc jel volt egymás mellett.

– Akkor kilenc napra vagyunk a szárazföldtől?

– Vagy kilenc nap múlva hozzák a következő vízadagot?

– Ugyan, ez egy hónapra is elég! A többi hajóra is dobtak le, láttam!

– Stradigharra, akkor a többi hajón is van víz? Remélem azok nem kaptak össze, mint mi!

– Át kéne evezni!

– Te bírnál evezni?

– Tudnunk kell, van-e olyan hajó, amire nem jutott víz! – emelkedett fel Olmud. – Aki elég erős, hogy segítsen leereszteni a csónakot, az jöjjön. Viszünk néhány tömlő vizet is, hátha kell.

A gyors elhatározást tettek követték, így fertályóra múlva már az evezőt markolva futott a csónak a szomszédos hajó felé. Szerencsére a felhőtlen napot holdfényes éjszaka követte, így az elfek szemének a csillagok alatt sem volt nehéz eligazodni a hajók között. Ráadásul a többi hajón is hasonlóan gondolkoztak, így hamarosan élénk közlekedés kezdődött a rajon belül. Az első hajók lejjebb eresztették a vitorlát, hogy a hátsó hajók felzárkózhassanak, majd azok is lassítottak magukon, nehogy lemaradjanak a csónakok. Pirkadatra verődött össze a hajóraj, és rendezték az új helyzetet. Minden hajón volt víz, és az egységes parancs szerint szigorú beosztással kellett porciózni.

A következő hét ismét azzal telt, hogy mindenki az eget és a látóhatárt kémlelte, de most már nem a quetterek feltűnésétől rettegtek, hanem a sárkányok megjelenését remélték. Kivetett horgaikon ugyan fennakadt néhány hal és efféle, Olmud és íjász társai mindig tudtak lőni néhány delfint, ha egy-egy csapat követni kezdte a hajórajt, ám az okos állatok hamar felismerték a veszélyt, így sosem tudtak nagyobb zsákmányt ejteni közülük sem. A skorbut a következő napokban tovább szedte az áldozatait, és erősen megszelektálta a gyengébbeket. Mindenkinek lötyögtek a fogai, és repedezett a bőre, ami azon túl, hogy eleve fájdalmas volt, még tovább fokozódott azzal, hogy a sós pára folyamatosan égette, marta a sebeket. Mégis így, hogy a szomjhalál már nem fenyegette őket közvetlenül, mindig akadt valaki, aki felkúszott az árbockosárba, és onnan szemlélte a keleti láthatárt.

Így esett, hogy amikor már megint kezdett aggodalmas hangulat uralkodni a társaságon, mert az egy hét, sőt a kilenc nap elteltével sem bukkantak fel ismét az égi megsegítőik, Hessgeron egyszer csak rikoltozni kezdett az árboc tetején:

– Nőjön szakállam, ha nem földet látok! Végig egy kékes sáv van előttünk, az ég és a víz között!

Erre tucatszám rohantak a hajóorrba, és többen az árbocokra kezdtek felkapaszkodni. Olmud is hamarosan fent állt a barátja mellett, és hosszasan bámulta ellenzőként tartott tenyere alatt a hihetetlen látványt. Nagyokat nyelt, és úgy szorította Hessgeron vállát, hogy az már felszisszent tőle.

– Nem felhők, az már biztos – jelentette ki végül gyanúsan karcos hangon. – Lehet, hogy mégis bevégezzük legendás küldetésünket?

Hessgeron megütközve nézett rá. Az arcára volt írva, hogy ő egy cseppet sem kételkedett a hónapokkal ezelőtti jövendölésben, amit Ezüstszemű Levandel osztott meg velük, még Sziremondában, az azóta felégetett elf városban.

– Én azért nem vagyok olyan biztos a jövő megváltoztathatatlanságában – eresztett meg egy szégyenlős mosolyt Olmud. – Olyan kicsi dolgokon szokott múlni egy elf élete...

Hessgeron figyelte, miként komorodik el barátja merengő tekintete. Rögtön kitalálta, kire gondol. Bármilyen hosszúnak is tűnt a hajóút, még nagyon közel volt az utolsó nagy csatájuk, amikor Olmud elveszítette Mejimét, élete első nagy szerelmét. Olmud a feldúlt embervárossal és Maldiberan kontinensével egyetemben hagyta ott fiatalságát, ami a híresztelések szerint amúgy is eléggé hosszúra nyúlt. A megmaradt Farkastestvérek, akikkel még korábban együtt élt, azt mesélték, hogy a látszat ellenére már bőven elmúlt százötven esztendős. Most, hogy az út viszontagságai mély barázdákat húztak az arcába, talán már hihetőnek tűnt, hogy egy felnőtté serdült elf, bár még mindig inkább tűnt koravén kölyöknek, mint egy több elföltőt megélt vezérnek.

Mégis, Hessgeron, aki már vérénél fogva is vezetőnek született, egyetlen pillanatig sem kérdőjelezte volna meg, kettejük közül kinek kell vezetnie a szabadságukért küzdő elfek seregét.

Olmud tekintete hirtelen megkeményedett, gyors mozdulattal kapott a vállán viselt íja után, amit ide is hozott magával. Igaz, csak egyetlen vessző volt a háta mögött, a derékövébe tűzve, mégis határozott mozdulattal húzta elő, feszítette arcáig az ideget, és egy pillanatnyi várakozás után pendülve engedte útjára.
 – Csónakot a vízre! Lőttem valamit vacsorára! – kiáltotta le a fedélzetre, és odalent kérdés nélkül ugrottak, hogy teljesítsék a parancsot.

„Ez az, amit én soha nem tudnék elérni.” – nyugtázta magában Hessgeron. – „Sem ezt a lövést, sem ezt a tekintélyt.”

Mint kiderült, egy fiatal cethal kapta a halálos nyílvesszőt, ami egyenesen a hatalmas koponyában rejtőző kicsinyke agyat fúrta keresztül. Nem volt veszélytelen a fedélzetre vonszolása, mivel akadtak társai is, akik valami oknál fogva úgy gondolták, meg kell bosszulniuk fiatal társuk elvesztését. Talán a szülők lehettek. Az egyik a farkával csapott a kiküldött csónak felé, s bár nem talált, a vetett hullám kis híján felborította. Utána a hajótest rázkódása jelezte, hogy nem csak a csónakot tekintik közvetlen ellenségüknek. Bár az íjászok felsorakoztak a korlát mentén, és a hídon, hogy megkínálják a tengeri monstrumokat néhány nyílvesszővel, Olmud nem adta ki a tűzparancsot. Végül néhány lökdöséssel megúszták az affért, és a kiemelt cethal darabolásra került. Jutott belőle a többi hajóra is, igaz megint nem több napra való, csupán egyetlen vacsorára. A zsíros, algaszagú, nyers húst rágcsálva beszélték meg végül a soron következő gondjukat:

– Akik értenének a kikötéshez, már halottak – vetette fel az alapvető problémát Hessgeron. Egyetértő dörmögést kapott válaszul a körben ülőktől. – Bizonyára nem is lesz móló vagy öböl ott, ahová érkezni fogunk.

– Tehát nem tudunk kikötni? – kérdezett közbe az egyik elf. – Szerintem megakadályozni nem tudnánk, hogy partot érjünk!

– Na, de nem mindegy, hogy szétzúzódunk a partmenti sziklákon, vagy idejében le tudunk horgonyozni!

– Ahhoz nagyon kell figyelni, mert azt se tudjuk, milyen a part előttünk.

– Lehet meredek sziklafal is...

– Vagy homokföveny, amire felfutunk, és többet nem tudjuk letolni róla a hajót.

– Az se mindegy, hogy apály, vagy dagály lesz-e, amikor megérkezünk – szólt közbe megint valaki.

Hasonlóképpen röpködtek a gondolatok, érvek és ellenérvek egészen késő éjszakáig, mire aztán Olmud felállhatott összefoglalni a megbeszélteket:

– Holnap előre hajózunk hát, és a megbeszélt jelekkel értesítjük a mögöttünk érkezőket, mikor kezdjenek vitorlát engedni, horgonyt vetni. Remélem, szerencsénk lesz, és nem kell úszva, sziklafalat mászva meghódítani az új hazánkat. Mostantól váltott őrség legyen a kosárban, a többieknek pedig pihenő, mert a kikötés fárasztónak ígérkezik.

Végül mégis másként alakultak a dolgok, mert az egyre lanyhuló szélben a következő nap estéig alig jutottak odáig, hogy már a fedélzetről is látszódjon a partvonal kékesfekete, ködbe burkolódzó sávja. Legalább volt idejük a többi hajóval is finomítani a jelzések rendszerén. Bár nem tudták, eredetileg miként használták a hajó felszereléséhez tartozó színes zászlókat, jól tudták hasznosítani őket. Már csak az kellett, hogy napközben érjenek partot. Tüzet gyújtani szinte lehetetlenségnek tűnt itt.

A következő nap újabb kellemetlenséget hozott: hirtelen elromlott az idő. Hajnal felé befátyolosodott az ég, és a szél előbb csak fel-feltámadt, majd fokozatosan egyre erősebb rohamokkal kezdte cibálni a vitorlákat. Bár nem egyenesen a szárazföld felé fújt, ijesztően meglódította a hajókat. Hamarosan a felhők is megvastagodtak, majd esni kezdett az eső.

Így, hogy volt ivóvizük, már nem örültek neki annyira. Hamarosan szürke függöny takarta el előlük a partvonalat, amin a legjobb szemű elfek sem láthattak keresztül.

Délre már tombolt a vihar, a vitorlákat teljesen bevonták, de még így is meglepő volt, amikor hirtelen teljesen közel bukkant fel a part. A zászlósok rohanvást igyekeztek leadni a megbeszélt jelet, de mert a legközelebbi hajót is csak szürke foltként lehetett kivenni, nem sok esély volt rá, hogy bármit is ért a figyelmeztetés. A kivetett vasmacska szinte azonnal aljzatra ért, de nem sokat fogott a hajón. Vagy túl laza volt a tengerfenék, vagy olyan sima sziklás, hogy nem volt mibe kapaszkodnia. Ez volt talán a szerencséjük is, mert amikor az elsekélyesedő part végül megfogta a hajógerincet, akkora nyekkenéssel fékeződött le, hogy az összes elf métereket repült előre, vagy súlyosan puffant az előtte lévőkön. Ha mindezt a vasmacska okozza a mélyebb víz fölött...

...bizonyára tőből szakad ki a hajólánc, vagy talán a törzset is ketté töri.

Sorra futottak fel a gyorsan emelkedő partra a hajók, s recsegve, nyikorogva feneklettek meg rajta.

A vihar korbácsolta méteres hullámok ellenére az esőáztatta, rongyos elfek azonmód elkezdtek kiözönleni a partra, amint feltápászkodtak a deszkákról. Szó sem lehetett semmiféle fegyelmezett kivonulásról; a csónakokat dugig tömték, voltak, akik csak a perembe kapaszkodva, úszva követték azokat, mások a hágcsókon leereszkedve, mit sem törődve a veszéllyel, úszva tették meg a maradék, pár száz méteres távot a szárazföldig. Szerencsére senki sem veszett oda. A megrészegedett elfek örömmámorban ugráltak a parti fövenyen, egymást, és a födet csókolgatták és úgy estek a partmentén növő bokrok, cserjék leveleinek, hogy azoknak esélyük sem maradt a túlélésre.

A rossz idő azonban nem hagyta, hogy túl hosszúra nyúljon az ünneplés, csakhamar el kellett gondolkozni felőle, miként találjanak menedéket éjszakára. Hacsak nem akartak visszatérni a hajókra, feljebb kellett vonulniuk a partról, be a csenevész fák közé. Az esőtől csöpögős erdő sem adott sok menedéket, arról pedig szó sem lehetett, hogy tüzet gyújtsanak. Elkerülhetetlennek látszott, hogy legalább egy csapat mindegyik hajóra visszatérjen vizet, vitorlavásznat, szerszámokat és egyéb hasznosságokat összepakolni a hajóról.

Olmud és Hessgeron ismét egy sereg problémás elf élén találták magukat. Megadó sóhajjal kezdtek hát a visszatérő csapat szervezésébe, felderítőket küldtek ki a környékre, majd kijelölték a helyet, ahol hevenyészett tábort kellett felütni éjszakára. Ez nagyjából annyiból állt, hogy megtisztították a nedves avart a kövektől, ágaktól, hogy legyen hol összekucorodniuk éjszakára, egymás testének melegével takarózva.

Hessgeron, ahogy végignézett a megcsöndesedve serénykedő elfek sokaságán, összefacsarodott szívvel gondolt vissza rá, milyen nagyszerű városuk is volt egykoron. Most alig voltak jobb helyzetben mint az erdő vadjai.

Hamarosan a felderítők is visszatértek, és nem egyedül. Idegen elfek követték őket, legalább tucatnyian. Kíváncsian siettek eléjük, és csodálkozva vizsgálták finom bőr öltözéküket, a furcsa mintákat rajta és az arcukra festve, és a hosszú hajukba font tollakat, színes szalagokat, virágokat.

vezetőjük, egy szikár arcú, horgas orrú, öregebb elf fitymáló tekintettel nézett végig rajtuk.

– Ezek azt mondják, Levandel kérésének engedve jöttek elénk – jelentette az egyik felderítő Olmudnak. – Nem nagyon örülnek nekünk...

– Minthogy ti hoztátok ránk a gilf veszedelmet – lépett előre a díszes ruhájú vezető -, talán ne is várjátok ezt el. Sok éhes száj – mutatott végig a fázósan kuporgó többszáz elfen -, és cserébe csak a szó, hogy ti hozzátok a szabad mezők ígéretét.

– Talán mégsem akármilyen szó, ha itt vagy, bölcs vezető – lépett előre mosolyogva Olmud. Üdvözlőn tette kezét a főnök vállára, de a viszonzás elmaradt.
– Ifjú vakondkölyök talán a főnök itt?

Olmud zavartan vette vissza a kezét, nem tudván, hogy most sértést adott, vagy kapott-e inkább, és megsejtve, hogy a köszöntésnek más formája lehet a szokás ezen a földön.

– Az én dolgom vezetni ezeket az elfeket, harcba, vagy új földre, ha kell.

A másik szúrós tekintetéből látta, hogy nehezen hihető számára, amit mond.

– Ne tévesszen meg a látszat, bizonyára idegen a viselkedésem itt. Amit pedig a szabad mezőkről szóltál, az még tényleg a jövő bizonytalansága. Gondolom, közös barátunk, Ezüstszemű Levandel szavára vagy itt, aki minden elfek bölcs tanítója. Talán tényleg nagy gondot hoztunk a néped nyakába jöttünkkel, de ha így is van, azon leszünk, hogy minél kisebbre zsugorítsuk ezt a terhet. Ajándékképpen viszont fogadd el tőlünk a hajókat, amik a nagy vízen átszállítottak minket. Amúgy sem vihetjük magunkkal őket a földetekről, tekintsd hát tiéteknek.

– Tengerjáró, nagy hajók? – kérdezte a főnök, egy cseppet sem barátságosabban. – Csak az eső rejti a fürkész szemek elől, utána kiáltó nyom a gilf vadászoknak, hogy itt léptetek a földre.

– Bocsásd meg tudatlanságomat, de nem sokat hallottam még ezekről a gilf vadászokról.

A főnök most új tekintettel nézett végig Olmudon, Nagyjából, ahogy egy eddig még nem látott, különös bogarat tekint meg az elf.

– A gilf? Szivós mocsok, quetter szolga, aminek egy feladata, hogy lenyúzott bőrünkkel szolgáljon szárnyas fenevad urainak. Tucatnyi harcos dárdája törik bele, mire egy átjárja szívét, vagy fejét. Másképp nem pusztul el, még számtalan sebből vérezve is rosszabb, mint a férgeit védő anyafarkas.

Olmudot szíven ütötte a hasonlat. Égig érő sértés volt farkastestvéreit – akiket hajóra szállva elhagyni kényszerült – hasonlítani quettereket szolgáló elfgyilkos aljadékokhoz. Nem is állta szó nélkül:

– Most, hogy tudom, kiktől lakik félelem a szívedben, mit tanácsolsz, mit tegyünk?

Ahogy elnézte, azért talált a válasz. A főnök szája pengévé keskenyedett, és hajlított orrát magasabbra emelve válaszolt:

– Nem tanácsokat osztogatni jöttem, hanem elvezetni benneteket a törzsemhez, ahol biztonságot lelhettek a gilfektől, még mielőtt így találnak rátok. Talán hússal a csontjaitokon, dárdával a kezetekben már lesz esélyetek, ha nem találkoztok túl sokkal egyszerre.

– Azonnal indulni akarsz?

– Bolond volnék, ha megvárnám, amíg elmúlik ez az idő. Az eső takarásában előnyt szerezhetünk. A gilfek akár napokon át futnak megállás nélkül, és közben sem vétik el a nyomot. Minél később találják meg, annál több időnk van visszajutni a törzshöz.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2010-11-22 14:59 Blade

Blade képe

Javítva fog megjelenni? ;)

h, 2010-11-22 15:17 Para Celsus

Para Celsus képe

Pénz - hm.. szebben fogalmazva: tiszteletdíj - jár a megjelenésért?


"The Rainmakeeeer!"

h, 2010-11-22 15:20 krystohans

krystohans képe

 Nem hinném... De hol vannak az éles szikék?

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

h, 2010-11-22 15:23 Para Celsus

Para Celsus képe

Elvittem őket köszörülni, amint visszahozza őket I-gor, a csúf, púpos szolgám, nekilátok és ízekre szedem a méltó ellenfelet....


"The Rainmakeeeer!"

h, 2010-11-22 15:38 Maggoth

Maggoth képe

Rafkós vagy, megjelenés előtt ide hordod korrektúrára a cuccaidat :)

 

"Igaz csak egyetlen vessző volt a háta mögött," - igaz után elkelne egy vessző szerintem

"Talán a szülök lehettek." - szerintem szülők

"a kikötést:

- Akik értenének a kikötéshez, már halottak - vetette fel az alapvető problémát Hessgeron. Egyetértő dörmögést kapott válaszul a körben ülőktől. - Bizonyára nem is lesz kikötő ott, ahová érkezni fogunk.

- Tehát nem tudunk kikötni?" - szerintem itt a kikötés dolog egy picit túl szájbarágós lett meg, hát sok is a jóból

 

"Hamarosan a felderítők is visszatértek, és nem egyedül. Idegen elfek követték őket, legalább tucatnyian. kíváncsian siettek eléjük, és csodálkozva vizsgálták finom bőr öltözéküket, a furcsa mintákat rajta és az arcukra festve, és a hosszú hajukba font tollakat, színes szalagokat, virágokat." - a Kíváncsian elfelejtett nagy betűvel kezdődni, és hát maga  a mondat is elég fura

 

Te, ez valami teszt? :)

- Maggoth
________________________________________________________________
- A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.

h, 2010-11-22 23:13 krystohans

krystohans képe

Tudom, hogy gáz. Volt majdnem másfél napom megírni. A vesszőhibáimat rendbe teszik, de nekem két hét kell, amíg újra rá tudok nézni kívülállóként. Ez most telik le, és csak az ujjaim közül kilesve merek ránézni.

Szóval IGEN: akár teszt, akár korrektúra, de biztosan orvosi ló.

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór

 

h, 2010-11-22 23:26 Maggoth

Maggoth képe

Nehéz valamit egy részlet alapján megítélni, de nekem picit túlírtnak tűnik, jó néhány mondatot lehetne benne egyszerűsíteni, az előbb csak az igazán kiugró dolgokat kaptam ki belőle, ja, meg úgy láttam, sokat voltozol is. Minden esetre felfogtam, hogy nem találod sértőnek az esetleges kritikát, meg persze minden vélemény szubjektív, és nem is biztos, hogy mindegyikben igazam van, én csak mondom a magamét :)

- Maggoth
________________________________________________________________
- A nyerők nem csalnak, a csalók nem nyernek.

k, 2010-11-23 10:03 krystohans

krystohans képe

 Szép is volna, ha pont én sértődnék meg kritikán! :D hemofóbiás érsebész :D

 

___________________
Portölcsér vagyok
Szél játéka összetart
Ha megunt, szétszór