A VADÁSZAT IDEJE

A várúr könnyű bársonnyal borított székében ült. Egyik lábát hanyagul átvetette annak karfáján, a másikat forróvizes edényben melengette. Unalmának jó ideig nem adott hangot, órák óta tartó ücsörgését csupán egy-egy elnyújtott ásítás szakította félbe. Jobb kezének ujjai előre omló fakószőke tincseivel játszottak, baljában tompán csillogó okklenkővel kirakott serlegét hintáztatta. A megrakott kandalló ropogásán és az írnok pennájának sercegésén kívül tökéletes csend honolt. A pihenőszobában nyoma sem volt annak a viharnak, amely a nyugati falba vésett roppant üvegablak mögött dúlt.
– Mikor fog végre elkészülni? – sóhajtott fel az úr.
– Igyekszem, ahogy csak tudok, lordom – az asztala fölé görnyedt Kagwralis három generáció óta állt a Daulden család szolgálatában, de ennyire türelmetlen örökössel még nem volt dolga. A türelmetlenség mindössze egyetlen összetevője volt Lord Ergwillian Dualdent kiállhatatlan személyiségének. Ezt mindenki tudta, nem csak a tartományi várban, vagy a Dualden-birtokokon, de egész Allúryában. Mióta apja betegeskedése miatt neki kellett átvennie a családi ügyek irányítását, legtöbb szövetségesük elpártolt tőlük. A harmincas éveiben járó örököst az Egyisten kiváló embergyűlölőnek teremtette meg. Köreiben kegyetlenségéről, mindennemű együttérző képességének hiányáról vált híressé. Kagwralis, az írnok, aki ismerte az urat egészen kicsi kora óta, mindig is egy szadista, csökönyös elmebetegnek tartotta – persze ennek a véleményének sosem adott hangot –, de ezzel még nem is lett volna gond. Egy akkora terület, mint a Dualden-birtok máshogyan nem is tartható fenn, mint vasfegyelemmel. Ám a birtok irányítása nem csak az évenkénti adószedés ellenőrzéséből, vagy az engedetlen, esetleg törvénytelen parasztok megbüntetéséből állt. A család kiterjedt kereskedelmi kapcsolatai folyamatos tárgyalásokat igényeltek. Ezeket a fiatal várúr „töketlen időpocsákolásnak” titulálta, leginkább azért, mert sem a diplomáciához, sem a számokhoz nem konyított. Meglátása szerint egyszerűen „le kellene tolni a térképről az összes többi tartományurat, Ferlaggal az élen”. Az apjától oly sok mindenben különböző Ergwillian csupán Ferlagg iránt érzett aggodalmában osztozott az öreggel. Volt Tessal Ferlagg tekintetében, viselkedésében, terveiben valami, ami a legtöbb grófot nyugtalanította. De mindannyian úgy vélték, hogy még a kapzsi tartományúr sem merne a három hava beiktatott III. Grollin király ellen menni – egyelőre.
Egyszóval a Dualden család várurát csak azok a kevesek látták szívesen posztján, akiknek arannyal, földdel, esetleg nőkkel kedvezett. Kagwralis, és a vár összes lakója tisztában volt ezzel. A lord pusztán három dolgot élvezett igazán: a vadászatokat, a jó borozásokat és a zenét. Utóbbi kedvtelését újabban mellőznie kellett, miután a birtok összes bárdját kivégeztette. Egyikük számára nem tetsző hangnem dalolt róla, és nem akarta, hogy az eset megismétlődjön. Mert lelke mélyén – még ha a legtöbben kétségbe is vonták annak létezését – ő is tudta, azt, amit mindenki körülötte: alkalmatlan az uralkodásra.
– Na, jól van, Kag – horkant fel a várúr, miután kiürült a serlege. – Olvasd fel!
– De még nincs kész, lordom – Kagwralis hangja hajlott korához képest lágy és nyugodt volt. Karcos utózönge kísérte a szavakat, de az is csak annyira finoman, akár a macskakövön sodort száraz falevél sercenése.
– Nem érdekel! – csattant a válasz. Az írnoknak nem kellett urára pillantania ahhoz, hogy tudja, a fiú többet hajtott már fel, mint kellett volna. Megköszörülte hát a torkát, és belekezdett.
– Lord Ergwillian Dualden életútja, íródott Oma’k évében, Geled negyedik havában, a …
– Dualden nem kell – vágott közbe a várúr.
– Hogy mondja, lordom?
– Mondom, húzd ki! Épp elég, hogy nap mint nap el kell viselnem idióta családnevem, nem akarom, hogy az utókorra hagyott memoáromban is szerepeljen.
– Értem. Javítom.
– Hm. Várj csak. Legyen így: Lord Ergwillian, l’worgis.
– l’worgis?
– Annyit tesz vrall nyelven, hogy „a kegyes”. De bizonyára ezt te is tudod – jött a válasz gúnyosan kioktatón.
– Igen, lordom.
Kagwralis természetesen tudta, mit jelent, hiszen egykor ő tanította meg Ergwilliannek az észak-allúr népnyelvek legismertebb dialektusait. Így azt is tudta, hogy a várúr helytelen ragozásban használja, melyben a szó ennyit tesz: a kegyvesztett. Az öreg írnok derült ezen magában, de nem tette szóvá, ehelyett leírta a helyes alakban: l’worgass.
– Lord Ergwillian l’worgass életútja,…
– Most meg mit csinálsz?
– Folytatom az olvasást, lordom.
– Azt mondtam, javítsd ki – a várúr mérgében felállt székéből, és erőteljes kézmozdulattal adott nyomatékot szavainak. – Az összes helyen a szövegben! Világos? Nem akarom benne a Dualden szót látni!
– Világos, lordom – motyogta Kagwralis.
– De a szobádban folytasd. Idegesít ez a sercegés. Szedd össze, ami kell hozzá, és vigyed.
– De lordom…
– Mi a gond? – Ergwillian az asztalhoz lépett, és újratöltötte serlegét.
– Ha jól emlékszem, a szobámat ideiglenesen a vadászholmik raktáraként használjuk.
– Ja, persze, persze…hát akkor mit tudom én… keresd meg Ivilist.
– Az istállósfiút?
– Azt. Istálló, szoba… nem egyre megy? Úgyis a pergamenjeidbe fogsz belebújni.
– Szolgálhatok még valamivel, lordom?
– Küldess be valakit, hogy ne unjam halálra magam, míg elkészülsz.
– Aleshát? Lindát?
– Nem. Nem nőt akarok.
A vén írnok hallotta az udvarhölgyek körében terjengő pletykákat a várúr képességeiről. Ha lehetett hinni a hírnek, a tunya élet nem csak harci hevének rovására ment.
– Hívasd a vadembert! Szórakozni akarok.
Kagwralis sután meghajolt, s jegyzeteivel, pennájával és tintatartójával kezében kibicegett a szobából. Miután becsukta maga mögött az ajtót, a várúr visszahanyatlott székébe. Vállai megereszkedtek. Egyik kezével serlegét, a másikkal a karfát szorongatta. Vékonyszálú, egyenes haja az arcába hullt.
Tekintete a szemközti falra függesztett hatalmas zászlóra vándorolt. A Dualden-család címerét hímezték a közepébe: nyílvesszőkkel telelőtt burzallust. Ergwillian a legendás medvedémon szemét bámulta. A vörös hímzés jól visszaadta azt a vérdühöt, amely a fenevadat jellemezte. Ez lenne az ő családja? – töprengett el. Köztudott Allúryában, hogy a burzallusnak okozott sebzések csak megzabolázzák annak erejét, és akkor válik a legfélelmetesebb ellenféllé. Az apja szerint ez az a hozzáállás, amely mindig is garantálta, hogy a Dualden-ház fenn maradhasson nagyobb vetélytársai mellett; és ez az a habitus, amelyet tovább kell örökíteni a grófi címben.
A várúr arca torz grimaszba rándult. A mögötte dúló vihar egyre erősödött, villámok szaggatták az eget, az eső és a szélvihar pedig lankadatlanul ostromolta az ablakot.
Ergwillian fogta az okklenköves serleget, és teljes erejéből a falnak vágta. Az óallúr bor a címer fölött húzódó jelmondatra fröccsent: „Vadászat idején a legvadabb”. Mikor a várúr látta, hogy a földön elguruló kupán egy karcolás sem esett, még nagyobb haragra gerjedt.
– Száradjon el az összes Dualden! – rikoltotta.
Kopogtak, s a résnyire nyíló ajtón egy katona szólt be:
– Lord Ergwillian! Meghoztuk a vadembert.
A lord még zihált, de láthatóan örömmel töltötte el a bejelentés. Savanyú grimasza gonosz vigyorba fordult.
– Kiváló. Kísérjétek be!
A férfi, akit a várban csak vademberként emlegettek, átlagos fickónak benyomását kelthette volna. Csupán hét láb magas szín izom termetével tűnt ki a birtoklakók közül. Ergwillian első (jobban mondva, egyetlen) felföldi felderítése során ejtette foglyul a félóriást. Mire a katonáinak sikerült a hegyomlás fölé kerekedniük, a csapat három tagját megölte, kettőt megnyomorított, és még háromnak eltörte mindkét kezét. A lord minden manővert utált, amihez ki kellett mozdulnia (a vadászatot leszámítva), vagy veszélyt jelentett az épségére, így senki nem lepődött meg, hogy több alkalommal nem kísérte el csapatait. A felderítés sikerességét és élő trófeáját viszont előszeretettel hangoztatta. Lassan négy éve már, hogy a felföldi a különös gonddal megerősített várbörtön vendégévé vált. Ez idő alatt hozzászokott már, hogy unalmas óráiban Ergwillian felrángatja szobájába. A várúr kérkedésének kiváló célpontjául szolgált, mindegy, hogy sértések vagy ütések formájában záporoztak rá. Az izomkolosszus természetesen nem viszonozhatta azokat. A négy év alatt egyszer sem fordult elő, hogy bármivel próbálkozott volna. A két-három teljes páncélzatba öltöztetett katona állandó jelenléte, és a felföldi testében dolgozó tompítószerek megtették hatásukat. Chyrss, az udvari mákonyos értette a dolgát. Az első pár alkalommal kitapasztalta, hogyan kell beállítani a félóriás adagját, ahhoz, hogy ne üsse ki teljesen, de harcképtelenné váljon.
A várúr végigmérte a szörnyet, majd az egyik páncéloshoz fordult.
– Megkapta a napi mennyiséget?
A katona mereven bólintott.
– Ez biztos?
– Magam kísértem Chyrss mestert a cellához.
Ergwillian elégedetten bólintott.
– Hagyjátok el a szobát.
Erre a kijelentésre már mindkét fegyveres felkapta a fejét. Egy pillanatra úgy tűnt, még a felföldi látása is kitisztult.
– D-de lord…
– Mi nem volt érthető azon, hogy hagyjátok el a nyavalyás szobát?!
A katonák látták, milyen állapotban van a várúr, talán éppen ezért nem szívesen hagyták egyedül a fogollyal; ugyanakkor, éppen ezért nem ellenkeztek vele.
– Ahogy kívánja, Lord Ergwillian.
– Így kívánom. És mindketten hagyjátok itt a kardotok. Süketek vagytok? Ne féljetek, még ma visszakapjátok.
Acél koppant a faasztalon, ajtó csukódott.
Az ifjú örökös lassan körözni kezdett trófeája körül, tekintetét végig rajta tartva.
– Hát ismét itt vagyunk. A vadember. Zavar, hogy így hívnak? Azért hívnak így, mert félnek tőled. Tőled meg a népedtől. De én legyőztelek. Tudod, mit jelent ez? Hogy még egy jó darabig abban a mocskos, csatornabűzös cellában fogsz rohadni. Tessék? Azt kérded, meddig? – megvonta a vállát – Nem tudom. Amíg rád nem unok. Hm. Vajon, hogy hívhattak azelőtt? Nagy húszabáló mamlasz. Talán sehogy. Talán a ti barbár népetek annyira primitív, hogy azt sem tudja, mi az a beszéd. Nem mindenki lehet olyan kifinomult, mint én – sóhajtott. – Talán ezt nem képes elviselni bennem az apám. De most rólad van szó. Aznap, mikor elfogtunk. Emlékszel? Amikor rajtaütöttünk a faludon. Pff. Falu. Pár rozoga viskók és sátrak sora. Mindegy is. Szóval aznap tudod miről mondtam le a szaros kis falud miatt? Az évszázad vadászatáról, öregem. Úgy bizony! Mert a ti-né-pe-tek – minden szótagot megnyomott, s mindegyiknél beleboxolt a felföldi oldalába. A szikla meg sem mozdult – annyi bajt okozott nekünk. Tudod mit csináltak ez idő alatt a kuzinjaim? Hm? Te ostoba paraszt. Hát vadásztak! Tizenkét jól megtermett farkast vágtak le aznap. Erről maradtam le a szaros falvad miatt! – a félóriás lábára köpött. – Nézz oda! – A vállánál fogva rántotta le maga mellé a férfit, és a széke mellé támasztott számszeríjra bökött. – Látod azt? Azzal lőttem volna én is, de nem tizenkettőt, hanem tizenhármat, barátom! Minimum. Ehelyett a népedre lődöztem vele. Úgy bizony. De hisz tudod, te is ott voltál. Lehet, hogy éppen a te családodat is én lőttem le, ki tudja.
A várúr elengedte a felföldit, de mire az lassan imbolyogva újra kiegyenesedett, a lord már a számszeríjjal kezében állt előtte. Egy ugrással a székén termett, a fegyverrel feldöntve a melegvizes edényt.
– Akár téged is könnyűszerrel leszedhetnélek – hunyorítva tartotta célra a töltetlen nyílpuskát. A vérében dolgozó óbor nem hagyta, hogy egyenesben maradjon. – De abban mi móka lenne?
A lord le akart lépni a székről, de megbotlott, és el kellett hajítania a számszeríjat, hogy meg tudjon támaszkodni. A míves harceszköz a felföldi lábáig csúszott.
Hirtelen csend ült a szobára, a váratlan fordulatra az odakint tomboló vihar is alábbhagyott, a szélben megtekeredett fa recsegése mintha csak azt kérdezte volna: Mi lesz veled most, lordom?
A félóriás lehajtotta a fejét, és a fegyverre bámult, majd lassan a kandalló mellé akasztott nyílvesszőkre nézett. Karnyújtásnyira volt tőle. Ergwilliant leverte a víz, mintha egyszeriben kijózanodott volna a helyzet komolysága miatt. Bár a felföldi keze hátra volt kötve, a várúr még emlékezett a látványra, hogyan tépte szét az embereit még akkor is, mikor öten ugrottak rá egyszerre. Szemében a barbár hirtelen nem trófeaként tűnt fel, sokkal inkább, mint a halál hírnöke. Ahogy ott állt a bor áztatta címer előtt, a gyertyák, a villámok megvilágították forradások, hegek tarkította felsőtestét, akárha családja bosszúangyala jelent volna meg előtte. A lord egyszeriben megértette, hogy a Dualden-átok saját fejére száll vissza azzal, hogy kevélységében túl messzire ment.
Az éveknek tűnő, hosszú másodpercekig tartó őrült látomást a felföldi egyetlen mozdulata törte meg: nemtörődöm módon rúgta a számszeríjat a lord elé.
Ergwillian visszatért a valóságba, és gyorsan elhessegette a lehetetlen rémképet.
– Háh! Erről beszélek! Ostobák mind! A szutyok anyám, kivénhedt apám, s kuzinjaim, mind száradjanak el, háh! Még hogy farkasok! Tizenkettő, mi? De hisz’ én is farkaslesen voltam – ismét a félóriás elé ugrott, és annak pofáját megmarkolva nézett a sötét szemekbe. – A legnagyobb, legveszedelmesebb vadat fogtam, a farkasok farkasát. Elfogtam, és megszelídítettem. Nehezebb és dicsőbb munka, mint lelőni és a falra aggatni. Leteríteni az nem mesterség, de kutyává változtatni, az már valami. Egy ordast. Egy ordasfarkast vadásztam le aznap éjjel – találó megjegyzésére a gonosz vigyor újra szétnyílt fiatal, lányos arcán. Félelme maradéka is lehullt a válláról.
Chyrss, a mákonyos mesélt neki a szerről, amelyet a döggel etettek. Hatására a szellem eltompul, a külvilág zajai, mozdulatai olyanná válnak, mintha végtelenből a végtelenbe tartanának. Nincs iránya a dolgoknak. Aki folyamatosan szedi, az úgy fog élni, mintha vízben járna. Bármerre néz, minden a homályba veszik, bármerre nyúl, üres, súlyos légbe tapint. Börtön az, csak rácsok nélkül.
– Nem is kutya – suttogta a várúr elhalón –, a semmi van ezek mögött a szemek mögött.
Ergwillian elvette az egyik kardot az asztalról – olcsó diunwelli acélból kovácsolták – és a félóriás elé dobta. A másikkal elvágta annak erős háncsból font béklyóját.
– Na, nézzük, mire vagy képes, te semmi. Mikor megmutattalak Kagwralisnak, azt mondta, a ruhád alapján te lehettél a nemzetséged vezetője. Egy vezető pedig agyas kell, hogy legyen. Én már csak tudom. Erőd megvan. Eszed megvolt, míg el nem butítottalak. De arra most úgysem lesz szükséged, hah! Na, gyere, te mamlasz!
Az izomkolosszus nem mozdult. A várúr máshogyan próbálta felpiszkálni. Beszéd közben játszi könnyedséggel mozgott, a kardot lóbálva.
– Azt rebesgetik beleszerettél az egyik fürdetődbe. Hogy megtetszett neked. Melyik a szerencsés? Alesha? Delia? Nekem elmondhatod, csak mi vagyunk. Mint régi jó barátok. Ó – kapta szabad kezét a szája elé meglepettséget színlelve. – Csak nem Linda? A legrusnyábbik. Na, nem mintha bajom lenne vele, hiszen eltöltöttünk pár szép éjszakát. És az ilyen barbárok, mint te, előszeretettel válogatnak a húsosabb fajtából. Ha gondolod, ide hívhatom neked. Tudod mit? Ide hívatom mind a hármat! Végignézheted, hogyan hágom meg őket, ki tudja, Lindát talán meg is korbácsoltatom előtte.
A várúr már nyúlt a kilincsért, mikor a csörrenés megcsapta a fülét. Visszafordult. A felföldi kezében a karddal tornyosult fölé. Ijedtében a lord hátraugrott, de a barbár nem mozdult.
– Helyes. Erről van szó – kardját maga elé tartva vette fel a legjobb iskolákban elsajátított támadó pozíciót. Alig láthatóan ugyan, de a penge hegye megremegett. – Küzdj!
A felföldi nagyon lassan megemelte a fegyvert, a lord pedig félreütötte. Ezt megismételték párszor, majd a fiatal örökös kifakadt.
– Ugyan már, csak ennyi telik?!
A vadember mozgása hirtelen felgyorsult, egy mozdulattal a levegőbe röpítette a faasztalt, ami a kandalló fölötti falon robbant darabokra. A várúr összerezzent, és várta, hogy a katonák sietve feltépik az ajtót, de az nem történt meg.
– Hallaniuk kellett volna. Nem engedtem meg, hogy lelépjenek – zavarodottságában hangosan mondta ki a szavakat.
A felföldi – most, hogy szabad utat csinált magának –, megindult a lord felé, nem túl gyorsan, de ahhoz eléggé, hogy a meglepett fiúra sújthasson. Kardja megindult, majd félúton lelassulva találkozott a várúréval. A csapásból minden erő elszállt, s az örökös érezve ezt, rátaposott a félóriás fegyvert markoló kezére. Mellkasába térdelt, majd állcsúcson ütötte. A hegyomlás elterült a padlón.
– Igen! Hát nem megmondtam? – kiköpött a felföldi hátára. – Nem mondhatod, hogy nem tettem meg mindent érted. Etetlek, ruházlak, sőt! A saját szabómmal varrattam neked gúnyát, hogy a méretedben is legyen valami. És mi a hála? Az hagyján, hogy letépted az ujjasodat magadról, de még a kosztot sem eszed meg rendesen! Úgy ám! Tudok arról, hogy hetente egyszer beleszarsz a leveses táladba. Mégsem büntettelek meg érte sosem. Mindennek tetejében, küzdeni sem tudsz rendesen. Nézz magadra, te korcs!
A várúr felvette a flaskát a földről és meghúzta.
– Na, aztán ha összeszedted magad, folytassuk.
Beletelt kis időbe, mire a felföldi feltápászkodott. Odakint a vihar új erőre kapva tombolt. A fák recsegtek, a szűnni nem akaró eső ostromolta a vár falát, és az ódon, vastag óriásablak mögött a két penge ismét találkozott.

Beköszöntött Geled ötödik, a száraz évszak első hava. A napokban a lord többször hívatta a vadembert, de az egyszer sem akart megküzdeni a várúrral. Hiába volt minden ütlegelés, pocskondiázás, szó nélkül tűrte, ahogy előtte négy évig.
Ergwillian nem érte meg apja halálát. Mindenki azt remélte, a vadászat vagy a bor fog végezni vele, de egyik sem. Pár héttel a viharos éjszaka után pihenő szobája padlóján találtak rá fej nélkül. Számszeríja helyén volt, és a fegyverraktárban sem találtak hiányosságot. A felföldi viszont eltűnt, amit az őrök hanyagságának tudtak be. A várban lakók még örültek is, hogy megszabadultak a vadembertől. Chyrss, mákonyos átkutatta a celláját, és a barbár otthagyott ruhái között, majd’ egy évi adagot talált meg a szerből. Az örökös tartományúrhoz méltó temetést kapott. A hivatalos megfogalmazás szerint: vadászatban hunyt el, egy ordas végzett vele.
Lord Ergwillian fejét végül egy parasztfiú találta meg a Dualden-birtok határában egy karóra tűzve. A parasztok elmondása szerint, jó pár hónapig hagyták szó nélkül ott rohadni, míg a Nap csontig leszárította arcáról a bőrt. Senki nem hibáztatta őket.
Mikor a varjak már lezabálták, a vadak pedig elvitték a lord koponyáját, a karó még utána is ott maradt, a rávésett felirattal: l’worgis.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2019-03-01 08:39 Kelvin

Kelvin képe

Kirakom ezt az írást a belterjes, sikertelen karcosoknak, de én nem olvasom el, mert fantasy, amitől hányok, ráadásul azt mondtad, hogy elhagysz minket, tehát felesleges szenvednem vele, úgyse reagálsz.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

p, 2019-03-01 16:41 polgarveronika

polgarveronika képe

Számszeríja helyén volt ---miért spórolsz a névelővel?Ingyen van.

mikor a csörrenés megcsapta a fülét -- életemben nem hallottam ilyet, esetleg a csörrenés zaja megcsapta...

gonosz vigyor újra szétnyílt fiatal, lányos arcán. -- kész horror, egy mosoly archasadékossé teszi az embert? Ja, hogy ez fantasy, úgy más! Ahhoz tényleg nem értek...

A megrakott kandalló ropogásán és az írnok pennájának sercegésén kívül tökéletes csend honolt. -- namostakkor mivan? Hullacsend vagy tűzpattogés és lúdtollnak kaparászása?

Amúgy biztosan remek a mű, de én nem olvastam el, mert én sem csípem ezrt a műfajt, csak bele-beleszemezgettem, és lám....kincseket találtam.
Azért jó, ha az ember belterjes, és a magánéleti és irodalmi sikertelenségeit olykor egy- egy tanáros brilliánssal igyekszik vígasztalni.
Az érdemi részt remélem, a többiek kielemzik, hiszen azért tetted ki, hogy okuljunk, nem?

Üdv: Vera

 

_______Tertium non datur ______

cs, 2019-04-04 02:13 Györeizé

Györeizé képe

"A VADÁSZAT IDEJE" - CAPS LOCK?
"A várúr könnyű bársonnyal borított székében ült." - a konnyu barsony konnyen kikopik. Valaki mondja meg a varurnak, hogy lehet az a szek nehez barsonnyal boritott is. Ha mar varur, vagy mifene.
"Egyik lábát hanyagul átvetette annak karfáján," - a szek labat vetette at? Meglehetost sajatsagos kepet ideztel fel, amiert koszonet, de ketlem, hogy ez volt a celod.
"órák óta tartó ücsörgését csupán egy-egy elnyújtott ásítás szakította félbe" - az ucsorges, amit felbeszakit egy-egy asitas. Kerdezzem meg, hogy hogyan?
Inkabb hagyjuk.

**********************************
A véleményem, az szubjektív.