Deus vult

„Mit tegyek atyám, ha gyenge vagyok?
Emlékezz: mindig csak szolgálni. Légy erős!
Mit tegyek atyám, ha elfáradok?
Emlékezz, mindig csak szolgálni. Légy kitartó!
Mit tegyek atyám, ha akadályoznak?
Emlékezz, mindig csak szolgálni. Légy töretlen!
Mit tegyek atyám, ha te akadályozol?
Emlékezz, mindig csak szolgálni. És ölj meg!”
Saint-Delabriant: Párbeszédek

Csupasz, szétégetett fák, összekapaszkodó holt ágak, hamuszürke föld.
Ennyi maradt a Pireneusoktól délre húzódó, egykor élettel teli erdőségekből, na meg a keményre szikkadt talaj fölött terjengő, alattomosan gomolygó köd.
Két lovas vált ki a vékonytörzsű fák sűrűjéből.
A magasabbik, aki elől haladt, jó kötésű férfi volt, egy mogyoróbarna csataménen ült. Őt követte egy alacsony, fiatal fiú, akinek hátasa sokkal inkább festett egy öszvér és egy póni elfuserált nászának eredményeképp, mint valódi ló. Hosszú gyötrelmes hetek és mérföldek százai voltak már mögöttük, mióta a fiatal inas és ura elhagyta Frankhont.
Az egyre ritkuló erdőből egy földútra értek ki. Valaha legalábbis az lehetett. Talán kereskedők használhatták, de mostanra nem maradt belőle több, mint egy jól kitaposott ösvény. Egy karaván el sem fért volna rajta.
– Már közel járhatunk, dominus. Szúnyog egyre idegesebb – szólt előre a gebén lovagoló kovácsinas.
– Az a ló mindig ideges – felelt komoran a férfi.
– Na, nyughass már! – paskolta meg a segéd Szúnyog oldalát, aki fejét nógatva, ide-oda kacskaringózott a halott fák között.
– Te is hallod ezt, Raymond, vagy csak a fülem csal meg? – intett hátra a termetes férfi, hogy álljanak meg egy pillanatra.
A kovácsinas fülelt.
– Olyan, mint a füttyszó. Dallamos.
A férfi bólintott.
– Az út kanyarulatából jön.
– Le kellene térnünk az útról – szólt félénken a segéd.
– Nem térünk le – mondta határozottan a bőrvértes férfi, és megigazította a hátára szíjazott irdatlan pallost, hogy a markolata közelebb álljon a vállához. Alkalom adtán, gyorsabban elő tudja rántani.
– Cscscscs – a kovácsinas lova ide-oda táncolt, felverve alattuk a hamulepte földutat.
– Kezdem azt hinni, Raymond, hogy félsz.
A kisember nem válaszolt, kifehéredett ujjai között a gyeplőt szorongatta.
– Nyugalom. Csak az emberek fütyülnek – tette hozzá a vértes sokatmondóan.
– A szolgálatodban vagyok, dominus, maradok melletted, ahogy eddig is.
– Mind szolgák vagyunk, Raymond. És a legnagyobb, legszentebb szolgálatban állunk.
– Honnan tudjuk, hogy helyes szolgálatban járunk-e, dominus? – kérdezte Raymond. Hangjában valóban a félelem lappangott. Saját magát is meglepte a mondat, amely kiszaladt a száján, de betudta az izgalmának. Még soha nem kérdőjelezte meg ura elszántságát.
– Sose hagyd, hogy megkörnyékezzen a kétség, Raymond – mondtam elgondolkozva, sokkal inkább magának, mint a fiúnak. Már őt is eléggé kimerítette az út. – Megremeghet a kezedben a kardod.
– Minek kard, ha ilyen jó kis fegyvere van az embernek – mosolyodott el az inas, tömpe ujjával ura bőrvértje felé bökve, amely bordarészén egy kováspisztoly függött.
A férfi megvetően horkantott.
Kisvártatva egy szamár vontatta szekér kanyarodott be az úton. Szépen, komótosan kacskaringózott, a bakon egy hajlott öregember dúdolászott. Elég közel értek már a két lovashoz, mire az észre vette őket.
– Hóóó, Kérges. – szólt, előrehajolt, és hunyorogva végigmérte az idegeneket. – Nem szerencsés az út közepén ácsingózni, én is épphonnem elütöttem uraságtokat.
A férfi pallosa markolatgombját megbillentve visszalökte háta mögé, hogy ne riassza el az öreget.
– Tudjuk jól, apó, nem is áll szándékunkban itt tölteni az éjszakát. Táborhely félét keresünk, ahol eléjszakázhatunk. Úgy sejtem, idekinn nem túl biztonságos errefelé.
– Várjon uraságod, nem hallok semmit – mondta, és ropogó térdeivel elkezdett lekászálódni a bakról.
– Maradjon csak, apó – előzte meg a férfi, és a szekér mellé rúgatott. – menedéket keresünk éjszakára.
– Ó, értem, már. Hát, kövessenek uraságtok, nem messze innen, a sziklás völgyben van ebbehúzódó.
– Behúzódó? – ismételte Raymond értetlenül.
– Barlangféle, no – kapta fel a hangját az öreg mérgesen, és újra elhelyezkedett a bakon. – Na, kövessenek, csak bírják az iramot. Hohó! Gyíte, Kérges!
Elindult a szekér, mellette a két lovassal.
– Ám, ha már így összegyüttünk, szólítsuk egymást nevén, mit szólnak uraságtok?
A vértes férfi eközben visszaterelte Kérgest az útra, mielőtt az belevezette volna a szekeret az erdőbe. Az öreg észre se vette, zavartalanul folytatta:
– Engem Tulliónak hínak. Hát a vitézt, hogyan szólíhatom?
– Danquist Legrand, Toulouseból. A társam pedig Raymond Lefébre, szintén Toulouseból.
A kovácsinas színpadiasan meghajolt a nyeregben.
– A beszéded, és a küllemed alapján nem tűnsz idevalósinak, jó Tullio – fűzte hozzá Danquist.
– Ó, nem, északró’ jöttem ide, Bordeaux-ból. Csak tudja, Legrand uraság, hispán névvel többre megy itt az ember. Jobban megbíznak benne.
– Frankhonból való vagy te is?
– Biza.
– Jó messzire keveredtél otthonról – mondta Raymond.
– Haha – kuncogott jóízűen a vénember. – Ahogy te, és a ducod is.
– Nem vagyok duc – vágta rá Danquist.
– Jog szerint lehetnél, dominus – mondta Raymond, de rögtön lesütötte a szemét, mikor ura rámorrant.
– Hogyisvanez? – kérdezte az öreg.
– Sosem vágytam a címre. Nem arra születtem – mondta Danquist, teljes közönnyel.
– Ugyan, én se születtem kereskedőnek, abba is bele kell ám tanulni. A hercegséggel sem lehet másképp, lovag uram.
– Lovag sem vagyok.
A vén Tullio hunyorogva végigmérte a vértest. Harmincas évei derekán járó, tagbaszakadt férfit látott nemesi tartással ülni a lovon. Forradásos arca, amelyet seszínű, sörtésre nyírt haja és sűrű borostája keretezett, nem volt épp szépnek mondható. Amennyire az öregember ki tudta venni, nem is a lovagokra jellemző páncélzatot viselte – nem mellesleg csataménjén lógó vasak is igencsak hiányosak voltak. Ehelyett könnyű bőrvértet hordott, a mellkasán átszíjazott karddal.
– Hát, ha nem az, akkor mi a hét pokol?
– Ügyeljünk inkább az útra, jó Tullio – javasolta Danquist, miután ismét visszaterelte Kérgest az út közepére.
Gazdájára ütött az az öszvér – gondolta Raymond, miközben a sajátjával küszködött.
– Szóval kereskedő lennél? – kíváncsiskodott a kovácsinas, lopva a ponyvával megrakott szekér felé sandítva.
– De már nem sokáig, kisember. Az utolsó rakományom, oszt’ vége. Visszamenek északnak, felütöttem ottan magamnak egy jó kis kalyibát, ottan fogok eléldegélni. Arrafele még van termőnek való.
– Ennyire rosszul megy a bolt?
Az öreg erre a kérdésre megdöbbenve nézett Raymondra, aztán csak legyintett, mintha csak akkor kapott volna észbe.
– Hát persze, hisz ti nem tudjátok. De én itt élek már sok-sok éve, és olyan elfajzott teremtményeket láttam, amiket ti elképzelni se tudtok. Mióta felnyíltak a sírok, és azok a földöntúli dögök ellepték a világunk, nem lehet mán fűszerekből és olajokbú megélni, mint egykoron. Az egyszerű dógok váltak értékessé. Ezek a halott erdők, már nem adnak semmit. Minden állat, a legapróbb mókus is kincsnek számít. Ezért a portékánké’ még jó pénzt fognak fizenni, de aztán nem bajlódunk többet, igaz-e, Kérges?
Az öszvér válaszképp prüszkölt egyet.

– És mondd csak, Tullio, mi jóval kereskedsz? – vette át a szót Raymond, hogy megkímélje magát egy újabb unalmas történettől. A tűz mellett ültek a barlang szájánál. Kellemes, hűs volt az éjszaka.
Az öreg gyanakodva méregette a kovácsinast.
– Ne félj, Tullio. Ha haramiák lennénk, már rég elvágott torokkal feküdnél azon az úton, ahol találkoztunk. Puszta kíváncsiság. Nem tudtam nem észrevenni közös utunk során, hogy valami igencsak mocorgott a szekered ponyvája alatt.
– Állatok, emmeg a. Tudod, Raymond… ez a neved úgyé?
– Ühüm.
– Szóva’ tudod, a döglött állat húsa is hamar megdöglik. Érdemes párat élve is leszállítani.
A segéd valahogy nem tudta elképzelne az öreget, ahogy megkötöz egy őzet, vagy akár egy bárányt.
– Hanem ez a duc, vagy nem duc, a rossebb se érti, igencsak különös ember – váltott témát Tullio, mielőtt a fiú tovább kérdezősködhetett volna, és a szemeit a tűz fényén túli félhomályba meresztgette. – senkit nem láttam még ennyi ideig húgyozni. Ráadású térdelve!
– Haha. Nem húgyozik, öregapám. A dominus minden éjjel imádkozik – mondta Raymond felkacagva, de a biztonság kedvéért hátra pillantott a válla fölött. Danquist hallótávolságon kívül – hogy senki ne zavarhassa imáját –, nekik háttal térdelt, pallosát egy közeli rönkhöz támasztva.
– Csak nem a kereszt útját követi? – kérdezte Tullio hitetlenkedve, mikor felfogta, hogy a kovácsinas nem tréfált.
Raymond bólogatott.
– Nem gondútam vóna, hogy van még, aki tartja a hitet Frankhonban. Vagy bárhun a világon. Ezekben az időkben.
– A dominus jó korán ennek szentelte az életét – közölte Raymond hivatalos hangon.
– Na ’isze’. Lovagnak nézem, kiderül, nem az. Rendben van, vén vagyok már, látni is alig látok, és úgy tűnik, a világ dolgaiban sem vagyok már olyan járatos. Hát elhiszem. De a fene se gondúta, hogy egy pap!
– Ez elég bonyolult történet, és a dominus nem szereti, ha erről fecsegek – vágta rá gyorsan a fiú, mert hallotta, hogy ura szedelőzködik, és nemsoká feléjük indul.
– Azt mondd hát akkor meg, Raymond. Így hínak, ugye?
A fiú bólintott.
– Aztat mond meg nékem, hogy minek gyüttetek ti ide a senki földjére, ahol jószerive’ már csak pár falvacska maradt meg.
– Jó okkal. Dél felé tartunk, Kasztíliába.
– Ugyan mi van ott, ami két ilyen vitézt érdekeehet.
– Egy ember, és annak a hajója, amelyik elvisz minket az egyiptusokhoz.
– Hova? – az öreg kiköpte a dohányt, amit rágott. – Oda akartok menni, ahol a pokoli szajha tanyázik?
– Oda – jött a mély, karcos hang Raymond háta mögül. Danquist visszacsatolta övére a bőrkötéses kis könyvecskét, amit ima közben szorongatott, és leült a tűz mellé. – Hogy a pallosomat egyenesen a pokoli szajha átokjárta szívébe vájhassam. Régi jó barátom, Tovaris, segít majd átjutnunk a Nagytengeren. Istentelen foglalkozást űz, elismerem, de a szent cél érdekében…
Az öreg hallgatott, csak kis idő múlva szólalt meg újra.
– Így, egyedű az ellen a démon ellen?
– Nem vagyok egyedül – közölte Danquist. Hangjában nyoma sem volt a kétségnek vagy a félelemnek. Egész lényéből az eltökéltség sugárzott.
– Attó’ tartok, vitéz úr, Legrand, Toulouseból, hogy kevés leszel te. A démonnak, amely holtak ezreit hívta életre, s amely majd a világ egészét uralja, önnön valója sem pusztítható el – mondta az öreg megigézve, mintha csak egy könyvből olvasna fel. Frankhonban minden kisgyermek, jó korán megtanulta ezeket a sorokat.
– Meglátjuk.
Az öreg Tullio megvonta a vállát, és újabb dohány rágásába kezdett.
– Oszt lehet, ott marad a fogatok – tette még hozzá, mert attól félt, hogy talán nem volt elég világos.
– Deus vult – suttogta Danquist.

Másnap megköszönték a segítséget Tullionak, és sok sikert kívántak az üzletéhez. Danquist még utoljára egyenesbe igazította Kérgest, aztán mindenki elindult a maga útján.
Szinte egész nap lovagoltak, csak egyszer álltak meg, mert Raymond hátasa nem bírta úgy a távokat, mint az edzett csatamén. Indulásuk után nem sokkal, Raymond megpróbált szóba elegyedni urával, de az egy szót sem szólt egész úton. Gondolatban messze járt. Toulouseban, ahol gyermekkorát töltötte, ahonnan elment, hogy az Inkvizíciót szolgálhassa. Amikor viszont hosszú idő után hazatért, nem fogadta más, csak a felperzselt szántók, és a kifosztott, legyilkolt jobbágyok. Az öreg Rayan Legrandot, Toulouse negyedik ducját és nejét a család várához közeli dombon felkötötték, három gyermeküket karóba húzták. Danquist apja, anyja, és fivérei. Sok más település is így járt. Mementhetoniss hordái, amit tudtak elpusztítottak. Amikor kiküldetése alatt Danquist hírt kapott arról, hogy a pokoli teremtményei átjutottak a Nagytengeren, és Frankhon déli részét támadás érte, rögtön útnak indult. Szívében félelemmel érkezett meg aznap a Legrand-birtokra, de gyűlölettel és bosszúszomjjal hagyta el. Semmibe vette atyja iránti kötelességeit, mikor papnak állt, ahelyett, hogy Rayan tanácsa ellenében inkább a tudományok művészetébe, az új világ vallásába vetette volna bele magát. Engedett vágyainak, amikor otthagyta mentorát és kardot ragadva csatlakozott a Légióhoz. Megszegte esküjét, mikor a hadjárat alatt otthagyta egységét, hogy minél előbb Toulouseba érhessen a szörnyű hír kapcsán, bár sejtette, hogy már későn fog érkezni. Kötelesség, vágyak, szolgálat. Melyik az előbbre való? Sok mindenben kételkedett már, de jogos bosszúja nem tartozott ezek közé. Annak reményében vágott neki Ibériának, hogy az Úr megbocsájt neki, és elég erőt ad bevégezni feladatát. Egyetlen feladatát.
Már jócskán alkonyodott, mikor úgy tűnt, nemsoká elfogy alattuk az út, és a hamuszürke talaj.
– Most merre, dominus? – kérdezte a fiú, amikor ez feltűnt neki.
– Le a sziklás lejtőn, arra lesz a legrövidebb. – felelte Danquist, aztán hirtelen elhallgatott.
Raymond követte ura tekintetét, egészen a völgyben villódzó fénypontig.
– Tűz – jelentette ki a kovácsinas.
– Tűz. Talán táborféleség.
–Gondolod, hogy…
– Hallgass, Raymond – szólt a lovag, és beleszagolt a levegőbe. Nem érezte a dögszagot, de jobb az óvatosság. – Maradj itt. És tartsd féken azt a gebéd – szinte hangtalanul lecsusszant a nyeregből. Lopakodva tette meg az utolsó lépéseket a sziklás domboldalon. Amikor elég közel merészkedett, egy nagyobb kőtömb mögé húzódott. Raymond, lova nyakát simogatva próbált kikukucskálni az összekapaszkodó, sűrű gallyak között.
Danquist három alakot látott a tűz körül. Nem mozdultak. Vagy halottak, vagy ülve aludtak el, vagy… a legrosszabbal kellett számolnia. Türelmesen várakozott, imádkozva, hogy féleszű kísérője és félkegyelmű lova ne csapjanak zajt, mert akkor lőttek a meglepetés erejének. És, ha ezek valóban Mementhetoniss, az Elfeledettek Királynőjének pokolfajzatai, akkor a hátán keresztbekötött pallosa is kevés lesz. Óvatosan előhúzta a bőr mellvértjére csatolt kováspisztolyt, és a lőporszarut is előkészítette. Bár apja megtanította bánni vele, mégis utálta ezeket a tákolmányokat, megbízhatatlan, gyáva fegyvernek tartotta. Most viszont nem hagyatkozhatott a véletlenre. A szikla mögül kilesve nagyjából felmérte a közte és a tűz közötti távolságot. Ha halandó emberekről lett volna szó, akkor elég lenne a nagyjából két percnyi táv. Egy gyakorlott lövésznek talán másfél is. Ha viszont a homoklakó dögökről volt szó, akkor a három perc is kevésnek bizonyulhat az újratöltéshez.
Lőpor, golyó, fojtás, gyújtólőpor.
Rutinszerűen végezte el a töltést, ahogy tanulta. Mielőtt viszont az ólomgolyót a csőbe rakta volna, fogta az oldalára kötözött kis üvegcsét, és a benne lévő folyadékba mártotta. Saint Clovis vére. Legalább is így tartották a Rendnél. Pallosának pengéje ugyanezzel az oldattal volt átkenve.
Danquist már célzásra emelte a fegyvert, mire a három alak megmozdult. Az egyik a tüzet piszkálta meg, a másik kettő a szekerük ponyváját igazgatta. Mozgásuk nem volt szakadozott, elcsigázó, inkább életszerű. Emberszerű. A szikla mögött a várakozó férfi halkan sóhajtott. Örült, hogy nem három élőhalott döggel kell szembe néznie. Útonállók, rablók, vagy hasonlók lehettek. A boszorkánypestissel megátkozott visszatértek pusztítása jó esélyeket adott az efféléknek. Pár latin szót mormolt maga elé, helyére csúsztatta a pisztolyt, felegyenesedett, és kilépett az őt takaró kőtömb mögül. Határozottan, ráérősen indult el a tábortűz felé. Vaskos szarvasbőr csizmái alatt ropogtak a száraz gallyak.
– Né má’, Rigó! – szólt a tűzzel babráló a társának, mikor meglátta a feléjük közeledő idegent. – valami fura figura gyün e. Nem erről karattyolt az öreg?
A Rigó nevezetű rávágott kettőt a ponyva alatt ficánkoló rakományra, majd az ismeretlen vendégük felé fordult.
– Mi járatban, jó ember? – kérdezte, miközben intett a harmadiknak, hogy ugorjon le a kocsiról, és kövesse.
– Délnek tartok.
– Délnek? Ugyan minek mennél oda? – nyalta meg Rigó kicserepesedett szája szélét. Az idegent méregette, aki majdnem egy fejjel nagyobb volt mindhármuknál. A hispánok nem magasak, de annál fürgébbek, ha küzdelemről volt szó. Ügyesen bántak a karddal. A három haramiánál viszont nem klasszikus toledói fegyver volt. Öltözékükből hiányzott az ibériai népekre jellemző giccses arrogancia, helyette csúnyán foltozott, szedett-vedett gúnyát hordtak, kopott övükön durván vert, széles pofájú szablyákkal.
– Az a szekér ott – mutatott ujjával a kocsira a frankhoni. – Egy jó emberé volt. Felteszem, már nem él.
– Aztán ugyan mi közöd lenne hozzá? – köpött ki a Rigó nevezetű. Danquist úgy saccolta, ő lehet a vezérük. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy valami mozog a rakomány között. Tulliot sejtette a ponyva alatt, lekötözött végtagokkal, és szájjal.
Előhúzta irdatlan pallosát.
– Danquist Legrand vagyok, az Inkvizíciós Légió felkent papja. Ha utamat álljátok, a Seregek Ura nevében, leváglak benneteket.
– Hah! Hallottátok fiúk? Egy inkvizítor. Egész beszartam. Ha nem figyelünk, még kipurgálja a valagunkat is – harsant Rigó hangja, miközben a rozsdás szablyát apró csuklómozdulatokkal pörgette maga előtt. A másik kettő ostobán felröhögött. – És mondd csak, te külhoni pap, hol van a páncélod? Mert a Légiód jelét valahogy nem látom rajtad. Ismeretlen terepre tévedtél, barátocskám. Veszélyes a hegyeken túl kóborolni, egyedül.
– Nem vagyok egyedül – szűrte a szavakat a fogai között Danquist. Pallosát függőlegesen maga elé tartva várta az első csapásokat.
Ebben a pillanatban kétségbeesett kiáltást hallott a hegy felől, onnan, ahol lejött. Mind a négyen oda kapták a tekintetüket, arra számítva, hogy egy hordányi dög jelenik majd meg a kiáltozó nyomában.
Raymond volt az. Megkergült, kacskalábú torzszüleményén siklott lefele a sziklás oldalon. Nyomában törmelék és por zúdult alá.
– Hóóóóóóóóóóóóóóó! Állj már meg, te féleszű!
Danquist kihasználta ellenfelei pillanatnyi zavarodottságát – őt sokkal inkább az lepte volna meg, ha Szúnyog szép nyugodtan végigállja, míg ő végez a banditákkal –, és rohamozott. A hozzá legközelebb eső, kövérebbik zsiványt sikerült annyira meglepnie, hogy mielőtt az felemelhette volna fegyverét, a pallos kulcscsontjától derekáig vágta keresztbe.
Társai ezek után nem tétlenkedtek. A Rigó nevezetű Danquist felé indult, a másik Raymondot vette célba.
A kovácsinas levágódott idegesen kapálózó hátasáról, majd a közeledő haramiát látva, odakiáltott urának:
– Nincs fegyverem, dominus!
Danquist a kemény talajba döfte pallosát, és előrántotta bőrvértje tokjából a kováspisztolyt. Azzal a mozdulattal, amelyikkel Raymond felé hajította a fegyvert, kihúzta kardját a földből, és a görbe szablya elől elsasszézva, két marokra fogva azt, sújtott le támadójára.
Vas csattant vason.
Rigó kiszámíthatatlanul, tanulatlanul küzdött, ide-oda szökkelve, míg az inkvizítor termeténél és fegyvere súlyánál fogva, lassabb volt. Tudta, hogy csak erőfölényével győzheti le a zsiványt, míg amaz a külhoni kifárasztására játszott.
Raymond felkapta a pisztolyt a földről, és a zsebében lapuló kovaköveket remegő kezekkel összepattintotta. Az első próbálkozások sikertelenek voltak.
– Nyavalyás kavicsok – idegesen nézett fel, ellenfele megszaporázta lépteit, már csak pár lépésre volt tőle.
A kanóc az utolsó pillanatban gyulladt meg. Raymond felegyenesedett, és előre nyújtott karral kettejük közé emelte a tűzfegyvert, ahogy néhai kovácsmesterétől látta, mikor a súlyozást állította. A haramia szablyája a magasba lendült, Raymond pedig arccal elfordulva, nagyot kiáltva, elsütötte a pisztolyt.
Hatalmas durranás.
A golyó és a fojtás túl sokáig volt a csőben, így az nem tudta elhagyni időben a járatot. A fegyver a kovácsinas kezében robbant szét.
– A szemem! Nem látok! – ordította a haramia, szablyáját elejtve, mindkét kezével az arcába állt szilánkokat kapargatva. Ujjai közt ezernyi érben patakzott a vér.
A baklövést Raymond sem úszhatta meg, jobb karja végét szorongatta, amelyen már nem is kézfej, hanem valami hús-vér massza lafogott.
Rigó eközben egyre kétségbeesettebben vagdalkozott, mert nem talált fogást ellenfelén. Danquist hallotta a robbanást, és a fiú fájdalmas kiáltását. Nem tudta, mi történt, csak azt, hogy minél hamarabb véget kell vetnie a harcnak. A következő hárítás után hátrálni kezdett – ami Rigót is meglepte – majd csapásra emelte pallosát, és lendületet véve elharsogta a mágikus latin szavakat. A haramia nem értette a vágás lényegét, hiszen könnyűszerrel védhető volt. Maga elé emelte a szablyát, és azzal számolt, hogy a lecsúszó pengét a külhoni vállába mélyeszti. Az érkező pallos lapja viszont, ahogy az szablyához ért, lilás fénnyel felizzott egy pillanatra, és az útjából könnyűszerrel elsodorva a fegyvert, Rigó oldalába vágódott. Folytatta volna útját, ha az inkvizítor nem akasztja meg a mozdulatot.
– Nem küldöm a lelked az Úrhoz. Nem érdemled meg – lihegte Rigó döbbent arcába.
A kicsorbult szablya messze repült, a két férfi pedig összerogyott. A rablóvezér haláltusáját vívva fetrengett a földön, Danquist pedig fél térden fújtatott. Sokat kivett belőle a mutatvány, időbe telik, míg teljesen visszanyeri az erejét.
Amikor összeszedte magát, Raymondhoz sietett. A fiatal kovácsinast visszapofozta a valóságba, aztán gyorsan bekötözte a karját.
– Ki kell égetnünk, különben nagyobb baj is lehet belőle.
Raymond serényen bólogatott. Folyt róla a víz, még nem volt teljesen magánál.
Az inkvizítor elment Rigó két társának hullája mellett. Az egyik kettéhasítva, a másik a felismerhetetlenségig szétroncsolódott arccal feküdt a kavicsos földön.
A ponyvát letépve a szekérről nem az a látvány tárult elé, amire számított. Tullio helyett egy hosszú szőke hajú, rongyokba bújtatott kislányt talált. Kilenc éves körülinek nézte. Vékony csuklóját, bokáit véresre marta a kötél. Danquist furcsállta, hogy bár a száját nem kötötték be a kislánynak, mégsem kiabált segítségért. Pedig a forradásos arcú inkvizítor láttán félelem lobbant a szemébe.
– Ne félj, kishölgy. Nem bántalak. Miért kötöztek meg?
A lány Danquist számára érthetetlen jeleket mutogatott a levegőbe, és a férfi ekkor értette meg: süketnéma.
A férfi leemelte a lányt a szekérről, aki egyből a földön vergődő Rigóhoz futott, és elkezdte rugdosni. Felkapott egyet a tűz mellett heverő fahasábokból, és azzal ütötte. Majdnem minden ütésnél kiesett a hasáb gyenge ujjai közül. Danquist és Raymond nézte a groteszk jelenetet, ahogy egy nem is olyan rég még ép, életerős férfit püföli a vézna kislány. Egyikük sem gondolta, hogy komolyabb kárt tehet a férfiban, de nem is akadályozták. A fiú örült, ha eszméleténél tudott maradni, az inkvizítor pedig nem akarta akadályozni a bosszújában. Hogy a kócos gyermek utolsó csapásával Rigó nyakát célozta, vagy csak véletlenül ejtette el rögtönzött fegyverét, azt ők sem tudták, de sikerült bezúznia a haramia nyelőcsövét. A rablóvezér hosszas fuldoklás és harákolás közepette múlt ki.

Ott maradtak éjszakára. Danquist ragaszkodott a lány védelméhez.
– Velünk marad, ez nem vita tárgya, ez kötelesség. Mielőtt Kasztíliában hajóra szállunk, Tovaris gondjaira bízom. Majd ő keres neki valami helyet – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, bár az inasnak amúgy sem volt ez ellen kifogása.
Raymond kötést cserélt a keze helyén maradt csonkon, és a szekéren talált vizes bőrtömlők segítségével megfürdette a kislányt. Ura ezalatt eltakarította a hullákat. Zsebeikben semmi olyat nem talált, amiből kiderült volna, hogy kik lehettek.
– Biztos, hogy menni fog egy kézzel, Raymond?
– Persze, dominus – mondta, és felszisszent, ahogy az átázott gyolcsra egy újabb réteget tekert fel.
– Mondtam neked, ördögtől való fegyver – mondta rosszallón, míg a fiú ügyetlenkedését nézte.
– Igen, dominus.
– Kasztília már csak pár napi járóföld. Az Úr kegyével, és jó széljárással, talán egy pokolfajzattal se lesz dolgunk – megvakarta borostáját miközben az esélyeiket latolgatta.
– Igen, néha már hozza a dögszagot.
– Addig jó, amíg nem a miénket fújja feléjük.
A szekéren talált lencséből megvacsoráztak, majd az inkvizítor felkelt, hogy elvégezze a szokásos imádságát. Elindult, hogy elvonuljon, aztán hirtelen megtorpant.
– Gyere velem, kishölgy – nyújtotta kezét. A kócos szőkeség követte. Már nem remegett, nem félt az idegenektől. Mióta agyonverte Rigót, egészen megnyugodott.
Danquist megmutatta a kislánynak, hogyan térdeljen le úgy, hogy a könyökét vékony kis combjára tudja támasztani. A férfi összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett, a kislány pedig utánozta. Hangot nem adott ki, és valószínűleg nem is értette, mit motyog a nagydarab idegen, csak a szája mozgását mímelte. Mikor Danquist befejezte, felállt, tenyerével gyengéden meglapogatta a kislány vállát.
– Folytasd csak. Ha nem is érted, az Úr látja az igyekezeted – mondta, és ahogy lehúzta ujjait a lány válláról, a lenge ingszerűség lejjebb csúszott. A kislány testét számtalan sérülés borította: ütések, veszekedés, esetleg korbács nyomai. Egy lehetett az aragón rabszolgák közül, a férfit ez nem is lepte meg. Harag gyúlt benne azok ellen a rabszolga-kereskedők ellen, akik ilyenre képesek. Kereskedők. Egyszeriben eszébe jutott a vén Tullio. Az a gaz, sunyi Tullio, aki valószínűleg még mindig él. Ám lejjebb, a lány lapockája felett húzódó, izzón lüktető vörösesbarna kelések mást jelentettek. Boszorkánypestis. A szörnyű kór, amely szépen lassan felemészti a világot, és a sátán ringyójának szolgálatába állítja a holtakat. Danquistot egyszerre fogta el az iszonyat, és a mélységes mély bánat.
Elcsigázva visszabotorkált a tűzhöz Raymond mellé, de nem ült le.– Miért nem szóltál? – kérdezte halkan, miközben a bőrkötéses könyvecskét az oldalára csatolta. Az előlapba égetett aranyozott kereszt megcsillant a lángok fényében.
Raymond látta urán, hogy valami nincs rendben, és sejtette, miért. Lesütötte a szemét. Remélte, hogy egy darabig még nem derül fény a kislányon eluralkodó betegségre. Már akkor megsajnálta, mikor fürdetés közben észrevette.
– Bocsáss meg, dominus – mondta, majd sokkal kérlelőbben hozzátette: – Olyan fiatal még, szegény.
Danquist még állt ott egy darabig. Szerette volna megmenteni a lányt, Tovaris barátja biztosan ki tudott volna okoskodni valamit, de azt is tudta, hogyha velük marad, veszélybe sodorhatja őket, és a célt is.
Kötelesség, vágyak, szolgálat. Melyik az előbbre való?
A férfi bólintott, és leült a tűzhöz.
Súlyos percek, majd órák teltek el. Nem beszélgettek.
– Sokféle szolgálat létezik – mondta Danquist halkan, megtörve a hallgatást, aztán felkelt, és elindult a lány felé, aki még mindig imádkozott. Apró, vézna vállai nyugodt ritmusban jártak fel-alá. Talán el is aludt. Ki tudja, miket kellett a fosztogatók fogságában kiállnia. Na meg azelőtt.
De ha ébren volt, akkor sem hallhatta, ahogy az inkvizítor mögötte állva előhúzza pallosát, és elmormolja a latin igéket.
Raymond lehajtott fejjel ült a tűznél. Összerezzent a fémes, surrogó hangra, majd az azt követő tompa puffanásra.
– Deus vult – suttogta lehunyt szemmel az inkvizítor. Reszelős hangjában nyoma sem volt a kételynek.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2017-11-05 09:07 Dana

Dana képe

Üdv! Kiteszem, hadd boncolgassák a többiek.
A történethez nem szeretnék hozzászólni, az nem az én műfajom, szóval akár jó is lehet. Viszont olvasni döcögős, egy kicsit túl is írt néhol.
Például:

"Csupasz, szétégetett fák, összekapaszkodó holt ágak, hamuszürke föld.
Ennyi maradt a Pireneusoktól délre húzódó, egykor élettel teli erdőségekből, na meg a keményre szikkadt talaj fölött terjengő, alattomosan gomolygó köd.
Két lovas vált ki a vékonytörzsű fák sűrűjéből.
A magasabbik, aki elől haladt, jó kötésű férfi volt, egy mogyoróbarna csataménen ült. Őt követte egy alacsony, fiatal fiú, akinek hátasa sokkal inkább festett egy öszvér és egy póni elfuserált nászának eredményeképp, mint valódi ló. Hosszú gyötrelmes hetek és mérföldek százai voltak már mögöttük, mióta a fiatal inas és ura elhagyta Frankhont.
Az egyre ritkuló erdőből egy földútra értek ki. Valaha legalábbis az lehetett. Talán kereskedők használhatták, de mostanra nem maradt belőle több, mint egy jól kitaposott ösvény. Egy karaván el sem fért volna rajta.
– Már közel járhatunk, dominus. Szúnyog egyre idegesebb – szólt előre a gebén lovagoló kovácsinas."

Megjegyzések:
1. Engem zavar ez a kezdés, mivel azt nem lehet tudni, miért ilyen a táj, innentől kezdve pedig nem sok értelmét látom.
2. "fák sűrűje" <--> "ritkuló erdő", mivel mindkétszer azt írod, hogy "kijönnek", így ellentmondás -- vagy felesleges kirészletezni, hogy egyszer kiérnek a sűrűből, majd a ritkulóból az útra...
3. "kovácsinas" --> Hiba kovácsinasként utalnod rá, mivel előtte sehol nem beszéltél arról, hogy közük lenne a kovácsmesterséghez.
4. Nem "elől", hanem "elöl", legalábbis ebben az esetben!

Csak egy példa: fele olyan hosszú, de szerintem minden benne maradt, ami lényeges ezen a ponton.
--> Csupasz, elszenesedett törzsű fák, hamuszürke föld, alattomosan gomolygó köd – ennyi maradt a Pireneusoktól délre húzódó, egykor élettel teli erdőből. A holtukban is összekapaszkodó ágak rejtekében keskeny földút kanyargott, rajta két lovas poroszkált. Elöl, mogyoróbarna csataménen magas, jókötésű férfi, nyomában egy csontos gebét megülő, kölyökképű legény. Rajtuk és lovaikon is látszott: gyötrelmes hetek, mérföldek százai állnak a hátuk mögött.
– Már közel járhatunk, dominus – szólalt meg egyszer csak a fiú. – Szúnyog egyre idegesebb.

A "kovácsinas"-hoz hasonló logikai "megcsuklások" máshol is vannak benne.

Egy másik észrevétel: van öt nagyjából jó mondatod, aztán vagy figyelmetlenségből, vagy egyéb okból kifolyólag egyszer csak jön egy elgépelés, egy helyesírási hiba.

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2017-11-06 20:42 Dom Wolf

Dom Wolf képe

Üdv! Kezdjük a pozitívumokkal, ütős világot teremtettél, van háttere, karaktere, hangulata. Gördülékenyen, olvastatja magát, és ezzel be is fejeztema dicsérést, jöjjenek a jellegzetes hibák:
"– Az a ló mindig ideges – felelt komoran a férfi." – nem kell komment, ilyenekkel sokszor tördeled szét a párbeszédeket.
"– Na, nyughass már! – paskolta meg a segéd Szúnyog oldalát, aki fejét nógatva, ide-oda kacskaringózott a halott fák között." – az alany az idősebb férfi volt az előző mondtaban, itt meg nyilván a fiú, de nem említed. A paskolta nagy betű
"– Le kellene térnünk az útról – szólt félénken a segéd." – nem kell komment
„– Cscscscs – a kovácsinas lova” – helyesen : Cscscs! – A kovácsinas lova…
"– Nyugalom. Csak az emberek fütyülnek – tette hozzá a vértes sokatmondóan." – nem kell komment. A következő négy sor tök jó, felüdítő, hogy nem tördeled szét a párbeszédet!
"– Hóóó, Kérges. – szólt, előrehajolt..." – na ide nem kell pont: - Hóóó, kérges – szólt, előrehajolt
Még számtalan ehhez hasonló van, de ez már egy kaptafára megy, innetől inkább élveztem a sztorit.
„A vén Tullio hunyorogva végigmérte a vértest. Harmincas évei derekán járó, tagbaszakadt férfit látott nemesi tartással ülni a lovon.” – nézőpontváltás, ami ráadásul felesleges is, a személyleírást megtehetted volna az elején a srác szemszögéből
"– Hova? – az öreg kiköpte a dohányt, amit rágott." – semmiből jött infó, még bagónál is zavaró, hogy nem tudtuk eddig, hogy rágcsálja.
„Raymond megpróbált szóba elegyedni urával, de az egy szót sem szólt egész úton. Gondolatban messze járt.” – nem csak alanyt, de nézőpontot is váltasz.
Ha ezeket a típushibákat leszűrnénk a sztoriból, sok novelláskötetben megállná a helyét. Különösen bejött az öreg karaktere, nagyon részletes személyiséget kapott. A történet vége sem rossz, tetszik a komor végkimenetel, bár végig azon agyaltam, hogyan fogja megmenteni egy pap a világot, akinek még egy közönséges csibészt is komoly kihívás legyőzni.