Egy szelet marhahús

– Ne akadj ki, de az egyik cicid megint leesett.
– Ó, a fenébe! Te meg ne bámuld már úgy! Inkább oda figyelj, mindjárt jön a következő roham!
– Miféle rohamról beszélsz? Kéttucatnyian, ha vannak. Még hátrakötött kézzel is elbánnék velük!
– Nem is tudsz addig számolni. Egyébként meg muszáj volt pont azt a szerencsétlent megkérned? A környék tele van jobbnál jobb varázslóval, de te megtalálod a legalkalmatlanabb alakot, hogy aztán egy kisebb vagyont áldozz holmi fércmunkára! Nem az eszedért szeretlek, ez mondjuk igaz, de akkor is, ez így olyan kínos!
– Sajnálom, de más nem vállalta.
– Jól van, jól van, nehogy elsírd magad! Mellesleg ez nem… vigyázz!
Grom pedig már vetődött is, és hozzá aligha illő kecsességgel került ki egy becses személyét célba vevő csatabárdot. Aminek a feje vagy kétszer akkora, mint a mellkasom. Pedig én aztán sosem panaszkodtam, hogy hozzám képest egy deszka maga a domborzati csoda. Ellentétben Gitával, aki másról sem képes beszélni, csak arról, hogy az övé milyen kicsi, hogyan áll, egyik nagyobb, mint a másik, és…
– Eh? Grom! Ez az állat levágta a karom! – kiáltottam, miközben valami könnycseppfélét próbáltam kipréselni a szememből, de a várt hatás elmaradt. Ugyanaz a szárazság, mint eddig, és ez sajnos nem csak a fejemre terjed ki. Miért nem hagyták, hogy egyszerűen, komplikációktól mentesen meghaljak? Jó, igaz, hogy nem volt túl kellemes egy vértócsában a kiontott belsőségeim közt fetrengeni, de egy rothadó testben élni az örökkévalóságig sem álmaim netovábbja!
– Ááááá! – Hallottam Grom artikulálatlan üvöltését, miközben a magasba emelte embernyi pallosát. Teste minden izma megfeszült, arcán villámlátogatást tett az oly ritkán észrevehető koncentráció, majd végül lecsapott! Szerencsétlen áldozatából pedig nem maradt más, csak egy torz vérszökőkút. Az imént még a levegőt hasító bárd tompa puffanással ért földet, egykori tulajdonosa pedig szorgosan követte a példáját.
– Szánalmas, hogy nem veszek észre egy mögém settenkedő kétmázsás hegyi embert. Persze az is az, hogy még azt se érzem, ha leesik a mellem. Komolyan, Grom, ne lepődj meg, ha egyszer a fejemet is elveszítem!
– Az legalább már ismerős lenne – morogta, miközben felnyalábolta, majd a többi közé vetette a friss tetemeket.
– Mit mondtál?
– Semmit. A kezed miatt meg ne aggódj, csak tedd el a cicid mellé!
– Nem aggódom. Miért is tenném? Lassan már semmire se leszek jó. Főzni nem tudok, mert attól félek, hogy néhány ujjpercem is a vacsorába kerül. Harcra gondolni sem merek, hisz ha már egyes testrészeim csak úgy maguktól leesnek, képzelem mi lenne, ha a kezembe vennék mondjuk egy baltát. Azzal pedig nem sokat érek, hogy népünk kilencven százalékával ellentétben én tudom, mennyi ötször öt. Na és emlékszel, mi történt a múltkor? Este, amikor otthon voltunk, és merő jóindulatból megpróbáltam a kedvedre tenni, mit is mondtál akkor?
A válasz kimerült némi állatias morgásban. Persze abból a fajtából, amitől korábban mindig begerjedtem, de ez már lényegtelen. Az arcát fürkésztem szótlanul, és vártam, hogy megismételje valamivel hangosabban. Milyen meglepő, hogy ilyenkor nem tud úgy ordítani, mint a csatatéren! A szemem sarkából közben láttam, hogy még van pár másodpercünk, mire a roham megérkezik, szóval türelmesen álltam tovább. Nem úgy, mint ő a tekintetemet. Meglepően nagy figyelmet szentelt ugyanis a kezére tapadt vér levakarásának, annak ellenére, hogy tudta, nem ússza meg válasz nélkül, ő meg úgyis mindig mocskos.
– Azt mondtam… khm… azt mondtam, hogy abban, amit csináltál, hát, szóval annyi erotika volt benne, mint egy szelet marhahúsban – bökte ki végül, gyorsan elhadarva a lényeget. – De ne érts félre! A szándék a fontos! És te csak kedves akartál lenni. Nem a te hibád, hogy leesett rólad egy-két apróság. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a brog milyen heves tánc. Most pedig ne haragudj, de dolgom van.
Hát, ha ezek neki apróságok, akkor mi lehet a nagy? Na mindegy, néha komolyan meglepődöm, hogy veszi a fáradtságot, és nekiáll magyarázkodni, ahelyett, hogy csak szimplán álcsúcson vágna. Persze erre is én tanítottam, nekem köszönheti, hogy a különböző hangmagasságú horkantásokon kívül szavakkal is ki tudja fejezni magát. Így aztán a többséggel ellentétben esténként nem csak rám mordul, hanem elmondja hogy szeret, és értem még akár a legszebb csillagot is feldarabolná, hogy aztán a vérében fürödhessek. Hát nem kedves? Pedig, ha igaza van a falu öregének, egy csillag igencsak húzós ellenfél lenne még Gromnak is.
Drága férjem tehát sarkon fordult, és csatakiáltását hallatva nekilódult, hogy lecsapjon még néhány önként jelentkezőt. Nos, igen, Grom a falu legjobb harcosa. Az ellenségeink nagyja fejvesztetten menekül, amikor csak feltűnik a színen. Vagyis, inkább csak a fejvesztett megállapítás a helyes, menekülésre ritkán van lehetőségük.
Nekem pedig más dolgom nem volt, hát egy korábbi apró megjegyzésből ötletet merítve – miszerint Grom hátrakötött kézzel is elbánna egy ilyen csürhével –, leültem, majd tűt és cérnát ragadva nekiálltam varrni. Ami egy kézzel kissé ugyan nehézkes, de hát időm, mint vér a mezőn, úgyhogy miért ne? Több sebet varrtam össze, mint ruhát, ebben biztos vagyok, ezt tanúsítja férjem minden egyes porcikája, de még nekem is jókora kihívást jelent félkarú hullaként visszarakni azokat a bizonyos testrészeket. Elismerem, én vagyok a hülye, hozzászoktam, hogy ilyen időben „a csatabárd öltöztet!” elvet követve egy szál késsel az oldalamon flangálok. Dacára jelen állapotomnak, ma sem tettem másképp. Vesztemre, hisz annak ellenére, hogy még holtomban sincs miért szégyenkeznem – bár, akiknek van, azok is hasonlóan járnak-kelnek –, a ruhátlanság negatívumai csak kiütköztek az előbb! Gondoljunk csak bele, hányakkal fordul elő, hogy szoros mellvértjüket viselve elvesztik másodlagos nemi jellegük egy becses példányát? Kétlem, hogy ilyesmire találnánk példát. Persze már az sem gyakori, hogy valaki a halála után is e vértől iszapos földet tapossa.
– Hahó, Bria! Hát te meg miért vagy ilyen szétszórt? Szedd össze magad, és nézd, hogy harcol a férjed! – lépett elém Lorn, majd elkezdett torkaszakadtából röhögni. Még jó, hogy legalább ő viccesnek találja vérszegény megjegyzéseit.
– Nahát, Lorne, szóval te ólálkodtál a közelben! Már azt hittem, hogy ezek a felföldi hullák büdösebbek a megszokottnál.
– Nyelved élesebb, mint az edzett acél, asszony, ha nem Grom ágyasa lennél, Lorn már elvágta volna a torkod!
– Az ágyasa? Egyenrangú felek vagyunk, ha nem tudnád. Megfognád egy picit? – nyújtottam a karom Lorn felé. – Tartsd közelebb, szorosan a vállamhoz! Rendben, így jó lesz, csak ne nagyon mozgasd!
– Lorn mázsás sziklákat tart órákig, ha az a parancs. Egy fehérnép karja neki meg sem kottyan! – hencegett büszkén, én pedig újfent elkönyveltem magamban, hogy milyen okos dolog volt tőlem elsőként arról leszoktatni Gromot, hogy úgy beszéljen magáról, mintha valaki más lenne.
– Ez igazán megnyugtató – jegyeztem meg, majd elcsípve Lorn tekintetét, még gyorsan hozzátettem: – Ne is álmodj róla! Azt egyedül is vissza tudom tenni. Csak a két karom kell hozzá.
Alighogy kimondtam, Lorn már el is engedte a kezem, amelyet néhány hevenyészett öltés a mesében sem tartana meg, hát még a szörnyű valóságban! Szebb napokat is látott jobbom tehát bárhogy is próbált ellenállni a fizika törvényeinek, kénytelen volt engedelmeskedni, és magatehetetlenül a földre zuhanni. Lorn persze csak önelégülten vigyorgott, ahogy az tőle elvárható, és mit neki lesújtó pillantás vagy egy morgó némber, ő csak vicsorog tovább akár egy kanos medve téli álom után!
– Lorn… – jelent meg szinte a semmiből Grom fenyegető alakja.
– Az istenért, Grom, legalább te szólhatnál, mielőtt mögém lopakodsz!
– Nem lopakodtam.
– Oh, akkor csak én vagyok ilyen szerencsétlen, értem, köszi, hogy megnyugtattál. Még véletlenül se törd magad, hogy hazudj vagy ilyesmi! Áh, úgysem érezném jobban magam a gondolattól, hogy még nem vagyok teljesen hasznavehetetlen, ne fáradj, tényleg, a kegyes hazugság is csak hazugság, igazad van, légy kíméletlenül őszinte! Végül is épp ezt szeretem benned.
– Bocs.
– Ugyan, semmi gond. De tényleg, kezet rá! – vigyorogtam, és reménykedtem, mint egy szűzkislány, aki megpróbálja elhinni, hogy tényleg nem fog fájni.
Aztán kínos csönd. Hosszú, idegfeszítő, csontrepesztő, ínszaggató, és légyzümmögéssel teli, azaz nem teljesen halk… kínos csönd. Hosszan bámultuk egymást, a két férfi hol egymásra nézett, hol rám, én pedig kezdtem süllyedni. Tényleg minden vonzó tulajdonságomat el fogom veszíteni? Előbb a testem, most meg a humorérzékem, mi lesz a következő? Talán az intellektusom? Jaj, könyörgök, ne, csak azt ne! Nem akarok hülyén meghalni! Rendben, a meghaláson már túlvagyok, szóval ugorjunk! Hm, talán inkább azt sem kéne. Belegondolni is rossz, hogy egy balul sikerült szökellést követően állandóan csak lábatlankodnék.
– Lorn – A csendet végül Grom törte meg. Mi ez neki az iménti ellenállás után? – A többiek rád várnak, indulj azonnal!
– Hát várjanak csak! Lorn itt jól érzi magát. Nem is kívánhatna jobb társaságot Grom ágyasánál.
– Azt mondták, van sörük.
– Lorn örül, hogy beszélhetett a barátaival, de most mennie kell. Sok kéz- és lábtörést! – Azzal Lorn már el is tűnt, mintha soha nem is láttuk volna.
– Na, végre kettesben maradtunk. Tudod, Bria, mondanom kell valamit.
– Grom…
– Ne, kérlek, ne szakíts félbe! – Hah, pont ő mondja! A darabolás mestere, a hasfalszaggató! – Nagyon fontos dologról van szó.
– Grom…
– Bria, csak most az egyszer! Tudod, hogy mindig meghallgatom a véleményed, érdekel, mit gondolsz, még a tanácsodat is kikérem, de…
– Az az állat, Lorn, lelépett a kezemmel! – fakadtam ki végül, és némi vért kentem az arcomra, hogy sírást imitáljak.
– Mi? Az a ganajtúró, szőröstalpú féreg! Megyek és kitépem a beleit! – Grom pedig már indult is, de megfogtam a kezét, és visszahúztam magamhoz.
– Hagyd csak – legyintettem. – Nagyon hízelgő, tényleg, jól mutatnának a nyakamban. De mindegy. Inkább mondd, mi volt a felföldiekkel?
– Biztos vagy benne? Nem fog hiányozni?
– Drágám, az előbb megpróbáltam visszavarrni a karom. Ha táncolok a férjemnek, egy szelet marhahús jut az eszébe. Amikor a távolba meredek, folyton attól félek, hogy kiesik a szemem. Gondolkozz el egy kicsit! Ezek után, figyelembe véve a múltam, az emberi múltam, szerinted komolyan érdekel, hogy mi van a kezemmel?
– Szóval nem?
– Nem igazán. Van másik. És, ha találunk egy normális varázslót, minden ismét a régi lesz. Szóval ki vele! Mi az a sorsdöntő dolog?
Kérdésemre Grom olyan izgalomba jött, amilyenről én csak álmodhattam azon a bizonyos az éjszakán. Ajkam szegletében mosoly bujkált, miközben hallgattam, egyszerűen nem tudtam megállni, mindig is szerettem, ha egy férfi ilyen beleéléssel mesél valamiről. Elmondta, hogy mielőtt összezúzta volna az egyik harcos bordáit, megfogadta egy korábbi tanácsom, és faggatni kezdte. Na jó, tulajdonképpen csak megkérdezte, hogy ki a vezetőjük, és mikor szándékozik végre idetolni a pofáját, majd lefejelte a delikvenst. Így az elájult, és nem érezte a halálát okozó ütést. Hát nem imádnivaló? Elég egy apró megjegyzés, és máris súlyos változtatásokat eszközöl a modorában, ilyen egy szeretnivaló férj.
– Szóval a varázsló mindjárt itt lesz? És biztos, hogy olyan nagy, amilyennek az a csirkelábú felderítő mondta?
– Állítólag egy fejjel magasabb, mint én, az elég nagy nem?
– Hülye. Nem lehet, hogy félreértettél valamit? Tudod, a szájában bugyogó vér, meg a tüdőt átszúró bordák kicsit eltorzítják az ember hangformálását. Az adrenalinról nem is beszélve.
– Bria, nem értettem félre. Most pedig feküdj!
– Mi? – kérdeztem. Nem kellett volna. Miért nem tudok engedelmeskedni egy férfi szavának?! Talán azért, mert van szabad akaratom… amelynek hála most végre tudom, milyennek láthatják mások a testem. Először kicsit fura fejjel lefelé nézni a világot, de a lényeget azért látom. Fejetlen torzóm úgy dől el, mint egy zsák, miközben Grom jó szokása szerint rám fittyet, kardjára pedig egy felföldit hány.
– Bria, jól v…
– Mögötted!
Ágyékkötős barbár harcosom megperdült, és ugyanazzal a lendülettel derékban kettészelt egy, a másfél mázsás lélektani határt alulról súroló, nyüzüge alakot. Aki után aztán még vagy féltucatnyi páncélost küldött a túlvilágra, majd egy elégedett morgást hallatva leült mellém, és a kezébe vett.
– Bria, sajnálom, én szóltam.
– Igen, tudom. De te is látod, mekkora itt a fejetlenség! – próbáltam mosolyt csalni kedvesem arcára, ám hiába. Nincs rosszabb egy pityergő barbárnál. – Eh, tudtam én, hogy csak a testemért szeretsz…
– Nem, dehogyis, hogy mondhatsz ilyet? Te művelt vagy, és kedves, és… Jó, igazad van.
Elégedetten mosolyogtam rá, amikor is egyik pillanatról a másikra mintha az ég szakadt volna ránk. Villámok cikáztak, az istenek dobolni kezdtek, majd alig tízlépésnyire tőlünk megjelent egy hórihorgas, szakállas alak. Véznább volt, mint a legtöbb gyerek a falunkban, de sugárzott belőle az erő. Grom homloka gyöngyözött, a testem pedig mocorogni kezdett. A környéken minden virág elszáradt, a fák elkorhadtak, a felszabdalt testrészek pedig mozgásba lendültek. Izgatottan néztem, hogyan kel versenyre két alkar, és mire feleszméltem a bizarr látványból, az öreg már olyan közel volt, hogy meg is érinthettem volna. Vagyis Grom megérinthette volna, de ő csak ült, és nézett ki a fejéből. Heh, most pont úgy néz ki, mint a testvérei, pedig a családban neki van a legértelmesebb tekintete.
– Nagy harcos vagy, Grom – szólalt meg az idegen cincogó hangon, mire kitört belőlem egy igazi, élettel teli, egetrengető röhögés.
– Khm, elnézést. Nem magán nevettem, csak eszembe jutott egy vicc. Sajnálom, komolyan – szabadkoztam, majd ismét felnevettem, kiestem Grom kezéből, és a földön gurulva kacarásztam tovább.
– Nők… – sóhajtott a varázsló.
– Nők – bólogatott Grom.
– Sok harcosommal végeztél ma. Túl sokkal. Ennyit még a ti falutok sem ér meg.
– Ez azt jelenti, hogy felhagysz a terveddel, és elbújsz a tornyodban?
– Nem. Ez azt jelenti, hogy most csettintek egyet, és te meghalsz.
– Vá-várjunk! Semmi hősies küzdelem? Esélyt sem adsz?
– Ugyan minek?
– Megegyezhetnénk. Tudod, vannak nálam erősebb harcosok is. Egyedül kevés vagy ellenük, bármekkora is a hatalmad. Ez a terület viszont nagyon fontos neked, igaz?
– Igen. A mestereim temetkezési helye. Felbecsülhetetlen értékű egy varázsló számára.
– Tudod, én is vágyom valamire, ami nagyon fontos, és felülbecselhetetlen értékű.
– Felbecsülhetetlen.
– Mindegy. Szóval, az ajánlatom a következő… – Nevetőgörcsöm miatt egy szót sem hallottam a sugdolózásukból, de az arcukon elterülő széles vigyor bíztató volt.
– Megegyeztünk.
Másnap Grommal útra keltünk, elhagytuk a kihalt falut, az ismerős tájat, és naphosszat csak gyalogoltunk. Kedvesem folyamatosan filozofált, hol az emberi lét értékét latolgatta, hol az egyéni sorsot boncolta. Részemről a kommunikáció kimerült annyiban, hogy büszke pillantásokat vettem férjemre, keblemre, vagy épp remekül funkcionáló jobbomra. Grom egy egész falut kiirtott miattam! Hát menten elolvadok!

4.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.5 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2009-07-04 16:18 Blade

Blade képe

Hát igen, a nőkkel sok a baj...

Elég durva a romantikus szál, nem gondolod? :)

---- ----
Az ember szerint az idő múlik, az idő szerint az ember.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

szo, 2009-07-04 18:09 Arvael

Arvael képe

Ejnye, hogy lehet ilyet mondani?!:P
Jólesett ez a történet is, jót szórakoztam rajta :lol: Meg a beszólások, a fogalmazás... nekem nagyon bejött xD Most megyek és vigyorgok tovább :D
___
"Legnagyobb dicsőségünk nem abban rejlik, hogy sosem bukunk el,
hanem hogy felkelünk minden alkalommal, mikor elbukunk."
- Konfuciusz

v, 2009-07-05 07:25 Lazarus

Lazarus képe

Blade: van, aki durván szereti, és ha már barbárok... :)

Arvael: köszi szépen, örülök, hogy nem akasztottam meg vigyor-folyamod.

v, 2009-07-05 13:26 Obb_régi

Szép is az andalító szerelem. Tetszett, de itt most a fordított eset áll fenn, nem az a baj,hogy nem lett kifejtve, hanem több lett írva mint amit a sztori elvárna és ezért elkalandozott néha a figyelem, viszont voltak nagyon jó megfogalmazások. 4*
-----
De ez csak én vok, és lehet, hogy nem is lényeges.
De...
Nem a győzelem, sem a részvét, hanem a fontos, fontos!

v, 2009-07-05 18:19 Mickey Long

Mickey Long képe

Jó ez a megközelítés ;) 4*

---
"A valóság az, amit a tudatod azzá tesz." /Morpheus/

h, 2009-07-06 16:41 Lazarus

Lazarus képe

Obb, Mickey, köszi szépen. Sajnálom, hogy elkalandozott néha a figyelem, bár amikor ide beküldtem, már sejtettem, hogy a hossz gond lesz. De direkt nem változtattam rajta semmit, hátha így rájövök miért volt kevés a pályázathoz.

k, 2009-07-07 08:52 fyra

fyra képe

én első olvasatra is hülyére röhögtem magam rajta, nem volt másképp ez másodjára sem. ha voltak is tartalombeli hiányosságok, a stílus és a szóhasználat átlendített rajtuk. nálam öt csillag, tsk xD.
EK uncia. nem uncia, szelet.
___
"Ha eddig nem említettem volna, nagyon rosszul tűröm az emberi hülyeséget!" (az istenektől való Korinorisi Arh'hin varázslónő)

k, 2009-07-07 17:36 Lazarus

Lazarus képe

Természetesen nincsenek tartalombeli hiányosságok :)
Köszönöm szépen, de remélem azért nem viszi túlzásba az olvasását. Nehogy értelmi képességei végleg elcsökevényesedjenek, kár lenne értük.

sze, 2009-09-09 15:15 Györeizé

Györeizé képe

Hmm. Hmmm-hmmm.
Jajjnekem.
Nehéz helyzetben vagyok, mert szeretnék többet írni annál, hogy "Vazzz... :lol: ", de... Mindegy, megpróbálom.
Azért tetszik nagyon ez az írás - amellett, hogy önmagában nagyon jó -, mert pont olyan hangulatot, ritmust és stílust képvisel, amit nagyon hiányolok a "valóságból". Legalábbis errefele nemigen találkozom velük. Kimondottan tetszik, hogy apró momentumokat ilyen részlet- és poéngazdagon mutatsz be, egyáltalán nem érzem vontatottnak, túlcizelláltnak vagy ilyesmi, mert ha valami nem tetszik a való életben, az a túlegyszerűsített, rohanó tempójú, stílustalan lényegretörés. Igazi felüdülés legalább írásokban, köztük a tieidben is találkozni azzal az iróniával, hozzáállással, szemlélettel, ami képes "lefékezni" az életet, képes kibányászni egy csomó mindent a helyzetekből, jellemekből, és nem azokat a fastfúd-fílingmód-rohanva-előítélek érzeteket hozza, amik oly' jellemzők a mai nagyáltalánosságban. Nekem ez olyan, mint egy korty friss levegő, vagy egy fröccs a legjobb aszúból, és ad némi erőt és hitet is, meg erőt a hithez, hogy ez a stílusosság élhető a valóságban is, nem csak az írásokban. Ha ilyen írást olvasok, kénytelen vagyok részlegesen meggyőzve lenni arról, hogy ez tényleg lehetséges, és nem csak mese. Köszönöm. De ha elvonatkoztatok ettől a hatástól, és az írást csak önmagában nézem, akkor... hát, elég nagy erőszakot teszek magamon :D (ugyanis mindig is utáltam így elvonatkoztatni), de csak "nagyonjó"-nak tudom véleményezni, összes szakmaiságomat megmozgatva. :D
Közben Quimby szól a tévéből ("Hajtogattam a kukák mögött egy álmot..."), és teljesen elérzékenyültem, úgyhogy inkább befejezem.
5*
___ Az vagy, ami megesz. ___

sze, 2009-09-09 19:42 Lazarus

Lazarus képe

Ó, Don Quijote ébredése, az szép kis nóta...

Egyébként erre nem is számítottam. Oké, a véleményre igen, azt valahogy sejtettem, hogy hamarosan érkezni fog. A hetedik érzékem megsúgta, ért az ilyesmihez. Mit is mondhatnék? Egyrészt baromira örülök, hogy ilyen érzelmeket sikerült kiváltanom, másrészt köszönöm, hogy ezt meg is osztottad velem.