Alkony és telihold

Megjegyzés: A novella a Meztelen Ügynök vámpíros témájú pályázatára készült.

A nap sugarai elnyúltak a horizonton, a sárguló fény egyre halványabb, az ég kékje üvegessé vált. A tornyokban meggyújtották a fényeket. A védők teliholdas éjszakára készültek. A szokásosnál több ember állt az őrségben, mert az erdőben leselkedő ártó árnyak ilyenkor bátrabban ostromolhatják az oltalmazó vár falait.

A feszült várakozást az egyik védő kiáltása törte meg.

– Közelednek a bölcsek!

A katonák megrezzentek, és tisztelettel hajtottak fejet az előttük elvonulóknak, kiknek ábrázatát csuklya védte az egyszerű emberek pillantásaitól. A falon túli rengetegre egy percig senki sem figyelt, de a rend képviselőinek közelében nem volt félnivalónk, mert a vámpírok rettegtek a hatalmuktól.

Először teljesítettem szolgálatot. Alig éltem meg tizenhat tavaszt, és eddig csak meséket hallottam arról, hogy milyen érzés keríti hatalmába az embert a legnagyobb védelmezők közelében, de végre én is megtapasztalhattam a csodát. Minden félelmem szertefoszlott, biztonságban éreztem magam, és hihetetlen boldogság uralkodott a szívemben, mely olyan hevesen vert, mint egy hársfa dob az aratás ünnepén. Mámoros kábulat vett erőt rajtam, de a bölcsek hangjára visszarévedtem a káprázat csendjéből.

– Éberen figyeljetek minden levél rezdülésére, nehogy meglepjenek minket a nyálcsorgató szomjas fenevadak! A közelben vannak, tegnap éjjel elfogtunk egyet. Immár nem onthatja véretek, a kupola alatt lekötözve várja végzetét.

A bölcsek a rövid tájékoztató után elvonultak. Távozásukkal visszatért a szorongás nyomasztó érzése, és hiányzott a közelségük. Arra gondoltam, hogy bár csak mindig velük lehetnék. Viszont nem ábrándozhattam, feladatot kaptam tőlük, és én nem szerettem volna csalódást okozni.

Ha szüleim még élnének, elmesélhetném nekik, hogy milyen volt oltalmazóink közelében. Könny szökött a szemembe, mert eszembe jutott az éjszaka, amikor a falunkat megtámadták a vámpírok. A kunyhók lángokban álltak, és a férfiak kaszával és vasvillákkal próbálták meg felvenni velük a harcot.

– Menekülj fiam, és ne nézz hátra! Fuss minél messzebb a falutól! – rivallt rám atyám.

– Ne törődj velünk, amíg te élsz, addig mi se halunk meg, és mindig veled leszünk a szívedben. – Anyám arcáról könny hullt alá, miközben búcsú csókját rám lehelte.

A falusiak hátrálni kezdtek, a vámpírok pedig közelítettek házunk felé. Anyám áttörte a maréknyi túlélők gyűrűjét, és a vadászó dögök közé vetette magát, hogy időt nyerjen a számomra. Rohanni kezdtem. Atyám fájdalmasat ordított. Az erdő széléről hátrafordultam, és láttam, ahogy egy vámpír felé ugrik, de atyám vasvillájával felöklelte támadóját. Akkor anyámat kezdtem keresni, de sehol sem láttam. Ismét atyámra szegeződött figyelmem. Ő volt az utolsó, aki még talpon volt. Körbevették, és minden irányból egyszerre rontottak rá, a vasvilla kihullt a kezéből, és a vámpírok kivéreztették. Mikor atyám a földre rogyott, még rángatózott, és halála pillanatában fagyos tekintetét felém szegezte. A fenevadak üvöltöttek, én pedig tovább rohantam, amíg össze nem estem. Mire magamhoz tértem, a nap már beragyogta az eget.

– Ne ábrándozz fiam. – Szólt hozzám az egyik őr.

– Én csak…

– Ez az első őrséged?

– Igen.

– Újonc – kuncogott. – Mit tudsz a vámpírokról?

– Amit tanítanak róluk. Hol ember, hol állat képében jelennek meg. Erejük felülmúlja a miénket. Ismerem külső jegyeiket, melyeket izgalmi állapotban nem tudnak elrejteni. Képesek repülni, és csak a bölcsek tudják elpusztítani őket.

– Mikor én gyerek voltam, a vámpírok távol tartották magukat az embertől. Néha megtámadtak egy-egy nyájat, de nem jártak falkában. Aztán egyik nap jött a hír, hogy egy juhászt holtan találtak a nyakán két szúrással. Az eset két héttel később megismétlődött. A gyilkosságok évről évre elszaporodtak, és tizenkét téllel ez előtt szervezetten kezdték támadni a településeket. Amint emberi vérrel táplálkoztak, hasonlóbbakká váltak hozzánk. Gondolkozni kezdtek, beszéltek egymás közt, és sorra irtani kezdték a falvakat. Az ezt követő két esztendő a mészárlások korszaka volt, míg meg nem jelentek a bölcsek, akik végre képesek voltak legyőzni a szörnyetegeket. Összeszedték a népeket, és a túlélők az ő segítségükkel építették fel a várakat.

– Az óvó falaknál jóval többet köszönhetünk a rend tagjainak. Ők szervezik meg az életünket, kereskednek más várak lakosaival, mert mi nem ismerjük a nyelvüket. Terményért cserébe halat, húst és szerszámokat szereznek nekünk, és a váron kívül ők vigyáznak arra, hogy ne váljunk a ragadozók prédájává.

– Látom, okos fiú vagy. Talán megtetszel nekik, és egy napon tanítványukká fogadnak.

A hold már a két bástya között állt, amikor megrezzent egy bokor az úton. A toronyban felszították a tüzet, és a görbe tükörrel megvilágították a terepet. Egy macska fogott egy egeret. Mindenki felnevetett. Feszült pillanatot éltünk át.

A csillagok tovább vándoroltak az égen. Egy árnyék suhant el a sárga korong előtt.

– Egy denevér, ez rossz előjel! – kiáltottam. Valaki megfogta a kezem. Az érintés felé néztem. Az éjszaka fényei megcsillantak a fekete bársony ruhán: egy bölcs állt mellettem, tekintetemmel nem mertem illetni. Gyáva voltam, tiszteletlennek éreztem gondolataimat, de megnyugodtam közelségétől.

– Készülj, mert kiválasztottalak – súgta a fülembe.

Hogy én kiválasztott? Elállt a lélegzetem. Öröm és félelem kavargott bennem, nem mertem elhinni, hogy ez velem megtörtént. Az őrök semmit sem hallottak, csizmájukat nézték, és csak akkor emelték fel a fejüket, amikor lábuk előtt elhaladt a földre omló lepel. Magam elé bámultam, és próbáltam feldolgozni a hírt. Tolmácsolhatom a bölcsek tanításait a népnek, megismertetik velem titkaikat, és egyszer én is közéjük fogok tartozni. El akartam mondani a többieknek, de nem henceghettem. Ez megtiszteltetés volt, méltósággal kellet viselnem, mivel egy kiválasztott a közvetítő a fenséges útmutatók és az emberek között. Annyira felajzott a gondolat, hogy kedvem támadt rohanni. Bátornak éreztem magam.

Hűvösebb lett, összehúztam a mellényemet, és játszottam a gondolattal, hogy talán láthatom élve a nemrég elfogott vérszívót, amikor egy idősebb kiválasztott lépett hozzám.

– A bölcsek már várnak rád. Ha készen állsz, gyere velem a kupolába.

Az őrök döbbenten figyeltek ránk. Tudták, hogy arcomat hamarosan fekete kendővel fedik el, és hogy mostantól a rend tanítványa leszek. Olyan boldog voltam, ahogy a fáklya fényében megvilágított szűk falak közt követtem első mentoromat a beavatási szertartásra.

Megérkeztünk a szentélybe, ahová csak a bölcsek engedélyével lehet belépni. A mennyezet színes üvegmozaikján beragyogott a holdfény. A teremben nyomasztó pirosas homály uralkodott. A bölcsek körben álltak. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Féltem.

– Ó, éjszaka világossága, ki erőt adsz a vadászó lényeknek, fényeddel ragyogd be eme ifjú szívét, kit most sorainkban köszönthetünk! – kántálták egyszerre, majd lefogtak, és az oltárra fektettek. Kést vettek elő, és felhasították a mellkasom. Ordítottam a fájdalomtól, vergődtem, és ekkor az egyikük a szemembe nézett, amitől megnyugodtam. Hagytam, hogy megkóstolják a vérem.

– Egy szót se szólj! – tiltotta meg a kiválasztott, aki ide vezetett.

Nem mertem, nem tudtam, nem akartam tenni semmit. A hatalmukba kerültem, azt hittem, hogy végem.

– Az ifjú megosztotta velünk életét, ezért most mi is adunk a sajátunkból, és mindnyájan testvérekké leszünk! Vére tiszta, léte mostantól a közönségeseké fölött áll! – Közösen elismételték a szónoklatot, és a rend tagjai magukat kezdték vagdosni. Vérüket a sebemre csepegtették. Kellemes forróság öntötte el a testem, és éreztem, ahogy a sérült rész kezd összeforrni. Mire elengedtek, már csak egy kis heget tudtam kitapintani.

– A bölcsek hatalma – sóhajtottam. Térdre rogytam, és fejemet lehajtva kezemet feléjük emelve némán könyörögtem bocsánatukért, amiért nem bíztam bennük. Nem lett volna szabad félnem tőlük!

A tiszteletre méltók elhagyták a termet, és legfiatalabb testvérem röviden tájékoztatott.

– Mostantól te is kiválasztott vagy. Megkaptad a vének erejét, már csak meg kell tanulnod használni, és igazán közénk fogsz tartozni.

– Köszönöm, mesterem! Mindent megteszek, hogy méltón élhessek a bölcsek hatalmával.

– Ma éjjel még vár rád egy próba. A te kezeidre bízzuk az elfogott vámpírt. Pirkadatig végezned kell vele.

– És, ha nem leszek rá képes? – Gyerekkorom óta nem láttam vámpírt.

– Ha a dög hajnalban még lélegezni fog, akkor elbuktad a próbát, és sosem tapasztalhatod meg a rend hatalmát. Most pedig kövess, elvezetlek utolsó próbatételed helyszínére.

Egy szerszámokkal felszerelt kínzókamrába mentünk, ahol már várt rám a gyűlölt áldozat. A gondolattól, hogy nekem kell végeznem vele, egy pillanatra megdermedtem. Akkor hátba vágtak, én előre léptem, és mögöttem becsapódott a nehéz vasajtó.

– Egyedül! – hallottam a szigorú utasítást.

A vérszívó némán várt rám egy padra kötözve. Fejére még érkezésem előtt zsákot húztak. Alakja gyengéd volt és nőies. Kíváncsi voltam, hogy mit bír a nyomorult. Felmelegítettem egy billogot, és az izzó vasat teljes erőmmel a combjára nyomtam. Felsikoltott! Ettől megrémültem! Annyira emberi volt. Tovább kellett csinálnom, pirkadatig végeznem kellett vele. Azzal nyugtatgattam magam, hogy reggel a várvédők előtt mutathatom meg az áldozat levágott fejét, mely a felkelő nap sugaraiban füstölve válik majd hamuvá.

Orromat megcsapta az égett hús szaga. Nyivákolt a bestia, öklömmel suhintottam arcát, de csak nem fejezte be. Lehúztam fejéről a zsákot, és hátra hőköltem. Egy ártatlan lány volt előttem.

– Csak meg akarsz téveszteni, kívül angyal képét viseled, de belül maga vagy az ördög! Széttépnél, ha elengednélek!

A szeme nedves volt a könnytől, érthetetlen nyelven könyörgött az életéért. Nehezebbnek tűnt megölni, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Visszahúztam fejére a szürke vásznat, és kinéztem az ajtó rácsain. A folyosón égtek a fáklyák, kikiáltottam, de válasz nem érkezett. Csak az a lány, az a vámpír nyöszörgött.

– Olyan ártatlannak nézel ki, amikor épp nem egy családot marcangolsz cafatokra! – rivalltam rá. – Gyűlöllek benneteket, mégsem tudok megölni egyet sem! – Össze voltam zavarodva, és nem mertem újból megütni. Rácsaptam az asztalra, a kínzószerszámok csörömpölve hulltak a padlóra. A lány megrezzent. Szenvedtem a szenvedésétől. Közelebb mentem hozzá, de nem láttam rajta a vámpírok jellemzőit. Lehúztam fejéről a zsákot, és a szeméből tükröződő rémület a lelkembe mart. Sírva magyarázni kezdett, de nem értettem, hogy mit akar mondani. Könnyes tekintetét mereven a mellemre szegezte, és akaratlanul is a nézés irányába emeltem a kezem. Akkor vettem észre, hogy sebem teljesen eltűnt. Tudtam, hogy a vámpírok villámgyorsan gyógyulnak, ezért nehéz őket megölni, de a lány combján rondán éktelenkedett az általam okozott sérülés. Ő biztos nem lehet vámpír! Mit tettem, mire kényszerítettek? Nem értettem semmit. Kissé bátortalanul oldottam el a köteleket, de nem támadt rám. Éreztem, hogy tud valamit, amit én nem.

Fel akartam segíteni védtelen áldozatomat, de nem bírt lábra állni. Szólnom kellet, hogy ő nem az, akinek hiszik. Lehet, hogy az igazi megszökött, és itt hagyta maga helyett ezt az ártatlant, hogy időt nyerjen, és szabadon garázdálkodhasson a várban vagy, hogy belülről intézze el az őröket, hogy társai beszökhessenek.

Segítség kell! A bölcsek biztos meg tudnak gyógyítani. Nem hagyhatnak egy embert szenvedni.

A lány rettenetesen kínlódott, és én kezdtem kétségbe esni.

Talán ez csak egy próba volt, hogy felismerek-e egy igazi vámpírt? A rend nem lehet ennyire kegyetlen. Kiabáltam, hogy nyissák ki az ajtót, de senki sem válaszolt.

– Biztos csak pirkadatkor jönnek értem, de te addig meg fogsz halni. – Mintha megértette volna a keserű szavakat. – Ha vámpír lennél… De nem vagy az, nem fogod kibírni.

Ekkor beugrott!

– A bölcsek ajándéka! Már bennem van az erő, talán én is meg tudlak menteni.

Ez lett volna a valódi próbatétel? A kezembe vettem egy kést, a lány nem értette, hogy mit akarok, megijedt, a maradék erejével védekezni próbált. Felhasítottam a csuklóm, hogy lássa, nem akarom bántani, de nem használt. Lefogtam, és a pengével óvatosan felsértettem a bőrét. Véremet az övével elegyítettem, arcán láttam, ahogy megkönnyebbült, enyhült a fájdalma, légzése megnyugodott. A seb lassan elkezdett begyógyulni.

Hajnalhasadás előtt vezetőm kinyitotta az ajtót, akinek láttára a lány megrémült.

– Lehet, hogy egy vámpír van szabadon! – mondtam a várakozás minden izgalmával. Ő meglepődött, és ekkor a lány egy hegyes kínzószerszámmal mélyen az ajtóban álló szívébe döfött.

– Vëmpér! – ordította a vékony teremtés.

Aki eddig mentorom volt, most ellenségemmé vált. Állati hangon üvöltött, szeme elvörösödött, és méregfogai kihegyesedtek.

– Te vámpír! – hörögtem rá dühösen. Nem féltem, erősnek éreztem magam. Megragadtam egy láncot, és minden dühömet egyetlen ütésbe koncentrálva felé suhintottam. Egyik foga letört. Sziszegett, mint egy kígyó.

– Megöllek áruló! Kiszívom minden csepp véred!

– Egy foggal nehezen! – vágtam vissza meggondolatlanul, pedig még nem voltam tisztában a helyzettel.

Tiltott gondolatok kezdtek előtörni belőlem. Miért fedik el arcukat a bölcsek? Miért nem lehet rájuk nézni? Mi az a bűvölet, ami az embert hatalmába keríti a közelükben? Miért titkolóznak? Lényegében náluk van minden hatalom. Az nem lehet, hogy egy vámpír a bölcsek tudta nélkül kiadta volna magát tanítványnak. Azt érezniük kellett volna. Ez is a próba része lenne? Nem lehet! Észhez akartam térni!

– Mik valójában a bölcsek? – kérdeztem, mi közben harcra készen forgattam az egymásba fonódó acélszemeket.

– Mi vagyunk a ti gazdáitok, és ti vagytok a mi barmaink! Úgy tartunk benneteket, mint a háziállatokat, gondoskodunk rólatok, mi közben fogalmatok sincs, hogy milyen célt szolgáltok!

– Erre az egészre miért volt szükség?

– Az lett volna a dolgod, hogy ráébredj, mi is vagy valójában. El kellett volna venned a lány vérét, de látom, hogy te inkább adtál neki a sajátodból. Lehetsz még vámpír, ha segítesz kiszívni ezt a szukát!

– Rohadj meg, te elfajzott dög! – üvöltöttem torkom szakadtából, és a lánccal újból lesújtottam a pokolfajzatra. Nem bírtam elhinni, amit mondott. Az egész létem, mindnyájunk élete nem egyéb, mint a vámpírok szórakozása? Mintha egy ajtó nyílt volna ki a szemem előtt, kezdtem érteni az összefüggéseket, mi közben éreztem, hogy erőm egyre növekszik.

Megfogtam a lány kezét, és rohantam, hogy szóljak az őröknek. Nem gondolkoztam azon, hogy hinni fognak-e nekem, de meg kellett próbálnom. Amikor felértünk a bástyára, a hold már lemenőben volt a hegyek mögött. Kezdett kivilágosodni. Ordítani akartam, de a nap első sugarai ránk ragyogtak, és iszonyatos fájdalommal égették a húsomat. Megérkezett az őrök reggeli váltása, és most kétszer annyian lehettek szemtanúi létem embertelenségének. Csak akkor tudatosodott bennem, hogy a lánnyal vámpírokká váltunk. Látták, ahogy szenvedünk a hajnali félhomálytól, de a fény még nem volt olyan erős, hogy végezzen velünk. Ölbe kaptam sorstársamat, nem tudtam, hogy túl fogjuk-e élni, de a mélybe vetettem magam. Zuhanás közben éles fájdalom hasított a gerincembe, és két fekete szárnyat tártam ki. Sebesen az erdő árnyékába szálltam, és a szélnél is gyorsabban kezdtünk rohanni. A fák sűrűjében sikerült elmenekülnünk. Megláttunk egy denevért, tudtuk, hogy a nap elől igyekszik búvóhelyére, és követtük. Egy barlangba repült, mi sietős léptekkel közelítettük meg a búvóhelyet, és akkor morgás csapta meg a fülemet. Egy farkas állta utunkat. A szemét mintha ködfátyol fedte volna el, pofáját nyálbuborékok lepték. A vad veszett volt. Előttünk tántorgott, nem akart minket utunkra engedni, a nap pedig egyre erősebben hatolt be a fák lombja közt. Tekintetemmel követ vagy botot kerestem, megpillantottam egy vastagabb karót, de mikor utána nyúltam, az állat odaugrott és a karomba harapott. Tépte, cibálta, nem akart elereszteni. Ekkor kezemet a farkassal együtt a levegőbe emeltem, és olyan erősen vágtam a rajtam csüngő állatot egy sziklához, hogy hallottam csontjai ropogását. A pára még egyszer utoljára felnyekkent, a harapás meglazult, fejénél fogva letéptem a belém mélyedt fogakat, és éreztem, hogy végtagom hirtelen elzsibbad. Nem volt időm a történteken merengeni, a nap üldözött minket, és bevetettük magunkat a hasadékba.

A barlangban iszonyatos fájdalom lett úrrá rajtam. A kezdeti zsibbadás az egész testemre átterjedt, verejtékezni kezdtem, kiszáradtam, és a kínok közepette elájultam. Két nappal később tértem magamhoz. Újdonsült társam nem hagyott magamra. Szárnyam elvált testemtől, valami megváltozott. Hirtelen vad dühöt éreztem, és belemartam a lányba, de ő szerencsére erősebb volt, és leütött, még mielőtt kárt tehettem volna benne. Mire ismét feleszméltem, ápolómon is kezdtek jelentkezni azok a tünetek, amelyet én már átéltem. Sokkal jobban éreztem magam, de most a lány volt rosszul. Szólongattam, kérdezgettem, de ő csak nyöszörgött, és hamarosan elvesztette eszméletét.

Éjjel előbújtam a barlangból, hogy élelem után kutassak. A pusztakezes vadászat meglepően könnyen ment. A vámpírráválásomat követő órákhoz képest most valahogy emberibbnek éreztem magam, de tudtam, hogy többé már nem lehetek olyan, mint régen. Eszembe jutott, hogy kereshetnek bennünket, és talán csak a szerencsének köszönhető, hogy még nem találtak ránk. Visszamentem a zsákmánnyal a lányhoz, megpróbáltam megetetni, de a magatehetetlen test képtelen volt megrágni az ennivalót, így csak egy kis vért tudtam óvatosan lenyeletni vele.

A beteggel a hátamon igyekeztem a sötétben minél távolabb kerülni a vártól. A szemem hozzászokott a sötétséghez, és jobban láttam, mint hajdanán emberi lényként. A fülem az erdő legapróbb zaját is képes volt meghallani, a levegőt szimatolgattam, eddig soha nem érzett szagok járták át orromat. Még nem tudtam behatárolni a különböző neszeket, a szimatok eredetét, de kezdtem egyre könnyebben tájékozódni a sűrű, sötét rengetegben. Sikerült egy kisebb üreget találnom, melynek nyílását a növények eltakarták. Belül kiszélesedett, nem gondoltam volna, hogy egyszerre ilyen kényelmes és jó búvóhelyre fogok bukkanni. A szállást egy rókacsalád birtokolta, de elzavartam őket, miután egynek kitörtem a nyakát. Tudtam, hogy a rókák több kijáratot is ástak, megkerestem néhányat, és kitágítottam, hogy veszély esetén könnyebben tudjunk elmenekülni.

A rókahúst az odútól távolabb megsütöttem, és még mielőtt hajnalodni kezdett volna, visszatértem az ideiglenes szállásra. Társam is magához tért, és végre ő is evett. A viszontagságok után most volt először időnk arra, hogy megpróbáljunk többet megtudni a másikról. Különböző nyelvet beszéltünk, de voltak közös szavaink. A kilátástalanság közepette a bujdosás alatt közel kerültünk egymáshoz. Az éjszakákat vadászattal töltöttük, a fennmaradó időben pedig egymáséi voltunk. Elképesztő szenvedéllyel és állati indulatokkal birkóztuk át a nappalokat, képtelenek voltunk abba hagyni. Az elemi vadság ősi sugallata kényszerített minket arra, hogy együtt legyünk. A bennünk végbemenő változás egy új kezdet volt a világnak.

Ismét teliholdas éjszaka köszöntött ránk. Gyengülnünk kellett volna, mivel nem jutottunk emberi vérhez, ennek ellenére erősebbek lettünk. A képességeim megváltoztak. Álmomban szüleim szóltak hozzám a túlvilágról, és azt kérték, hogy álljak bosszút értük. Felnéztem a holdra, a nyakam megmerevedett, szőrösödni kezdtem, állkapcsom megnyúlt, az ujjaim karmokká hegyesedtek. Éles farkasfogakat éreztem a számban. Az orromat vámpírszag csapta meg. Minket kerestek. Egy ösztön hajtott, csak később értettem meg, hogy mit tettem. Többé nem éreztem éhséget, csak mérhetetlen dühöt. Amikor a vérszívók megpillantottak bennünket, nem tudták, hogy mivé váltunk. Reggelre ismét önmagam voltam, a nap újból lágyan simogatott, mint régen, és néztem, ahogy a vámpírok maradványai felszáradtak az ezüstösen csillogó fényben.

A természet velünk kívánt egyensúlyt teremteni a világban. Azon az éjszakán kétszer is újjászülettem, és általam egy új faj jelent meg a csillagok alatt. Még mindig rejtőzködünk, társammal arra várunk, hogy megerősödjünk. Gyerekeink születtek. Ez megint egy emberi tulajdonság a vámpírokhoz képest. Az álszent képmutatók mindössze fertőzve képesek gyarapítani fajtájukat. Ők azt hitték, hogy árva létemre a maguk képére formálhatnak, de tévedtek. A különbség, ami mássá tesz minket az, hogy nekik sosem volt családjuk. Én még emlékeztem a szüleimre, és most már tudom, hogy ez adott erőt ahhoz, hogy a belém plántált kísértésnek ellenálljak. Azon az éjszakán a kínzókamrában rátaláltam életem párjára, az izgalom, a lány iránti aggodalmam és a fojtogató zavarodottság együttesen emberi énemet erősítették. A meneküléshez szükséges lelkierő azonban a test kívánságai ellen idővel kevésnek bizonyult volna, ha akkor az a beteg farkas nyálával nem vált ki bennem heves ellenhatást a szervezetemet átváltoztatni kívánó erővel szemben. Lényem így is átalakult, de részben megmaradhattam embernek. Nem a véletlenen múlt fajunk megszületése, a lélek tisztasága volt az, ami ellenállt a szomjúságnak. Szüleim szeretete, mellyel életüket áldozva megmentettek, elnyomta bennem a vérszomj telhetetlen vágyát. Elmém a telihold erejének ellenére pirkadatig nem torzult, és ez volt az, ami megpecsételte az összes vámpír sorsát. Ami ezután történt, csak egy lehetőség volt, ami nem következhetett volna be, ha akkor elbukom, és beállok kísértőim soraiba.

A rend maszkja mögé bújt ragadozók sokan vannak, nyíltan még nem tudunk szembeszállni velük, de a gyerekek lassan felnőnek, és fajunk ellen védtelenek lesznek a kegyetlenkedő zsarnokok. Napjaik meg vannak számlálva.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2014-02-13 18:13 Sren

Sren képe

A cím láttán felállt a hátamon a szőr. Az ajánlás átsegített a krízisen hamar. :D
Vesszőhibákat leltem, és itt-ott lehetne dinamikusabb a fogalmazás, de ez utóbbi lehet, hogy csak az én problémám. Összességében nem rossz, de én sajnos alkalmatlan vagyok szigorúan körülhatárolt, témafüggő írások elfogulatlan értékelésére. A legtöbb ilyen pályázat alapból foszt meg az írói szabadságtól, és már ott is ez az érzésem, ahol pedig nem feltűnő a jelenség. Nyilván az én hibám... Majd a kedves olvasók eldöntik, mennyire van szeren. :)

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

szo, 2014-02-15 08:25 lehel

lehel képe

Szia, Sren!
A pályázatoknak megvan a maguk árny és jó oldala is. Valóban követni kell a megadott irányt, és a keretek közé kell szorulni, de ezek egyuttal motiválhatnak is.
Köszönöm, hogy elolvastad és kiraktad!

cs, 2014-02-13 18:38 Okami

Okami képe

Ezt már olvastam a pályázat keretein belül. Magával a művel nem volna gond... csak imádom, amikor valaki úgy ír vámpíros/vérfarkasos/zombis novellát, hogy fogalma sincs az adott háttérről; persze ez még mindig jobb, mintha csillognának.

_________________________________
„Költő vagyok én!
Kiáltottam nagy gőggel,
Nem kell nekem kritikus.
Felismertem tehetségem önerővel,
Ki nem ért lírámhoz, annak kuss!”

szo, 2014-02-15 08:41 lehel

lehel képe

Hacsak a Penge és a Priest nem számít számottevőnek a tematikában, akkor igazad van :) De a sok tudás a kreativitás visszaszorulását eredményezheti. A vámpíros/vérfarkasos jelleg inkább csak arra szolgált, hogy érzékeltessem azt a helyztet, amikor az embert körülveszik a jóakarók, akik valójában csak magukra vigyáznak.
Köszönöm a többszöri olvasást!

cs, 2014-02-13 21:01 Roah

Roah képe

Itt egy Lehel. :)))) Fú, de rég láttalak. :)))

Nincs nálam se pajzs, se páncél, bukó sem, de bevállalom: én kiolvastam Meyer összes vámpírosát. Amikor Bella átváltozik vempájerré, és első vadászatára megy, pont úgy beszél a szaglásról, hallásról, vagyis az érzékelés hatványozódásáról, mint a te karaktered. Amúgy az egyetlen épkézláb karakter Jacob volt, az indián, aki szétoltotta, szétalázta Edi fiút, a csilli-villi fajtájával együtt. A regényben valamiért Gullivert láttam benne - talán mert Meyer óriás termetűnek írta le. Na jó, meg tetszett a nagy szája, humora, valahogy a többi fölé nőtt. És a filmben egy izomagyú fafejű-fajankót csináltak belőle...
Ne haragudj, nem szerettem volna elkirándulni Alkonyat földjére, de a cím miatt képtelen voltam elvonatkoztatni.

Csak ilyen apróságot vettem észre; ezt itt:

" Ami ez után történt,..."

Ez után, és van több is. Azt hiszem, "mi után" , ilyesmik.
Ezt direkt írod így?

Jó lett egyébként, kicsit száraz, kicsit leírós, de jó - nekem különösen rokonszenves az, ha egy világot valaki nem ismer, és szabadjára ereszti a fantáziájának fenevadját. Hadd szóljon! Ha nem jó, úgyis kiderül, nem?
Figyelj, ha Meyer vámpírjai hibridet szültek, gondolatokban sétáltak, vagy a jövőben, tettek a keresztre, és porshéval száguldoztak, akkor aztán zöld út van a lehetőségekben.
Legfeljebb nem visító, tapsoló tinik fogják olvasni. ;)
Pályázaton milyen fogadtatásban részesült?

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2014-02-14 09:53 Okami

Okami képe

Ezen aztán nem fogunk összeveszni.
No, nem azért, mert ne tudnánk, hanem csak nem igazán érdemes ;)

_________________________________
„Költő vagyok én!
Kiáltottam nagy gőggel,
Nem kell nekem kritikus.
Felismertem tehetségem önerővel,
Ki nem ért lírámhoz, annak kuss!”

p, 2014-02-14 22:18 Roah

Roah képe

Ábá váhum? :)))

Elkatázhattuk volna - de ha úgy ítéled meg, nem érdemes, azt válaszolom, hogy jó. ;)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2014-02-15 09:27 lehel

lehel képe

Szia, Roah!
Be-be kukucskáltam a Karclatra csak híján voltam a tettvágynak.
Köszönöm a részletes párhuzamot. Nem jellemző rám, hogy ebben a témakörben búvárkodnék, ezért bármilyen hasonlóság egyéb művekkel, kitalált karakterekkel vagy valódi személyekkel csak a véletlen műve :D
Mayer művei iránt sikerült felkeltened az érdeklődésem :) Kíváncsi lettem a Porschéval száguldozó hibridekre.
Talán az ˇez utámˇ-t még erőltetheném kölön is, de azt hiszem, hogy igazad van. Nincs értelme egyiket sem külön írni.
A célok között az is szerepelt, hogy inkább saját világot próbáljak teremteni, mintsem másokat fénymásolni.
A pályázaton a novella bekerült a kiválasztottak közé. Ezt követően nem állítottak fel rangsort. Andy az egyik műsorában felolvasta a Civil rádióban. Ezúton is köszönöm neki.
És neked is köszönöm, kedves Roah, hogy hozzászóltál és elolvastad.

cs, 2014-02-20 14:39 Borika

Borika képe

Nohát, egy régi kedvenc. :D Grats, Lehel, emlékszem erre a történetre, egészen jó lett, ahhoz képest, hogy az utóbbi időben mennyire kifulladt már ez a vámpír téma (szerintem).

"Járt utat a járatlanért el ne hagyj!"

cs, 2014-02-20 18:14 lehel

lehel képe