Mese az írók titkáról

 Mese az írók titkáról

 

A kislány ott állt az ajtóban, és ámulva nézte a szeme előtt ragyogó apróságot. A szülei a gyémánttojás mellett ültek, miközben mosolyogva figyelték a gyermekük boldogságtól sugárzó arcát.

– Ez... Olyan szép... – suttogta a Livette elbűvölten. Egyetlen pillanatra sem mert elnézni róla, mert az alig öklömnyi csoda pillanatról pillanatra változott. A hatalmas nappali megtelt fénnyel, a tojás a szivárvány ezer színében pompázott, ahogy a nap hajnali sugarai megtörtek rajta, és az egész helyiséget megtöltötte a varázslatos kavalkád. – Az enyém? – kérdezte a lány, majd hol az apjára, hol az anyjára nézett.

– Igen.

– Biztos?

– Igen, édes virágszálam, biztos, hogy a tiéd.

Livette odarohant a szüleihez, szorosan megölelte őket, majd nedves puszikkal halmozta el mindkettőjüket.

– Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – hadarta, azután alaposan szemügyre vette a gyémánthéj minden egyes apró hibáját: a horpadásokat, pici redőket, az parányi hajszálrepedéseket. A szülei összebújtak a kanapén, és elégedetten vették tudomásul, jól döntöttek, amikor korábban átadták Livette ajándékát. – Mikor fog kikelni? – tudakolta a kislány.

– Az ilyen fajta nagyon-nagyon ritka. Sajnos, feljegyzések nincsenek róluk, így csak szóbeszédekből hallottunk ezt-azt, de hogy abból mi igaz...

– Apád ezzel azt akarta mondani – vágott férje szavába Fayette –, hogy senki nem tudott biztos választ adni nekünk. Egyesek szerint akkor fog kikelni, ha te felnőtt korba lépsz, mások szerint a következő születésnapodkor, míg olyan is volt, aki azt mondta, ha majd te megérsz rá.

Livette szomorúan lebiggyesztette az ajkát, majd újra a tojást kezdte tanulmányozni, úgy itta a látványt, mintha a következő pillanatban az apróság köddé válna, és csak egy álommá lenne, hogy valaha is az övé volt.

A szobájába szaladt, majd előkészítette a legjobb helyet számára. Az ablak elé húzta az egyik játékládikót, aminek tetejéről mindent ledobált, majd a legpuhább párnát rakta rá. A szekrénye felső polcáról levetette édesanyjával a pólyás korában használt kasmír plédjét, amivel letakarta a párnát, aztán felvitte a szobájába a gyémánttojást, ami ott is éppen olyan pompázatosnak tűnt, mint a hatalmas nappali közepén.

A lány simogatta a tojást, beszélt hozzá, mintha csak egy játszótársa lenne. Azonban nem történt változás. Livette alig bírt aludni az izgalomtól, azért fohászkodott, hogy reggel végre megpillanthassa a gyémánthéjban bujkáló lényt.

Másnap a kislány felült az ágyában, becsukott szemmel fordult a tojás irányába. Mély levegőt vett.

– Kérlek! Kérlek! Kérlek! – mantrázta magában, majd kinyitotta a szemét. A tojás még mindig gyönyörűnek tetszett, ahogy a sötétben halványan derengett. Ha jobban koncentrált rá, Livette ki tudta venni a felszín alatti lassú örvénylést, de a héj ugyanolyan ép maradt, mint előző nap.

A kislány csalódottan ment az iskolába, nem bírta megállni, hogy ne számoljon be osztálytársainak a ritka ajándékról, akik irigykedtek a lányra.

Régebben minden gyermek kapott egy tojást, még születésekor, aztán együtt nőttek fel a lénnyel. Két test, egy lélek, legalábbis az öregek mindig ezt mondogatták. Azután jöttek a szörnyű háborús idők, az emberek tudták, hogyha megölik a teremtményt, akkor a gazdája egy része is belehal, és csak egy roncs maradt utána. Így a tulajdonos már soha többé nem lehet ugyanaz, aki korábban volt, hiszen elveszíti lelkének fontos részét, valamint a tehetségét és az alkotási vágyát is. Végül az emberek elrejtették egymás elől, így manapság már senki sem tudta, hányan élték túl a barbár mészárlást, és hányan maradtak, akik még hallgattak a lélekállatukra.

A kislány mindent megadott volna, hogyha valaki mesélt volna neki a tojásban bujkáló lényről, de hiába beszélt róla – abban reménykedve, hogy akad olyan, aki tanácsot ad számára –, senki sem ismerte a gyémánttojás titkát. Annál inkább akadtak olyanok, akik meg akarták kaparintani a gyermek kincsét.

Livette izgatottan várta a lélekállat születését, és mindent kipróbált, hogy előcsalogassa a teremtményt, de sem a meleg vízben való áztatás, sem a vaksötétben tartás, sem a tűzben való melegítés nem használt. A lány napról napra csalódottabban vette tudomásul, hogy a gyémánttojás semmit sem változott. Idővel elfeledkezett az egykor csodálatos ajándékról, úgy kezelte, mint a nagymamájától örökölt antik teáscsésze-készletet.

Amikor férjhez ment, akkor elcsomagolta gyermekkorának kedves emlékét, de végül az új házban nem került elő a dobozból, mivel férje nem tartotta odaillőnek a szivárványszínekben ragyogó tojást. Így végül a padlásra került, egy faládában a többi kacattal és feleslegesnek mondott, de kidobni sajnált dolgokkal együtt.

 

Az évek teltek, múltak, Livette és a férje gyermeket szeretett volna, azonban a baba évekig váratott magára. A próbálkozások során megkeseredett párnak a lányuk születése új reményt fakasztott. A kicsi Adlera külsőleg és belsőleg is egyaránt az édesanyjára hasonlított. A vidám, eleven leányzót nem lehetett nem szeretni, néhány perc alatt bárkit könnyedén az ujja köré csavart.

Nem sokkal a gyerek hetedik születésnapja után, Adlera édesapja hosszú betegség után elhunyt. Livettet szörnyen megviselte férje halála, és az egyetlen dolog, amiért napról napra küszködött, hogy tisztességben felnevelje a lányát.

Végül egy hosszú beszélgetés után, fontos elhatározásra jutottak: az emlékeket maguk mögött hagyva elköltöznek abból a házból, ahol a kislány felcseperedett. A dobozok egész tucatjai sorakoztak szállításra várva a teraszon, amikor Livette és Adlera a padlásra indultak, úgy gondolták, szétnéznek ott is, hiszen nem akartak ott hagyni semmi számukra értékeset.

Az asszony hosszú idő óta először nevetett, amikor Adlera beöltözött az ő régi maskaráiba, amik hatalmasak voltak rá, ráadásul borzasztóan festett a divatjamúlt ruhakölteményekben.

Hamarosan Livette megtalálta az odaköltözésük kezdetén felcipelt dobozokat, amikben nem egy dolog emlékeztette a férjére. Egy otromba söröskorsó láttán előtört belőle a zokogás, mert emlékezett rá, mennyit vitatkoztak, mikorra a férfi belement, hogy a rondaság ne kerüljön a nappali kandallójának tetejére. Adlera vigasztalóan bújt az anyjához, akinek sírása csak hosszú percek múlva csillapodott.

– És ez mi? – kérdezte a kislány a bársonnyal bevont tárgyra mutatva. Livette kivette az apró kézből a gondosan bebugyolált csomagot, majd elkezdte kibontani. Adlera ugyanolyan ámulattal nézte a magasztos gyémánttojást, mint ő, amikor megkapta a szüleitől.

– Ez egy lélekállat lakhelye. Régebben minden gyermek kapott egy tojást, még születésekor, aztán együtt nőttek fel a lénnyel. Két test, egy lélek, legalábbis a nagyszüleim mindig ezt mondogatták nekem. Szeretnéd?

Adlera csak bólogatott, de szóhoz sem jutott a gyönyörűség láttán, és kincsként szorította magához édesanyja ajándékát.

– Mikor fog kikelni? – kérdezte Adlera.

– Azt senki sem tudja, én magam is sok évig vártam rá – mesélte az asszony –, de még eddig nem derült rá fény, hogy ki lakik benne. Annyi idősen kaptam, mint amennyi te most vagy, mindig is nagy becsben tartottam.

– Akkor hogy került ide? – szakította félbe édesanyját Adlera.

– Magam sem tudom. De most már a tiéd, vigyázz rá!

Attól a naptól a gyerek együtt kelt és feküdt a tojással, mindenhová magával vitte, de a gyémánthéj továbbra sem repedt meg. Adlera makacsabb természetű volt, mint az anyja valaha is. Minden este elalvás előtt beszélt a tojáshoz, hol mesét mondott neki, hol pedig megfenyegette, mi lesz, ha nem kel ki. Tizenhét évesen már egész listát sorolt fel:

– Sok dologról lemaradsz; például soha nem tudod meg, milyen, ha a nap vörösre festi az eget, mielőtt átadja a helyét az éjszakai égboltnak. Sosem fogsz hullócsillagot látni, így nem kívánhatsz semmit, hogy aztán izgatottan várj rá, amíg beteljesül. A héj alatt nem érezheted a nyári nap melegét, a téli szél jeges leheletét az arcodon...

 

A lány lassan felnőtt nő lett, és jogi pályára készült. Az első gyakorlati napján is magával vitte a munkahelyére a ragyogó talizmánját, ahogy azután is mindig. Hetekbe telt, mikorra beleszokott a feladataiba, azonban elég tehetségesnek bizonyult hozzá, hogy az iroda vezető jogásza felfigyeljen rá. Így hamarosan a dolgok sűrűjében találta magát, az állandó rohanás kellős közepén, de a gyémánttojás továbbra is elmaradhatatlan kabala volt az íróasztala tetején.

Az a nap is úgy indult, mint a többi. Beérkezett a munkába, az asztalát már akkor ellepték az átnézésre váró dossziék és papírok. Adlera éppen az egyik irattartó után nyúlt, amikor véletlenül meglökte a halmot, az egész a tojásra zúdult. A nő összerezzent a reccsenés hallatán, amely csonttörés hangjára emlékeztette.

Arcát tenyerébe temette, próbálta megfékezni a torkában lévő gombócot, amely sírásra kényszerítette. Percekkel később remegve, egyesével szedegette a mappákat az asztalról. Megrettent, amikor megtalálta a gyémánthéj első törött darabját, amit aztán újabb és újabb követett. Aztán valami megmoccant a kezénél, mire Adlera ijedten felsikoltott. Ott állt az íróasztal mellett, és nem mert újra hozzáérni a halomhoz, ami aztán ismét megmozdult. Pillanatok múltán egy apró, átlátszó, ökölnyi méretű sárkány bújt elő a kupac alól, majd egyenesen gazdája vállára ugrott.

„Köszönöm, hogy kiszabadítottál!"

– Hogyan? – nézett értetlenül az apró narancsvörösen izzó szemekbe a nő.

„Össze kell törnünk ahhoz, hogy megismerjük a szabadság ízét. Eljött az idő, hogy megmutasd azokat, amikről beszéltél nekem, míg odabent voltam!”

Attól a perctől kezdve, amikor a sárkány a fantázia birodalmából erre a világra jött, el sem mozdult Adlera mellől. A nő nem bánta, hogy a tojás végre kikelt, de a lélekállatot rajta kívül senki más nem láthatta. Az aprócska lény megismert mindent, amiről Adlera mesélt neki. Esténként a nő a laptop felett ült, és szóról szóra legépelte, amit a gyémántsárkány, az ihlet őre diktált neki, de a könyvek első oldalán mindig ugyanaz szerepelt:

Minden író vállán egy aprócska lélekállat ül. Míg egyesek ihletnek, mások múzsának, néhányan pedig belső hangnak nevezik. De akárhogy is hívják egymást, attól még ők ketten alkotnak egy egészet...”

3.6
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.6 (5 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2013-04-01 14:46 craz

craz képe

Egyetlen pillanatra sem mert elnézni róla, / elnézni?
kérdezte a lány, majd hol az apjára, hol az anyjára nézett. / egész a bekezdés végéig? :)
– Köszönöm... Köszönöm... Köszönöm... – hadarta, / hadarta? :O hadarj nekem gyorsan valamit három háromponttal
Régebben sokan voltak, de / ez biztos kell ide?
de hogy abból mi igaz... / te most a hárompontos korszakodat éled? :)
hogy valaha is az övé volt. / kezd sok lenni a volt
pompázatos volt / mondom én
Mély lebegőt vett. / az mi? :)
– Kérlek... Kérlek... Kérlek... – mantrázta magában / szerintem a mantrázás az egymásutáni hajtogatás (folyamatos ismétlés), nem közte nagyobbb szünetekkel, úgyhogy ide NEM (sem) KELL hárompont
de a héj ugyanolyan ép volt / oké, akkor ezt most írd le kétszer, másképpen :P
nem volt senki, aki ismerte a gyémánttojás titkát / senki sem ismerte a gyémánttojás titkát
A kislány mindent megadott volna, hogyha valaki mesélt volna neki a tojásban bujkáló lényről, de hiába beszélt róla – abban reménykedve, hogy akad olyan, aki tanácsot ad számára –, nem volt senki, aki ismerte a gyémánttojás titkát. Annál inkább akadtak olyanok, akik szerették volna megkaparintani a gyermek kincsét. / Ennyi volna mintha sok volna
sem a tűzben való égetés nem használt. (!) a gyémánt az szén, ami elég a tűzben!
Az évek teltek, múltak, Livette és a férje gyermeket szeretett volna, azonban a baba váratott magára. Végül azonban az asszony egy ragyogó szemű kislánynak adott életet. / Ez nincs egy kicsit túlragozva?
Nem sokkal a gyermek hetedik születésnapja után / ha már hét éves, akkor miért gyermek?
az az volt, / ez se szép
házasságuk kezdetén felcipelt dobozokat / nem inkább az odaköltözésükkor?
a bársony gömbre mutatva. / Nem túl macerás egy tojás alakú tojást gömbformájúra csomagolni? :)
Livette a lányának adta a gyémánttojást, aki kincsként szorította magához édesanyja ajándékát. / Itt már zavart a sok lánya, gyereke - feleasleges ennyiszer ismételni.
becsben tartottam... / Á, idáig bírtad újabb hárompont nélkül. ;)
Onnantól a gyerek együtt kelt és feküdt a tojással / onnantól helyett más? gyerek helyett Adlera?
mindenhová magával vitte, annak ellenére, hogy a gyémánthéj továbbra is teljesen ép maradt. / ez miért annak ellenére?
– Sok dologról lemaradsz; például soha nem tudod meg, milyen, ha a nap vörösre festi az eget, mielőtt átadja a helyét az éjszakai égboltnak. Sosem fogsz hullócsillagot látni, így nem kívánhatsz semmit, hogy aztán izgatottan várj rá, amíg beteljesül. A héj alatt nem érezheted a nyári nap melegét, a téli szél jeges leheletét az arcodon... / Ekkor hány éves, beszélhet így?
A lány lassan felnőtt nő lett, és jogi pályára készült. Az első gyakorlati napján is magával vitte a munkahelyére a ragyogó talizmánját, ahogy azután is mindig. Hetekbe telt, mikorra beleszokott a feladataiba, azonban elég tehetségesnek bizonyult hozzá, hogy az iroda vezető jogásza felfigyeljen rá. Így hamarosan a dolgok sűrűjében találta magát, az állandó rohanás kellős közepén, de a gyémánttojás továbbra is elmaradhatatlan kabala volt az íróasztala tetején. / Ez a jogi bigyó kicsit kizökkent, eddig más jellegű volt a történrt
gyűrűs mappa / mappa, mappa
mappákat / 3.
A nő ott állt az íróasztal mellett, és nem mert újra hozzáérni a halomhoz, / Milyen nő?
egy apró átlátszó ökölnyi méretű / milyen egy átlátszó ököl? inkább rakj egy vesszőt
hallotta Adlera a fejében a vékony gyermeki hangot. / nemá'! :(
„Köszönöm, hogy kiszabadítottál!' – hallotta Adlera a fejében a vékony gyermeki hangot.

– Hogyan? – nézett értetlenül az apró narancsvörösen izzó szemekbe a nő.

„Össze kell törnünk ahhoz, hogy megismerjük a szabadság ízét.” – A felelet, mintha valahonnan a távolból érkezett volna. – „Eljött az idő, hogy megmutasd azokat, amikről beszéltél nekem, míg odabent voltam!” / Ez a szöveg aztán minden, csak nem gyermeki. Ez a szó itt csak olyan bugyuta érzést ad!
Attól a perctől kezdve, amikor a sárkány erre a világra jött, el sem mozdult Adlera mellől./ Nem a tojásban volt? :O
az az volt /2.
amit sajnált, az az volt, hogy édesanyja nem ismerhette meg a jövevényt, ahogy más sem, ugyanis a lélekállatot rajta kívül senki más nem láthatta. / Ez itt az utolsó előtti bekezdésbe felesleges csavar.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

h, 2013-04-01 15:54 Liliana

Liliana képe

Köszönöm, hogy kitetted, olvastad és azt, hogy ennyi időt szántál rá!
Javarészt javítottam mindent, amit említettél.
Még egyszer nagyon köszönöm!

Érezd, ahogy a szavak hangjegyekké válnak, és végül láthatóvá válik előtted a dallam!
"Jó boszorkány vagyok, és legyőzöm a gonosz banyákat!"

h, 2013-04-01 16:10 Okami

Okami képe

Nekem erről valahogyan az Aranyiránytű című film (és könyvsorozat) jutott eszembe. Abban is amolyan lélekállatok voltak.

_________________________________
„Költő vagyok én!
Kiáltottam nagy gőggel,
Nem kell nekem kritikus.
Felismertem tehetségem önerővel,
Ki nem ért lírámhoz, annak kuss!”

szo, 2013-04-06 06:34 Liliana

Liliana képe

Köszönöm, hogy olvastad! Az említett műt nem ismerem, de meg fogom nézni, miről szól, hogy tudjam, miért ez jutott eszedbe az írásról.

Érezd, ahogy a szavak hangjegyekké válnak, és végül láthatóvá válik előtted a dallam!
"Jó boszorkány vagyok, és legyőzöm a gonosz banyákat!"

h, 2013-04-01 20:02 Gucs

4

A mű története tetszett, azonban sok helyen találtam kisebb hibákat. Csak néhányat sorolnék fel:

- "– Ez... Olyan szép..." - Itt az "olyan"-t biztos, hogy nagy kezdőbetűvel kell írni? Mindjárt ezután pedig ott van ez "suttogta a Livette elbűvölten." - nem kell az "a" :)

- "Régebben minden gyermek kapott egy tojást, még születésekor, aztán együtt nőttek fel a lénnyel. Két test, egy lélek, legalábbis az öregek mindig ezt mondogatták." és "Régebben minden gyermek kapott egy tojást, még születésekor, aztán együtt nőttek fel a lénnyel. Két test, egy lélek, legalábbis a nagyszüleim mindig ezt mondogatták nekem." - Ugyanaz a két szöveg, ez így egy kicsit... furcsa, talán ez a legjobb szó rá.

Üdvözlettel: Martin

szo, 2013-04-06 06:36 Liliana

Liliana képe

Köszönöm, hogy olvastad, azt is, hogy felhívtad a figyelmem a hibákra, hamarosan javítom. A csillagokat is köszönöm szépen, örülök, hogy a történet tetszett.

Érezd, ahogy a szavak hangjegyekké válnak, és végül láthatóvá válik előtted a dallam!
"Jó boszorkány vagyok, és legyőzöm a gonosz banyákat!"

k, 2013-04-02 18:06 SirTelen

Szerintem pont ott fejezted be a mesélést, ahol el kellett volna kezdeni. Számomra olyan volt ez a történet, mint egy hosszabb lélegzetű mű előszava. Bemutattad a szereplőket ( rövid összefoglaló stílusban), de a történet itt hirtelen véget ért. Egyrészt tele van ( a történet szempontjából) felesleges információkkal, másrészt ezek mögöttes érzelmek nélkül vannak tálalva.

"Az asszony hosszú idő óta először nevetett, amikor Adlera beöltözött az ő régi maskaráiba, amik hatalmasak voltak rá, ráadásul borzasztóan festett a divatjamúlt ruhakölteményekben. "
Kérdésem: mi a szerepe az anyának? Miért kellett megismernünk, hiszen az igazi főszereplő a lánya. Mi a szerepe ennek a mondatnak? Miért került a műbe? Mit akartál vele éreztetni?

szo, 2013-04-06 06:40 Liliana

Liliana képe

Köszönöm, hogy olvastad.
"Kérdésem: mi a szerepe az anyának? Miért kellett megismernünk, hiszen az igazi főszereplő a lánya. Mi a szerepe ennek a mondatnak? Miért került a műbe? Mit akartál vele éreztetni?" -- Ha el kell magyarázni, hogy mi a különbség az anya és a lánya között, akkor az egész nem jó. Miért csak a lány lenne a főszereplő, azért, mert végül nála kelt ki?
Még egyszer köszönöm, hogy itt jártál!

Érezd, ahogy a szavak hangjegyekké válnak, és végül láthatóvá válik előtted a dallam!
"Jó boszorkány vagyok, és legyőzöm a gonosz banyákat!"

sze, 2013-04-03 12:08 Obb

1

Ajaj Lil, mintha mindent elfelejtettél volna, ami egyszer szóba került volna egy írás kapcsán, aki ennyi ideje mozog, az ennyivel nem elégedhet meg, rengeteg... ah, hagyjuk :(

szo, 2013-04-06 06:46 Liliana

Liliana képe

Akkoriban naponta írtam, most évente talán két novellát. De igazad van, hagyjuk.
Köszönöm, hogy átszenvedted magad rajta, és a csillagot is!

Érezd, ahogy a szavak hangjegyekké válnak, és végül láthatóvá válik előtted a dallam!
"Jó boszorkány vagyok, és legyőzöm a gonosz banyákat!"

sze, 2013-04-03 12:40 Frostler (nem ellenőrzött)

4

Szia!

Nagyon ötletes és szép történet volt, végig lekötöttek az események, jól kitaláltad és tetszetős volt a kivitelezés is. :) Voltak benne ugyan helyesírási és fogalmazási hibák, és ezek miatt adok csak négyest, de maga az alapötlet nagyon ügyes! :)

Gratulálok!

szo, 2013-04-06 06:47 Liliana

Liliana képe

Köszönöm szépen, hogy olvastad, örülök, hogy ötletesnek találod! Köszönöm a csillagokat is!

Érezd, ahogy a szavak hangjegyekké válnak, és végül láthatóvá válik előtted a dallam!
"Jó boszorkány vagyok, és legyőzöm a gonosz banyákat!"

p, 2013-04-12 21:24 Viola

Viola képe
4

Nyelvtani hibák ide vagy oda, az én cseppnyi, megcsömörlött kis lelkemnek ez nagyon jól esett.
Csak néha vetődöm ide, és kegyetlenül cápázgatok az írások közt: első bekezdés után ugrik, ami nem fog meg - esetleg még belelapozok a kommentekbe, de nem több. Ez lekötött. Érdekelt, hogy mi van a tojásban - én is szerettem volna egyet - bár a vége inkább egy nagyobb valami kezdetének tűnt. Többet szerettem volna megtudni, ezért sajnáltam, hogy befejezted. Még olvasnék a háborúkról, arról, hogy milyen válogatott csodákat lehet létrehozni ezekkel a lényekkel, mire nem vetemednének azok, akik meg akarják szerezni, miért éppen bezárva van, mikor mindenki azt hiszi, hogy majd az állatka maga repeszti meg a burkot, ki zárta be és hogyan, milyen más alakban léphetnek még elő, ha láthatatlanok, hogy vadásztak rájuk...
Tehát még ha csak fél lábon áll is az írás és egyik szemére vak, nekem akkor is a legszimpatikusabb a mai körben, köszönöm. :)

---------------

"...húzd közelebb a széked a szakadék széléhez, mondok neked egy mesét!" F. Scott Fitzgerald