Az álmokon túl / regényrészlet 1.

"Röviden" a regényről:

Oliver Ralson első látásra átlagos fiatalembernek tűnik, nagyvárosi, olcsó albérletben lakik, gyorsétteremben dolgozik. Ám mindez csupán illúzió, a fiú valójában teljesen más, mint a körülötte élők. Oliver szomorú és reményvesztett, élete éppúgy nem érdekli, ahogy a világ sem, csupán az álmainak él. Mert amint Oliver Ralson lehunyja a szemét, egy teljesen más földön, más világban jár. Egy olyan helyen, ahol sárkányok, manók és tündérek élnek, egy világban, ahol a mágia oly természetes, mint nálunk az elektromosság. Egy világban, melyet sokkal inkább magáénak érez, mint amiben élni kénytelen.
Egy napon teljesül Oliver leghőbb vágya, képzelgései, álmai valóra válnak és számos hihetetlen kaland részese lesz. A világból, melyről gyermekkora óta úgy hitte, csupán az ő fejében létezik, furcsa kis csapat érkezik, a fiú pedig „újdonsült” társai oldalán átlépi a birodalmak közt húzódó kapu küszöbét. Odaát hihetetlen, mégis ismerős világ várja, és rengeteg felfedezésre váró titok, mely elsősorban saját származására vonatkozik. Ám azon túl, hogy Olivernek meg kell találnia önmagát és elvesztett emlékeit, egy sokkalta hatalmasabb kihívás is vár rá. Aghar birodalmában szörnyű háború dúl, melynek kimenetele akár az emberek világára is kihatással lehet. Oliver, illetőleg Odayin Elvoran, ahogy a túloldalon nevezik, lassanként megismeri fajtája rejtett múltját, és saját végzetét. Rájön, semmi sem az, aminek látszik, és a birodalom, mely után úgy vágyódott, aligha jobb az emberek világánál. Míg a fiú mindennapos csatáját vívja a császári udvar hazugságaival és ármánykodásával, rájön, hogy csupán tulajdon vérvonala mentheti meg Aghar világát a pusztulástól és Júlahoortól, az utolsó ősi démontól. De vajon miként dönt majd? Saját fajtáját választja, vagy a száműzöttekét, kik elkeseredett harcuk vívják a démon oldalán, nem tudván, hogy ők maguk is a vesztükbe rohannak. Mi lakik egy fiatalember szívében, ki egész családját, vagyonát, rangját, szerelmét elvesztette, majd száműzték egy olyan világba, ahol kis híján belehalt a magányba. Odayin Elvoran vajon méltó rá, hogy megkapja Aghar leghatalmasabb ereklyéjét az ősöreg, mágikus fa, Shamedaj gyökerei közül? Honnan származik minden élő az univerzumban, mi történt a birodalmak közti számtalan átjáróval, és miért tűnt el a mágia az emberek világából?

***

Mikor az ütött-kopott, koszos busz bedöcögött az állomásra, Oliver megsemmisülten baktatott föl a lépcsőn. Szerencsére akadt ülőhelye, máskülönben tán nem is bírta volna ki a hazautat. Hirtelenjében olyan fáradtság és kétségbeesés lett úrrá rajta, hogy valósággal beájult az ülések közé. Ezután csak bámult, hol a mellette elsuhanó utcákat, házakat, hol pedig saját képmását a mocskos ablaküvegen. Miért ilyen szürke minden? És idegen… Egész életében valami furcsa, piszkosszürke árnyalatban látta a körülötte lévő világot, ám ezúttal még rosszabb volt… Más, nem helyén való, mintha hamis volna… ahogy az arc is, ami visszanézett rá az üvegről.
Oliver fellélegzett, mihelyst végre egyedül lehetett, bár az áhított nyugalomra így sem talált rá. Nem értette miért, de valami különös szorongás lett úrrá rajta, le s föl járkált a szobában, majd régi holmijai közt kezdett kutatni a szekrény mélyén. Nem tudta, mit keres, sőt, egyáltalán az sem jutott el a tudatáig, hogy valójában kutat valami után. Csak akkor nyugodott meg, mikor végre rátalált. Ott volt egy óriási mappában, a szekrény oldalának döntve. Több tucat rajz, festmény között. Oliver régebben szeretett rajzolni, és egész jól csinálta, tehetsége azonban csak és kizárólag a fantáziájában élő dolgokban mutatkozott meg. Ki tudja, talán a világ túl szürke volt ahhoz, hogy lefesse. A rajzok közt akadtak csendéletek, tájképek, mind tele furcsábbnál furcsább lényekkel és növényekkel. Ám mégis a legszembetűnőbb az a különös portrésorozat volt, amit Oliver a kezei közt tartott. Mind egyetlen arcot ábrázolt, akadt köztük, ami kicsit gyengébbre sikerült, ám volt olyan is, ami szinte megszólat. Egy különös leány arca nézett vissza Oliver komor tekintetére, bőre színe szürke volt zöld árnyalatokkal. Enyhén mandulavágású, hatalmas szemei koromfeketék, akárcsak gyönyörű, selymes haja. Fürtjei közül, amiket különféle korongokkal és tollakkal díszített, hosszú, kecses fülek kandikáltak elő. A fiú sokáig nézte a képeket, lassan megnyugodott, csupán keze remegett. Fejében ismerős, kedves hang szólt a régmúltból:
„Már megint manókat rajzolsz, Oliver, drágám?”
Manókat… A fiú elfintorodott, majd a képeket visszatette a mappába. Ahogy újból végiggondolta a nap eseményeit, egyre inkább biztos volt benne, hogy a körülötte élőknek igazuk van. Vele valami nagyon nincs rendjén. Végül fogta magát és lefeküdt aludni, még korábban, mint tegnap.
Nem tudta, hogy ébren van-e, vagy csak álmodik. Az ágyában feküdt, sötétség vette körül, csupán az ablakon szűrődött be némi fény, minden bizonnyal a közeli üzlet neonreklámjai. Oliver felült, majd maga sem tudta miért, de kikászálódott a takarója alól és botladozva a szoba közepére sétált. Már ekkor érezte, hogy valami nem stimmel vele.
Hirtelenjében éles fény tódult az arcába, mire újból képes volt látni, minden megváltozott körülötte. Eltűnt a félhomály és a szoba szürkesége, helyét észvesztő színkavalkád vette át. Hasonló volt ahhoz, amit az étteremben látott, csak épp sokkal hatalmasabb, intenzívebb. És… körbevette, határozottan bekerítette, csapdába ejtette. A kavargó, forgó, nyúló színkavalkád mindenre rátelepedett, a bútorokra, a falakra, a csillárra, mintha egy láthatatlan kéz dolgozott volna hatalmas ecsetvonásokkal. Mindezek nyomán pedig gyönyörűséges táj bontakozott ki, erdők, mezők, vízesések, Oliver csak bámult, cseppet sem félt. Pedig a színes kavalkád egyre inkább közelített felé, vészes gyorsasággal, majd mielőtt még feleszmélhetett volna, a hullámok átcsaptak fölötte. Ő maga is részese lett ennek a festett világnak, ezt azonnal érezte, és látta is. Lenézett a lábára és kezeire, pizsamájának már nyoma sem volt, furcsa, hosszúszárú csizmát és nadrágot viselt. Ujjai hihetetlenül megnyúltak, bőre színe zöldesszürkés árnyalatokban pompázott. Vajon az arca… milyen lehet? A fali tükörnek már hűlt helye volt, a szobája teljesen eltűnt körülötte, helyét egy varázslatos, virágokkal teli domboldal vette át. Arcát tehát nem tudta megnézni, csupán vállaira omló, fekete fürtjeit látta. Ám nem is foglalkozott sokáig külsejével, a körülötte lévő világ teljesen lenyűgözte. Még soha nem látott ehhez fogható színeket, különös madarak röppentek tova az égen, énekük andalító volt… és ismerős. A távolból, a rózsaszín horizonton egy kastély és város képe bontakozott ki, az égbolton furcsa szerkezetek szálltak… Minden lenyűgöző és csodálatos… mégis… hirtelenjében különös érzés hasított belé. Egy érzés, ami mindent kitörölt a fejéből. Tudta már… ott van ő is… érezte, és hamarosan láthatta is. Kecses alak tűnt fel a domboldalon, feléje közelített, mintha a szél sodorta volna magával. Oliver figyelt, szíve a torkában dobogott. A lány hófehér ruhát viselt, olyan volt, akár egy angyal, hollófekete hajzuhataga valóságos fátyolként lobogott körülötte az édes szélben. Arca, mint egy formás vízcsepp, gyönyörű és tündöklő, szemei fekete, ragyogó gyémántok. A fiú úgy érezte, még soha nem látott nála szebb teremtést, hihetetlenül boldog volt, mégis, torkát sírás fojtogatta. A lány rezzenéstelenül nézett, tekintetében különös bánat ült. Végül elmosolyodott, szemeibe a vidámság csillogása költözött majd az égre tekintett. Mintha csak ezt mondta volna, Oliver szinte a fejében hallotta: „Lásd, nézz föl!” Bár nehezére esett elszakadnia az angyal látványától, a fiú is az égre emelte a tekintetét. Megérte, olyasmit látott, ami lenyűgözte, szíve ismét majd kiugrott helyéből. Az ismerős világ újabb szeletét tárta föl előttük, a magasban, bíborszín fellegek közt lángoló főnixek szálltak tova, szinte egybeolvadtak a nap sugarával. Kecses pegazusok a szél szárnyán szálltak, nem messze tőlük, a vízesés felett pedig óriási szörnyeteg, egy sárkány röppent tova a horizonton. Kis idővel később Oliver ismét a lány felé pillantott, de már késő volt. A színes világ szertefoszlott előtte, minden lakójával és csodájával.
A színek visszahúzódtak oda, ahonnan jöttek, semmi más nem maradt utánuk, csupán a szürke falak és a szoba berendezései. Mikor a fiú magához tért, a szoba közepén ácsorgott, úgy pislogott maga köré, mintha álomból ébredt volna. Talán úgy is történt… Minden esetre csalódottsága leírhatatlan volt, oly hatalmas ürességet érzett a szívében, hogy ezúttal valóban elsírta magát.

***

Minden ugyanúgy történt, ahogy általában. Oliver felszállt a buszra, ülőhely nem lévén majd félórát himbálózott ide-oda az ülések közt, a kapaszkodót markolva. Az állomás mozgólépcsőjén közömbös ábrázattal utazott, ahogy más városiaktól látta, pedig félt. Maga sem tudta, miért, de gyermekkorától kezdve valami különös félelemmel nézett a mozgólépcsőre. Mióta Sharstonba költözött és nap mint nap használnia kellett… megszokta. A metró is tömve volt, Oliver ismét ácsoroghatott. Mégis, ezt a járművet sokkal jobban szerette, a sötétben, az állomások közt robogva mintha egy teljesen más világban jártak volna. A fiú elbűvölten nézte a mellettük elsuhanó fényeket, bár a fülkében egy talpalatnyi hely sem volt, mégis teljes csönd uralkodott, csupán a kocsik zakatolását lehetett hallani. Minden a megszokott volt, egészen addig, míg váratlanul minden fény kialudt a metrószerelvény belsejében. Az utasok részéről némi morgolódás következett, néhányan káromkodva rakták el aznapi újságjuk. Tudták, ha valami elromlik, azt nem egyhamar javítják meg. Ettől eltekintve minden ugyanúgy zajlott tovább, ahogy eddig, közömbös tekintetek és néma csönd. Oliver is tovább bámulta a kint tovasuhanó fényeket, az alagút falára szerelt kicsi lámpák hihetetlen sebességgel peregtek a szeme előtt. Még egy és még egy és még egy… vég nélkül, rendületlenül. Mintha valaki egy zseblámpával villogtatott volna az arcába. Aztán hirtelen… ismét rátört az a furcsa érzés. Legelőször arra gondolt, hogy a sötétben talán senki nem veszi észre, mire elérik a következő megállót, újból normális lesz. Ám a látomások ezúttal elmaradtak. A fiú az utasok felé fordította a tekintetét, álmatagon bámult végig az ácsorgó embereken. Senki nem törődött vele, két férfit kivéve. Oliver nem szokott hozzá, hogy leplezetlenül bámulják, a városi ember, még ha meg is nézett magának valakit, azonnal elfordította a tekintetét, ha áldozata észre vette. Ez a két ember azonban más volt. Egyikük ült, a másik mellette ácsorgott, kissé esetlenül kapaszkodott az ülőhelyek mellett felszökkenő oszlopban. Mindketten ősrégi, már-már antik darabnak számító esernyőt szorongattak a kezeik közt… pedig nem is esett már vagy hetek óta. Egyértelmű helyzet volt, őt bámulták, még csak meg sem próbálták leplezni. Oliver megborzongott, nem tudta, miért. Bár a két férfi kétség kívül meglehetősen félelmetes látványt nyújtott. Mindkettő kigyúrt, magas ember volt, épp csak a homlokukról hiányzott a felirat: Verőlegények és pénzbehajtás. Mindezeken túl még látott bennük valamit… valamit, ami félelmetes és ismerős. Oliver esetlenül toporgott a helyén, bár tudta, hogy azt kéne tennie, de egyszerűen képtelen volt tekintetét levenni a két emberről. Így a változást nyomon követhette az elejétől egészen a végéig. A két férfi feléje indult, lassan furakodtak előre a tömegen, arcuk, ruházatuk hirtelenjében különös átalakuláson ment át. Utcai öltözékük, az egyszerű farmer és póló éjfekete páncéllá vált, díszes mellvértjük meg-megcsillant az elsuhanó lámpák fényében. Hófehér hajuk a vállukat érte, borostyánszín szemeik valósággal világítottak a félhomályban. Már megint egy látomás… Oliver összerezzent. Látomás… de oly valósághű… Hamarosan rájött, hogy ez teljesen más, mint az eddigiek. A két férfi valóban ott volt, az utasok kitértek az útjukból, előre engedték őket, ám teljes közömbösséggel tették mindezt. A fiú hamar rádöbbent, hogy senki más nem látja azt, amit ő. A felfegyverzett, páncélos alakok elől már mindenki fejvesztve menekült volna. Vagy ki tudja, talán még ezt is megszokott közönnyel figyelnék... A két ember… jöhetett volna akár egy filmforgatásról… vagy valami fantasy találkozóról… Oliver fejében lázasan keringtek a gondolatok, közben a két férfi egyre közeledett felé, arcán pedig továbbra is táncoltak a kinti lámpák fényei. A villanások már olyannyira zavarták, hogy fizikai rosszullétet érzett. Nem sok kellett volna hozzá, hogy összeessen, a körülötte lévő világ összefolyni látszott előtte. A különös, páncélt viselő alakok végül a közelébe értek, Oliver szinte semmi mást nem látott, csupán a penge villanását a lámpák fényében. Fájdalom hasított az oldalába, ezzel egy időben pedig éles, fülsértő csikorgás kelt életre a fülkén kívül. A vonat lefékezett, olyan váratlanul, hogy minden utas a földön kötött ki, még azok is, akik a helyükön ültek. A metrószerelvényt hamarosan jajgató, káromkodó, sikító emberek lepték el, és teljes sötétség. Oliver is a padlón feküdt, alig tudott magáról. Csupán azt érzékelte, mikor valaki az arcába világított egy zseblámpával:
—Héj! Fiatalember, jól van?—a kalauz aggódó tekintettel nézett végig a fiún, véres kabátja azonnal szemet szúrt neki. A férfi villámgyorsan előkapta a rádióját és beleordított:—Jöjjenek a kettes kocsihoz, súlyos sérült!—Oliver kábán pihegett, a körülötte mozgolódó embertömeg hamarosan óriási, egybefüggő masszává vált, végül elsötétült előtte minden.

***

Már napok óta furcsán érezte magát, nem tudta megmagyarázni, de mintha várt volna valamire… vagy valakire… Mint mikor nevezetes nap, karácsony, vagy születésnap közeledik, esetleg létfontosságú vizsga, sorsfordító esemény. Oliver a fürdőszobában, a tükör előtt ácsorgott, képmását figyelte már vagy egy teljes percen keresztül. Saját maga sem értette, miért. Általában kerülte önmagát, sohasem sikerült túltennie magát azon a rendkívül zavaró érzésen, hogy egy idegen arc les vissza rá a tükrön túlról. Gyerekkori fóbiájától már megszabadult, pontosabban nem is emlékezett rá, mekkora hisztit csapott legelőször, mikor Cecil néni a tükör elé vonszolta. Bár azt meg kell hagyni, mindig is érzett valamiféle megmagyarázhatatlan idegenkedést eme fényes, különös felület iránt, sötétben például gyakorta letakarta valamivel. Kezdetnek megmosta az arcát majd megtörülközött, borotválkozással még nem kellett sokat vesződnie, azt a néhány pihét hébe-hóba eltűntette az álla alól és máris szalonképesen nézett ki. A másodpercek tört része alatt történhetett, Oliver ezúttal nem látott semmiféle fényt, vagy színes kavalkádot. Egyszerűen csak kinézett a törülköző mögül és ott volt. Furcsa szerzet bámult vissza rá a tükrön túlról, a fiú nem ember volt, valami más… Hosszú, koromfekete haja meztelen vállát érte, bőre színe, akár a hamu, hegyes fülei kikandikáltak fürtjei alól, amiket tollakkal és különféle korongokkal díszített. Arcán kacskaringós tetoválás futott végig, mellkasán nem különben, ám itt az ábrákat jókora forradás szelte ketté. Oliver cseppet sem ijedt meg, kezdetben közömbösen szemlélte a tükörből pislogó alakot. A fiú ugyanúgy állt, akárcsak ő, kissé meghajolva, fejét lehajtva, kezében Cecil néni gondosan összehajtogatott, fehér törülközőjét tartotta. Végül Oliver vette a bátorságot és jobb kezével a tükör felé nyúlt, az ismeretlen is ugyanígy tett. Egyikük sem érintett mást, mint hideg, párás felületet. Aztán a látomás egyetlen pillanat alatt szerte foszlott, mihelyst hangos kopogtatás kelt életre a fürdőszoba ajtaján.
—Oliver, kedvesem. Odabent vagy?
—Igen…
—Igyekezz, ha azt akarod, hogy bevigyelek a városba… Valami gond van?—az asszony persze azonnal kiérezte nevelt fia hangjából, hogy valami nem stimmel odabent, így anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, a fürdőbe nyitott. Oliver a dereka köré csavart törülközővel ácsorgott a mosdó fölött, holtsápadt arca duplán fénylett a félhomályban, egyik a tükörből, a másik teljes valójában.
—Mindjárt megyek.—mondta a fiú egyszerűen és összeszorított szájjal elfordult, ezzel jelezvén, hogy cseppet sem igényli nevelőanyja társaságát, pláne hívatlanul.
—Rendben, odalent leszek…—Cecil néni gyorsan visszavonulót fújt és kihátrált a fürdőből. Oliver ismét egyedül maradt, tükörbeli képmására pillantott. Minden normális volt… vagy mégsem? Különös felfedezést tett… Vajon mitől van, hogy az a furcsa szerzet, a fiú a tükrön túlról… ismerősebb neki, mint tulajdon képmása… Oliver megérintette a helyet a mellkasán, ahol a forradást látta pár perccel ezelőtt, persze semmit nem érzett.

***

A jacht feltűnése ismét felbolydult méhkassá változtatta a Tűzsirály fedélzetét, Oliver nem értett a hajózáshoz, annyit azonban még ő is észre vett, hogy a vitorla és rengeteg kötél közt vergődő legénység minden bizonnyal a legnagyobb sebességet igyekezett kicsikarni az apró vitorlásból. A fiú ide-oda kapkodta a fejét, úgy figyelte őket, ekkor történt. Ezúttal kicsit más volt, mint az elmúlt hónapokban, nem látott különös fényeket, vagy színkavalkádot, egyszerűen csak megváltozott a szeme láttára minden, egyetlen pillanat alatt. Hirtelenjében egy háromárbocos, kecses vitorláson találta magát, a hajótest, a padló valami igen különleges, vörös árnyalatú fából készült. Az ócska, ember alkotta tákolmánynak nyoma sem volt, helyét valóságos műalkotás vette át, egy idegen nép keze munkája. A körülötte burjánzó organikus minták és formák első látásra valóban kaotikusnak tűntek, különösen az ember vitorlás szürkesége után. Ám Oliver hamar rájött, hogy minden egyes apró motívumnak, mintának megvolt a maga helye és funkciója. Az orrárboc alatt, orrdísz gyanánt egy tovasuhanó sirályt faragtak, a madár hatalmas szárnyai felkúsztak egészen a hajótest feléig, így külső szemlélő számára úgy tűnhetett, mintha a Tűzsirály valóban röpült volna a tenger hullámai felett. Repült… de mégsem elég gyorsan. Erre a pár pillanatra nem csupán saját vitorlásuk mutatta meg valódi alakját Oliver számára, hanem az őket üldöző jacht is. A varázsló hajója óriási volt, egy tengerjáró szörnyeteg, teste és árbocai éjfekete, a kabin ajtaja fölé akasztott lámpásokban zöld lidércfény táncolt. Akár egy elátkozott kísértethajó, úgy suhant a vízen, mégis hasonlóan gyönyörű volt, akárcsak a Tűzsirály maga, igazi műalkotás. Bár a látvány lenyűgözte, Oliver mégis elfordította a fejét, tekintetével Lianit kereste. Igazából nem is gondolt bele, miért. Túl rövid idő volt ez ahhoz, hogy megfogalmazza magában a leány eredeti külsejére vonatkozó kérdéseit. Valóban nem gondolt rá… Körülötte mindenki megváltozott, új külsőt kapott Tiburontól kezdve a hajósinasig, ám Oliver csupán egyvalakit látott. A hajó elejében, oly közel az orrárbochoz, hogy a felkorbácsolt hullámok permetje szinte az arcát érte, ott állt az angyal. Az angyal az álmaiból és a festményeiről. Fekete haja hatalmas, vészjósló vitorlaként lebegett a szélben, elegáns ruha helyett nadrágot és mellvértet viselt, ám ezen öltözékben is oly kecses, gyönyörű volt, hogy Oliver órákig nézni tudta volna. Liani háttal állt a fiúnak, arcát a messzi horizontra függesztette. Talán megérezhette, hogy figyelik, mert hirtelenjében megfordult, ám ebben a pillanatban a látomás is szertefoszlott, minden visszanyerte az emberek világának illúzióját. Liani smaragdszemeit Oliverre meresztette, fehér, szeplős arcát pirosra csípte a hideg tengeri levegő. A fiú rögtön elkapta a tekintetét, nem tudta, mit mondhatna. Úgy érezte magát, mintha leütötték volna, kábán ácsorgott a korlát mellett, már a tengert sem figyelte. Hosszú perceket töltött el ebben az állapotban, így igencsak meglepte, mikor előttük, a végeláthatatlan óceánon egy különös, kiterjedt ködfolt bukkant föl. A partot már jócskán elhagyták, Sharston közelében gyakori volt az esős, ködös időjárás, előfordult, hogy a strandot is vastag, szinte áthatolhatatlan ködfelhő burkolta. Ám aznap sütött a nap, vagy legalábbis meglehetős gyakorisággal bukkant elő a felhők mögül, és a széljárás is kedvező volt. Oliver tehát nem értette, miként került oda az a bizonyos ködfolt. Szívesen kérdezett volna, de nem mert. És értelmét sem látta. A Tűzsirály egyenesen a szürkület felé siklott, hamarosan minden eltűnt körülöttük, a nap, a felhők, a szél, még maga a tenger is. A vitorlák dologtalanul, petyhüdten csüngtek az árbocról, a hajót sűrű, szürkésfehér fátyol lepte be, Oliver szinte az orráig sem látott. Senki nem mozdult, mintha hirtelenjében nem csupán az óceán tűnt volna el, hanem a vitorlás egész legénysége is. A fiú nem bírta tovább, botladozva Liani mellé somfordált, aki jó kapitányhoz méltón még mind helyén, a hajóorrban ácsorgott.
—Mi ez?—kérdezte Oliver suttogva, nem akarta hangjával megtörni a kísérteties csendet. Választ persze most sem kapott, a lány feszülten figyelte az előttük gomolygó ködfelhőt. A fiú nyugtalanul téblábolt le s föl, a szürkületből hamarosan a fedélzetmester és maga Tiburon is előbukkant, mindannyian vártak valamire. Kis idő múlva Oliver is megtorpant, az elétáruló látvány olyannyira ledöbbentette, hogy még lélegezni is elfelejtett. A sűrű ködből egy hajó bukkant elő, vörös volt, akár a Tűzsirály, ott úszott közvetlenül előttük, a két vitorlás orra szinte összeért. Ám nem ez volt egyetlen furcsaság, a másik hajó fedélzetén négy ember ácsorgott, három férfi és egy lány, Oliver hamarosan saját, rémült képmásával szembesült a különös, tükröződő felületen. Bár tengeren sosem járt, nevelőapja gyakorta szórakoztatta legendákkal és tengerésztörténetekkel, Oliver számára hirtelenjében minden világossá vált, mihelyst eszébe jutottak az ismert mese sorai: „Jól vigyázz, tengerész, a világnak végén, hol megpillantod hajód és saját magad, óvakodj a ködtől, mert azon túl démonok és szörnyetegek várnak. Ha a végtelen óceánon szembe találkozol önmagaddal, ragadj lapátot és fordulj vissza, mert a szelet vitorláidba hiába várod.” Oliver dermedten ácsorgott a különös átjáró küszöbén, a Tűzsirály orrárboca és vitorlája már eltűnt a túloldalon, hamarosan ők következtek. A fiú pár pillanatig egész közelről látta saját képmását, majd minden összemosódott előtte, mintha a tükör felülete hirtelenjében összeolvadt volna, akár egy olcsó, vásári nyalóka. Fogalma sem volt, teste hová lett abban a néhány szívdobbanásnyi időben, ám tudata tökéletes működött. Oliver fejében pedig ez járt: Miféle világ várja a ködön, az átjárón túl? Az álmain túl.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2008-01-08 18:33 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Ígéretesnek tűnik a történet, kellően misztikus és felkelti a kíváncsiságot.
Egyelőre nem sokat értek belőle, de nyilván a további részletekkel együtt majd összeáll a kép.
A szöveg stílusa jó, hibát alig találtam, viszont zavaró a tagolatlanság. Sokkal könnyebben lehetne olvasni, ha jobban tagolnád.
Várjuk a következő részletet!

k, 2008-01-08 23:30 Lucas

Lucas képe

Hogyan lehet tagolni beküldésnél? Erre még nem jöttem rá...
Eve, szerinted jó ötlet volna, ha felraknék hozzá egy kis ajánló vagy szinopszis félét? Úgy jobban érteni lehetne a sztorit. Félek, hogy a további részletekből sem derülne ki több, mert azokat már az elkövetkezendő eseményekből válogatnám. Épp csak annyit, amennyi a borító hátoldalán is szerepelne. És készüljetek! Ezen kívül még van két regény! És egy készülőben...

EZ nem igaz! Beküldési kód: HANTA Pedig tényleg nem hantázom! Komolyan!

k, 2008-01-08 23:07 isslac

Egész jó kis történet;) Jó lenne ha lenne folytatása.Ha megjelenne megvenném, de ehhez is kell egy kis idö még gondolom.Nekem is haladnom kéne a könyvírással, de majd még elválik az is mi lesz a sztori.Talán majd én is rakok fel részletet. Ha majd megjelenik szólj hogy mikor és melyik kiadónál!

k, 2008-01-08 23:33 Lucas

Lucas képe

Ohh, bár már ott tartanék! Isslac, látom rendszeres olvasóm vagy, köszi! :)

sze, 2008-01-09 14:47 isslac

Az egész úgy kezdödött hogy amikor feljöttem a Karcolatra, és láttam hogy elég sok író és novella van már fent, úgyhogy találomra választottam , hogy mit is olvassak el elöször, és rád esett a választás.Elöször az eredendö bünt olvastam el, aztán jöttek a többiek is. Mostanra már több embernek a novijait olvasom el sorra, és így kialakult egy rendszer hogy kinek is érdemes a novelláit olvasni. Persze igyekszem több olovasó novelláival megismerkedni.

cs, 2008-01-17 16:17 Lucas

Lucas képe

Az első részhez is feltettem az ajánlót.

szo, 2008-02-09 16:47 Aures

Aures képe

Na végre el tudtam olvasni az első részletet.
Első találkozásra: jó, ügyes, mondhatni egyedi, feszes.
Elolvasom a többit is, aztán írok privátban egy hosszabb véleményt. :D
_______________
Behunyom a szemem, hogy lássak.

szo, 2008-02-09 21:53 Lucas

Lucas képe

Köszönöm, várom!