Az álmokon túl / regényrészlet 2.

"Röviden" a regényről:

Oliver Ralson első látásra átlagos fiatalembernek tűnik, nagyvárosi, olcsó albérletben lakik, gyorsétteremben dolgozik. Ám mindez csupán illúzió, a fiú valójában teljesen más, mint a körülötte élők. Oliver szomorú és reményvesztett, élete éppúgy nem érdekli, ahogy a világ sem, csupán az álmainak él. Mert amint Oliver Ralson lehunyja a szemét, egy teljesen más földön, más világban jár. Egy olyan helyen, ahol sárkányok, manók és tündérek élnek, egy világban, ahol a mágia oly természetes, mint nálunk az elektromosság. Egy világban, melyet sokkal inkább magáénak érez, mint amiben élni kénytelen.
Egy napon teljesül Oliver leghőbb vágya, képzelgései, álmai valóra válnak és számos hihetetlen kaland részese lesz. A világból, melyről gyermekkora óta úgy hitte, csupán az ő fejében létezik, furcsa kis csapat érkezik, a fiú pedig „újdonsült” társai oldalán átlépi a birodalmak közt húzódó kapu küszöbét. Odaát hihetetlen, mégis ismerős világ várja, és rengeteg felfedezésre váró titok, mely elsősorban saját származására vonatkozik. Ám azon túl, hogy Olivernek meg kell találnia önmagát és elvesztett emlékeit, egy sokkalta hatalmasabb kihívás is vár rá. Aghar birodalmában szörnyű háború dúl, melynek kimenetele akár az emberek világára is kihatással lehet. Oliver, illetőleg Odayin Elvoran, ahogy a túloldalon nevezik, lassanként megismeri fajtája rejtett múltját, és saját végzetét. Rájön, semmi sem az, aminek látszik, és a birodalom, mely után úgy vágyódott, aligha jobb az emberek világánál. Míg a fiú mindennapos csatáját vívja a császári udvar hazugságaival és ármánykodásával, rájön, hogy csupán tulajdon vérvonala mentheti meg Aghar világát a pusztulástól és Júlahoortól, az utolsó ősi démontól. De vajon miként dönt majd? Saját fajtáját választja, vagy a száműzöttekét, kik elkeseredett harcuk vívják a démon oldalán, nem tudván, hogy ők maguk is a vesztükbe rohannak. Mi lakik egy fiatalember szívében, ki egész családját, vagyonát, rangját, szerelmét elvesztette, majd száműzték egy olyan világba, ahol kis híján belehalt a magányba. Odayin Elvoran vajon méltó rá, hogy megkapja Aghar leghatalmasabb ereklyéjét az ősöreg, mágikus fa, Shamedaj gyökerei közül? Honnan származik minden élő az univerzumban, mi történt a birodalmak közti számtalan átjáróval, és miért tűnt el a mágia az emberek világából?

***

A terem óriási volt, míg Nahuatli és barátai az oszlopcsarnokok közt jártak, nem is látták a végét, pedig népük az elmúlt korok alatt rendkívüli képességre tett szert. Sötétben is úgy használták szemük, mint más fajok nappali világosságban. Óvatosan haladtak előre, mivel tapasztalták már néhányszor, hogy őseik furmányos csapdákat is hátra hagytak örökségük védelmére. A krónikák úgy szóltak, hogy a régi csarnokok többsége a föld alatt élő, különféle szerzetek sorozatos támadásai miatt ürültek ki. Sőt, egy ízben, még a korai időkben, a wyor nép uralkodója is kísérletet tett arra nézvést, hogy örökre eltüntesse elűzött testvéreit még a föld alól is. A kis csapat rémségesnél rémségesebb faragások közt folytatta útját, az oszlopokról, falakról ősidők szörnyei lestek rájuk. Emiatt is óvatosan haladtak, bár a sötétben kiválóan láttak, azért nehéz volt eldönteniük, melyik árnyék él, és melyik alussza évezredes álmát kőbe vésve. Ám amint elértek a templom túlfelére, ahol hatalmas, cirádás oltár várt rájuk, figyelmük is lankadt és egyetlen pontra szegeződött. A lépcsősor tetején torz, védelmező angyalok körében ott állt az, amiért jöttek. A tükör óriási volt, akár maga Nahuatli is átléphetett volna rajta anélkül, hogy fejét lehajtotta volna. Pedig a férfi fajtájának egyik legkiválóbb példánya volt, mind magasság, mind erő terén. Eszét pedig pótolták társai, különösképp a furmányos Hupia. A kis csapat lecövekelt a lépcső aljában, innen tekintettek föl az ereklyére. Legendáik úgy tartották, hogy a tükör az ősi átjáró egy darabja volt. Most cirádás keretbe foglalva aludta évezredes álmát. Igen, valóban aludhatott, felülete leginkább szürke, halott kőnek tetszett. Mivel az akanik hasonlóan tartottak a tükröktől akár a wyor nép, még a sokat próbált kalandozóknak is gondot jelentett, miként közelítsék meg.
—Egyszerű, sorsot húzunk.—jelentette ki Acu, aki Hupiához hasonlóan leginkább alvilági tudománya révén segítette csapatát a nehéz időkben. Természetesen kiváló harcos is volt, máskülönben aligha élte volna túl az utat. A többiek csupán mormogtak az ötlet hallatán, jól tudták, hogy társuk akkor is csalt, ha egyszerű, barátságos kártyapartit játszottak tét nélkül. Nyílván valóan semmi kedve a tükör közelébe merészkedni, ezért ajánlotta föl a sorshúzást.
—Egyáltalán… minek nézzük meg közelebbről? Elvégeztük a dolgunk… megtaláltuk… Elvinni nyilvánvalóan nem tudjuk.—Emar, a csapat varázslója, mint mindig, most is bölcsen szólt. Persze hiába, ahogy általában.—Ez már az uralkodó dolga, és a mesteré.
—Ne mond, hogy téged nem érdekel, mi a fene ez.
—Tudjuk, mi ez. A Fekete Tükör. Átjáró Júlahoor birodalmába.—Hupia pár lépést közeledett a lépcső felé, elgondolkodva nézett fölfelé.
—Fekete Tükör… én semmi feketét nem látok benne. Olyan, mintha… kővé vált volna, vagy ilyesmi.
—Hát épp ez az, amiért… nem kéne közelebbről szemügyre vennünk… Valami… rosszat érzek.
—Te mindig rosszat érzel, Emar.—mormogta Nahuatli majd elindult fölfelé a lépcsőn. A varázsló fintorogva elfordította a fejét és ezt morogta magában:
—Naná, ha a közelemben vagy.—a fiú félreérthetetlenül célzott vezetőjük meglehetősen barbár külsejére, és szagára. Na nem mintha nekik az lett volna a legnagyobb gondjuk, hogy fürödjenek útjuk során. A többiek kicsit fellélegeztek, mikor a férfi döngő lépteivel a tükör felé indult, örültek, hogy magára vállalta. Bár ha ilyesfajta helyzetbe kerültek, mindig ez volt a dolog vége. A nagy Nahuatli feláldozza magát… Persze, a dicsőség is neki jutott. Hallott valaki éneket a szépséges Hupiáról, vagy a csavaros eszű Acuról? Vagy épp a nagyhatalmú Emarról? Hát nem igen. Pedig már majd egy évszázada rótták együtt a kalandorok útját. A férfi igen hamar feljutott a lépcső legtetejére, ott megtorpant és tekintetét a tükörre szegezte. Megvizsgálta a keret faragásait, sikító, vak, rettenetes maszkok néztek vissza rá. Az oltár mellett arctalan, szárnyas lények szobrai álltak, kik ősidők óta védelmezték e helyet. Nem szívesen ismerte be, de önmagának is igen rossz érzése támadt, különösen a tükör közelében, mintha… Gondolatmenetében azonban nem juthatott tovább, hirtelenjében, mintha csak egy óriás nyitotta volna ki fekete szemeit, a tükör felszínébe élet költözött. Emar, aki továbbra is a lépcső aljából figyelt, leginkább ahhoz hasonlította a jelenetet, mint mikor a kővé vált személy kiszabadul börtönéből, visszakapja húsát és vérét. A tükör szürke felszíne eltűnt, helyébe koromfekete üresség lépett. Csupán aki közel állt hozzá, Nahuatli látta, hogy a fekete semmi álcája valóban egy tükör felszínét rejti. Bár rossz érzése tovább fokozódott, képtelen volt legyűrni kíváncsiságát. Nem csupán a környező termet, hanem önmaga hasonmását is viszontlátta a túloldalon. Akár egy valódi tükörben, csupán minden fekete volt és valahogy… üres.
—Mi történik?!—hallotta Hupia hangját odalentről.
—Semmi.—kiáltott vissza a férfi.—Valóban semmi, csak…—érezte, hogy már épp eleget látott, tudta, jobb, ha távozik, elhátrál… Ám valami különös módon képtelen volt rá, hogy akár egyetlen lépést is tegyen, mintha tagjaiba szörnyű tompultság költözött volna. Talán csupán a döbbenet tette, vagy valami átok, nem tudta. Csak nézte, bámulta önmaga torz képmását. A többiek odalent már csupán annyit láttak, hogy karok ezrei nyúltak ki a tükör felszínéből, furcsa, groteszk csápok, megragadták a férfit és húzták a fekete semmi felé. Nahuatli küzdött, minden erejét latba vetette, ám mire társai segítségére siettek, addigra felsőtestét már elnyelte a végtelen üresség. Nahuatli egy teljesen más világot látott odaát, rémálmai elevenedtek meg a szeme láttára. Káosz, szörnyű sötétség vette körül, a sötétben oly rémséges szörnyetegek mozogtak, hogy még a hős akani férfi is kis híján meghalt félelmében. Bár testének fele a túloldalon maradt, mégis úgy érezte, mintha odaát járna, futna az életéért. Messze a távolban egy alagút végét látta, ahol vöröses fény pislákolt. Hangok ezrei üvöltöttek a fülében, mégis egy kitűnt mind közül.
—Nahuatli, az akanik népéből…—a többivel ellentétben ez a hang kellemesen lágy volt, se nem férfié, sem nem nőé, mégis egészen érzékei legmélyére hatolt. Hirtelenjében erős rántást érzett a testén majd pár pillanat múlva ismét saját világában volt. Társai nem hagyták cserben, bármily erősen is húzta magába a fekete üresség. Míg Hupia és Acu tartották a testét, Emar bevetette hasznos bűbájainak egyikét. A varázsló mozdulatai nyomán aranyszínű kötél teremtődött a semmiből, minek egyik vége Nahuatli dereka köré, a másik pedig az oszlopok egyikére tekeredett. A mágikus kötelék eztán folyamatosan zsugorodott, rövidült, olyan erővel rántva magával a férfit, hogy pár pillanat alatt kiszabadították a tükör fogságából. Miután Nahuatli kibucskázott a sötétből, társaival együtt legurult a hosszú lépcsősoron. Mire földet értek, mindannyian össze-vissza ütötték magukat, de legalább sikerrel jártak. Hupia a lehető leggyorsabban összeszedte magát és a férfi fölé hajolt. A hatalmas Nahuatli eszméletlennek tűnt, szemei nyitva voltak ugyan, ám egy cseppnyi fény sem parázslott bennük.
—Életben van?—kérdezte Emar, sajnos a gyógyításhoz nem értett.
—Azt hiszem…—Hupia meghallgatta a férfi szívverését, semmi különöset nem tapasztalt. Ezután a fejét vette szemügyre, olyan sérülést sem talált, ami az eszméletvesztést okozhatta volna. Végül pár perc elteltével Nahuatli visszanyerte az öntudatát, szemeibe narancsos fény költözött:
—Megvagy..?—hallotta az asszony suttogását.
—Igen…
—Mit láttál odaát?
—Én… nem… nem tudom… De tűnjünk innen.—barátai felsegítették a földről majd azonnal a kijárat felé indultak. Egyedül Emar tekintett még vissza a különös tükörre, felülete semmit nem változott azóta, hogy a férfi a közelébe ment. Olyan volt, akár egy átjáró a csillagokba, a fekete világmindenségbe. Nem öltötte fel újra halott kőmaszkját, valóban felébredt.
Bár Nahuatli csapatának lényegesen kevesebb idejébe került hazajutnia, mint megtalálniuk Hokadalaj elveszett templomát, a Fekete Tükör még hónapokon át várt csöndes magányában, míg újra látogatói érkeztek. Ezúttal egy egész sereg zavarta meg nyugalmát, a hatalmas csarnok valóságos táborhellyé változott. Maga Memmon mester, a hatalmas mágus vezette csapatát a templom belsejébe. Mikor odahaza fülébe jutott, hogy megtalálták az ősi templomot, benne pedig a tükröt, azonnal útnak indult. Sokáig nem is igen akarta elhinni, hogy a sok balszerencse után végre rájuk mosolyogtak az Ősök. A visszatérő kalandozócsapat ugyan figyelmeztette őket, hogy valami szörnyűség lakik a tükrön túl, ám a mester csupán mosolygott rajtuk. Hisz minden tükör mögött démonok laktak, így volt ez már a korok kezdete óta. Pontosabban azóta, hogy Júlahoor a tükrön túlra űzetett. Igen, Júlahoor, ő volt győzelmük záloga, az utolsó ősi démon, kinek szíve még a mellkasában dobogott. Memmon mester tudta, hogy borzalmas dologra vállalkozik, aminek kimenetele bizonytalan, ám az életét is föláldozta volna népéért. Miközben varázserejű rúnákat rajzolt a templom kövezetére és szent énekekkel készítette föl magát az utazásra, társai és a katonák is biztosra vették, hogy pont erre készül. Meghal értük, a népéért. Senki nem hitte, hogy sikerrel járhat. Ha valakit csapdába ejtett a tükrön túli világ, onnan nem volt visszatérés. Ennek ellenére az öregúr oly bátran, büszkén lépdelt fölfelé a lépcsőn, mintha csak egy kitüntetéséért igyekezett volna, a tükrön is önmaga lépett át, magabiztosan, felszegett fejjel. A katonák ugyan már nem láthatták, ám amint Memmon mester átcsusszant a másik világba, elbizakodottsága azonnal lefagyott arcáról. Káosz és zűrzavar vette körbe mindenhonnan, ahogy azt a nagy Nahuatli is tapasztalhatta annakidején. A férfi a földre kuporodott, úgy óvta fejét a tovaröppenő démonoktól és egyéb lényektől. Nagyhatalmú varázsló volt, ám akkor valahogy eszébe sem jutott, hogy megvédhetné magát. Kis idővel később arra lett figyelmes, hogy minden elhalkult körülötte. Fölnézett, semmi mást nem látott maga körül, csupán végtelen feketeséget. Azaz mégsem, a távolban fölfénylett az alagút vége. Memmon mester a vörös fény irányába indult, nem tudta, hová tűntek a lények, akik annyian voltak, hogy valósággal burjánzottak körülötte… ám jó jelnek tekintette mindezt. Az öreg mágus hamarosan elérte az alagút végét, egy vörös fénnyel megvilágított terembe jutott. Azonnal észre vette, hogy Hokadalaj templomának pontos mását látja maga előtt, ám a roppant csarnokban fordítva volt minden, mintha csak egy tükörből nézte volna. A lépcső legtetejébe cirádás trónszéket állítottak, az ősrégi, torz, csavarodott minták közt ott ült ő, maga Júlahoor, az utolsó, hatalmas démon, ki a földet járta egykoron. Júlahoor nem volt sem férfi, sem nő, hisz a démonok nemtelen lényekként születtek a világ kezdetén, mégis valami olyan hihetetlenül erős vonzalmat ébresztett a terembe lépő férfiban, amit egyetlen akani asszony sem volt képes elérni évszázadokon keresztül. Pedig mondhatni, a hatalmas mestermágus körül bizony fajtája legszebbjei sündörögtek. Júlahoor teste egy szörnyetegé volt, vérvörös bőrén izzó erek futottak át, melyek lüktettek, akár a mellkasa mélyén dobogó szíve. Hosszúkás, ránctalan arcán kéken izzó szemek ültek, haj helyett fura csápok tekergőztek a fején. Teste izmos volt, ám ugyanakkor karcsú is, dereka vékony, csípője széles. Talán leginkább ez adta asszonyi formáit. Memmon mester, mihelyst a lépcső aljába ért, a földre vetette magát és sírt, akár egy gyermek. Ő, a mester mágus, ki soha, senki előtt nem hajolt meg, még királya előtt sem. Ám Júlahoor hatalma, ami még nála is erősebb volt, ebben rejlett. Kiválóan manipulálta a halandók érzelmeit, bárki, aki csak a közelébe ért, képtelen volt mást érezni iránta, mint mérhetetlen csodálatot, hódolatot, és talán szerelmet.
—Ó, hatalmas Júlahoor… miként szolgálhatlak..?—ezek voltak Memmon mester első szavai, mihelyst a földre vetette magát. Eredeti terve, hogy szövetséget ajánl, és népe megmentése azonnal kiröppent a fejéből. Júlahoor sokáig nem mozdult, csupán bámulta az előtte kuporgó férfit, majd elmosolyodott:
—Köszöntelek birodalmamban, Memmon mester. Mikor az a másik… benézett hozzánk, már ekkor tudtam, hogy eljössz. Láttam a gondolatai közt, hogy te küldted. Ezért meghagytuk életét is.
—Ó, hatalmas Júlahoor…—a démon hirtelenjében felkelt trónszékéből és a lépcső aljába sétált, tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a mesterről.
—Tudom, miért jöttél. Népünk hasonlít egymáshoz, mindannyian száműzettünk, megfosztottak minket attól, ami a miénk, elvették szabadságunk. Titeket a föld alá, engem ide űztek, a semmibe. Amit itt látsz, minden csupán illúzió, az én elmém terméke. Időm java részét azzal múlattam, hogy életet adtam teremtményeimnek, elhiheted, sokan vannak. Mond csak, Memmon mester, az akanik népéből, mi van odaát? Elmúltak már azok a korok, mikor a halandók démonok szívét vágyták, hogy hatalmasabbak lehessenek?
—Hatalmas Júlahoor, te vagy az utolsó, az egyetlen…
—Valóban? Ez mókás. Odaát már nem kéne éhezniük a gyermekeimnek és el sem pusztítaná őket senki. Tudom, miért jöttél, szövetségre vágysz. Ahogy én is.
—Mit tehetnék érted, hatalmas Júlahoor?
—Sok mindent. Többet, mint képzelnéd. Hozzásegíthetsz, hogy elhagyjam, elhagyjuk e helyet.—Memmon mester most először pillantott föl megérkezése óta, talán maga a démon engedélyezte neki. Minden esetre a férfi egyenesen Júlahoor kéklő szemeibe nézett. Ha magánál lett volna, minden bizonnyal feltűnik neki, hogy a szörnyeteg tekintetéből hiányzik valami… Valami, ami minden élőében ott van, minden lényében, ki lélekkel rendelkezik. A fény és csillogás, a tükör, melyben viszontláthatjuk önmagunk és cselekedeteink. Júlahoor szeme azonban üres volt, akárcsak tükre, ami trónszéke mögött állt. A mester azonban mit sem vett észre ebből, csupán mélységes szeretetét érezte eziránt a különös lény iránt.
—Mint tudod, kedves vendégem, nem hagyhatjuk el e helyet. Bebörtönzőink jól kifundálták mindezt, ám… valamire nem gondoltak. Ha segítesz nekem, én is segítek rajtad, a népeden. Szavamat adom, hogy minden egyes teremtményem a szolgálatodba állítom, neked pedig olyan hatalmat adok, miről halandó csupán álmodhat.
—Mit tehetek érted?
—Semmiség, apró csekélység…—dünnyögte a démon és újabb sétára indult, lassan körbe járta alattvalóját, mintha csak szemügyre kívánná venni minden egyes porcikáját. Memmon mester időközben feltápászkodott a földről, álmatag szemekkel követte Júlahoor lépteit.
—Csupán a fényed kell, hogy kijuthassunk innen. Átlagos halandóé talán nem volna elegendő, ám a tiéd, Memmon mester, hatalmas és erős.
—A… fényem?
—Igen, ti talán… léleknek nevezitek. Ám hívjátok bárhogy, utána egy leszel közülünk és olyan hatalmat kapsz, hogy már nem lesz rá szükséged többé.—Júlahoor elhallgatott, bár ereje hatalmas volt, bűbáját sosem használhatta, hogy halandók fényét elvegye. Önként kellett adniuk. Memmon mester most először gondolt népére, elméjében képek peregtek, egy dicsőséges, mindent elsöprő hadjáraté.
—Hogy… tehetném meg mindezt?
—Csupán akarnod kell.—újabb csend ereszkedett a teremre, az öregúr dermedten ácsorgott. Júlahoor türelmesen várt, majd mikor eljött az idő, kecses karját a mágus felé nyújtotta. Rettenetes üvöltés visszhangzott a terem falai közt, a lélek utolsó halálsikolya, mielőtt kitépik a testből, mi évszázadokon át hordozta.
Odakint, a túloldalon, a tábort vert katonák semmit nem hallottak a történtekből, mégis a lépcső köré gyűltek, ami a tükörhöz vezetett. Mindannyian éreztek valamit, valami furcsát, valami rettenetest… Hupia, aki újfent elkísérte a csapatot, kikukkantott sátrából, a tömeget látva ő is azonnal a helyszínre sietett. Az első percekben semmi különös nem történt, a tükör felszíne dermedten csillogott. Kisvártatva azonban valami mozgolódni kezdett, a keret díszítése, a furcsa arcok sokasága, mintha életre kelt volna. Vak szemeik pislogtak, néma szájuk ordított, egy láthatatlan szobrász keze pedig újabb testvérük faragta a tükör legtetején. Igen, ez a groteszk mű hamarosan újabb arccal bővült, Hupia elszörnyedve ismerte fel benne Memmon mester képmását. Ezután a keret ismét mozdulatlanságba dermedt. A katonák többsége, bár semmit nem értettek, fejvesztve menekültek, csupán Hupia maradt a lépcső aljában és még néhányan, akik túl kíváncsiak voltak ahhoz, hogy elfussanak. Ezúttal maga a tükör fekete felszíne kelt életre és Memmon mester lépett át rajta. Hasonlóan, ahogy távozott, feszes, büszke testtartással, botjával a kezében. Hupia épp fellélegzett volna, hogy a férfit épen és egészségesen látja, mikor megpillantotta a szemeit. Memmon mester tekintete üres volt, nem tükröződött benne semmi, sem a terem falai, sem a katonák, akiken végignézett, sem Hupia vonzó alakja, sem a csarnok fényei.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2008-01-24 13:55 Eve Rigel

Eve Rigel képe

Na, megérkezett a második rész. :)
Mivel összefügg az előzővel, kitettem, és majd csak ezután véleményezem.
De azért ne tartsa vissza magát senki... :)