Sárkánykard

KARD ÉS SÁRKÁNY
1.rész

-A SÁRKÁNYKARD-

1.fejezet:
Isten hozott Larkinorban.

A kétárbocos egy hónapi hánykolódás után végre befutott Larkinor kikötőjébe. A fedélzetről bevándorlok hada özönlött le a partra. Mind a meggazdagodás, és a jobb élet reményében érkezett ide. Köztük Jarold és két társa.
Ahogy haladtak befelé a városba két kalandor figyelte őket vigyorogva, feltételezhetően már régebb óta élnek itt:
-Nézd már ezt a szedett-vetett bandát! Lefogadom, hogy a fele se éli meg a jövő hetet!
Ez a kijelentés kicsit nyugtalanította Jaroldékat.
Végül az örök egy kisebb térre terelték őket, amely közepén egy asztal állt, mögötte három katona ült. Mikor a tömeg kissé összébb verődött a középső katona felállt majd, hogy a mondandójának nyomatékot adjon krákogott egyet:
-Khm!… Nos… Isten hozta önöket Larkinorban. Bizonyára mindannyian tisztába voltak a szabályokkal mielőtt ide jöttek. Ha nem, akkor most ismertetem őket. Bárki szabadon letelepedhet Larkinor szigetén, ehhez mi biztosítunk házat és némi pénzt. De ha valaki úgy gondolja, hogy mégis elhagyja Larkinort, azt csak úgy teheti, ha megváltja magát a királynál, és kifizeti az 1 milliós váltságdíjat.
Most kérem, álljanak sorba. Diktálják be a nevüket, mi pedig kiosszuk a kezdeti ellátmányúkat, és útba igazítjuk önöket a szállásuk felé.
Órákig tartott, míg végül Jarold sorra került.
-Neved?
-Jarold.
-A szállásod a Nyúzott Vakond utcába van, 56-os ház. Nesze itt a kulcs, és a pakkod.
Jarold elvette a csomagot, és elindult megkeresni új otthonát. Útközben átvizsgálta mit is kapott.
-Csak nyamvadt 30 ezüst? Na, de legalább ez a kisbalta jól néz ki.
Nagy sokára végre megtalálta a nyomornegyedben azt a házat, amit neki szántak. Első pillantásra nem tűnt valami bizalomgerjesztőnek.
-Úgy néz ki, mintha csak azért nem rogyott volna össze, mert a falak még nem döntötték el, hogy merre dőljenek. -jegyezte meg halkan Jarold. Nem merte hangosan kimondani hátha attól is összedől. –De talán belülről jobban néz ki!
Elfordította a kulcsot, és az ajtó nyikorogva kitárult, belépett, és…
Recs!
…mondta a csótány a talpa alatt.
Az amúgy se tágas helység nem volt valami gazdagon berendezve: csupán egy ágy volt benne, ami így is derékból ketté volt törve, vagy inkább vágva, ugyanis a vágás mentén megbarnult vérfoltok voltak. Valószínűleg az ágyal együtt vágták ketté a ház eredeti tulajdonosát egy bárdal, na meg volt még a sarokban egy lyukas vödör WC gyanánt, és persze mindent vastagon belepett a pór.
Neki látott hát, hogy nagyjából rendbe szedje a házat.
Estére sikerült valamennyire elviselhető állapotba hoznia: Néhány centit lefaragott a mindent beborító porrétegből, és kitámasztotta az ágyat középen a falból kipotyogott téglákkal, hogy legalább vízszintes helyzetbe legyen.
Estére eleredt az eső, és Jaroldnak az az érzése támadt, hogy bent legalább annyira esik, mint odakint, ugyanis a tető egy ementáli sajtot megszégyenítően sok lyukat tartalmazott. Sőt bent talán meg a kintinél is jobban zuhogott, mert a szomszédos házak teteje is az ő háza felé lejtett.

Miután másnap átázva felkelt elindult, hogy találkozzon a két társával a megbeszéltek szerint. Brok, és Kucsum már a téren várta őt. Arcukról látszott, hogy nekik se volt valami kellemes éjszakájuk. Legalább vigasztalódott azon, hogy nem csak neki jutott ilyen rossz sors.
-Ne is kérdezzétek! A tető tele van lyukakkal, és kész katasztrófa, amit az előző lakó hagyott hátra!
-Az semmi nálam az előző lakot is ott hagyták. Legalább két hete lehetett már ott az oszló teteme. Képzelhetitek milyen szag volt ott!
-Hozzám meg betörtek az éjjel. Kilopták alólam az ágyat, de még a csízmát is lelopták a lábamról, arról nem is beszélve, hogy az összes pénzem elvitték!
Jarold lenézett, és tényleg hiányzott Kucsum lábáról a csizma.
-Na jó akkor induljunk, gyepáljunk le néhány szörnyet, aztán zsebeljük be tetemeikért a fejpénzt! -kezdeményezte Brok, a többiek pedig helyeslőn bólogattak.
Már egy órája bandukoltak, amikor az egyik sikátorból valami neszt hallottak.
-Pszt! Ti is hallottátok ezt?
-Aha! Lehet, hogy az egyik szörny!
Kézbe vették fegyvereiket, és óvatosan belopakodtak a sikátorba. A szívűk egyre hevesebben vert az izgalomtól, szemük pedig ide-oda cikázott, hogy meglássák a szörnyet, izmaik pattanásig feszültek ugrásra készen, hogy bármelyik pillanatban összecsapjanak az ismeretlen lénnyel.
Ekkor Kucsum észre vette, amit kerestek:
-Hé fiúk ez csak egy patkány!
-Azért ne menj túl közel hozzá! Lehet, hogy veszélyes!
-Á, ugyan mit árthat nekem egy…
Ekkor a patkány a nyakának ugrott, és egy harapással letépte a fejét. A letépet fej helyén sugárba spriccelt a vér, majd az élettelen test eldőlt, mint egy krumpliszsák.
Jarold, és Brok erősebben szorította meg fegyvere nyelét, majd óvatos lassú mozdulatokkal megpróbálták két oldalról bekeríteni a mini szörnyeteget, hogy megbosszulják társuk halálát.
De nem várt fejlemény jött közbe: a szemét alól még több patkány mászott elő. Végül teljesen bekerítették őket.
-Biztos a vérszagra jöttek!
-Aha! Ennyivel nem bírunk el! Van valami ötletet Jarold?
-Naná! Készülj!
Fejszéjével megcélozta az egyik patkányt, amely elállta a kijáratott. A patkány vinnyogva ugrott félre a baltától, ami pörögve süvített át a levegőn, majd tompa puffanással beleállt a földbe. Így rés keletkezett a kis férgek gyűrűjén, utat kínálva a meneküléshez.
-Fuss! –kiáltotta Jarold, és jó példával járva elöl: kirohant a sikátorból.
Brok kicsit későn kapcsolt, és ez a tizedmásodpercnyi késlekedés okozta vesztét.
Megindult Jarold után, de az egyik patkány belemart a bokájába, és ő hanyatt vágódott. Elkeseredetten próbálta kisbaltájával távol tartani magától a dögöket, de már így is a lábát marcangolták. Kétségbeesetten kiabált segítségért, és közben Jarold felé nyújtotta kezét segélykérően.
Jarold nem habozott megragadta bajba jutott társa kezét, és megpróbálta kirángatni a sikátorból, de valami erősen húzta vissza őt. Brok pedig egyre jobban üvöltött. Bárhogy is próbálkozott a patkányok túl erősen rángatták visszafelé. Végül megszűnt az ellenállás, és Jarold a hirtelen jött lendülettől hátratántorodott, seggre esett, és a hátát beverte a sikátorral szemközti falba. Már ép készült fellélegezni, mikor észlelte, hogy csak bajtársa leszakadt karját tartja a kezében. Rémült kiáltással, és enyhe undorral dobta arrébb a néhai végtagot. Tekintete fürkészően a sikátorra tévedt, de Brokkot már sehol se látta.
Hosszú néma csend következett, csak Jarold zihálása, és némi csámcsogás hallatszott a sikátorból. Hősünk szíve felhagyott azon ötletével, hogy szétveri a mellkasát, és lassabb tempóba folytatta a dobogást. A tüdeje se akarta már egyszerre beszippantani Larkinor összes levegőjét, és halkult a zihálása.
Ekkor viszont egy apró, vöröslő szempár bukkant elő a sikátor sötétjéből.
Jarold szíve újra sebességi rekordokat döntött, és gyomra felugrott a torkához.
A patkány vinnyogva tőrt elő a sötétből egyenesen a megszeppent kalandor felé. Túl gyors volt ahhoz, hogy Jarold felálljon, és felvegye a harcot. Túl gyors volt ahhoz, hogy Jarold bármit is tegyen. Túl gyors volt ahhoz, hogy felfogja, mi történik.
A patkány elrugaszkodott a talajtól, és nyílként szállta át a levegőt. Egyenesen Jarold torkát célozva.
De mikor elérte az árnyék határát, és rásütött a nap, a patkány egyszerűen elhamvadt. Jarold már csak azt érezte, hogy egy marék hamu vágódik az arcába.

2. fejezet
Maxtor Kryh Woran

Jarold bánatosan bandukolt a poros út közepén, már egy hete élt Larkinorban, de a helyzete nem alakult túl rózsásan. A szörnyek elleni harcban nem jeleskedett valami jól, és mint sokan mások betöréssel, és lopással próbálkozott. Nem túl sok sikerrel. Állandóan elkapták, és megverték. Úgyhogy komoran sétált tovább, és közben próbált kifundálni valamit, hogyan juthatna pénzhez, mert különben itt nem terem neki babér!
Ahogy így járkált egyszer csak egy dinnyét fedezett fel az út szélén. Körül nézett: senki nincs a közelben.
–Legalább a mai ebéd megvan!
Közelebb lopakodott, közben szeme ide-oda járt, nehogy újra lopáson kapják. A kék foltokból épp elég kijutott az elmúlt pár napban. Letérdelt, és kinyújtotta kezét a dinnye felé.
Ekkor hangos mordulás szakította félbe a mozdulatot. Jarold a kutyát kereste tekintetével, mire rájött, hogy a dinnye felől jön a hang. A dinnye héján hegyes tüskék kezdtek növekedni, miközben lassan körbefordult, végül egy vicsorgó pofa meredt rá.
A kalandornak bele telt egy-két pillanatba mire ráeszmélt, hogy mi a helyet, de mikor rájött, arcára kiült a rettenet, vad üvöltőzés, és sikítozás kíséretében helyből megdöntötte a százméteres síkfutás világrekordját. Egymás után kétszer is.
Viszont a szúrós dinnyehéj se hagyta annyiban azt, hogy megzavarták délutáni sziesztáját, és üldözőbe vette az alávalót.
Jarold segítségért kiáltozva rohant végig az utcákon nyomában a szúrós dinnyehéjjel, de az emberek csak kiröhögték, és olyasmiket mondogattak, hogy „Nézd a béna kezdőt!” meg „Na ennek se jósolók hosszú jövőt!”. Végül egy fekete ruhás lovag mellet rohant el.
Az előkapta kardját, és egyetlen suhintással kettévágta a dinnyét, majd lehajolt, és lenyesett egy szeletet áldozatából. Már ép indult tovább dinnyét majszolva mikor Jarold ért oda lihegve.
-Héj! Az az én dinnyém!
A lovag végig mérte enyhén lenéző pillantással. Majd gonosz vigyorral az arcán megkérdezte.
-Talán akarod, hogy belőled is levágjak egy szeletet?
Jarold időben kapcsolt, hogy nem túl bölcs dolog kötekedni a nála erősebbel.
-Nem, nem! ... ő… csak …izé… Meg akartam köszönni, hogy meg mentettél.
-Megvolt! -Mondta morcosan a lovag, majd megfordult, hogy elsétáljon.
-Várj, még meg se mondtad a neved!
-Minek tenném? -Szólt vissza a lovag a válla fölött.
-Hogy tudjam kinek háljam meg.
A lovag elvigyorodott.
-És ugyan hogyan tudnád te nekem meghálálni, hisz az se biztos, hogy a jövő hetet megéled?!
-Hát … majd pucolom a csízmád, takarítom a házad, és etetem a lovad.
A lovag érdeklődő képet vágott.
-Szóval azt akarod, hogy munkát adjak neked?
-Igen! Heti tíz ezüstért mindent megcsinálok.
-Heti öt, és te takarítod az istá…
Ekkor egy alak suhant el mellettük. Sötét köpenyt viselt, és kapucniját arcába húzta. A lovag egy gyors mozdulattal elkapta a kezét, és visszarántotta.
-Nem szép dolog a lopás! Ugye tudod?
A tolvaj annyira megijedt, hogy kiejtette kezéből friss szerzeményét. A tömött erszényből csilingelve gurultak szét a fényes ezüstpénzek.
A lovag szabad kezével lerántotta a kapucnit. Egy gyönyörű női arc vált láthatóvá.
Az égszínkék szemei félelemmel telve néztek leleplezőjére, a valószínűleg hátközépig érő aranysárga haja hátul lófarokba volt összefűzve.
-Gondolom tudod, mi jár a lopásért!
-Héj te!- nézett Jaroldra –Szed össze!- és az erszény szétgurult tartalmára mutatott.
-A nevem Jarold!
Csak egy szúrós tekintet volt a válasz.
A lányt karjánál fogva a tér közepén lévő kúthoz vonszolta. A lány próbált ellenkezni, de semmit se tehetett a megtermett lovag ellen. Amaz baljával a kút kávájához tartotta a lány karját, és jobbjával előhúzta a kardját.
-Várj! Várj! Talán meg beszélhetnénk!- próbálkozott kétségbeesetten a lány.
-Nincs ezen mit megbeszélni! -és már lendült is magasba a kard.
-Várj! Esetleg jóvá tudom tenni valamivel!
A lovag ezen elgondolkodott.
Végig nézett a tolvajon. Nem volt csúnya, sőt, elég szemre való.
A lovag elengedte baljával a lány kezét, és annak formás mellébe markolt.
-Talán tényleg jóváteheted valamivel.
CSATT!
-Mocskos disznó!
A lovag meglepett képel pislogott kettőt, kissé nehezen tudta felfogni, hogy itt miért ő kapta a pofont.
-Hupsz!- mondta a lány mikor rájött, hogy mi is tett- Bocs! Én nem úgy értettem…
A lovag megragadta a tarkójánál, és most a fejét nyomta oda a kút széléhez.
-Talán mégse! –és a kard újra a magasba lendült.
-Várj te tényleg meg akarod ölni, mert meglopott? -szolt közbe Jarold.
-Nem azért csak a kezét vágnám le! Ezt azért teszem, mert megpofozott. Most pedig állj arrébb, mert csuron vér leszel!
-Héj te! -hangzott egy kiáltás a tér túloldaláról- Ő a mienk.
A tér túloldalán öt tagbaszakadt harcos állt állig fegyverben. Mindannyian az Aranytigris klán tagjai.
-Meg kaphatjátok, csak előbb levágom a fejét!
-Majd levághatod, ha visszaadta nekünk, amit ellopott tőlünk.
-És mi lenne az?
-Az nem a te dolgod!
-Akkor meg.. -ezzel neki lendült a mozdulatnak.
-Várj! Zognar Ithar kazamatáinak térképe! –kiáltotta a lány.
A lovagnak utolsó pillanatba sikerült vissza fognia a kardot, ami centikre állt meg a lány nyakától.
-Na! Ez már érdekelne! Ha nekem adod életben, hagylak.
-Szó se lehet róla az a mienk!
-Csak volt!
Jarold megérezve, hogy itt hírig lesz bölcsen hátrébb húzódott.
A harcosok elővették fegyvereiket, és nyugodt lépésekkel szétszóródtak, és elkezdték bekeríteni.
A lovag előhúzta hüvelyéből a másik kardját is, és védekező állást vett fel.
-Ki vagy te, hogy szembe mersz szállni az Aranytigris klán tagjaival?
-Maxtor Kryh Woran!
Többen meghökkentek a név hallatán, de megőrizték nyugalmukat. Hallottak már a lovag tetteiről, és a leírás is illett rá.
-Én Baltazár vagyok a klán vezére, és ha valóban az vagy akinek mondod magad akkor párbajozzunk! Csak te meg én. Nagy hírnévre tesz szert, aki legyőz téged. A fejpénzről nem is beszélve.
-Ha meg akarsz halni, én nem bánom! De a nyertes viszi a lányt, és a térképet. És ha én nyerek a haverjaid nem avatkoznak közbe.
-Meg egyeztünk!
-Hát akkor, rajta!
A küzdök felálltak egymással szemközt, mindkettőjük izmai megfeszültek, várva a pillanatot melyikük támad előbb. Közben pár járókelő is csatlakozott a nézőkhöz. Larkinorban ugyanis látványosság számba mentek a párbajok. A király ezért is engedélyezi őket, mert egyes helyekről turisták érkeznek a városba csak, azért hogy ilyesmit láthassanak, és ez is plusz bevétel a városnak.
Baltazár két kézre fogta hatalmas kétélű harci baltáját, és vad csatakiáltásban megrohanta Maxtort. A lovag az utolsó pillanatig mozdulatlanul várt, majd félreugrott a megvadult bikákét száguldó hatalmas barbár harcos elől, megpördült, és az egyik kardjával bevitt egy csapást ellenfele hátára. Az hangos csattanással landolt a barbár páncélján, és a plusz lendülettől a harcos orra bukott, átfordult a vállán, baljába fogta a baltáját, és kinyújtott jobbjából tűzgolyót lőtt ki az ellenfelére. Maxtort meglepte a támadás, szokatlan dolog a mágia a barbároktól, de még épp idejében sikerült félrehajolnia. A tűgolyó sisteregve szállt tova, egyenesen a téren lévő egyik ház ablakába.
Bentről hatalmas ordítás hallatszott, majd kivágódott az ajtó, és egy lángoló ruhájú ember futott a kúthoz. Neki ment a kút peremének, átbukott rajta, majd egy nagy csobbanás jelezte, hogy megérkezett.
Mire a lovag feleszmélt a barbár újra támadott. Baltáját feje fölé emelve rohamozott.
Maxtor kitért oldalra, és a két kardját párhuzamosan tartva vízszintesen bevitt egy dupla ütést a barbár hasa tájékára. Baltazár csapása elsuhant a lovag mellett, és hangosat csattan az utca macskakövén. A barbár idegesen nyugtázta, hogy hatalmas horpadás keletkezet mellvértjén, majd vérben fogó szemekkel megfordult, de ellenfele már nem volt sehol.
A szeme sarkából észlelte, hogy valami oldalról felé lendül, de már késő volt.
Egy acél sisak pattogott végig a tér kövezetén.
Benne Baltazár fejével.
A hatalmas barbár fejetlen teste mint egy zsák krumpli, úgy dőlt el. Az életnek már egy szikrája se volt benne.
-Egyszer hopp, egyszer kopp! –Jegyezte meg Maxtor, majd letörölte az arcára fröccsent vért.
A maradék négy barbár egy emberként rontott rá.
-Sejtettem!
Az első barbár amely oda ért hatalmas kétkezes pallost forgatott, és vízszintesen csapott a lovag feje felé, de az elhajolt a csapás elől, és jobb kezében lévő kardjával a barbár hasához csapott. Azon csak egy egyszerű bőrpáncél volt, ezen a penge könnyen áthatolt, és hosszú csíkot vágott a harcos hasára. Az elejtette a pallost, és legörnyedt. Láthatóan jobban elfoglalták kiömlő belei.
Már érkezett is a következő ellenfele. Buzogányát csapásra emelte és a lovag felé sújtott.
Maxtor balkezében lévő kardal hárította, és a jobbal mellbe döfte. Láncing volt rajta, de a dracoacél kard, mint kés a vajon haladt át rajta.
A harmadik harcos hátulról támadott. Egy alabárddal rohamozott, és megpróbálta hegyes végével felnyársalni a lovagot.
Maxtor kirántotta kardját ellenfele mellkasából, majd ugyanazzal a mozdulattal egy félkörívet leírva félresöpörte az alabárdot. Bal kardját kinyújtotta, majd hagyta, hogy ellenfele saját lendületével nyársalja fel magát. Második ellenfele csak most dőlt el.
Ki húzta kardját harmadik ellenfeléből, és szemével a negyediket kereste.
Ekkor oldalról egy dobóbalta suhant el az arca előtt centiméterekkel. Csak kitűnő reflexeinek köszönheti, hogy nem vitte le az orrát. Megpördült, de már érkezett is a következő dobóbalta. Bal kardjával hárította, majd a jobboldalit ellenfelének hajította. A kard pörögve szállt át a levegőn, majd oda szögezte ellenfelét egy ház falához.
A barbár elernyedt, majd kihullott kezéből a harmadik dobóbalta.
A győztest hatalmas tapsvihar fogadta az akkora már jócskán meg növekedett nézőseregtől.
Ekkor tájt bukkant elő a kútból a megperzselt fickó, és igencsak elcsodálkozott a sok hulla láttán.
Miután Maxtor visszaszerezte a kardját, és lemosta magát a kútnál Jarold felé fordult.
-Hol a Lány?
-Megszökött!

3. fejezet
Karen.

-Hogy érted, hogy elszökött?
-Úgy, hogy amíg te küzdöttél ő addig ő kereket oldott. Hú! Apám! Ez volt ám a küzdelem! Sity-suty, csak úgy fröcsögött a vér!
-Merre ment?
-Azt nem tudom, de azt igen hol lakik.
-Tudod hol lakik?
-Igen, múltkor láttam bemenni egy házba.
-Láttad bemenni egy házba? Te agyalágyult ez nem jelent semmit! Ő egy tolvaj! Ha bemegy valahova az nem azt jelenti, hogy ott is lakik!
-Igen, de ha valaki betör valahova, akkor nem kis szívecskés kulccsal nyitja ki az ajtót.

Sötét alak suhan árnyékról árnyékra. Többször is hátra les nem-e követik. Rázós napja volt, épp hogy sikerült élve megúsznia. Hatalmas kerülővel érkezett nehogy valaki megtudja úti célját. Elbujt az árnyékba, percekig figyelt, sehol egy lélek, tiszta a levegő, mehet! Nesztelenül oda osont az ajtóhoz. Kotorászni kezdett a zsebében, majd elővett egy szívecskés kulcsot, és a zárba illesztette.
Ekkor egy hang törte meg háta mögött a csendet.
-Igazad volt! Tényleg szívecskés kulcsa van. A végén még tényleg a hasznomra válsz!
A lány rémülten perdült meg. A fekete lovag, és a nyűzüge társa volt az a térről.
-Azt hiszem, tartozol nekem valamivel.
A lány kétségbe esetten oldalra pillantott.
-Nincs esélyed a szökésre! Add oda amit akarok, és megúszod.
A lány reményvesztve leeresztette a vállát.
-Odabent van.
Megfordult, és kinyitotta az ajtót.
-Csak utánatok!
Jarold már lépett is előre…
KATT!
Ekkor egy erős kéz megragadta a grabancát, és úgy dobta hátra, mint egy rongyot. Ebben a pillanatban egy nyaktiló húzott el ott, ahol az előbb Jarold feje volt.
-Jaj! Bocs! Ezt elfelejtettem!
Maxtor, és Jarold valahogy nem akartak hinni neki.
Belülről a ház a nyaktilót, a szögseprést és a mérgezett dárdákat leszámítva elég otthonosnak tűnt. A muskátli az ablakpárkányon például elég jól eltakarta azt a pengegépet, amely az ablakonát ékező hívatlan vendégek lefejezésére szolgált. A falon is egész jól megfért Guldár mester csendélet képe, és a nyílpuska.
A falakon lógó fegyverarzenálból ítélve a tolvajlány a nyíl, íj valamint a vékony pengéjű fegyverekre specializálódott.
A lány „vendégeit” egy ágyhoz vezette, félre húzta, és alatta felszedte a parkettát egy részen. Az alatta lévő titkos rekeszből egy bőr tokot húzott elő.
-Ez volt az Aranytigris klán legféltettebb kincse. Gondoltam jó pénzt kaphatok érte a piacon. Állítólag, még magától III. Lorden királytól kapták, hogy őrizzék.
Maxtor kibontotta a bőrtokot, és kivette a pergament. A lapon csak rúnák kusza ábrázata volt látható.
-Átvertél minket! –harsant föl Jarold.
-Dehogy te ütődött! Ez mágikus térkép. –förmedt rá Maxtor –Egy mágusra lesz szükségünk, hogy megfejtsük.
-Talán oda akartok menni? –érdeklődött a lány.
-És ha igen, az mit érdekel téged?
-Vigyetek magatokkal! Én is részt kérek a kincsből! Az egészet úgyse tudjátok egyedül elhordani.
-Na jó, nem bánom! Ismersz egy varázslót?
-Lángőrző Ywel megfelel?
-A nevéből ítélve ő egy tűzelementalista.
-Igen, de sok minden máshoz is ért.
-Remek! Vezess hozzá!

Nemsokára Ywel mágus háza felé lovagoltak. Illetve csak Maxtor lovagolt Jaroldnak, és Karenak nem volt lova, ők mellette gyalogoltak.
-Mond csak, mióta ismered Maxtort? –Kezdeményezte Karen a beszélgetést Jaroldal.
-Ma reggel óta.
-És nem félsz tőle?
-Miért félnék? Megmentette az életem kétszer is.
-Tudod, bizonyos mendemondák keringenek körülötte.
-Nem hallottam őket.
-Azt mondják régebben bérgyilkos volt, és néhány kisebb klánt egymaga irtott ki, de nem tudták rábizonyítani. Állítólag 1000000 ezüstöt tűztek ki a fejére.
-És még nem próbálták elkapni?
-Dehogynem bérgyilkosok, és fejvadászok százai, de mind úgy végezték, mint a barbárok a téren. Ezért is hagytak fel vele egy ideje. Egyesek szerint sebezhetetlen.
-Az hogy lehet.
-Nem tudom, az elmondások szerint több tucat fegyver tört már szét rajta.
Jarold nagyot nyelt, most már tényleg kezdett tartani tőle.
-Ywel bácsikám szerint maxtor kryh sákányúl annyit tesz: pusztító tűz.
-Ywel a bácsikád?
-Aha.
-És azt nem monda, hogy a woran mit jelent?
-Ő se tudja. Valószínűleg a klán neve.
-Nem ismerek Larkinorban Woran klánt.
-Ez valószínűleg nem larkinori klán. Már akkor viselte ezt a nevet, amikor a szigetre érkezett.
Ekkor Maxtor hátra fordult a lovon.
-Ti meg mit pusmogtok ott hátul?
-Ő… csak azt meséltem el Jaroldak, amikor Ywel bácsikám megküzdött egy vízdémonnal. –kezdett magyarázkodni Karen.
-Ja.. érdekes történet! -kontrázott Jarold.
-Szóval egy vízdémonnal? Na és hol lakik ez a vízdémonölő bácsikád?
-Azt nem mondtam, hogy meg is ölte, csak harcoltak. Egyébként ott lakik a következő utcában.
Maxtor elégedett képpel fordult vissza. Természetesen minden szót hallott. Arcán enyhe mosoly futott át. Szerette, ha tartanak tőle.
Jarold tágra nyílt szemekkel bámulta a környéket. Eddig nem nagyon járt a mágusnegyedben, főleg nem este. Leginkább az állandósult fényvarázslatok nyűgözték le, amivel az utcákat világították ki.
-Karen mond, nem zavarjuk ilyen későn a bácsikádat?
-Ugyan, ő ilyenkor még javában dolgozik a laborjában.

Ywel ép egy új szakállnövekedést serkentő varázslaton dolgozott. Megrendelésre csinálta, és mivel sok pénzt ígértek érte próbált vele minél előbb elkészülni. Most épp a művelet egy nagyon kényes szakaszához érkezett. Teljes koncentráció volt szükséges hozzá. Egy nagyon instabil anyaggal kellett dolgoznia. A legkisebb hiba is végzetes következményekkel járhat.
Óvatosan emelte az üvegcsét a fortyogó üst fölé. Teljes lényével a műveletre koncentrált.
Csak három csepp kell. Három apró csepp!
Egy!
Kettő!
BAM! BAM! BAM!
Hangzott valahonnét a hangos dörömbölés.
Ywel összerezzent, és kiejtette a kezéből az üvegcsét.

Jarold bedörömbölt a varázsló ajtaján, majd vártak. Egyszer csak robbanás rázta meg a mágustornyot, és füst gomolygott ki az egyik toronyablakon. Majd éktelen, nyomdafestéket nem tűrő ordibálás következett, közben mindenfelé tűzgolyók repkedtek. Végül dübörgés lehetett hallani, ahogy valaki lejön a csigalépcsőn. Zárak kattanása hallatszott, és a kinyíló ajtóban egy füstös képű torzonborz alak jelent meg.
Földig érő szakállal.
Annyira mérges arcot vágott, hogy Jarold ijedtében Maxtor lova mögé ugrott. Morcos tekintetét végighordozta a bandán, de mikor felfedezte Karent egyből megváltozott a kedélye.
-Karen! Kicsi szívem mi szél fújt erre ilyen késői órán?
-Csak pár rúnát kéne megfejteni, de ugye nem zavarunk?
-Ugyan dehogy!
-De a hangok, amit az előbb hallottunk…
-Á, az csak egy ártatlan labor baleseeeeett…
BAM!
Közelebb akart lépni, de rálépett a szakállára, és elvágódott. Karen épp hogy arrébb bírt ugrani, nehogy letarolja őt.
A mágus föltápászkodott, és leporolta magát, közben orra alatt végig szitkozódott.
-Gyertek beljebb! –ezzel felkarolta szakállát, és karjával invitáló mozdulatot tett.
Bent a kandalló mellett kényelmes bőrfotelokban foglaltak helyet, és egy cselédlány teával kedveskedett nekik.
Rámosolyodott Jaroldra, ő visszakacsintott, és a lány ettől elpirult.
-Ywel bácsi nem is tudtam, hogy vannak cselédeid.
-Á, ő csak egy acél gólem. Rámondtam egy alakváltó varázst, így mégiscsak szebben néz ki. De belül még minding ugyanolyan kemény.
Jarold nagyot kortyolt a teából, és beleborzongott a gondolatba, hogy az előbb majdnem elkezdett flörtölni a csinos lánynak látszó acélszörnnyel.
-Láthatnám azokat a rúnákat, ami miatt jöttetek? –tért a lényegre a varázsló.
Maxtor elővette a bőrtokot, és kihúzta belőle a tekercset. Ywel átvette tőle, és első érintésre megérezte a papírban rejlő mágiát. Kihatogatta a pergament, és belenézett. Elismerően füttyentett, majd hosszú percekig némán bámulta a lapot. A többiek feszülten figyelték a mágust, hogy mire jut. Karen rossz szokásához híven a körmét kezdte rágni. Maxtor nyugodtan hátra dőlt a bőrfotelban, és körszakállát simogatta.
Jarold gondolatai inkább az acél gólememen jártak. Vajon mit értett azon Ywel, hogy belül még mindig olyan kemény?
-Nos! –törte meg a csendet a varázsló –Tudjátok ti egyáltalán, hogy mibe nyúltatok bele?
-Ja! Megtaláltuk valami híres foszer sírját, ami tele van kincsekkel, és…
Ekkor Lángőrző Ywel rábocsátott egy csendvarázst Jaroldra, aki még tátogott néhány másodpercig mire rájött, hogy nem hallja a saját hangját.
-Honnan szereztétek? –kérdezte a mágus baljóslatú arckifejezéssel.
-Párbajon nyertem. –vágta rá a választ Maxtor.
-Fel ismertelek! Tudom ki vagy, és rólad el is hiszem, hogy képes voltál megszerezni. De óba intelek ettől a térképtől. Nem is sejted mit rejt.
-Van róla némi fogalmam.
-Ez Zognar Ithar sírjának rejteke.
-Tudom.
-Ő volt III. Lorden király legfőbb mágusa. Az ő segítségével győzték le annak idején a fekete sárkányt, és démonokból álló seregét. Sírját egész biztosan erős mágia védi, és szörnyű dolgokat őriznek ott. Amikor annak idején győzedelmeskedtek a sárkányon, elvették az erejét, és egy kristálygömbbe zárták. A gömb hatalmas erőt rejt, de egyetlen halandó sem képes uralni. Amint hozzá ér valaki, az iszonyatos erő azonnal széttépi. Zognar tudta ezt ezért nem is próbálkozót uralma alá hajtani. Viszont halála után néhány mágus, aki elég erősnek érezte magát szörnyű halált halt.
-Viszont a sírban mágikus tárgyak, és fegyverek armadája van. Nem beszélve a töménytelen mennyiségű aranyról.
Karen szeme felcsillant ezen szavak hallatán.
-Vigyázz! Nehogy kapzsiságotok okozza vesztetek.
-Ne aggódj Ywel bácsi! –szólt közbe a lány –Csak felmarkolunk néhány varázstárgyat, és egy kis aranyat, és már ott sem vagyunk!
-Karen kérlek, maradj ki ebből nagyon veszélyes!
-Ne aggódj, nem vagyok már kislány!
-Hát jó! Ám legyen! De én figyelmezettelek benneteket.
Kiterítette a térképet, egy a szobában lévő asztalra.
-Álljatok körém!
Némán koncentrált, pár pillanatig, majd valami varázsigét mormolva elkezdte megérinteni, sorba egymás után a rúnákat, és azok érintése nyomán világítani kezdtek. Összesen hat rúnát érintett meg, ezek szabályos hatszöget alkottak a papíron. Végül vakító fényesség borította be az egész szobát.
Jarold elvakult, majd amikor kinyitotta a szemét Larkinort látta madártávlatból. Felismerte a várost, de valami nem stimmelt, kicsit más volt. Sok épület ugyanott volt, de némelyek hiányoztak, és volt pár, aminek nem kellett volna ott lennie.
Súlytalanul suhant a város felett, épp a királyi palota felett szállt el, ez is mintha egy picit más lett volna. Észak-nyugatra tartott. A város gyorsan elsuhant alatta, és átvette helyét a rengeteg. Egyre lejjebb ereszkedett szinte karnyújtásnyira suhantak el a fák lombjai. Végül egy tisztás felett állt meg. A tisztáson egy kőoltár, és egy hatalmas démont ábrázoló szobor állt, amely egy kardot tartott a magasba. Hirtelen vörösen felizzott a démon szeme, és a kardal Jarold felé csapott.
Ekkor a varázsló szobájában tért magához. A többiek arckifejezéséből ítélve ők is valami hasonlót élhettek át.
-Tudom, hol van! –szolalt meg Maxtor- Ugyan a táj a százötven évvel ezelőtti képet mutatta, de a szobrot felismertem. Most ép egy ork falu kellős közepén áll.
-Hidd el nekem, az orkok lesznek a legkisebb problémátok.
-Hát akkor felbérelek pár zsoldost, szerzek lovakat, és holnap reggel találkozunk a nyugati kapunál! –adta ki az ukázt a fekete lovag.
-Azért biztos ami biztos, mellétek adom a legjobb tanítványom. Hasznotokra lesz, és vigyáz majd, nehogy valami óriási örültséget kövessetek el.

Még megbeszélték a részleteket, majd szétváltak a mágus háza ellőt. Mindenki elindult a saját otthona felé.
Jarold mikor haza ért, már meg sem lepődött azon, hogy ismét betörtek. Most ráadásul a lyukas vödröt is elvitték a sarokból.
Fáradtan ledőlt az ágyára. Aztán még fáradtabban rakosgatta vissza az ágy alá a téglákat, és óvatosan visszafeküdt.
Már jócskán az éjszaka közepén járhatott az idő mikor Jarold arra lett figyelmes, hogy valaki megpróbálja lerángatni az egyik csizmáját. A másik lábáról már hiányzott is. Az oldalához kapott, ahol a nemrég szerzett kését tartotta, de már az is hiányzott. Ezért a már csupasz lábával rúgta képen a csizmájával vesződő betörőt. Amaz hátra tántorodott, majd hamar legyűrve kezdeti meglepődését előrántotta hosszútőrét, és a kalandorra vetette magát. Jarold arrébb hemperedett. A tolvaj az ágyra zuhant, és összedöntötte. Jarold felkapta az egyiket az ágy alól kiguruló téglák közül, és támadója fejére sújtott. Majd még egyszer, és még egyszer, egészen addig míg ellenfelében egy szikrányi élet se maradt.
Életében most először ölt embert, de nem zavarta. Tudta, hogy előbb-utóbb be fog következni, vagy öt ölik meg.
Megvárta míg egy kicsit lenyugszik, majd elkezdte átkutatni áldozatát. Visszaszerezte tőle a kését, és elvette tőle a hosszútört, amivel rá támadt. Valamint talált nála némi pénzt, és valami fura gombafélét. Mivel nagyon korgott már a gyomra megette.
Fura mód mintha erősebbnek érezte volna magát tőle. Felhúzta a csizmáját, és kivonszolta a hullát a házából, majd egy közeli sikátorba rejtette.
Ezen az estén nem volt kedve az összevérezett ágyba feküdnie, ezért a földön aludt.

4. fejezet
Az orkok.

Másnap álmosan ébret, és elindult a találkozó helyre.
Mikor oda ért a többiek, már vártak rá. Tizenöt marcona kinézetű zsoldossal együtt. Valószínűleg a Farkasfog klánból származtak.
Maxtor Kryh Woran hatalmas éjfekete lován ült. És kantárszáron vezetett maga mellett egy almásderes telivért, amit valószínűleg Jaroldnak szánt.
-Na megjött a nyomigyerek! Már csak a varázslótanonc hiányzik.
És végszóra egy fehér pegazus bukkant fel az égen. Leereszkedett hozzájuk. Lovasa magas holdnyaló figura volt. Hosszú sötétkék kabátot hordott, és hátára hatalmas háromszög alakú pajzs volt csatolva, amit sárkánybőrrel vontak be.
A jövevényt egyből felismerte Karen. Párszor látta már bácsikája laborjában segédkezni.
-Üdv néktek! Logen vagyok. Lángőrző Ywel küldött, hogy segítségetekre legyek utatokon.
-Üdvözöllek a csapatban Logen! Maxtor Kryh Woran vagyok, én leszek a vezető. Ez a vézna alak itt Jarold a segédem. Ez az angyali tünemény pedig Karen. Ha jót akarsz, tartsd távolt tőle az erszényed, mert ügyes keze van. Ők pedig a Farkasfog klán jeles képviselői. Akkor hát, ha mindenki itt van, talán indulhatunk is.
Lóra szálltak, és kilovagoltak Larkinor kapuján.
A kapuőrök számára nem volt szokatlan a látvány.
-Kincsvadászok! –nagyot sercintett a földre –Kíváncsi vagyok, hányan ússzák meg élve.

Hamarosan maguk mögött hagyták a város falait, és belovagoltak a sűrű erdőbe. Logen a földön lovagolt pegazusával, nem akarta fölöslegesen repüléssel fárasztani hátasát.
Karen ügetett mellé.
-Nem is tudtam, hogy Ywel bácsi téged tart a legjobb tanítványának.
-Ezt meg kitől hallottad?
-Ő maga mondta tegnap este.
-Ezt örömmel hallom. Én meg azt hittem azért küld el, hogy ne lábatlankodjak körülötte.
-Szép állat. –nézett a lány a pegazusra –Honnan van?
-Én magam fogtam be, és idomítottam. Ha gondolod egyszer elvihetlek vele egy kör sétarepülésre.
-Az jó lenne…
Ekkor nyilak suhogására lett figyelmes a karaván.
-GOBLINOK! –ordította valamelyik zsoldos.
Logen védelmezően emelte Karen, és önmaga elé hatalmas pajzsát. Jarold levetette magát a földre, és behúzta fülét farkát. Maxtor a szálló nyilak felé nyújtotta bal karját.
-Itsha sair! –ordította.
A felé közeledő nyilak irányt változtattak, és jó húsz méteres körben egy se csapódott be.
Csak Logen, Karen és három zsoldos esett kívül ezen a körön.
Az egyik zsoldos a földön nyöszörgött, három nyíl járta át a testét. A másik a lovára dőlt, őt nyakon találták, már nem lehetett segíteni rajta. A harmadik úszta meg a legszerencsésebben, alóla csak a lovat lőtték ki. Logen pajzsán három nyíl koppant. Kettő pedig pegazusát találta el. Egy a szügyénél, egy pedig a szárnytőnél. A varázsló kihúzkodta ezeket, és a sebek menten összeforrtak. Ugyanis a pegazusokat nem fogják a hétköznapi fegyverek, csak mágiával lehet ártani nekik.
Vad csataüvöltés hangzott fel, és goblin harcosok százai rontottak elő a bozótosból.
-Tiétek a baloldal mi fedezzük a jobboldalt! –Üvöltötte Maxtor a zsoldosok vezetőjének.
A zsoldosok a bevett harcmodort alkalmazták az aprótermetű goblinok ellen: nekik rontottak, és egyszerűen letaposták őket hatalmas csataménjeikkel.
A goblinok nagy lendülettel rohamoztak. Maxtor rámutatott az első tíz közelébe érkező harcosra.
-Itshaná kwel!
A goblinok mintha ló rúgta volna meg őket, vagy húsz métert repültek hátra, és nagyot nyekkentek társaikon.
Karen lekapta hátáról a hosszúíjat, és egymás után lőtte ki a nyilakat. Minden lövés egy halál volt.
Logen előhúzott egy varázspálcát, és három tűzgolyót lőtt ki gyors egymásutánba a felé rohanó goblinok közé. Több tucat goblin lelte hirtelen a halálát. Megpörkölt, és leszakadt végtagok repkedtek minden felé.
Jarold is talpra ugrott, és előrántotta hosszútőrét. Egy goblin harcos rohant felé. Lándzsát tartott a kezében, és feltett szándéka volt, hogy feltűzze a kalandort a végére.
Jarold remek reflexekről téve tanúbizonyságot megragadta a lándzsa nyelét, és a tőrével ellenfele arca felé vágott. A goblin felvisított, és az arcán keletkezett hosszú vágáshoz kapott. Olyan fülbántóan visított, hogy rossz volt hallgatni, ezért Jarold nemes egyszerűséggel leszúrta. Máris érkeztek a következő ellenfelek, vagy tizet számolt hirtelenjében, de ekkor egy zsoldos katona termett mellette. Az aki alól kilőtték a lovat.
Közben Maxtor újra egy csoport goblinra mutatott.
-Itshan er prego!
Majd felrántotta a karját, és a golinokkal nagyot fordult a világ. Pörögve úgy húsz méter magasba emelkedtek, majd visszazuhantak, és szétloccsantak a földön.
Logen se tétlenkedett, munkássága nyomán már a harcmező negyede lángokban állt.
A goblinok a hirtelen elszenvedett nagy veszteségek miatt hamar visszavonulót fújtak.
A túlélők bemutatót tartottak a fejvesztett menekülésből.
Jarold csuron véresen kecmergett fel a földről, de szerencsére nem az ő vére volt. Összesen négy goblinnal végzett a csata folyamán. A zsoldos vigyorogva lépett mellé, leszedte róla a fejetlen goblin hullát, és felsegítette.
-Bocs! Nem akartam rád dobni.
A többi zsoldos is visszatért. A lovaik patáiról csurgott az agyontaposott goblinok vére.
-Rég nem szórakoztunk ilyen jól! –mondta vigyorogva egyikük.
-Szerintem ő viszont nem mulatott ilyen jól! –mondta Karen miközben a nyílzápornál megsérült katona mellet térdelt. –Valakinek vissza kéne vinnie, mert különben meghal!
-Majd én visszaviszem. A lovam úgyis kilőtték, csak hátráltatnám a csapatot.- mondta a zsoldos aki Jaroldnak segített a harcban.
A csapat tovább indult, immár három fővel kevesebbel. Pár óra lovaglás után megközelítették az ork tábort. Kicsit távolabb kikötötték a lovakat. Logen nem kötötte ki a pegazust, csak mondott neki valamit egy ismeretlen nyelven, és az állat ott maradt.
Gyalog lopakodtak közelebb a táborhoz. Egy bokrokkal benőtt domb tetejéről lesték a tábort.
-Alig látok harcosokat, csak nők, és gyerekek. –jegyezte meg az egyik zsoldos. –A férfiak biztos vadászaton vannak.
-Annál könnyebb dolgunk lesz! –mondta Maxtor, és előhúzta a kardját. –Gyerünk!
A többiek is elővették fegyverüket és megrohanták a falut.
Jarold várakozásaival ellentétben viszont az ork nők, és gyerekek nem rohantak el előlük, hanem fegyvert fogtak, és szembe szálltak velük.
Maxtor rohant legelöl. A táborban maradt maroknyi ork férfi jött vele szemben. Valamennyinél husángok, és szöges bunkók voltak. Az első kettő felé sújtott, de ő ügyesen elhajolt a csapások elöl. Átfutott támadói között, és már villant is a két vörös penge. A két ork vért spriccelve holtan esett össze. Már jött is a következő, szöges bunkóval támadt rá. Meglendítette bal kezén lévő kardját, és nem sokkal a markolat felett egyszerűen elvágta ellenfele fegyverét. Az ork megrettent, de már nem tudott menekülni. Egy suhintás, és levágott feje már gurult is a füvön.
Jarold felé egy ork gyerek rohant, kezében egy csont tört tartott, és biztos nem játszani akart. A kalandor félre ugrott, és felgáncsolta. Az ifjú ork nagyot puffant a földön. Kiköpött egy fűcsomót, amit véletlenül kiharapott a földből, majd megpróbált feltápászkodni, de Jarold rátérdelt a hátára, megragadta grabancát, és tőrével egy villámgyors mozdulattal átvágta a torkát. Az ork fuldoklott még bugyborékolva egy kicsit, aztán kiszenvedett.
Karen álmélkodva nézte a jelenetet.
-Ezt nem néztem volna ki belőled.
Közbe a zsoldosok is aprították az okokat. Kegyetlenül kaszaboltak, nem kíméltek senkit. Maxtor nem véletlenül bérelhette fel pont őket. Az egyik odarohant a tábor közepén égő tűzhöz, felkapott egy égő husángot, és elkezdte felgyújtani a házakat.
Egy ork asszony rohant ki az egyik házból, és egy sodrófával akkorát húzott a gyújtogató fejére, hogy annak kiloccsant az agya. De ekkor egy másik zsoldos termett ott, és ledöfte, majd folytatta ő a gyújtogatást.
Nemsokára az egész ork falú lángokban állt.
Logen karba tett kézzel nézte az egészet a domb tetejéről. Ő nem volt hajlandó részt venni ebben a vérengzésben.
Maxtor sorra szedte áldozatait, a két vörös dracoacél kard elöl nem volt menekvés. Az orkok már meg se próbáltak szembeszállni vele, inkább futni akartak, de ő gyorsabb volt, és levágta őket.
Jarold ép leszúrta egyik ellenfelét, mikor egy árnyék vetült rá hátulról. Egy ork asszony volt, és egy husánggal sújtott felé. Jarold tudta, hogy már nem tudja kivédeni, ám ekkor valami elsuhant mellette. Az ork nő egy nyílveszővel a homlokában zuhant hátra.
Karen állt nem messze Jarold mögött. Mosolyogva rákacsintott, majd lődözte tovább a nyilait.
Az orkok végül belátták, hogy nem sok esélyük, és menekülőre fogták a dolgot.
Karen még lelőtt egyet-kettőt futtában, de hagyták őket menekülni.
-Oké emberek! Szépvolt! –kiáltotta Maxtor- Most kutassátok át a falut! Valahol itt kell lennie a bejáratnak.
A zsoldosok neki láttak a hullákkal teleszórt falú átkutatásának. Maxtor közben elővett egy kendőt, és nekiállt magáról, és kardjairól letisztítani a sok ork vért.

Logen sétált oda Karenhoz, és Jaroldhoz.
-Ti hogy tudtatok részt venni ebben az esztelen mészárlásban?
-Ugyan Logen! Hisz ezek csak szörnyek.
-Tényleg így gondolod Jarold? Szerintem itt most ti voltatok a szörnyek. Csupán kapzsiságotok miatt kellett meghalniuk.
Jarold szétnézett a harcmezőn, és most kezdett belegondolni teteik borzalmaiba.
-Hagy a hülyeségeiddel Logen! –szolt közbe Karen- Hányszor támadták már meg orkok Larkinort? Hány ártatlant öltek már meg? Ha ezek az ork gyerekek felnőnek belőlük is gyilkos vadállat lett volna. Az asszonyok pedig még több ilyen gyereket csináltak volna, akik ha felnőnek szintén gyilkos vadállatok lettek volna.
Logen erre hirtelen nem is tudott válaszolni, csak annyit mondott:
-Ez akkor is embertelen!
-Tudom, de az élet már csak ilyen! És aki nem tudja elfogadni az elpusztul.

Már vagy fél órája kutattak, de még semmit se találtak.
-Főnők! –Szolt az egyik zsoldos Maxtorhoz- Szerintem sietnünk kéne. Mert ha sokáig maradunk…
Ekkor egy eget rengető csatakiáltás szakította félbe. Feldühödött orkok özönlöttek elő az erdőből, és hajítódárdák tucatjait dobták a kalandorok felé.
Egy dárda felnyársalta az egyik zsoldost. Esélye se volt.
Egy csomó Jaroldék közelében csapódott be. Ép hogy elhibázták őket. Karen lekapta hátáról az íjat, és kilőtt egy veszőt. Az süvítve szállt át a harcmezőn, és leterített egy orkot.
-Futás! –mondta- Vissza a falúba, ott jobban tudjuk védeni magunkat!
Logen még kilőtt egy tűzgolyót az orkok közé majd ő is futásnak eredt. A tűzgolyó pont telibe talált egy orkot, és cafatokra robbantotta. A többi orknak nem esett semmi komoly baja csupán beterítette őket társuk darabjai. Ettől persze még dühösebbek lettek. Miközben a falú füstölgő romjai felé futottak az üldözők elérték az egyszer már elhajított lándzsáikat, felkapták, és újra ellenségeik felé dobták.
Jaroldék látták a feléjük közeledő veszélyt, de már nem sok mindent tudtak csinálni.
Maxtor pattant eléjük, kinyújtotta a kezét, és:
-Itsha sair! –ordította.
A feléjük repülő lándzsák kitértek, és arrébb csapottak be. Egy viszont később érkezett, így rá már nem hatott a varázs. Maxtor ép, hogy félre bírta rántani a fejét, mielőtt „szálka” ment volna a szemébe. De így se volt elég gyors. A lándzsa felsértette az arcát. Arca jobb oldalán egy jó nyolc centis vágás keletkezett. Nem volt mély, de a vér kibuggyant rajta, és lefolyt egész az álláig.
-Ennyit a sebezhetetlenségről! –jegyezte meg halkan Jarold.
-Azt hiszem ez nem ép a legjobbkor derült ki. –tette hozzá Karen.
Maxtor hangosan felüvöltött majd az okoknak vetette magát.
-Ez megőrült?
-Úgy tűnik! Gyerünk utána!
A fekete lovag irtózatos lendülettel száguldott az orkok felé, és azok is ő feléje. Mikor a közelükbe ért kitárta karjait, és ball lábát kinyújtotta előre, a jobbat hátul behajlította, és egész testével hátra dőlt. Így csúszott tovább a nedves füvön. Azok az orkok akik időben kapcsoltak még megpróbáltak felugrani, a többiek elbúcsúzhattak bokától lefelé a lábuktól.
Maxtornak sikerült megtörnie az orkok lendületét. Összesen hatnak sikerült megcsonkítania a lábát, de egy csomóan borultak fel mikor megpróbáltak félre ugrani, vagy társaik lökték fel őket. A talpon maradottak nagy része a többi kalandorra vetette magát.
Maxtor talpra pattant, és vagy egy tucat ork vetette rá magát. Körbe perdült, közben a kezei úgy jártak mint a szecskavágó. A vörös pengék nem kíméltek semmit, és senkit, mindegy volt, hogy fegyvert, pácélt, vagy húst érnek egyaránt átvágták.
Míg Maxtor onkológiai rendelést tartott, és nagyüzembe folytatta az amputálást addig az orkok elérték Jaroldékat.
-Hasra! –üvöltötte Logen.
A többiek szót fogadtak. Logen kinyújtotta a kezét, és hatalmas lángcsóva tört ki belőle. Ezt végig húzta az orkok első során, és két tucat ork vetette magát földre lángolva, és még egyszer ennyi bukott keresztül rajtuk.
-Most! –adta ki a parancsot Logen, majd a földre bukott. Sokk varázserőt használt el egyszerre.
A többiek megrohanták a megzavarodott okokat, és aprítani kezdték őket.
Jarold egy földön fekvő félig megperzselődött orkra rontott. Ellenfele ép négykézláb tápászkodott fel, de mikor meglátta a közeledő kalandort felpattant, felöklelte Jaroldot, és átdobta a válla fölött. Jarold nagyot nyekkent a túloldalon, de gyorsan magához tért, és ellenfele lába felé vágott tőrével. Az ork fájdalmasat üvöltött, és előre zuhant mikor átvágták az akhilesz inát. Jarold felpattant, majd a nagydarab ork hátára vetette magát, hogy leszúrja. Az ork viszont könyökével gyomorszájon vágta, majd átfordult vele. Jaroldból szinte az összes levegő kifutott mikor a nagy súly rá nehezedett. Az ork hátra rántotta a fejét, és kobakja nagyot csattant Jarold homlokán. A kalandor kisé megszédült, de sikerült ellenfele alól kirántania a tőrt tartó kezét. Az ork felbömbölt mikor éles fájdalom hasított az oldalába. Oldalra hemperedett, és ezzel kicsavarta Jarold kezéből a tőrt, ami még mindig az oldalában állt. Négykézlábra vergődött, de nem bírt sérült lábára állni. Jarold felpattant, felkapta ellenfele elejtett szöges bunkóját, és minden erejét beleadva képen vágta vele az orkot. Az egy nagy csattanás kíséretében hátra vágódott, és többé nem mozdult.
Egy árnyat vett észre a szeme sarkából. Arrébb ugrott, és egy hatalmas pallos landolt tompa puffanással a helyén. Megfordult, az ork pont ekkor rántotta ki a fölbe állt irdatlan fegyverét. Ahogy kiszabadította a hatalmas pengét vele együtt véres fűcsomók, és földdarabkák, repültek szerte. Jarold meglendítette alulról a bunkót, és a lába között találta el támadóját. Az ork tőle szokatlan módon szoprán hangon felvisított, és kiejtette kezéből a pallosát. Jarold elengedte a bunkót.
-Nesze, a tied lehet!
Az ork az ágyékához kapott, ahonnét még mindig a szöges bunkó meredezett, térdre rogyott, majd eldőlt oldalra. Ez biztos fájhatott.
Karen közben a kimerült varázsló mellet maradt, és onnét lődözte halálos nyilait.
Maxtor mint valami veszet démon aprította az ellenséget. Az egyik ork felé sújtott egy kardal. Egy villanás, és méterekkel arrébb landolt egy kardot szorongató kéz, majd egy fej is követte. Egy ork hátulról rárontott, átnyúlt a hóna alatt, és tarkójára rakta mocskos mancsait, hátra szorítva ezzel a lovag kezeit. Egy másik egy lándzsával rohant felé, hogy feltűzze a végére. Maxtor hátra döfött kardjával, és sikerült megvágnia az ork egyik vállát. Az felüvöltött fájdalmában, Maxtor kicsit előre dűlt felemelve az orkot, majd megperdült. A lándzsás már nem bírt lassítani, és felnyársalta saját társát. A lovag érezte, hogy a lándzsa hegye nekiér a hátának. Az ork szorítása gyengült, és ki tudta tépni magát. Megperdült, majd egy suhintással ketté vágta az orkot derékban. Annak a felsőteste előre dűlt, és magával rántotta a lándzsát szorító másik orkot is. Maxtor rálépett a „félork” fejére, majd onnét elrugaszkodva felugrott. A másik ork ép ekkor nézett fel. Maxtor előre sújtott jobbkardjával, és lendületét kihasználva hosszában kettévágta a másik orkot.
Az egyik zsoldos épp a kardját húzta ki ledöfött ellenfeléből, amikor egy bárd suhogása hallatszott, majd levágott feje tovább repült. A nagydarab bárdos ork diadalittasan felüvöltött, majd nyakához kapott ahonnét egy tőr állt ki. Jarold kirántotta tőrét, és sugárban kezdett spiccelni az ork sebéből a vér. Megperdült, és már rohant is következő áldozatához, de már egyet se látott. Csak halott, és a földön nyöszörgő sebesült orkokat lehetett látni szerte szét.
Mindössze három zsoldos maradt talpon. Karen a csatamezőn bóklászott, és nyilait szedegette össze. Maxtor is arra járkált, láthatóan keresett valamit. Majd megállt egy sebesült orknál, és torkának szegezte a kardját.
-Eknu es, del krin Zognar Ithar?
-Destro es tu krahim Drago! –majd nagyot köpött a lovagra.
Maxtor megsuhintotta a kardját, és csuklóból levágta az ork kézfejét.
-Eknu es, del krin Zognar Ithar? Odran il destro, des solu, Orku!
-Ekwert! –ordította.
Maxtor erre leszúrta.
Karen jött oda érdeklődve.
-Te tudsz orkúl?
-Aha, de semmit nem mondott el!
Jarold is közelebb jött.
-Ez szép, egy nagy halom orkot lekaszaboltunk, és egy csomó embert vesztettünk, de a kincshez egy lépéssel se kerültünk közelebb.
-Nyugi itt lesz a közelben! Érzem.
-Így mindjárt más! Na és merről érzed?
Maxtor olyan csúnyán nézett Jaroldra amennyire csak lehet.

5. fejezet
A sárkány visszatér.

-Maxtor gyere! –hallatszott Logen hangja a falúból.
Mindenki odasereglett Logen köré.
-Van egy ötletem, hol lehet!
-És hol?
Logen nem válaszolt, csak koncentrálni kezdett, és kezeivel egy tűzlabdát formált, majd rá lőtte a falú közepén álló démonszoborra. A szobor millió darabra robbant, és hatalmas porfelhő gomolygott a helyén.
-Remek! –mondta Jarold, és elkezdte leporolni magáról a több kiló port, ami a nyakába zúdult. –Azét szólhattál volna!
Maxtor oda sétált ahol a szobor állt. Még le se ülepedett a porfelhő, de már látni lehetett, hogy egy lépcső vezet a mélybe.
-Mire vártok még?
-Hogy leszálljon a kőpor, mert megfulladunk!
Nem sokára mindannyian a hosszú lépcsőn bandukoltak lefelé. Meggyújtottak néhány fáklyát, hogy lássanak. Logen előhúzott egy varázspálcát, kétszer a falnak kocogtatta, és a pálca hegye máris fehéren kezdett ragyogni. Több világosságot adva, mint a három másik fáklya együttesen.
-Vajon milyen mélyen lehet? Jól elrejtették az már biztos! –kezdte Karen.
-És milyen fárasztó lesz fölmászni majd visszafelé! –kontrázott Jarold.
Végül nagy sokára elérték a lépcső alját. Itt a folyosó kiszélesedett, és egy hatalmas vaskapuban végződőt.
-Álljatok félre, majd én!
-Logen ne!
De már késő volt Logen kilőtt egy mágikus lövedéket az ajtó felé. A lövedék szétoszlott az ajtó felületén, mintha mi sem történt volna, még bele se remegett.
-Mi a fene? –álmélkodott a mágus.
Majd hirtelen kétszeres erővel vágódott vissza rá saját lövedéke. A varázsló hátra repült, és magával sodorta az egyik zsoldost.
-Barom állatja! –méltatlankodott a zsoldos, és lelökte magáról a nyöszörgő mágust.
Végül nagy nehezen talpra kecmergett Logen, és nagyjából leporolta magát.
-Még szerencse, hogy rajtam volt ez a mágikus támadások elleni mellény!
És tényleg. Mellkasánál nagy foltban kiégett a ruhája, és egy láncing ezüstös csillogása látszott ki alóla, de egy-két láncszem így is megolvadt.
-Mágiával nem megyünk semmire.
Maxtor előhúzta egyik kardját, majd az ajtóra csapott. Ahogy a penge a fémhez ért, rettenetes csikordulás hallatszott, és fényes szikra eső szóródott szét, de az ajtón egy karcolás se látszott.
-És úgy látszik fegyverekkel sem! –mondta a lovag miközben kardja pengéjét vizsgálgatta, de olybá tűnik nem csorbult ki.
-Szerintem csak a kulccsal juthatunk be!
KATT!
Erre mindenki az ajtó felé fordult. Karen kelt fel épp a zártól, és tolvajkulcsait rakosgatta vissza zsebeibe.
-Mi van már, mehetünk?
Szinte hallani lehetett, ahogy a többiek álla hangosat koppan.
-De te… hogy? –álmélkodott Jarold.
-Csak az ajtó fémét készítették elpusztíthatatlanra, de a zár egy egyszerű szerkezet.
Meglökte az ajtó egyik szárnyát, és az nyikorogva kitárult.
-Csak önök után uraim!
Belétek az ajtón, de fáklyáik fénye nem világított el a falakig.
-Az anyát! Ez jó nagy terem lehet!
-Van egy ötletem! –ezzel Logen fölemelte két karját, és tapsolt kettőt.
Hirtelen vakító fényesség támadt a teremben. Beletelt egy kis időbe, míg hozzá szokott a kalandorok szeme a sötét lejáró után.
-Erre meg honnan jöttél rá?
-Ez egy régi varázslat. Már több száz év óta használják a mágusok nagyobb termek megvilágítására. Gondoltam itt is ezt használhatták.
-Remélem nem aktiváltál vele egy csapdát se.
Mindenki körbekémlelt, de nem láttak semmi gyanúsat.
-Inkább tartózkodj idelent a mágia használatától! Oké csak a legértékesebb cuccokat szedjétek össze! Nem hiszem, hogy meg egyszer vissza tudnánk jönni ide. –mondta Maxtor majd elindult az egyik irányba.
A hatalmas teremnek szinte látni se lehetett a végét. Legalább harminc méter magas volt, és vaskos oszlopok támasztották. Az oszlopokon körbe ékkövek voltak berakva, ezek bocsátották ki a fényt ami nappali világosságot biztosított. Az oszlopok tövénél halmokba voltak pakolva az arany tárgyak, és más értékes kincsek. Állványokon lógtak a legkülönbözőbb fegyverek, és vértek. Mind mágiát sugároztak magukból. Jarold irigykedve nézte ezeket a nagyhatalmú fegyvereket. Milyen kár, hogy egy se lehet az övé, mert az mindenki tudja, hogy mágikus tárgyak használata szaktudás nélkül katasztrófához vezethet.
-Úgy látszik halála után ide hozták Zognar Ithar összes kincsét. –mondta álmélkodva Karen.
A Zognar Ithar név hallatára hatalmas kattanás hallatszott, majd súrlódó hang követte, mint amikor kövek gördülnek át egymáson.
-Gratulálok, épp most aktiváltál egy csapdát! –torkolta le Logen.
Mindenki összehúzta magát, és feszülten figyelt, merről jöhet a csapás. De csapás nem következett, csupán felemelkedett a bejárattal szemközti fal egy része, és betekintést engedett a mögötte lévő teremre.
A terem egész kicsi volt a csarnok méreteihez képest, csupán húsz méter szer húsz méter lehetett. Egy kőszarkofág helyezkedett el benne, mögötte pedig emelvényen egy démon szobor. A démon egy trónon ült, az egyik kezében egy fekete gömböt tartott, a másikban egy vörös jogart.
Maxtor állt a legközelebb a kinyíló teremhez, és elindult, hogy megnézze.
-Max! Szerintem oda nem kéne bemenned! –kiáltott utána Logen.
-Nyugi, csak megnézem! És ne ordibálj, mert még tényleg aktiválsz valami csapdát. –és ezzel már be is slisszolt a terembe.
Jarold is utána ment. A zsebeiben csak úgy csilingelt a sok arany, amit beletömött.
Karent egy gondolat nyugtalanította, ezért oda ment Logenhez, aki egy nagy kupac varázspálca mellett térdel, és analizáló varázslatokat mondott rájuk.
-Csizmafényesítő mágia: vacak! –ezzel arrébb dobott egy varázspálcát- Lúdtalp eltávolító: vacak! –kopp!- Macskabajusz nővesztő: vacak! –kopp!- Hóvihar! Ez még jól jöhet! –és a kabátja zsebébe csúsztatta a pálcát.
-Logen!
-Igen!
-Ő… Csak azt akartam kérdezni, hogy szerinted, miért nevezte az ork Maxtort sárkánynak?
-Mi?… Te értetted, amit beszéltek?
-Igen. Először Max azt kérdezte: „Hol van Zognar Ithar sírhelye?”. Erre azt mondta az ork: „Dögölj meg rohadt sárkány!”. Max pedig: „Mond meg, hol van Zognar Ithar sírhelye vagy elpusztítom a lelked!”. Ekkor az ork azt üvöltötte: „Soha!”, és Maxtor leszúrta.
-Ezt miért nem mondtad korábban?
-Miért? Baj van?
-De még mekkora! Gyere mielőtt késő lesz!

Jarold belépett a kis terembe. Itt nem voltak világító ékkövek, a kintről beszűrődő fény segített a látásban. A kalandor egyből kiszúrt egy rövid kardot a sarokban a földön heverni. Egy-két rozsdafolt is éktelenkedett rajta. Mivel mágikus tárgyakon nem fog az idő, valószínű ez nem tartozik közéjük. Biztos a sír építését felügyelő egyik őr hagyhatta itt. Ez is több a semminél. Gondolta Jarold, és az övébe tűzte.
Maxtor fellépet az emelvényre, és a gömb felé nyújtotta a kezét.
-Max Ne!!! –rontott be a terembe Logen, és Karen.
A fekete lovag rájuk nézet, majd elvigyorodott, és rátette a tenyerét a gömbre. A következő pillanatban elordította magát a fájdalomtól, és térdre rogyott, de a gömböt nem engedte el. A gömbből villámok cikáztak mindenfelé, és a világító ékkövek is vibrálni kezdtek. Szinte végtelennek tűnt az a pár másodperc, amíg Maxtor a gömbön tartotta a kezét, majd megszűnt a villámlás, és elterült a földön. A gömb sötét belseje elhalványult, és áttetsző lett. Most már teljesen úgy nézett ki mint egy normális üveggömb.
-Ez nem lehet! –hüledezett Logen.
A fekete lovag lassan feltápászkodott.
-Maxtor jól vagy? –ment közelebb érdeklődve Jarold.
-Rég nem voltam ilyen jól!
-Vigyáz Jarold! Max már nem önmaga!
-Dehogynem! Jobban önmagam vagyok, mint ezelőtt valaha!
-Max, téged megszállt a sárkány lelke!
-Meg mindig nem értitek?… ÉN VAGYOK A SÁRKÁNY!!!
Rájuk nézett, és sárgán felvillantak a szemei.
-Futás! –kiáltotta Logen- Én majd feltartom!
Maxtor elröhögte magát.
-Te engem?
Logen rálőtt egy tűzgolyót. Maxtor egyszerűen félre ütötte a karjával.
Karen, és Jarold kiszaladt a teremből, és a kijárat felé vette az irányt. Maxtor a szoborhoz lépett, és kivette a kezéből a vörös jogart. A falra mutatott, és sárgán felvillantak szemi, erre egy öt méter átmérőjű tűzörvény jelent meg, és négy szárnyas démon ugrott elő belőle.
-Kapjátok el őket!
A négy fenevad elsuhant Logen mellett, már nem tudott mit csinálni.
Elő kapta imént szerzett varázspálcáját, és aktiválta a hóvihar varázslatot.

Karen, és Jarold elfutott a három zsoldos mellet, akik még mindig a zsebüket tömték arannyal. Az egész jelenetből csak annyit észleltek, hogy vibrált a fény, és valaki üvöltött. Gondolták biztos az egyik csapda. Most viszont felnézett az egyikük, majd hangosan sikított egyet. A következő pillanatban egy démonmancs tépte le a fejét.
Jaroldék kirohantak a kapun, majd gyorsan berántották maguk után.
Egy kattanás.
Következő pillanatban hangos dörrenés. Feltételezhetően neki repült az egyik pokolfajzat.
-Ezzel el lesznek egy darabig!
Tompa dörömbölés hallatszott a túl oldalról.
A lépcsőn zihálva futottak fel, és kettesével szedték a fokokat. Sötétben haladtak felfelé a bejárat csak egy távoli fény foltnak tűnt. Fáklyát nem hoztak magukkal, egyrészt nem volt rá idejük, másrész most ez volt a legkisebb gondjuk.
Jarold elhibázta az egyik fokot, és nagyot puffant a lépcsőn. Karen felrángatta, és futottak tovább felfele.
-Azt sejtettem, hogy fárasztó lesz a vissza út, de hogy ennyire! –mondta Jarold két lihegés között.
Közben lent egyre erősödött a dörömbölés, és az alagútban vízhangozva haladt tovább.
Már nem sok hiányzott, hogy kiérjenek a szabadba, szinte majd kiköpték a tüdejüket az utolsó pár lépcsőfoknál.
Kiértek: napsütés, friss levegő, madárcsivitelés és vagy egy tucat lándzsahegy meredt rájuk.
-Larkinor várőrség! Le vagytok tartoztatva!
-Várjon, de hisz…
-Kuss legyen! Tiltott területre hatoltatok, és megöltétek a király szövetségeseit! Ezért a király színe előtt fogtok felelni bűneitekért.
-Oké csak menyünk már! –lihegte Jarold- Ugyan is egy sárkány, van a nyomunkba!
-Milyen sárkány?
-Mit gonosz? Miért volt ez tiltott terület?
-He?
-Elszabadult az a sárkány, amely százötven éve porig rombolta Larkinort! Elég ennyi vagy fejtsem ki bővebben?
Ekkor hatalmas dörrenés hallatszott az alagútból, majd valami dobhártyaszaggató bömbölés.
-Oké ti itt maradtok őrzitek a bejáratot! –mutatott a várőrség parancsnoka harminc emberére- Én és még öten elvisszük a foglyokat a királyhoz kihallgatásra.
Karent, és Jaroldot feltuszkolták egy-egy lóra, és megindultak velük az erdőbe.
Nemsokára vad csatazajt hallottak a hátuk mögül. Fegyvercsörgést, halálsikolyokat, és démonüvöltéseket hozott feléjük a szél.
-Ugye tudod, hogy halálra ítélted az embereidet? –szegezte a kérdést a parancsnoknak Karen.
A parancsnok nem válaszolt, de baljós ábrázata mindent elárult.
-Szerintem sietnünk kéne, ha nem akarjuk mi is úgy végezni!
-Oké, vágta! –adta ki végül a parancsot a tiszt.
Megsarkantyúzták lovaikat, és vad vágtába kezdtek az erdei úton. Nem sokára hangos rikoltást hallottak. Felnéztek, és hat szárnyas teremtményt láttak a lombkoronák felett szállni.
-Már be is értek! –mondta Jarold, és megpróbálta gyorsabb haladásra ösztökélni hátasát.
-Hatan vannak! Úgy látszik előhívott még néhányat!
-Mik ezek? És ki hívta elő őket? –kérdezte némi kétségbe eséssel a hangjában az őrparancsnok.
-Démonok, és a sárkány idézi meg őket!
Ekkor az egyik démon rikácsolva ereszkedett a fák közé, és karmait áldozatai felé nyújtotta.
-Gyorsan be a fák közé! –ordította a tiszt.
Mindenki oldalra rántotta a kantárt, és bevágtattak a sűrű fák közé. Az egyik katona viszont nem volt elég gyors. A démon beérte, és hegyes karmait a vállába mélyesztette, majd kitépte a nyeregből. Nagy szárnycsapásokkal emelte a jajveszékelő áldozatát a magasba, és ott a többi démon is rávetette magát. A katonának csak egy hangos halálsikolyra futotta.
-Azt hiszem nagy bajba leszünk, ha elfogy felölünk az erdő! Az utolsó mérföldet sík terepen kell megtennünk a kapuig! –mondta a tiszt, és ennek hallatára mindenki hátán végigfutott a hideg. Igaza volt! Larkinor körül egy sávot tisztán tartanak, hogy az esetleges ostromló seregnek ne legyen fedezéke.
Karen lekapta a hátáról az íjat, és a démonok felé lőtt egy vesszőt, de az fen akadt a lobok között.
-Ne pazarold! Még szükség lesz rá a kapu előtt! –szolt rá az egyik katona.
Sebesen vágtattak hátasaikon, de a démonokat nem sikerült lehagyni. Akármennyire is hajtottak üldözőik pár szárnycsapással beérték őket. Már csatakosak voltak a lovak az izzadtságtól mikor elérték az erdő határát.
-Készüljetek meredek lesz! –mondta a parancsnok- Szóródjatok szét, és haladjatok cikk-cakkban! Ne könnyítsük meg a dolguk!
Mikor kiértek a fák alól az utasítások alapján cselekedtek. A démonok egyből rájuk repültek. A lovasok elkeseredetten próbálták lerázni üldözőiket, de a démonok ügyesen manővereztek szárnyikkal, és egy újabb katonát kaptak el. Karen lekapta íját a hátáról, és kilőtt egy vesszőt. A démont szemen találta, és az kiejtette karmai közül áldozatát. A katona nagyot nyekkent a füvön majd hemperedett még néhányat. Aztán ott maradt mozdulatlanul, de még élt. Láthatóan a démonokat már nem érdekelte. A szemen lőtt démon hangosan felüvöltött, és kirántotta a szemgödréből a nyilat. A seb azonnal összeforrt, és még a szemgolyója is vissza nőt.
-Ez nem ér! –ordította Karen, és még lőtt pár vesszőt üldözőikre.
Az egyik démon beért egy katonát, megraggatta mancsaival, majd egyszerűen leharapta a fejét, és ebben még a három testébe csapódó nyílvessző se gátolta.
-Kitartás mindjárt ott vagyunk!
A lovasok láttán a várőrség egyből riadót rendel el. Kinyitották a kapukat, és nyilasok szaladtak a falakra.
Valóságos nyílzápor zúdult a démonokra, de azok még így se akarták feladni. Már csak méterekre voltak a kaputól, mikor két karmos mancs mélyedt Karen vállaiba, és a magasba rántotta.
-NE! –ordította Jarold, és ekkor vette észre a felé száguldó démont.
De ekkor egy tűzgolyó találta el a fenevadat, és az vinnyogva a földre zuhant. Vicsorogva tápászkodott fel, de ekkor jött a következő tűzgolyó, és szétrobbantotta a fejét. Szemmel láthatóan ebből már nem tudott kigyógyulni. A többi démon felé is tűzgolyók repültek, és azok vinnyogva meghátráltak.
Még szerencse, hogy pont arra járt egy őrmágus!

6. fejezet
Larkinor ostroma.

-Gyorsan vigyétek a palotába! –adta ki az utasítást a parancsnok az életben maradt katonáinak. –Én addig megszervezem a város védelmét. –majd a kapuőrökhöz fordult.
Jaroldék elvágtattak a főutcán. Közben pedig már megkondultak a vészharangok.
Ekkor a parancsnok egy fekete lovast látott kilovagolni az erdőből. Az megállt, és előhúzott egy kardod.
-Mit csinál ez? Egyedül akarja bevenni a várost?
A fekete lovas másik karjával elővett egy jogart, és a magasba tartotta. A jogar körül lilás lángok kezdtek játszadozni, és démonok kezdtek előseregleni az erdőből. Először néhány, majd egyre több, és több. Végül egy egész hadseregnyi démon sorakozott fel végig a nyugati várfal vonulatában.
-Gyorsan! Csukjátok be azt az istenverte kaput.
Hatalmas kapuk nagy dörrenéssel csukódtak be, és már fordult is a zárszerkezet.
Katonák rohantak a falakra, mágusok foglalták el magaslati helyüket, és az összes nagyobb klán harcosai felsorakoztak. Minden rutin szerint zajlott rekordidő alatt. Idén ugyanis ez volt már a negyedik ostrom.
A fekete lovag hátasa felágasodott, lovasa előre nyújtotta a kardot, és a dühöngő démonsereg megindult. Szinte dübörgött a talaj, ahogy a pokoli sereg a falak felé vágtatott. A lovag megsarkantyúzta lovát, és a rohamozó sereg élére nyargalt.
Közben az íjászok, és az őrmágusok tűzet nyitottak a démonokra. A nyilak nem sok vizet zavartak viszont néhány nagyobb mágikus lövedék démonok tucatjait terítette le.
A lovag gyorsított, és fekete csataménje lehagyta a sereget. Kardját vissza rakta hüvelyébe, és a jogart az övébe tűzte. Szeme sárgán felizzott, és kékes lángocskák jelentek meg alakja körül. Majd egész teste halvány kék fényben kezdett világítani, alakja elhomályosult, hatalmas szárnyak nőttek a hátán, és pár pillanat leforgása alatt már egy gigantikus fekete sárkány suhant tova. A hatalmas csatamén még vágtatott egy darabig majd köddé foszlott. A sárkány megsuhintotta roppant szárnyit, melynek fesztáva lehetett vagy ötven méter, és átsuhant a városfal fölött. A keletkezett légáram katonák tucatjait sodorta le. Most már szinte az összes íjász, és mágus az óriási fenevadat lőtte. A nyilak még akupunktúrás tűnek is kicsik lettek volna, ráadásul mind lepattogott a gyémántkémény pikkelyekről. A mágusok valamennyi lövedéke szertefoszlott a sárkány testén, még meg se bírták karcolni.
Az egyik mágustorony tetejéből öt mágus szórta rá legkülönbözőbb varázslatok tömkelegét, nem sok sikerrel. A sárkány pont arra tartott. A varázslók gyorsan elmondtak egy homportott, és eltűntek. Az egyik viszont újra megjelent. Most eszmélt csak fel: ő lakik ebben a toronyban.
Lendült a hatalmas sárkánymancs, és egy suhintással porrá zúzta a torony tetejét. Az utcán lévők sikoltozva futottak a záporozó ködarabok elől.
A sárkány észrevette kiszemelt áldozatai, és utánuk lendült. Jaroldék még mindig a fő utcán vágtattak mikor észlelték a nyomukba suhanó árnyékot. Felnéztek, és …
-Hogy az a jó édes…. !!!!
Úgy hajtották lovaikat ahogy csak tudták. A sárkány lejjebbereszkedett, kitátotta hatalmas pofáját, melyben hegyes fogak sorakoztak, és szája hátsó két mirigyéből folyadékot lövellt elő, mely a levegővel érintkezve begyulladt, és tűzorkánként folytatta útját. Az utca két szélén lévő házsorok egyszerre lobbantak lángra ahogy a szörny elsuhant felettük. Jaroldék már véresre verték lovaikat, hogy nagyobb sebességre ösztökéljék őket. Az sem számított volna, ha a hátasok beledöglenek csak sikerüljön elmenekülni a száguldó lángtenger elől.
Néhány harcos késve reagált a riadóra, és csak most futottak a falak felé, mikor három lovas szemből majdnem eltiporta őket.
-Hát ezek meg hova a hálál f… -de már nem bírta befejezni mert a lángtenger oda ért. Szinte fel se fogták olyan hamar elhamvadtak.
Jarold már a hátán érezte a tűz forróságát. Mindent megtett, hogy nagyobb tempóra ösztönözze lovát, de nem kellett azt már ösztönözni. Tudta, hogy az életéért fut, inaszakadtából mindent beleadott.
Már kezdett megpörkölődni a szőr a lovak farán, mikor egy boltív alatt száguldottak el. A sárkány észlelte, felhagyott a tűzokádással, és szárnya vad csapkodásával megpróbált feljebb emelkedni.
Nem jött össze.
Teljes lendülettel telibe trafálta fejével a felüljárót. Hatalmas robaj kíséretében porfelhő emelkedett a magasba, és törmelék darabok repültek szerte széjjel. Néhány kő Jaroldék mellett csapódott be. Az ütközéstől a fenevad átfordult a feje felet, és egy bukfenc kíséretében a hátán landolt. Legalább egy tucat házat letarolt.
Eközben a démonok elérték a városfalat, de nem álltak meg az alján, hanem egyszerűen felrohantak rajta.
-A fene a belüket! Még létrát se használnak! –mondta az egyik katona a falon, majd máris azon volt, hogy lándzsájával a városon kívül tartsa a dögöket.
A démon sereg mint valami hatalmas hullám hömpölygött át a falon. A fal védői akármilyen hősiesen küzdöttek is a démonok erősebbek voltak, és övék volt a túlerő. Kardok, és lándzsák szálltak szembe az agyarokkal, és karmokkal. De hiába sebezték meg a démonokat, sebeik rögvest beforrtak, hacsak a fejüket nem vágták le. Csak a varázslók tudtak némi veszteséget okozni soraiban. Az első démonok már átjutottak a falon amikor az utolsók, még csak most értek ki az erdőből. A katonáknak nem sok esélyűk volt ezekkel a szőrnyekkel szemben. Rengeteget szétmarcangoltak, és megsebesítettek közülük, míg a démonok veszteségei elenyészőek voltak létszámukhoz képest. A falon átérve viszont új akadályba ütköztek. A klánok hű harcosai vetették rájuk magukat nagy harci üvöltéssel. És ez a nagy lendület még a démonokat is meglepte egy pillanatra. A klánok bővelkedtek a nagy harcosokban kik már sok harci tapasztalattal rendelkeztek, és nem egynek volt közülük mágikus fegyvere. Egyes démonok felrohantak a házfalakra, és onnét vetették magukat a hősök nyakába. Innentől kiegyenlítettebben folyt a harc. A démonok közül is sokan szereztek be nem gyógyuló sebeket, és most már a halálozási arány is átbillent a védők javára. Közben folyamatosan érkeztek a város többi részéből is a harcosok, és a varázslók.
A három lovas bevágtatott a palota udvarára, mikor őrök toppantak eléjük.
-Állj!
-Fontos információt hoztunk az ellenségről! Beszélnünk kell a királlyal! Sürgős! –mondta lihegve az egyik katona.
-Akkor kövessenek!
Leszálltak lovaikról, melyek már hangosan ziháltak, és teljesen csapzottak voltak a verejtéktől, majd az őr után rohantak habár ők is kimerültek voltak.
Az őr egyenesen a trónterembe vezette őket. Jarold végig szitkozódott: utálta a lépcsőket, és itt is meg kellet mászni még néhányat. Miért is kell a trónteremnek a tizedik emeleten lennie?
Beléptek a terembe, a király épp a hadvezéreivel egy asztal körül állt, és a védelmi stratégiát vitatta meg velük. Közben futárokkal a parancsokat továbbitatták. Azok is mintha a lépcsőket emlegették volna.
-Felség hírek érkeztek az ellenségről!
-Ki vele!
Az egyik őr oldalba bökte Jaroldot. Az hirtelen se köpni, se nyelni nem tudott. Meghajolt, és gyorsan összeszedte gondolatait.
-Felség …
-Hagyjuk a formaságokat! A lényeget mond!
-Az ellenség vezetője a fekete sárkány.
-Ezt eddig is tudtuk!
-Azt viszont nem, hogy ez ugyanaz a sárkány, amely százötven éve egyszer már majdnem elpusztította Larkinort.
A király érdeklődő arcot vágott, és Jarold folytatta.
-Akkor III. Lorden királynak sikerült legyőznie. Elvette ugyan az erejét, de életben maradt. Emberi formát öltött, és Maxtor Kryh Woran néven élt egy darabig a városban most pedig sikerült vissza szereznie hatalmát.
-Akkor nagyobb bajban vagyunk, mint gondoltam!

A porfelhő már kezdett leülepedni. A monstrum feltápászkodott, megrázta magát, és lehullott róla az a pár száz köbméter törmelék, ami eddig befedte. A por újra felkavarodott. Csatazaj hallatszott hátulról. Hátra nézett, de a lángoló város füstje miatt nem látszott a küzdelem. A robbanások zajából, és a kiabálásból ítélve elég heves harcok dúlhattak ott.
Visszafordult, és a palotára szegezte tekintetét. A pokol tüze lángolt fel a szemében.
-Most megfizettek mindenért! –dörögte, majd kitárta szárnyait, és ellökte magát a talajtól.

Larkinor hősei bármily derekasan küzdöttek is a túlerő kezdte visszaszorítani őket. Már halmokban álltak a démonok tetemei, de azok mit sem törődtek elhullott társaikkal, csak törtek előre, átgázolva mindenen. A főutca teljes hosszában lángokban állt, senki se törődött az oltással, mindenki a harccal volt elfoglalva. Így a tűz terjedt tovább. A védők nem adták könnyen a győzelmet, a démonoknak minden egyes méterért keményen meg kellet küzdeniük. Úgy tűnt a harcos negyed már elveszett, de néhányan elbarikádozták magukat, és keményen ellenálltak. Az első démonok már elérték a mágus negyedet. A védők itt alakították ki a második védvonalat. Elbarikádozták az utcákat, és a mágusok készleteiből mindenki szerzett magának valamilyen mágikus erejű fegyvert.
Lángőrző Ywel a saját tornya tetejéről lövöldözte tűzgolyóit a démonok felé. Ezzel is hozzájárulva kicsit a városban tomboló tűzvészhez.
Ekkor démonok egy csapata ért a torony aljához, és mászni kezdtek fölfelé. Ywel ezt még időben észrevette, és néhány varázslövedékkel eltávolította a kellemetlenkedőket. Csakhogy háromnak sikerült bemásznia az egyik ablakon. A nappaliba jutottak. Kényelmes bőrfotelok, a kandallóban tűz ropogott, és az ajtóban ott állt a cselédlány. Az első démon rögtön nekirontott, és olyat kapott visszakézből, hogy a másikat a fal adta. Leverte Spyro mester sárkánycsendélet című művét, majd ráesett az asztalra, és összetört néhány üvegcsét. A másik két démon csodálkozva össze nézett, majd együttes erővel támadtak a lányra. Karmaik szikrát hányva csikorogtak, mikor a lány bőréhez értek. A cselédlány elkapta a démonokat a nyakuknál fogva, és összecsapta a fejüket.
Démon agyvelő fröcsögött szerteszét.
Az első démon magához tért, és megpróbált elfutni, de orra esett a földig érő szakállában. A cselédlány mellé lépett, megragadta a szakállát, majd megpörgette a feje fölött, és egy nagy csattanás kíséretében falhoz vágta. Démon kikenődött, mint egy hatalmas matrica. A lány leporolta magát, majd durcásan megjegyezte:
-Pedig most takarítottam fel!

Hatalmas dübörgés rázta meg a palotát mikor a sárkány landolt az oldalán. Ember nagyságú karmait a falakba mélyedtette, és megkapaszkodott. Egy pillanatig így csüngött mozdulatlanul, majd kék lángocskák kezdtek táncolni teste körül, majd egész teste vakító kék fényben felvillant, és újra a fekete lovag állt a palota megrongált teraszán. Nyugodt kimért léptekkel elindult az ajtó felé.

A trónterem ajtaja majd kiszakadt a helyéről, amikor az egyik katona berontott rajta.
-Felség! Felség! Bejutott a palotába! Újra ember alakban van, de nem tudtuk megállítani!
-Remek! Így talán legyőzhetjük! Az összes mágus, és katona, aki a palotában van, jöjjön ide! Nincs még egy ilyen alkalmunk!
Nagy nyüzsgés kerekedett a teremben.
-Rongár! –szolt a király a testőr parancsnoknak – Vidd a harminc legjobb embered, és próbáld feltartani, amíg csapdát állítunk!
-Uram! Nem lesz az kevés?
-Bízom benned! Tedd a dogod!

Nem sokára az összes harcra kész ember ott tolongott a trónteremben. Habár a hatalmas teremben akár három focimecset is meglehetett volna rendezni egyszerre, most mégis kicsit szűkös volt a hely. Az első két sort mágusok töltötték ki akik már javában gyűjtögették erejüket. Auráik a legkülönbözőbb színekben ragyogtak, és szinte izzott a levegő körülöttük a felhalmozott eszenciától. Utánuk négy sor alabárdos következett, aztán újabb két sor varázsló, majd Larkinor elit harcosainak legelitebb elitje, mögöttük az ősmágusok, Larkinor varázstudóinak leghatalmasabbjai, és végül a király személyes testőrségével. Jarold a sarokban húzta meg magát a lehető legtávolabb a bejárattól.
Fegyvercsörgés, és ordibálás hallatszott a kétszárnyas bejárati ajtó felöl, majd az egyik szárny kiszakadt, és egy katona repült be rajta. Nagyot nyekkent a földön, és elterült.
Ekkor az első két sorba lévő mágus egyszerre sütötte el varázslatát, és több száz varázslövedék szállt az ajtó felé, felvonultatva a varázstudomány összes ágát. Hatalmas robbanás rázta meg a palotát, szinte az összes létező ablak kitört Larkinorban, a fél nyugati szárny leomlott, és a lökéshullámot még a démonokkal csatázok, is megérezték. Mágia, füst és por lengte be a termet. Néma csend volt, mindenki feszülten figyelt.
A füst lassan kezdett kitisztulni, és láthatóvá váltak a rommá lőtt bejárat kontúrjai. Egy alak állt középen, kezeiben megvillant két vörös penge.
-A francba! –hallatszott egy kiáltás, és a mágusok újra emelték karjaikat.
De mielőtt befejezték varázslataikat a sárkány lefutotta a köztük lévő távot, és közéjük vetette magát. A mágusok nem túl jók közelharcból, és a két sárkánypenge valóságos vágóhidat rendezett közöttük. Az alabárdosok megpróbáltak közelebb nyomulni, a mágusok viszont hátrálni akartak, pillanatok alatt elszabadul a káosz. Az egyik varázsló egy villámot lőtt ki Maxtorra. Az arrébb perdült, és a csapás három másik varázstudót repített ki a trónterem kitört ablakain.
Az elől lévők mind bepánikoltak, és menekülni akartak. A hátul lévők viszont előre akartak menni, harcolni. Maxtor olyan gyorsan csapkodott a kardokkal, hogy szinte látni se lehetett a kezeit, csak a pengék villogtak, és levágott végtagok, és fejek repkedtek.
-Ez nem jött össze felség! –szolt az egyik testőr –Meneküljön, amíg nem késő!
A királyt a trón mögött lévő tikos kijárathoz tuszkolták, és testőrségén kívül vele tartott még néhány ősmágus, és elit harcos. Jarold is kislisszolt, és magát szidta amiért volt olyan hülye, és idejött erre a szigetre.

Az első sorokban varázslok már alig voltak, Maxtor az alabárdosokkal hadakozott. A nagy tumultusban túl kevés volt a hely, hogy az alabárdosok rendesen tudják használni hosszú fegyverüket. Mikor pedig sikerült rettenetes ellenfelük felé szúrniuk, az vagy egyszerűen félre perdült előle, vagy miszlikbe aprította a bárdot, legtöbbször használójával együtt. Maxtor észlelte a szeme sarkából a király távozását, hátrébb tántorodott, majd visszarohant a bejárathoz, szembe fordult a sereggel, és keresztbe tette maga előtt a kardokat. Az alabárdosok egy emberként üvöltöttek fel, előre szegezték fegyverük, és megrohanták a sárkányt.
Maxtor felnézett támadóira, és sárgán felvillant a szeme.
-Ishar el dester kri!
A meglepett katonákat hatalmas léglökés érte, és egyszerre repült hátra a teremben lévő több száz fő. A kristály csillár leszakadt, és kilapított egy varázslót. Mi sem bizonyítja jobban menyire veszélyes kivont fegyverrel elesni, mint hogy rengetegen nyársalódtak fel egymás fegyvereire a hurrikán erejű léglökéstől. Szinte alig maradt talpon valaki. Maxtor átrohan a földön fekvő, és jajveszékelő tömegen. Közben egy-két fejet is megtaposott, majd átlépett a trón mögötti ajtón.
Egy széles folyosóra jutott. Itt a visszavonult ősmágusok, és elit katonák állítottak neki csapdát. Az ősmágusok az előre megbeszéltek szerint közösen egy fajta mágiát használtak. Amint Maxtor átlépte a küszöböt, rögvest aktiválták a varázslatot. Pár pillanat alatt jég lepte el a folyosó azon részét, beleértve a fekete lovagot is. A sárkány megdermedt úgy ahogy volt, a két kivont kardal a kezében. Körülbelül tíz centis jég borította egész testét, és úgy állt ott mintha szobrot állítottak volna a megtestesült halálnak. Az elit harcosok fegyvereikkel a kezükben óvatosan közelebb mentek jéggé fagyott ellenfelükhöz.
Maxtor szeme sárgán felvillant, és darabokra robbant a testét övező jégpáncél. Mielőtt a harcosok úrrá lehettek volna meglepettségükön, már villogtak is a pengék, és repkedtek a levágott testrészek.

A király testőrségével teremről teremre futott. Még innét is lehetett hallani a csatazajt, és a jajveszékelés. Ekkor újabb robaj hallatszott, beremegtek a falak, és némi vakolat hullott a plafonról.
-Ki jutott a trónteremből!

Ywel tornya tetejéről a palotára nézett, ahol egy újabb hatalmas füstfelhő emelkedett a magasba.
-Te jó ég! A démonok már a palotát támadják! Ott a helyem!

Maxtor feltápászkodott, és leszedegette magáról a törmeléket, és az éget húscafatokat.
-Önrobbantás! Hát tényleg nem tudtok jobbat kitalálni?
Fölszedte elejtett kardjait, és elindult a romba dőlt folyóson. Mindenfelé megégett, és leszakadt testrészek hevertek. A nyugati fal egy az egyben hiányzott, rálátást engedve az ostromlott, és lángoló városra. A horizonton már vörösödni kezdett a nap alja. Még pár óra, és sötét lesz.

-Ez nem lehet igaz! –kiáltotta kétségbeesetten a király, mikor észrevette, hogy a nyugati balkonra jutottak. –A saját palotámban eltévedtem! Vissza a lépcsőhöz! –adta ki az utasítást testőrsége megmaradt tagjainak.
De mind megtorpantak, amikor észrevették az ajtót, elálló alakot. Fekete ruháját, és páncélját vér- és égésfoltok borították. A vérből feltételezhetően egy csepp sem volt az övé. Két vörös pengéjű dracoacél kardját a föld felé tartotta. Alattuk tócsába gyűlt a pengékről csöpögő vér. Arcáról elszántság, és könyörtelenség volt leolvasható. Szeme sárgás fényben felvillant, és gonoszul elvigyorodott.
-Látnotok kéne magatokat! Úgy reszkettek, mint a kocsonya!
A testőrök közé, és a király közé álltak fegyverrel a kezükben. Testükkel próbálva védeni urukat. Jarold is úrrá lett félelmén. Elővonta rozsdás kardját, és az emberalakot öltött sárkány elé lépett.
A fekete lovag felkacagott.
-Nocsak Jarold! Mégis szorult beléd valamennyi kurázsi? –A borostyán színű sárkányszemek eltűntek, és újra Maxtor méregzöld szemei váltak láthatóvá. –Én kedveltelek! Nem kell meghalnod! Állj félre, és nem esik bántódásod!
-Nem tehetem Maxtor! Felesküdtem, hogy védem a hazát.
-Abba belehalsz!
-De legalább becsülettel halok meg!
-Hát igen! A becsület, és az oktalan eskük! Én már csak tudom! –Szemei újra sárgán felvillantak. Érzelmeit mintha letörölték volna az arcáról, újra elfoglalta helyét a könyörtelenség. Két félelmetes kardját újra felemelte. –Akkor halj meg!
Jarold felüvöltött. Kétmarokra fogta a rozsdás rövidkardját, előre szegezte, és a sárkány felé rohant, bár tudta, nem sok esélye van.
Maxtor Kryh Woran arcán szánakozó mosoly jelent meg, majd meglendítette kardját, hogy egyetlen mozdulattal félresöpörje ellenfelét.
Fém csendült fémen.
Utána hosszú néma csend.
A két fél értetlenül meredt egymásra.
Jarold azt nem értette, hogy lehet, hogy még mindig él.
Maxtor tekintete a jobbjában tartott kardra meredt. A dracoacél penge eltört!
Lenézett, és látta, hogy egy rozsdás rövidkard mered ki a mellkasából. Átdöfve azt a mellvértet, amelyen számos varázslat enyészett már el, és számtalan fegyver csorbult már ki.
-Hogy… ? –baljában lévő éppen maradt kard csendülve hullott a kőpadlóra.
Jarold elengedte a markolatot. A sárkány tett néhány lépést hátra, majd hanyatt zuhant.
Arca a fájdalomtól viccsorba torzult, és tekintete a rozsdás kardra meredt.
-De hisz… ez Ithar kardja!... Felismerem… Honnan szerezted?
Jarold a tenyereit bámulta. Még mindig nem akarta elhinni, amit tett. Tekintete a haldokló sárkányra siklott.
-Még a sírkamrában találtam.
A király keresztül verekedte magát a testőrségén, és a fekete lovaghoz lépett. A katonák Maxtorra szegezték fegyvereiket biztos, ami biztos!
-Mond meg nekem, mire volt jó ez a pusztítás! Miért kellett ennyi embernek meghalnia? –mondta a király erélyesen, de öt lépésnél nem mert közelebb menni, és valószínűleg testőrei se engedték volna.
A sárkány feléje fordította borostyán színű tekintetét.
-Bosszú!
VI. Lorden összevonta a szemöldökét.
-Csupán, azért mert annak idején ükapám legyőzött?
-Nem! – és szemeiben a fájdalom mellett a harag is megcsillant.
-Akkor miért?
-Mert ő, és a varázslói… lemészárolták a klánomat. Csupán, mert kellett nekik… néhány sárkánytojás. És én megesküdtem, hogy viszonzom ezt a szívességet.
A király arca elkomorodott, és már más szemmel nézett a sárkányra.
A sárkány izmai még utoljára megfeszültek, majd végleg elernyedtek. Lecsukta szemeit, és arca kisimult. A légzése is abba maradt.
Már épp közelebb akartak hajolni, hogy meggyőződjenek a haláláról, amikor hirtelen felvillant a rövidkard. Vakító fényesség támadt, és mindenki a szeme elé kapta a kezét. Mire visszanéztek a sárkánynak, már hűlt helye volt.
A király oda lépett Jarold mellé, és a vállára tette a kezét. A másik kezében a sárkány elejtett kardját tartotta.
-Jarold fiam! Azt hiszem, ez téged illet! Szerintem nagy jövő vár rád a palotában. Mit szolnál egy testőr parancsnoki álláshoz? Ugyanis van egy-két megüresedett hely.

Epilógus

A sárkány halálával a démonok felhagytak az ostrommal, és rögvest visszavonultak.
A mágusok rögtön nekiláttak a városban tomboló tűz eloltásának, és esőt fakasztottak. Mihelyt eltűntek a lángok a felhők is tovább álltak.
Jarold a palota egyik terasza korlátjának támaszkodott, és a naplemente fölött megjelent szivárványt bámulta. Csodálatos látvány volt. Az alatta elterülő félig romba dőlt város viszont kevésbé.
Ywel érkezett oda, és Jarold elmesélte neki mi történt.
-Szegény kicsi Karen! Pedig én óvtam ettől az egésztől! Na de lehetett is ám neki beszélni?! –megcsóválta a fejét, és végig simított mellkasáig érő szakállán. Pedig reggel borotválkozott. –Azt mondod a kard a sárkánnyal együtt eltűnt?
-Igen miután Maxtor meghalt a kard felvillant, és egyszerűen eltűntek.
-Hmm … Ez érdekes. Valószínűleg Zognar a kardot kifejezetten a sárkány elpusztítására készítette, és miután betöltötte funkcióját már nem volt rá szükség.
-Kár, pedig tetszett.
-De kaptál helyette egy másikat.
-Nem tudom képes leszek e használni azok után, hogy ennyi életet kioltott.

Így jutott hát Jarold a sárkánykardhoz, melyről később legendákat zengtek a krónikások. De ez már egy másik történet...

VÉGE

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2005-03-26 20:06 Akairo Ryu

Akairo Ryu képe

Átrágtam magam rajta! Kicsit hosszú! :D

v, 2005-03-27 22:26 Ritus

Ritus képe

Néhány megjegyzés:
1. fejezet
„Sőt bent talán meg a kintinél is jobban zuhogott, mert a szomszédos házak teteje is az ő háza felé lejtett.” – a szomszédos házak tetejéről is az övére folyt a víz?! :)
Mikor megjelentek a patkányok, kezdett horrorrá válni a történet…
”mini szörnyeteg”?! – ez aranyos :D
Az furi volt, h. a patkányok rángattak hátrafelé egy embert, az meg pláne érdekes, h. „A patkány elrugaszkodott a talajtól, és nyílként szállta át a levegőt.” :), bár fantasyban nincsenek határok!

2. fejezet
„…kiáltozva rohant végig az utcákon nyomában a szúrós dinnyehéjjel…” – a patkányokról inkább nem is mondtam semmit! ;)
A tűzgolyós rész tetszett! :)
Aztán jött ismét egy elég horrorisztikus rész a fejlevágással, belek kiömlésével, felnyársalással, kardhajítással!
„-Hol a Lány?” – közben nekem is ez jutott az eszembe! ;)

3. fejezet
„…amíg te küzdöttél ő addig ő kereket oldott. Hú! Apám! Ez volt ám a küzdelem! Sity-suty, csak úgy fröcsögött a vér!” - :D
Speckó fegyverszakértő lehetsz…;)
„III. Lorden király” – egy Lorden nevezetű alak az én egyik novimban is szerepelt, csak ő épp komornyik volt! :)
„Én is részt kérek a kincsből! Az egészet úgyse tudjátok egyedül elhordani.” – ez felettébb könnyen ment.
„Ywel ép egy új szakállnövekedést serkentő varázslaton dolgozott.” - :D (kegyetlen! :) )
”Közelebb akart lépni, de rálépett a szakállára, és elvágódott.”:D (haláli :) )
A rúnák megfejtése, és hogy nem volt kedve Jaroldnak az összevérzett ágyban aludnia megintcsak tetszett! :)

4. fejezet
Elvihetlek egy körre a pegazusomon?! - :D
„Megpörkölt, és leszakadt végtagok repkedtek minden felé.”, aztán „…visszazuhantak, és szétloccsantak a földön”, „átvágta a torkát… az ork fuldoklott még bugyborékolva”, „kiloccsant az agya” –megint itt a horror! És még aludjak jól ezek után?! :)
Aham, most megcsillant vmi az embertelen mészárlás érzelmi hátterében! :)
„Maxtor onkológiai rendelést tartott” ??!! –az onkológia daganatos betegségekkel foglalkozik, hogy kerül az amputálásokhoz?! (esetleg csonkológia?! ;) )
Úristen! Keresztben + hosszában szabdalják az orkokat?!

5. fejezet
„-Barom állatja!” ?! –szép! :)
És jön a meglepő fordulat…
„démonmancs” –ez is aranyos.
„Fáklyát nem hoztak magukkal, egyrészt nem volt rá idejük, másrész most ez volt a legkisebb gondjuk.” – jó kis magyarázat, egyébként felesleges, de a poén kedvéért maradhat! :)
„Logen aktiválta a hóvihar varázslatot” –aztán vele mi lett?

6. fejezet
„A nyilak még akupunktúrás tűnek is kicsik lettek volna” - :)
„-Hát ezek meg hova a hálál f… -de már nem bírta befejezni” –még szerencse…
„a halálozási arány is átbillent a védők javára” –szép megfogalmazás ;)
„bőrfotelok” ?! „-Ez nem jött össze felség!” ?! :)
„-Ez nem lehet igaz! –kiáltotta kétségbeesetten a király(...) –A saját palotámban eltévedtem!” – ez jó :D
És Happy End! :)

Összességében tetszett az írásod, időnként zavaró volt a sok helyesírási hiba, meg az olyan megjegyzések, mint pl. a „seggre esett”, „haverjaid”, „fószer”, „nyomigyerek”, „be is slisszolt”, „Kuss legyen!”, „nem sok vizet zavartak”, „a francba”, „hülye” nem igazán illett a szövegkörnyezetbe… Viszont a humor kárpótolt mindenért! ;)
A sárkány bosszújának magyarázata kicsit snassz volt (maradva az előző stílusnál), meg zavaró volt, h. emberi alakja megnevezésénél néha a Maxtor, néha a sárkány nevet kapta.
Egyébként pedig gratula! :)
_________________________________
"Szólj, gondolj, tégy jót,
s minden szó, gondolat, tett
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!"
(Vörösmarty)

h, 2005-03-28 06:31 Max

Max képe

Maxtor inditékát lásd bővebben a Krohgel c. művemben. Egyébként a művet egy már létező fantasy világba irtam be, így sok dolog adott volt.
Sok hiba? Nos igen... modhatni ez az első "komolyabb" művem... azota is bele-bele javitgatok!
Köszi szépen, hogy rááldoztál egy csómót az idődből, hogy végig olvasd, és ráadásul még véleményezni is volt utána erőd! :D :D :D
________________________________________________________________
"És mi lesz, ha nem lesz több sárkány? Akkor felkopik az állad! És engem csak úgy megölsz passzióból?"
Draco

h, 2005-03-28 10:14 Ritus

Ritus képe

Most haragszom magamra, h. nem vettem figyelembe a két írásod közötti kapcsolatot, pedig bevallom, a Krohgelt már hetekkel ezelőtt elolvastam (és még tetszett is, csak nem véleményeztem, sorry)! Mondjuk a bosszúvágy jó sokat változtatott a hősünkön… :)
Egyébként pedig hosszúsága ellenére is szivesen olvastam! ;)
_________________________________
"Szólj, gondolj, tégy jót,
s minden szó, gondolat, tett
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!"
(Vörösmarty)