A torony ördöge

A torony ördöge
Broken Bones novella

Az immár huszonéves Vorn, megelégelve Kushán dekadens, haldokló városait, az árpasör keserűségét, és a fekete asszonyok édes ölelését, északon a Tört Bilincs kalózai közé szegődött, hogy a Yumali beltenger vizeit fosztogassák.

A Sötét Tajték karcsú teste sebesen hasította az azúrkék hullámokat. A tengerszagú pára és felcsapódó tajték sóvirágokba vonta a fedélzet deszkáit, amit a rabszolgák alig győzték súrolni. A nap fénye táncoló ragyogásba öltöztette a víztükröt, hogy belefájdult a szem, hiába a fekete festék, mellyel a hajósok szemük világát védték.
A hasas Stürroszi gálya, amit üldöztek, a láthatáron vibráló kis pontból előbb világos négyzetté, majd apró hajóvá növekedett, mígnem a kalózok a vitorlára festett, amforát ölelő polipot is kivehették. A kalmárok eszüket vesztve menekültek. Nem is csoda. Tegnap hajnalban ütöttek rajtuk. A kereskedők hadigályát béreltek a védelmükben, de hiába. A testvériség mágusa, egy vézna kis Vendriai, testén tetovált körrúnákkal, ködnek álcázta hajóikat. Mire a triérész kapitánya felfogta a veszélyt, már veszítettek. Az ébredő hajnali széllel hajóik közé sodródó ködfelhők, kalózok tarka csőcselékével megrakott gályákká váltak, melyek éhes barrakúdaként rontottak a flottára. A csata rövid volt és véres. Csak ez az egyetlen kalmárgálya menekült meg, mivel kicsit kijjebb hajózott a köteléktől, és rögvest menekülőre fogta, amint kapitánya felismerte a rajtaütést. A csata végeztével a Sötét Tajték késlekedés nélkül a menekülő nyomába eredt.
A kereskedőgálya a távolban lévő sziklás sziget felé tartott, majd, miután megközelítette, egy éles kanyart vett, vissza, a nyílt víz felé.
- Rajta kutyák, itt a mi esélyünk. - Bömbölt a kapitány, egy hatalmas Kleshita. Hegekkel tetovált arcán diadalmas vigyor terült szét.
- A nyomorultak a kezünkre játszanak, Balkára! Így oldalba kapjuk őket! A kapitányuk eszét elvette a félelem.
- Valóban, a széles ívben forduló gályát könnyedén utolérte a fürge hadihajó, döfőorra éles csattanással fúródott az oldalába. Evezők törtek szilánkokká, az elszabadult száraik által összezúzott rabszolgák sikoltottak. A két hajótest nyöszörögve, rángatózva forrt egybe, mint egy szerelmeskedő pár. A becsapódás után a kalózok elengedték a kötélhurkokat, melyekbe az ütközéskor kapaszkodtak, és megragadták rövid pengéik markolatát. Üvöltve, vad áradatként zúdultak át a megcsáklyázott hajó fedélzetére.
A csata nem tartott soká, a legénység javát levágták, a túlélőket rabláncra fűzték, ám a fedélzet kabinja előtt összegyűltek a kalózok, valami felkeltette harsány érdeklődésüket.
Pongaze, a kapitány, miután felfigyelt a lármás csoportra, csukló vastag, kétembernyi lándzsájának nyelével lökdöste félre őket.
- Mit bámultok kutyák, irány rakodni - Bömbölte, majd megtorpant. A kajüt előtt, a kapitány holtteste felett egy lány térdelt. Nem is olyan rég még finom, Nashúri selyemből szőtt ruhája szakadtan és véresen csüngött, fedetlenül hagyva egyik keblét, a kalózok nagy örömére. ében fürtjei alól felvillanó szemében rémült daccal meredt a röhögő csőcselékre. Egy bronz kést szorított saját torkához és Stürroszi nyelven kiáltott a közeledő kalózkapitány szemébe.
- Vissza te fekete sátán! Inkább metszem el a saját torkom, mint hogy a tiétek legyek! – Pongaze húsos ajka vigyorra húzódott, felvillantva hegyesre köszörült fogsorát.
- Semmi szükség erre. - Mondta előre nyújtva hatalmas mancsát, majd annak takarásában másik kezével megperdítette a lándzsát, gyorsabban, mint a lecsapó kobra, úgy, hogy nyele a lány halántékán csattant. Aki erre fennakadó szemekkel csuklott össze.
- A cápák atyjára mondom, tüzes kis szuka ez! Vorn! Vidd a kabinomba, megtartom magamnak. Ti meg mit bámultok vízicsigák! Süllyed a hajó, oda a zsákmány, aki nem hoz át két bálát, azt kiköttetem! – Ordította egy szuszra, a legénység felé fordulva.
Vornnak, aki első tisztként szolgált a Sötét Tajtékon, feltűnt, hogy a sziklás szigeten, amelyhez a rajtaütés során jóval közelebb sodródtak, egy romos torony nyúlik a magasba. Volt benne valami fenyegető, amitől a hideg futkosott az északi hátán. Úgy gondolta, a torony látványa késztette visszafordulásra a kalmárokat. A Khorizánok is messze elkerülik e part szigeteit. Azt mesélik, egy ősi, embernél vénebb faj élt itt egykor, és imádta a csillagok közti rémület szülte démonokat. Úgy tartják, ha halandó lép a szigeteikre, felébreszti a szunnyadó rettenetet. Vorn elfordította tekintetét a baljós toronyról, egy védő rúnát rajzolt a levegőbe, miközben vállat vont. Van neki elég baja az élőkkel is. Mióta Pongaze lett a kapitány, rosszabbnál rosszabb döntéseket hoz. Nyes erővel szerezte címét, mikor kitörte elődje nyakát, és az óta is félelemmel irányít, holott egy jó kapitány csak akkor büntet, ha muszáj, és gyermekeiként gondoskodik a legényeiről. A zsákmány egyre kevesebb, a veszély pedig nő, a kapitány ostoba virtuskodása miatt. Mikor együtt szolgálták tisztként az előző kapitányt, már akkor sem szenvedhette a nagyhangú, brutális Kleshitát.
Ilyen, és hasonló gondolatok jártak Vorn fejében, mikor egy tömlő borral csatlakozott fedélzeted dorbézolókhoz.
Lassan leszállt az éj, miközben a kalózok a zsákmányt ünnepelték.
- Vorn egy hatalmas ütésre ébredt. Azonnal felpattant, kezében késével, ám nyomban el is esett, kicsúszott lába alól a megbillenő deszkázat. Először azt sem tudta, hol van, és ösztönösen vagdosott a késsel. Fájdalmas sikoly volt a válasz. Ám amint egy pillanat múlva magához tért, a ropogva hánykódó hajóból és a bömbölő szélből megértette, hogy nem támadás érte, hanem viharba kerültek, és a fejét vágta be egy oszlopba, a függőágy vad tánca miatt. Nyilván az elfogyasztott hatalmas mennyiségű bor miatt nem ébredt fel korábban. Lábához egy rángatózó test gördült. Scipio, az Agrassosi. Kiforduló beleit próbálta visszatartani görcsös rángások közepette. Vorn elhúzta a száját. Végül is nem akarta megölni a társát, de hát ilyen a szerencse. Rosszkor volt rossz helyen, nyilván ez az istenek akarata. Azzal átlépte a haldoklót, és a mennyezetről lógó kötélhurkokba kapaszkodva, imbolyogva elindult, a fedélzeti nyíláson ütemesen bezúduló víz felé. Fél útig sem jutott, mikor egy leszakadó gerenda mellbe találta, és az oldalt felhalmozott, hálóval lekötözött ládák közé sodorta. Egy pillanatra elveszíthette az eszméletét, mert egy éles csattanásra eszmélt. A gálya orra megemelkedett, és a mellette levő oldaldeszkázat egy hatalmas csattanással leszakadt, szabad kilátást engedve bömbölő hullámok tajtékos káoszának, mely darálóként zúzta össze a hajó oldalának szorult törmeléket és lesodródott embereket.
Vorn villámgyorsan cselekedett. Késével elmetszette a legközelebbi ládát rögzítő köteleket, és mikor a hullám megfelelő irányban döntötte a hajót, kilökte azt az oldalán tátongó léken.
Majd maga is követte, és a ládát körbefonó kötélzetbe kapaszkodott. Ezek a szalmával és gyapjúval bélelt ládák rejtették a kalózok katapultokhoz való sárkánytűz készletét, márpedig a sárkánytűz java részt olaj, ami úszik a vízen. Így hát Vorn az életét a ládára bízva vakon tempózni kezdett, csak azzal törődve, hogy minél messzebb kerüljön a süllyedő hajótól, és hogy több levegőt lélegezzen be, mint vizet.

Hasogató fejfájásra ébredt. Mikor szemét résire nyitotta, a tűző nap csaknem megvakította. Gyomra rögtön felkavarodott, így hasra fordult, és kiadta tartalmát, majd hunyorogva felnézett. Kavicsos parton hevert, mellette a törött ládával. Nem emlékezett rá, hogy jutott ki a tengerből az éjjel. - Lassan rendszer lesz ebből, tapogatta meg dudorokkal teli, fájó fejét. - Egy napra két ájulás, az istenekre! Ez már túl sok. - Majd tétován feltápászkodott, megrázta magát, és elindult, hogy vizet, élelmet, fegyvert, és esetleg túlélőket keressen. A part teli volt a hajó szilánkosra tört darabjaival. A holtak testén tányérnyi rákok marakodtak a sirályokkal. Vorn talált egy görbe tőrt az egyik halott övében, ezt eltette. Rövidesen egy parti sziklához ért, amelyet megkerülve egy öbölre nyílott kilátás. Vorn lába az elé táruló látványtól a földbe gyökerezett. Az öböl túlpartján állt a torony, melyet előző nap a hajóról látott! Az elátkozott szigetek egyikére került, nyilallt belé a felismerés. Babonás rettenet fogta el, ám a rémületet hamar felváltotta a hideg tettrekészség. Ha ez az istenek akarata, nincs mit tenni, lesz, ami lesz, vont vállat, és indult tovább gyűjtögető útján. Kezét azért új tőre markolatának közelében tartotta.
Épp egy, az imént elkapott rák kővel feltört ollóinak húsát falta, mikor női sikolyt és durva röhögést sodort felé a szél. Azonnal felpattant, és miután betájolta a hangot, felé iramodott. A parton messziről meglátta az óriás Pongazét, amint ében bőrén megcsillant a napfény. Épp a rémülten sikoltozó lányt próbálta maga alá gyűrni.
A rohanó léptek zajára pofon vágta, hogy az kábultan leroskadt, majd felemelkedve az érkező felé fordult.
- Vorn! Jó hogy látlak!- Vigyorodott el – Nézd a hálátlan kis kurvát! Kihúztam a partra, nem hagytam megdögölni, ez a szuka meg ellenem fordul, nem hagyja magát meghágni! Gyere, fogd le, aztán cserélünk!
Vorn, aki bár habozás nélkül ölt, ha kellett, de nem szenvedhette a védtelenek kínzását, leszegett fejjel közeledett, ám mikor az óriás mellé ért, a lány megragadása helyett kését kapitánya hátába mélyesztette. Majd újra, és újra szúrt, ám Pongaze még így is felé fordult, és megpróbálta torkon ragadni. Kihunyó szemében hitetlenkedés látszott.
Vorn félrerúgta a tetemet, majd felsegítette a lányt, aki azonnal elhúzódott tőle, és rémült, de gyilkos pillantásokat vetett rá.
- Ne félj, halott ez az állat! - Mondta.
- Nem is tőle félek, hanem tőled, rőthajú! Vágott vissza a lány - Te még rosszabb vagy, mint ő, hisz hátba szúrtad!
Vorn vállat vont. – Ostoba az, aki szemből támad, ha az ellenség hátat fordít neki. Amúgy is elegem volt már belőle, és ebből az egész rohadt napból, ahogy van. Ne félj, téged nem bántalak. – Guggolt le a lánnyal szemben – hacsak nem támadsz nekem. Tudsz valamit erről a szigetről? A romokról? - Intett a sziklák felé.
A lány megrázta a fejét. – Kislány koromban hallottam meséket a dajkámtól. Azt mondta, ördögök élnek a szigetek romjai közt, mást nem tudok. De a kapitány, apám barátja, rettegett a szigettől. Mikor meglátta a tornyot, azt parancsolta, meneküljünk a közeléből, és azt mondta, hogy még a kalózok is ezerszer jobbak annál, ami a toronyban lakik.
- A férfi bólintott, és úgy tűnt, elszánja magát. – Jó, akkor el kell hagyunk a szigetet. Tutajt építünk. Mi a neved? Az enyém Vorn.
- Hexia vagyok, a nemes Makhatesz családból! - Vetette fel fejét a lány, felhorgadó büszkeséggel.
- Jól van Hexia a Makhatesz családból. Akkor te vizet keresel, míg én fát gyűjtök a tűzhöz. Ne menj túl messze, csak annyira, hogy értem kiálthass.
Vorn épp a tüzelőt halmozta fel egy éjszakai menedéknek alkalmas sziklakiszögelés alatt, mikor ismét meghallotta Hexia sikolyát, melyet egy rémületes, túlvilági károgás követett. Felragadta az időközben a parton talált lándzsáját, és futva indult a hang felé.
A lányt egy szárnyas rémalak szorongatta a parti föveny egy homokos darabján. Ahogy Vorn rohanvást közeledett, egyre több részletet tudott kivenni a rémből. Bőre száraznak tűnt, mint a pergamen, szürke volt és ráncos, mint a múmiák holt húsa. Pofája, sőt, egész teste olyan volt, mint egy hatalmas, kopasz pávián. Karmos mancsai a lány karjaira fonódtak, és épp ujjnyi agyarakkal teli szájához emelte a sikoltozó Hexia torkát, mikor Vorn dárdája a mellkasába csapódott. A lény morogva engedte el áldozatát és új ellenfele felé fordult. Kitárta denevérszerű szárnyait, és felbömbölt. A dárda még csak le sem lassította. Vorn harci kiáltását üvöltve ugrott neki, tőrével kaszabolta a csontkemény karokat. A teremtményt meglepte a támadás vadsága, mert hátrahőkölt. Ám karján a vágások rögtön beforrtak, mintha Vorn a tenger vizét hasogatná. Majd egy pillanat múlva a lény is támadásba lendült, összehúzta sárgán izzó gonosz szemeit, és agyarakkal teli múmiapofájával a harcos felé kapott. Az kitért a harapás elől, ám a villámgyorsan lecsapó karmok az oldalába téptek és félrependerítették, akár egy gyermeket.
Azonnal felpattant, és támadásba lendült. Karmok és penge villantak a napfényben, és a felrúgott homok magasra szökött a két harcoló fél körül.
Ám végül a rém istentelen ereje győzött. Egy csapással, mely egy gyengébb ember koponyáját összezúzta volna, elkábította Vornt, és amíg az tétován tántorgott, felkapta Hexiát, majd szárnyait kibontva felszökkent, és az öböl túlpartján álló rom felé repült.
Vorn kisvártatva összeszedte magát, és vadul káromkodott. Legszívesebben azonnal tutajt eszkábált volna az uszadékból és elhagyta volna a szigetet, ám nem hagyhatta magára a lányt. Ezen felül felkeltette kíváncsiságát a torony is, melyben eltűnt a lény. Nyilván egyedül van, morfondírozott, hisz ha többen volnának, mind itt nyüzsögtek volna a rikoltásokat hallva. És ördög vagy sem, de teste van, ami megölhető, nyugtázta a harcos, miközben bekötötte sebeit a lány által hátrahagyott rongyokkal. Ha a penge nem is fogja, attól még meg lehet ölni, csak nem pengével. Ez járt a fejében, miközben a maradék rongyból fáklyát kötözött, és óvatos léptekkel elindult a szürkületben, a torony felé.
Mire a hegy lábához ért, beköszöntött a szuroksötét éjszaka. És bár Vorn úgy látott a sötétben, akár a macska, nem kockáztatta, hogy bokáját törje egy hasadékban, vagy skorpióra lépjen, így meggyújtotta fáklyáját az övében hordott acéllal, és annak fényénél fürkészte tovább az ösvényt. A fény persze idevonzhatja az ördögöt, de hát valamit valamiért, gondolta, és nem foglakozott tovább a kérdéssel. Figyelmét inkább a háznyi kőkoloncoknak szentelte, melyekből a domb emelkedett. Mintha nem is domb volna, hanem egy órás által leszórt kőkupac. Mire felküzdötte magát a torony lábához, alaposan megizzadt.
Az építmény valamiféle vöröses kövekből állt, melyek szabálytalan sokszögeit kötőanyag nélkül illesztették egymáshoz. Vorn úgy látta, fel tud mászni rajtuk, napvilágnál. Épp visszafordult, hogy kialvó fáklyája utolsó fényénél menedéket keressen a sziklák közt, ahol kivárhatja a hajnalt, mikor feje fölött ismét felhangzott a károgó rikoltás, melybe embertelen gúny vegyült. Az ördög volt az, most már hallotta a lecsapó szárnyai közt süvítő szelet is. Támadására a lándzsa szúrásával felelt, amit a lény egyszerűen félresöpört. Zuhanó tömege elől Vorn félregördült, majd talpra állva, vakon a lény irányába csapott a még mindig pislákoló fáklyával. Az ütés lendülete felszította a szövétnek parazsát, a fáklya szikrát vetve fellobbant. A lény sikoltva hátrált el a lángok elől. Vorn ezt látva rohamozott, fáklyával támadva a rémre. Az menekülőre fogta, dühös és fájdalmas sziszegése még soká hallatszott az égen.
Vorn fejében, látván a lény tűztől való félelmét, egy terv kezdett körvonalazódni, miután egy sziklahasadékban rejtőzött éjszakára. A hajnal első fényénél körbejárta a tornyot, bejáratot keresve, ám nem járt sikerrel. Az épület csonka része, amely bejutással kecsegetett, csak mászással volt megközelíthető, amit Vorn nem szívesen vállalt volna, egy repülő ördög támadásainak kitéve.
Inkább maradt az éjjel megszületett tervnél. Visszatért ládája roncsaihoz, és magához vette az utolsó két agyaggömböt, melyek a sárkánytüzet tartalmazták, és a kötélhálót, mely a láda köré volt hurkolva. Út közben evett néhány kagylót, és ivott egy, a partra futó csermely vizéből.
Majd visszatért a torony lábánál levő partra, egy kövektől mentes kis sík részre, melyet még a láda felé mentében látott.
Itt nekilátott terve megvalósításának.
Három kis tüzet gyújtott, úgy, hogy ne égjenek nagy lánggal, de soká izzon a parazsuk, ez után a ládáról lefejtett háló szélébe kis kődarabokat kötözött, majd törmelékkel takarva a tér szélére rejtette azt. A két olajos gömböt a tűz mellé készítette, miután kötelet hurkolt rájuk. Végül lándzsájára kötötte a tőr pengéjét, úgy, hogy azt egy szigony visszafelé álló horgává alakítsa, a lándzsa végére pedig egy a parton talált zsinórt kötött, melynek másik végét egy kőtömbre hurkolta. A tér peremén álló kőtömbök közt talált egy mély hasadékot, melybe az egyik matróz vízbe áztatott köpenyét rejtette.
Miután mindezzel végzett, vad kiáltozásba kezdett.
- Hé, te! Éjben üzekedő varangyok fattya! A leprás anyád tanított tán arra, hogy nőket rabolj, mert őt is úgy hágta meg az apád, ki maga is egy troll ribanca volt? – kiáltozott. És ennyivel nem egyáltalán hagyta abba!
Nem kellett soká várnia, a torony hasadékának peremén felbukkant egy magas, ösztövér alak, majd szárnyat bontott, és reszelősen rikoltva indult a téren kiáltozó harcos felé.
Vorn felkészülten fogadta, elszökkent a lecsapó rém elől, és lándzsájával átszúrta a nyakát. A lény rikoltása hörgésbe fulladt, és arasznyi karmaival Vorn felé vágott. A férfi a lándzsával maga felé rántotta a lényt, akit a visszafelé meredő tőrpenge nem engedett szabadulni. Rekedt károgással dobálta magát, ám a kötél kitartott, így Vorn elengedte, és a hálóhoz ugrott, majd ráhajította azt a szárnyait épp egy új lendületvételhez összezáró lényre.
Az ördög gyilkos dühvel visított, és csapkodott, megragadta a lándzsa nyelét, és kitépte a sebből, a saját torkával együtt, ám a háló továbbra is akadályozta, hogy Vorn felé lendüljön. Mire leszaggatta magáról, a férfi a tűz parazsánál lángra lobbantotta a sárkánytüzes labdák kanócát, és elégedett vigyorral a felé lóduló lényhez vágta őket, miközben hátravetette magát, az előre kiszemelt hasadékba.
A széttörő palackokból kiszabaduló sárkánytűz pokoli hővel lobbant lángra. A lény sikoltó fáklyaként dobálta magát, szárnyai papírként zsugorodtak az alkimista elegy vasat is megolvasztó tüzében. Pár pillanatig tartott az egész, míg Vorn a hasadék mélyén, a vizes köpeny fedezékében vészelte át a pokoli hőséget. Mikor előmászott, a lényből csak egy gyermeknyire zsugorodott szenes múmia maradt, mely az első érintésére porrá omlott, hamvait felkapta a feltámadó szél.
Vorn kiköpött. – Ha nem acél, akkor tűz, de ha teste van, valami megöli - Morogta, majd a torony felé indult.

A lány pergamenné száradt holttestére a lény emberi csontokkal teli fészkében talált rá. Könnyű volt, akár a száraz nád. Napnyugtakor máglyát épített számára a parton, és elsiratta, népe szokása szerint. Majd néhány napra rá tutajra szállt a fészekből szerzett ősi, drágaköves karddal és láncvérttel felszerelve, övén egy, a csontok közül összekotort ékszerekkel és érmékkel teli zsákkal, és töretlen bizalommal a szerencséjében. Hátra sem nézett többé, miközben az ördög tornyának szigete lassan eltűnt a horizonton.

In Memoriam Robert E. Howard
Mészáros Szabolcs, 2019 május, Kisberény

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2019-06-27 18:37 Dana

Dana képe

Szervusz!

Nem vagyok benne biztos, ezért megkérdezem: mit szerettél volna ezzel a történettel elmondani? Van valamiféle tanulsága?

A központozással sok gondod van, néhány helyen helyesírási hibákat is láttam.
Egy példa a központozásra:
- Rajta kutyák, itt a mi esélyünk. - Bömbölt a kapitány, egy hatalmas Kleshita --> – Rajta, kutyák, itt a mi esélyünk! – bömbölt a kapitány, egy hatalmas kleshita.

(Én nem ismerem ezeket a történeteket, így nem tudom, hogy a kleshita nagy kezdőbetűvel írandó-e. De ha abból indulok ki, hogy "magyar", "francia", akkor nem.)

Egy-két logikai és fogalmazásbeli furcsaságot is találtam. Például szerintem hajókat szoktak fosztogatni, nem vizeket. A kapitány a kabinjába viteti a lányt, de később egy szót sem ejtesz róla, ellenben leszúr egy másik pasast (de a lányt nem). Említed, hogy a lány sír a kalmárhajó kapitányának holtteste fölött – de miért is?

Tényleg csak néhány...

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

p, 2019-06-28 16:58 Roah

Roah képe

Ne haragudj, de nekem ez nem tetszett.

Ördögöd van!

"A Sötét Tajték karcsú teste sebesen hasította az azúrkék hullámokat. A tengerszagú pára és felcsapódó tajték sóvirágokba vonta a fedélzet deszkáit, amit a rabszolgák alig győzték súrolni. A nap fénye táncoló ragyogásba öltöztette a víztükröt, hogy belefájdult a szem, hiába a fekete festék, mellyel a hajósok szemük világát védték."

Ha lenne a jelzőhalmozásnak egy megrendezett bajnoksága, ezeket be lehetne nevezni, frankón. Kupa lenne a dologból.

"És ennyivel nem egyáltalán hagyta abba!"

Fel szoktad hangosan olvasni utómunkálatok során, amit írtál? Az ilyesféle hibázásokra ekkor fény derülhet.

"A férfi a lándzsával maga felé rántotta a lényt, akit a visszafelé meredő tőrpenge nem engedett szabadulni. Rekedt károgással dobálta magát, ám a kötél kitartott, így Vorn elengedte, és a hálóhoz ugrott, majd ráhajította azt a szárnyait épp egy új lendületvételhez összezáró lényre."

Lándzsával miként rántotta előre?

"Majd visszatért a torony lábánál levő partra, egy kövektől mentes kis sík részre, melyet még a láda felé mentében látott."

Információadagolás?
Elő kell készíteni azt a bizonyos menetelős jelenetet, a láda felé - érted, nem a sárkányból jön ki a cilinder, hanem a cilinderből a sárkány. ;)

"Vorn harci kiáltását üvöltve ugrott neki, tőrével kaszabolta a csontkemény karokat."

Tőrrel? Kaszabolni? Halálra van ítélve.
Tőrrel megy neki efféle küzdelemnek?
Egy harcos ezt nem méri fel?!
Ne becsüld le ezek jelentőségét, fontosságát egy írásban - ha ilyesmikre nem figyel egy szerző, oda lehet a hitelessége az egész írásnak!
Érted?

A tőlem telhető legnagyobb udvariassággal én is megkérdem: miről szól ez az írás?
Komolyan. Mit szerettél volna ezzel elmondani?

Szívből sajnálom, de számomra az írás szórakoztató sem volt.

Figyu, ez a Karcolat.

Sok mindent lehet tanulni, lehet itt fejlődni, hisz' mindenki kezdte valahol, valamivel.

Elsőnek ezt javaslom: http://karcolat.hu/gyik

Idesüss! ;)

https://www.youtube.com/watch?v=G-yYULj7NAU

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2019-06-29 10:51 Howel

Howel képe

Szia!

Két novellád került fel eddig a Karcra. A bizti kedvéért meglestem a fb oldaladat és az oda feltöltött szerepjáték könyvet.
Ha a benne lévő rajzokat te készítetted, le a kalappal.

A novelláid azonban nem jók.

Viszont azt hiszem, tudom, mi a célod ezekkel a történetekkel. A szórakoztatás. Nincs ezzel semmi baj, sőt, szeretem azokat a fantasykat, amikben nincs nagyotmondás, csak harc és varázslat. DE! A történetnek, a szereplőknek élniük kell, hogy elhiggyem. Lásd Kvothe (Királygyilkos krónikája) történetét.

A tiéd inkább csak élettelen massza, amit papírra vetsz, és ami bár nagyon jól néz ki a te fejedben, nem tudod nekünk átadni, mert az eseményekre koncentrálsz, a nagy csatákat és harcokat látod, pedig ez csak az érme egyik oldala: az olvasónak az ember is kell. A szereplők teszik élethűvé a történéseket, az ő személyiségük és személyük (és rajtuk keresztül, kizárólag rajtuk keresztül a sztori) varázsolja el a fantasy rajongókat.

Én is így kezdtem, úgyhogy adok tanácsot is: kezdd kisebbel. Olyan novellákkal, ahol a lényeget egy mondatban össze tudnád foglalni. Amint megtanulod, hogy tudsz életet lehelni a szereplőkbe, jöhetnek a varázslatok és a nyakszúrások ládzsával. Soha ne add fel!

Pacsi!

______________________

"Violence is the last refuge of the incompetent."

"Nincs megvetendőbb gyávaság, mint ha tudjuk, mi a helyes, mégsem tesszük meg."