Sírkamra a mélyben

Sírkamra a mélyben
Broken Bones novella

Sötét viharfelhők gyülekeztek a sivatag fölött, ahol egy férfi kelet felé vágtatott.
Az életéért futott. Három napja már, hogy a mágus Narhotlep hordája elsöpörte Assthur seregeit.
A harcos a csata óta menekült. Kezdetben a Ningal sós ártereinek papiruszrengetegeiben bujkált, a vert sereg túlélőivel. Míg az áruló Jazid sah sivatagi kutyái – a harcos már a gondolatukra is dühödten káromkodott- rájuk nem gyújtották a nádast.
Őt őseinek harcos ösztöne mentette meg. Nem menekült a lángfal elől, hanem nedves sárral kente be testét, és áttört, akár egy dühödt, füstölgő démon, féltucatnyi hullát, és lovaik hűlt helyét hagyva maga után.
A lovakat addig hajszolta, míg egymás után kidőltek. Ez az utolsó, egy Arsisi mén sem húzza már sokáig.
De a harcos már látta a sivatag peremét a láthatáron. Yez’Jassánu, a Keserű Föld. Híre elátkozott a nomádok között. Jazid sah kutyái oda nem követik, gondolta.
A ló a sivatag előtt egy keréknyire adta fel. A férfi, miután magához vette a tömlőt, és a ló húsából egy darabot, szétnézett, hogy éjjeli menedéket keressen. A kietlen tájat régi vízmosások szabdalták, és hatalmas görgetegkövek árnyékai tették kísértetiessé. A férfi magában igazat adott a nomádoknak, akik szerint nem az ember földje ez, hanem lidérceké, majd felmordulva az égre pillantott, és elindult. Az alkonyban dühödt sárkányokként közeledtek a hasas felhők, melyek vad viharokat, csontot marcangoló homokot hajtanak maguk előtt.
Egy kiszáradt vádiban haladt, megvizsgálva a partfal üregeit, mikor női sikoly, és durva röhögés ütötte meg a fülét.
Tömlőjét és iszákját egy kő mögé dugta, majd a hang forrásának keresésére indult. Mivel ismerte már a síkság vízmosásainak csalóka visszhangjait, hamar megtalálta. Egy helyütt, hol a hasadék kiszélesedett, öt fekete burnuszt viselő alak szorongatott egy hatodikat. A támadók Aymanok voltak, sivatagi gyilkosok. Ám a hatodik alak láttán a férfi meglepődött. Egy karcsú, szakadt selyemszárit viselő szépséges nőalak, alabástrom bőre sápadtan világított a félhomályban. Ám ami megdöbbentette a férfit, hogy ismerte ezt a lányt.
Nem is teketóriázott tovább. Felmarkolt egy csecsemőfejnyi követ, és roham közben az egyik nomád tarkójához vágta, émelyítő roppanás, miközben bronzbaltájával kettévágta egy másik gerincét. A harcosok döbbenten fordultak felé, a férfi ezt kihasználva még egyet levágott.
A negyedik kardcsapása elől kitért, miközben egy csapással eltörte kardforgató karját, és visszakézből lehasította koponyája felső felét.
Az ötödik nomád, üvöltve sarkon fordult, hogy elmeneküljön a démon elől, amely a sivatagi viharral érkezett, ám fél tucat lépésig sem jutott, mikor koponyájába ékelődött az elhajított bárd.
A lány reszketve lapult a falhoz, rémült tekintetét a félhomályban a hullákat átkutató vérmocskos alakra szegezte. A férfi egyelőre rá sem hederített, a hullákat fosztogatja, ébredt rá undorodva.
A felhők egy pillanatra szétváltak, és a lenyugvó nap bronz fénnyel övezte a harcos alakját.
Egy tengeren túli barbár! Ébredt rá a lány. Rosszabb, mint a nomádok, ők legalább Kushán szülöttei, és nem kóbor vadak, a Fagyföldekről.
Nem sokkal lehet idősebb nálam, eszmélt rá a lány, a harcost figyelve. A férfi magas volt és erős, ám nem olyasféle hústorony, mint Kashag ébenszín kannibáljai. Izmai inkább rugalmas szíjakra hajaztak, mozgása könnyed volt, a sivatag nagy macskáit juttatta eszébe. Nem viselt mást, csupán egy sarut, és egy mocskos ágyékkötőt. Testét a por és az alvadt vér alatt kacskaringós körminták, barbár tetoválások borították.
A harcos, megérezve az őt vizslató tekintetet, felnézett, miközben jót harapott az egyik nomádnál talált szárított sajtból.
A szeme zöld, mint a dzsungel oroszlánjainak! Jutott eszébe. És a tekintete is ugyanolyan vad, ó istenek, irgalmazzatok!
A harcos közelebb lépett a fal árnyékába simuló lányhoz.
- A neved Nevala!- jelentette ki. – Te vagy a Nagar’Shamas lánya. Ismerlek, de te nem emlékszel rám, látom a szemedből!
- Igen, a Szatrapa lánya vagyok! Öltött dacos arckifejezést Nevala. – Ha utamra engedsz, atyám megjutalmaz, de ha bántódásom esik, kikötnek a keselyűknek!
A harcos durván felkacagott. – Kislány! Mikor utoljára láttam apádat, Narhotlep sötét ebei cincálták a beleit!
A lány erre megremegett, kezéből kifordult a kés, melyet eddig szorongatott, és a fal mellett zokogva a földre csúszott.
A harcos hozzá lépett, és miután kivette kezéből a felmarkolt, és rá szegezett kést, átkarolta a lányt.
- Jól van Kislány, ne sírj. Ez nem a gyász ideje. Mennünk kell, hallod? Különben fogadhatunk, hogy a többi sivatagi kutya, vagy a vihar üt rajtunk előbb. Mielőtt lement a nap, fentebb, a sziklák közt láttam egy hasadékot, nincs messze.
Majd a félig eszméletlen, síró lányt támogatva megindult, szabad kezével felmarkolva iszákját, és a nomádok batyuba kötött készleteit.

Nevala a vihar vonyítására tért magához. Körbenézve megállapította, hogy egy hatalmas sziklahasadékban van, melyet két roppant kőlap alkotott, mint két ujjaikat összetámasztott tenyér. A hasadék szájánál kóróból rakott gyenge tűz égett, odakint pedig a vihar tombolt az éjszakában. A harcos a tűz mellett kuporgott, rézszín haját, ami nap barnította, forradásos hátára lógott, csontgyűrűvel fogta össze.
- Ki vagy te és honnét ismersz?- Kérdezte végül Nevala.
A harcos felé fordult, végigmérte a lány horzsolások tarkította, alabástrom bőrét, és derékig érő fekete hajfonatát, mely még így porosan is bársonyosan puhának tetszett.
- Vorn vagyok. Északról, a Vitorlák Tengerén túlról. A boszorkányhold alatt érkeztem Ashturba, mert úgy hallottam, jól zsoldot fizettek.
Négy napja, hogy Jazid Sah kiköttetett a főtéren. Épp egy kupa bort ittam egy kimérésen, mikor arra tartott a királyi menet. Ott láttalak először. Fene sem gondolta volna, hogy ha hangosan megjegyezem, milyen formás alakod van, és a féltékeny vén majom meghallja, rám uszítja a pribékjeit!
- Emlékszem rád!- Kiáltott fel Nevala. - Te voltál az a vadember, aki Levágta a Sah három emberét.
- Én. Nem tudtam, hogy errefelé nem lehet megdicsérni egy leány alakját. Azt sem tudtam, ha zsoldosnak állok, akkor engedelmeskednek kell minden kutya parancsának, csak mert sahnak hívják, vagy hogy ha szétcsapok a szolgái közt, akkor kiköttetnek a főtéren, hogy másnap felnégyeljenek. Ha nem lettem volna olyan részeg, nem hiszem hogy elkaptak volna.
Mindegy. Másnap kiderült, hogy a Sah áruló, mikor a lovasai átállak Narhotlep hordájához. Engem Keraspa tábornok engedett el, aki látott előző nap. Mikor a horda lerohanta a várost, a főtéren gyülekezett az embereivel. Azt monda, haljak meg harcban, ahogy férfihoz illik.
De én nem akartam meghalni. Levágtam két őrt, kimásztam a tengeri falon, és elrejtőztem a mocsárban. Te hogy kerültél ide? Azt hittem, már rég a Sah ágyát melegíted.
- Mit képzelsz vadember! Soha nem lettem volna az övé! Egyébként engem is a tábornok mentett meg. Mikor látta, hogy a csata elveszett, egy osztag testőrt küldött, hogy vigyenek biztonságba. Sajnos a Sah gyilkosai előbb értek a palotába. Míg a testőrök velük csatáztak, Gríza, a vén eunuch kimenettett. Három napig vágtattunk a tevékkel, míg a nomádok rajtunk ütöttek. Gríza szembeszállt velük. Én vele akartam maradni, sírtam, de rácsapott a tevémre a kardlapjával. Mikor a teve ledobott, befutottam a dombok közé, és a vízmosásokban bujkáltam. A nomádok akkor találtak rám, mikor te jöttél.
- Ne félj, a vihar elfedi a nyomainkat. Ide amúgy sem jönnek utánunk. A hasadék előtti vádiban láttam egy festett koponyafüzért, ami a halálos tiltás jele. Nézd csak a sziklákat, mind megfaragták.
Nevala körbenézett. A lángok kísérteties fénybe vonták a gránitfalakat. A lapokat kopott, ősi vésetek borították. Magukhoz vonzották a tekintetet, szinte szólították, hogy kövesse őket a hasadék lejtős mélyére, a sörtésségbe. A tűz pattant, a varázs megtört. Nevala hideglelősen összerázkódott.
Kis ideig szótlanul ültek a tűz körül, hallgatták a vihart, miközben a lány a legnagyobb távolságot tartotta a vadember és maga közt.
Vorn vizet és sajtot adott neki, majd kiült a hasadék szélére. Fejszéjét combjára fektetve elaludt. Ha valami jön, csak rajta át juthat be a barlangba.

Álmában a hasadék mélyének hideg és néma sötétjéből egy sápadt, ösztövér árnyalak bontakozott ki, egyfajta imbolygó járással, mintha ízületei nem a helyén volnának. Vörösen izzó, éhes tekintetét az alvó Nevalára szegezte, majd belefújt csontsípjába. A síp hangját a csontokban és a fogínyben lehetett érezni, mint egy idegen, ocsmány vibrálás. Hívó szavára a lány felállt, majd álmatag léptekkel követte a borzalmas szerzetet a mélységbe.

Vorn úgy ébredt, mint a farkasok, aludt, majd a következő pillanatban éber volt és harcra kész. A vihar alábbhagyott, a tűz kihunyt, Nevalának hűlt helye volt. A harcos elkáromkodta magát. A lány fekhelyéhez sietett, ami már kihűlt. Csak mezítlábas nyomait látta a porban. A hasadék sötét mélye felé tartottak.
Vorn fáklyát rögtönzött iszákjából és gallyakból, majd elindult a nyomok után. Megborzongott, mikor azt látta, hogy Nevala nyomai egy idegen, vonszolódó csapáshoz csatlakoznak ott, ahol álmában a lidércet látta. Elmormolt egy imát isteneihez, és elindult.
A hasadék enyhén, de folyamatosan süllyedt, a durva gránitfalak messze a feje fölötti sötétségben találkoztak egymással. Hosszú idő után, Vorn egy alacsony boltívhez ért, mely egy lépcsőben folytatódott. A fokok meredeken buktak alá, keskenyek és kopottak voltak. A járat két gránitlap alkotta falát természetes mészkő váltotta fel, amit megfaragtak.
Vorn új fáklyát gyújtott, majd leereszkedett a mélybe. Lefelé haladtában a falakat borító port lassan vízcseppek váltották fel, mígnem a lépcsősor egy hatalmas barlangterembe nyílt. A csarnok falának kőzete néhol kísérteties, fehér fényben játszott, halvány derengésbe vonva a csarnokot. Így hát Vorn eloltotta a fáklyáját. Az oszlopnyi cseppkövek közt egy ösvény vezetett a csarnok közepe felé, ahol Vorn egy tisztásfélét vélt kivenni a homályból. Az ösvényt ősi, reves, néhol a cseppkövek fehér mázával borított csontok szegélyezték. Lépteinek visszhangjára csak a sziklák ropogása és a vízcseppek koppanása felelt.
A cseppkőrengetegből kilépve Vorn egy furcsa téren találta magát. Elsőre szembetűnt, hogy emberkéz munkája, bár vénebb a világnál, erről tanúskodtak az ovális teret körülvevő oszlopokat beburkoló és faragott kőlapokból álló padlón növekvő cseppkövek. A plafonról csöpögő-csorgó víz eltűnt a padló repedéseiben, melyeket egy hajdani földrengés okozhatott. A tér túl felén, a barlang falába lépcsőt véstek, mely magasan fent, közvetlenül a mennyezet alatt, egy a sziklába faragott kapunyíláshoz vezetett. Valahonnét a távolból halkan víz morajlását hallotta.
A tér azt az arénát juttatta Vorn eszébe, amelyet Yashnapurban látott. Óvatos léptekkel próbálgatta a cseppkövektől csúszós hasadozott sziklákat. A nyílt terep felénél járhatott, mikor a lépcsősor tetején felbukkant az álombeli rém. Vorn nem tétovázott, megiramodott felé. Ám a lény sípja ezúttal nem csak az ő csontjait rezegtette. Szavára a romok közt szétszórt csontok csörömpölve rázkódni, majd ugrálni kezdtek. Ropogva törték el a rájuk rakodott mészkövet, és gyűltek egy kupaccá a tér közepén. A hang keltette rázkódástól a cseppkövek megrepedtek, a padlót borító mészbevonaton pedig éles csattanással rianás nyílt, mint a téli jégen. Ugyanekkor a járathoz vezető lépcső egy szakasza a mélybe hullt, kövei elől Vorn hátravetődött a mind nagyobb csontkupac felé.
Talpra gurulván rémülettel látta, hogy a cseppkő és csontszilánkok egy kétembernyi magas, imbolygó rémalakot alkotnak, aki felé fordulva rohamra indult. Léptei alatt úgy ropogtak a cseppkövek, mint a friss, vékony jég. Csontszilánkokkal teli szája néma sikolyra nyílt, mozgását a ropogó csontok csikorgásának hangja kísérte.
A rémület helyét azonnal átvette a cselekvés. Vorn oldalra vetődött. A lény csapása szilánkokra zúzta a mögötte levő, félembernyi követ. A förtelem Vorn után fordította vak pofáját, és csontokból álló sugarat okádott utána.
Perszelő fájdalom nyilallt a harcos oldalába, ahol a szilánkok tenyérnyi helyen tépték le a húst a bordákról.
A harcos menekült, a rém követte. Hiába volt Vorn gyorsabb, fejszéje mit sem ért a kő és csont ellen. A kövezet borzasztóan csúszott. Vorn tudta, csak idő kérdése, hogy a padlót darabokra hasogató csapások egyike elérje. Ám ekkor meglátott egy halvány reményt. A rém csapása nyomán, a padló egy része ropogva hullt a mélybe, feltárva az alatta velő párás sötétséget, ahonnét immár tisztán hallatszott a rohanó víz zúgása. A következő rohamnál a férfi átgurult a lény lába közt, és fejszéjét vállába vágva, a nyakába lendült. Saruját és lábszárának bőrét cafatokra tépték a mozgó csontszilánkok, de ő kiserkenő vérével mit sem törődve a teret határoló egyik oszlop felé ugrott. A peremét elkapva fellendült, és maga előtt látta célját. Egy hatalmas cseppkövet, mely a tér fölött lebegett, egy ugrásnyira. Ha sikerrel jár, elpusztíthatja a lényt, ha nem, így is, úgy is a halál vár rá. Így nem teketóriázott, hanem ugrott, két kézbe kapva fejszéjét, ívbe feszítve teste minden izmát. Az utána vetődő gólem mancsa hajszállal zúgott el alatta, miközben otromba tömegével kidöntötte az oszlopot, melyről az imént lendületet vett az ugráshoz.
A fejsze a becsapódás erejétől darabokra tört, akárcsak a cseppkő. Egy pillanatig nem történt semmi, majd hatalmas csattanással lezúdult a mennyezet több tonna sziklája, magával sodorva Vornt, a rémet, és a tér fél padozatát.

A fájdalom és a hideg térítette magához. Nedves kövön feküdt a vaksötétben, lábát a földalatti folyó sodra rángatta. felköhögött, vizet okádva. Ettől a fájdalom újabb hulláma tört szétzúzott testére.
A zuhanás a folyóban ért véget, Vorn emlékezet a nekicsapódó sziklákra és a jeges vízre, ám arra nem, hogyan jutott ki a partra.
Hosszú ideig feküdt zihálva a sötétben, míg elég erőt gyűjtött, hogy áttapogassa testét. Közben szeme hozzászokott a sötéthez, melyet a fehér kristályok derengése enyhített. A bal karja, és lába eltört, ahogyan több bordája is. Szomjas volt, és teste lázasan tüzelt. Ivott, majd a sziklákba kapaszkodva talpra küldötte magát. Egy csontból és szakadt saruja szíjából kötést rögtönzött törött lábára. Majd botladozva, kínlódva és a nedves köveken csúszkálva elindult a folyó mentén, miközben a barlang falába kapaszkodott.
Ki tudja mennyi idő telt el, mióta Vorn a lázas delírium, és a fájdalmas ébrenlét köz hányódva, félig öntudatlanul kúszott. Erőtartalékai végén járt, nem tudva hol van, vagy hová tart, csupán makacs barbár ösztöne és vasakarata nem engedte, hogy feladja a küzdelmet. Mássz, ha nem megy, kússz tovább! Lüktetett a parancs, a szeme előtt úszó vörös ködön át.
Miközben görcsösen kapaszkodott a lassan kihunyó életbe, akaratának fénye felriasztott egy vén, a halál mezsgyéjének túl feléről figyelő tudatot, aki évezredek óta szunnyadva várt.
Vorn ösztöneinek mélyén újult erővel izzott fel a parancs, kússz! Ezt az akaratot tett követte, vakon, öntudatlanul, kihunyó életerejének utolsó fellángolásával, mint egy föld mélyén kúszó ázalag, miközben lassan elhagyta a folyó partját, és egy ősidőkben kivésett járat kövein kúszott tovább. Előtte, bár ezt nem láthatta, egy faragott sírbolt bejárata rémlett fel, melyet egy hatalmas kőlap zárt le. A barbár jöttére a kőlap lassan arrébb gördült.
Arra eszmélt, hogy a halál hidegét árasztó, jeges csontkarok emelik fel, és egy kőlapra fektetik. Majd újra elveszítette öntudatát. A következő eszmélésénél, bár forgott vele a világ, egy pillanatra körbenézett. Hatalmas kőhasábokból álló kör, faragott kőmennyezet, és egy trón rajta egy rég halott király csontjai. Egy sír, ismerte fel, miközben ismét magával ragadta az önkívület, és az álom. Ködös, összefüggéstelen képek rémlettek fel öntudatlan elméjében, mint tépetten úszó felhők a múlt homályos egén. Ám lassanként egy történet körvonalazódott általuk. A császár, kit Ashur-Shamasnak neveztek, gazdagságban uralkodott népe fölött. A földek ontották a gabonát és szőlőt, a ligetek olajat és gyümölcsöket teremtek. Ám Asur-shamasnak ez nem volt elég. Fekete, göndör szakállába és olajozott, illatos fürtjeibe ősz szálakat szőtt a kor, de ő örök életet akart. Ekkor jött keletről Assthur-Nipparba az alabástrom és éjszínű láng, Yeraya. A gyönyörű boszorkány, ki ismerte az élet, a halál, és a túlvilág titkait. A császár beleszeretett, és Yeraya örök élettel kecsegtette őt. Ám a nő e helyett gonosz bűbájt szőtt, és romlást hozott a birodalom népére. A császárt sötét és buja mágiájának bűvkörébe vonta, a birodalmat zsarnoki romlásba döntötte, miközben könyörtelenül kivégeztette az ellenlábasait.
Mígnem a főpap, mikor Yeraya mágiára küldte, istene áldását kérte, hogy világosítsa meg a császár elméjét. A főpap életét adta ezért, ám a császár végre meglátta a birodalom szívébe férkőzött gonoszt. Elrendelte Yeraya halálát. De addigra az udvar fele a boszorkány mágiájának bűvkörében élt, vagy neki esküdött hűséget. Csata tört ki a palotában, és a császárt önnön fia szúrta hátba, Yeraya újabb szeretője.
Ám végül felkelt a nép, és a boszorkány hívei veszítettek. A birodalom útjait karóba tűzött fejek határolták.
Yerayát pedig elevenen temették el a császár sírjába, egy kőlapra bilincselve, egy hasadék alá, hogy lassú halálába lássa az eget. Ám a boszorkány romlottabb volt, mint azt tudni vélték. Az Öreg Éj sötét isteneivel szövetkezett, akik nem hagyták meghalni. Bár teste árnyékká sorvadt, ereje megcsappant, és nem hagyhatta el a sírt, ám életben maradt, és arra várt, hogy egy Asur-Shamas vérből való lány életerejét adhassa árnyurainak, amiért cserébe azok visszaadják régi hatalmát, hogy sírjából kitörve újra sötétségbe borítsa a birodalmat.
Ashur-Shamas pedig sírjában nyugodva várt, míg egy erős bajnokra talál, aki örökre végez a csillagok közti sötét űr e förtelmes démonával. És ezredévnyi várakozás után, eljött az esély. Yarya Nevalát készült áldozatul adni isteneinek, az éjközép sötétjében. Így a császár cselekedett, bajnokául szólítva az egyetlen halandót, aki elérhetett. Holt kezét a harcos szívére helyezte, és átadta feladatát, melynek terhe ezredéve nem hagyta pihenni.
Vorn hirtelen felébredt, és talpra szökkent. Tudata tiszta volt. A sírkamrában állt, melyet lázálmában látott. Sebei beforrtak, csak rózsaszín hegek, és némi sajgás emlékeztette rájuk. Emlékezett álmára is, és tudta mit kell tennie. Végeznie kell a boszorkánnyal, mielőtt az a hideg űr megnevezhetetlen borzalmainak áldozná Nevalát. Az obszidián trónuson heverő csontvázhoz lépett, és elvette annak kétkezes, hosszú markolatú kardját, melynek pengéjébe rég porrá vált kezek ősi jeleket róttak. Tisztelete jeleként homlokához emelte, a rég halott Ashur-Shamas felé, majd néhány vágással kipróbálta a fegyver egyensúlyát.
Majd nekivágott a sötétségnek, mely furcsa mód csupán szürkületnek tűnt számára. Úgy érezte, a kard, és rajta át Ashur-Shamas lelke vezeti.
Hatalmas csarnokokon és szűk járatokon haladt át, és egyre közelebb érezte célját. Egy folyosóra érve aztán a távolból morajló, hátborzongató kántálást hallott, mely egyre erősödött, és idővel nyugtalanító, csörömpölő csoszogás keveredett belé. Vorn visszafogta öles lépteit, és egy macska óvatosságával halad tovább. A járat egy hatalmas csarnokba torkolt, melynek oldalai és mennyezete a sötétségbe veszett.
Középütt, jó száz könyöknyire tőle, egy kőkör állt, melynek monolitjai négy-ötször nagyobbak voltak egy felnőtt férfinél, és ebből a messzeségből is idegen, nyomasztó aura lengte körül őket, melytől Vorn karján felmeredt a szőr. A kör közepén egy kőlapon Nevala fehér alakja feküdt, fölötte pedig a sápadt, hórihorgas, izzó szemű rémalakká vált Yeraya kántált, vérfagyasztó, idegen hangon, melyet tízszeresére erősítve visszhangzott a terem. Hangja mintha morgásból és sikolyokból állt volna egyszerre. A kőkör körül, mint egy iszonytató kórus, rég halott emberek és állatok csontvázai topogtak, csörömpölő, súrlódó morajlással, és a halál poros szagával töltve meg a termet.
A borzalmas jelenetet a mennyet egy hasadéka világította meg, melyen át a Larn, a vörös hold fénye talált utat a csarnokba. Vorn tudta, hogy nincs még éjközép, hisz még nem kelt fel Lír, a zöld hold.
Míg egyre közelebb lopakodott, a morgó kántálás felerősödött, és a hasadékon beszűrődő holdfényt sötétség váltotta fel. Vorn előbb felhőnek vélte, majd összeszorult mellkassal ébredt rá az igazságra. A hasadék nem az égre nyílt immár. Egy sötét árny töltötte be, ami egyre lejjebb ereszkedett és amelyet a torz ének szólított a csillagokon túli hideg űrből, melynek hideg sötétsége lassan beszivárgott a csarnokban, elnyelve a visszhangokat, és a fényt.
A holtak mormogó, csikorogó, fogcsattogtató ünneplésbe fogtak, Yarya éneke pedig egy hörgő, nyüszítő kakofóniába csapott át, melynek istentelen felhangjai, minta fémszilánkokkal karcolták volna Vorn fogait.
Vorn futott hát, és őrjöngő árnyként, a halál forgószeleként csapódott a holtak sorfalába. Védekezéssel mit sem törődve vágott, hasított, minden csapása aszott végtagokat szelt le, szétrothadt testeket hasított ketté, reves koponyákat zúzott darabokra. Karmos csontkezek tucatjai nyúltak utána, csontujjak fúródtak a húsába, miközben némán vicsorogva kaszabolta a holtak seregét. Pár pillanat volt az egész, míg a rothadó sorokon áttörve bezuhant a menhirek alkotta körbe. A holtak, törött, sárga fogaikat csattogtatva és a kőlapot kaparva kapkodtak utána, ám a körbe nem léphettek.
Vorn Yarya felé iramodott, a rémalak pedig felé fordult. Agyarakkal összeforrt ajkait sziszegő igék hagyták el, leprafoltos, holt nyelve kilógott szájából, miközben aszott, penészfehér karjait indaként lendítette a harcos felé. Karmos ujjaiból fekete, hideg fény tört ki. Vorn, a lendületét nem tudván megtörni kardját kapta a sugár elé. A penge fémesen villant, és a harcos egy pillanatra a rég halott császár áttetsző kísértetét vélte felsejleni, amint felfogja a neki szánt csapást, és az szétszaggatja, mint szélvihar a ködöt.
Az ugrás végén egy csapással válltól csípőig hasította a rémalakot, aki sikítva, szürke porfelhőt és sötét párát vérezve gurult le az oltár lépcsőjén.
A harcos nem törődött vele, az oltár felé fordult, ahol az anyaszült meztelen Nevala feküdt, a csukójára és bokájára bilincselt bronz láncokkal kikötve. A lány nem volt magánál, zavaros szemmel meredt Vornra. Yarya éneke egyfajta hipnotikus kábulatba taszította. A harcos a mesteri acélpengére meredt. Kár érte, gondolta, majd sóhajtva a bronzláncok elvágásába kezdett, annál is inkább, mert azt látta, hogy időközben a sötétség egészen kitöltötte a barlang mennyezetét, és lefelé kezdett süllyedni, mint a csorgó méz, mely az űr hidegét árasztotta. Az elemi félelem, mely mást mozdulatlan rémületre kárhoztatott volna, megacélozta egyébként is hatalmas izmait. Mire az utolsó lánchoz ért, pengéje eltört és a csonk is használhatatlanná csorbult. Nem nézett felfelé, az ereszkedő sötétségre, de azt rémülettel látta, hogy a menhírek csúcsát egyre lejjebb kúszó dér lepte be. Végre az utolsó lánc is elpattant. Vorn felnyalábolta a lányt, és a száznyi élőholt hordája felé fordult, elszántan megmarkolva törött kardját. Háta mögül, már az oltártól érezte a hideget, mely immár a csontjáig hatolt, jeges rémülettel dermesztve meg szívét. Inkább harcban esik el a holtak közt, mint hogy a hideg űr rémségei falják fel. Ám vad ösztönei ezúttal is megmentették, felülírva a bénító félelmet. Oldalról egy villanást látott, és megpördülve rögtön reagált, miközben Nevalát a padlóra ejtette. Yarya kettéhasított torzója kapott felé, amely kinyílt, mint egy torz virág. A szétvágott bordák, és a mellkas ürege szájként kapott felé, miközben a csonka szörny, kezeit is lábként használva megiramodott a kövezeten. Vorn ösztönösen cselekedett. Megragadta a rémet, és az oltár fölé ereszkedő sötétségbe hajította.
Egy pillanatra megfagyott köröttük az idő, mintha borostyánba ragadt rovarok volnának. Majd a sötétség magába zuhant, iszonyatos, néma robbanással rázva meg az anyagon túli világot. Az élőholtak porrá hullottak szét, hamvaikat magába szippantotta az üresség. Majd egy pillanat múlva minden eltűnt, mintha sosem létezett volna. A holtak rozsdás tárgyaik csengve hulltak a kövezetre. Az első zaj és mozgás, mely megtörte a bénult némaságot. Ezt követve a hold fénye beragyogta az immár semmiféle fenyegetést nem sugárzó menhíreket, és a boltozat hasadékán át utat talált a csarnokba a sivatagi szél.
Vorn kényelmes helyzetbe fektette az ájult lányt, majd szétnézve elvigyorodott. A holtak rozsdás, reves ruházata közt itt-ott drágaköveken. és arany ékszereken csillant meg a holdfény.

Nevala hasogató fejfájásra ébredt kábult álmából. Szétnézett, maga fölött a sivatagi égbolt csillagait látta. Száraz füvön feküdt, valamiféle nyers prémbe burkolva, az éjszaka hidege elől. Mellette tűz lobogott, melyen hús sült, aminek illatától Nevala gyomra hangosan megkordult. A lángok fényénél Vorn vigyorogva tisztított valamiféle ékszereket egy prémdarabbal, ám a kordulásra felnézett.
- Az istenekre, jó hogy felébredtél. Úgy a fejedre ejtettelek, hogy azt hittem, még két napig cipelhetlek. Nesze, egyél. - Ezzel egy pörkös húsdarabot dobott a lány felé.
Nevala elkapta és mohón falni kezdte a hús, amit igen ízletesnek talált.
- Szerencsénk, hogy a hiénák nem falták fel a döglött lovamat, és még fel sem puffadt nagyon. Így van prém az alváshoz, és húsunk is.
A lány döbbenten meredt a kezében tartott húsdarabra, szájában megállt a falat.
- Végül az istenek ránk mosolyogtak, pedig már azt hittem, az arcunkba hugyoznak. - Folytatta önfeledten Vorn, észre sem véve Nevala lassan felháborodott undorrá váló döbbenetét. – Az Ayman patkányokat a vihar visszaűzte az odvaikba, akárcsak a Sah kutyáit. Van vizünk, van hús, egy szép lány társasága –vigyorgott Nevalára- és a járkáló hullák ékszerei közt annyi ezüst, arany és ékkő volt, hogy egy kisebb királyság is kitelik belőle!
Nevala dühödten pattant fel, ütni, rúgni kezdte a harcost, miközben zokogott.
- Te rühes teve! Minek örülsz annyira, te ostoba? Atyám halott, oda Assthur trónja, itt vagyunk a mélysivatag rontásföldjeinek peremén, ahol egy démon akarta kiszippantani a lelkem, és egy vadember kezében van a sorsom! – Közben zokogva csépelte a vigyorgó barbár széles mellkasát, aki lassan lefogta, és ölelésébe vonta, akár egy kisgyereket.
- Nyugodj meg kislány. Ennek már vége. Nincs mitől félned, én megvédelek –simogatta az elő roham után összeomló, és hozzá bújva szipogó lányt- Előttünk a holnap, majd kiderül mit hoz. Most ettünk, és ég a tűz. Ha akarod, reggel útra kelünk, és meghódítjuk a világ akármelyik szegletét, vagy sereget szerzünk, és visszavesszük Assthurt. Most pedig adj egy csókot, hosszú volt a nap, és hideg lesz az éjszaka.
Nevala könnyein át a harcos tüzes zöld szemébe nézett, és hagyta, hogy félelmei feloldódjanak erős ölelésében.

Mészáros Szabolcs

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2019-06-08 09:07 Kelvin

Kelvin képe

Nagyon utálom a fantasyt, mert valamiért mindenki azt gondolja, hogy tud olyat írni, de ezen a végén már vigyorogtam. Hát mi az a zs-kategóriás befejezés? :D Imádtam!
Nehéz annál sablonosabbat elképzelni, hogy a nagydarab barbár megmenti a törékeny lányt, de azért még elfért volna egy folyton morgó törpe, meg egy bölcs varázsló a csapatba. Tudom, menjek a francba, de tényleg jól szórakoztam. Van benne harc, pucér nő, gonosz akármi, loot, mi kell még? Nagyon emlékeztetett gyerekkorom lapozgatós könyveire:
" – Hallod, a Halállabirintust add már kölcsön!
– Na, azt biztos nem." :D

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

szo, 2019-06-08 17:50 Ovidius

Ovidius képe

Az, hogy Kelvin utálja a fantasyt, az ő baja..., illetve azért érthető is...
Én szeretem, de távolságtartással, mert túl későn kerültem vele kapcsolatba ahhoz, hogy meghatározza az olvasási ízlésemet. Viszont rögtön a zsáner királyával találkoztam, a LOTR pedig megszerettette velem a jó fantasyt.
A novella problémáját nálam a dé'ja vu érzés jelenti, de szinte teljesen.
Ha van lehetősége a novella írójának, szerezze be a Galaktika magazin 45. számát (1982). Az első, kifejezetten és tisztán fantasy novellakiadás volt nálunk, és Kuczka idejében.
Ott a novella írója többek között majd olvassa el a Halál Jukunban, A démon árnyéka, és az Öldöklés a homályban című novellákat.

 

 

 

 

----------------------------------

Minden szélmalom ellenfél!

cs, 2019-06-20 20:47 gabesz890

3

Üdvözletem!

Akciódús hangulata volt a műnek. Tetszett, ahogy leírtad a történéseket, felidézted a régmúlt időket, így kaphattunk egy képet a hely történelméről. Jobban el tudtam helyezni fejben, hogy na milyen világ is ez. Nyomtam rá három csillagot. :)
Pár észrevételem volt a művel kapcsolatban, nyelvtani, helyesírási hibák. Jó széndékkal emeltem ki párat, remélem, hasznát veszed, nem szidni fogsz. :)

"bujkált, a vert sereg túlélőivel. Míg az áruló" - kivenném a vesszőt, összevonnám a két mondatot
"füstölgő démon, féltucatnyi" - felesleges vessző
"ádiban haladt, megvizsgálva a partfal üregeit" - ádiban haladt a partfal üregeit vizsgálva, ezzel megspórolsz egy vesszőt
"émelyítő roppanás, miközben" - émelyítő roppanás hallatszott
"vadak, a Fagyföldekről" - felesleges vessző
"A harcos, megérezve az őt vizslató tekintetet, felnézett" - felesleges vesszők
"A szeme zöld, mint a dzsungel oroszlánjainak! Jutott eszébe. És a tekintete is ugyanolyan vad, ó istenek, irgalmazzatok!" - A szeme zöld, mint a dzsungel oroszlánjainak! És a tekintete is ugyanolyan vad, ó istenek, irgalmazzatok! - gondolta a lány. (így jobban hangzik.)
"rézszín haját, ami nap barnította, forradásos hátára lógott, csontgyűrűvel fogta össze." - csontgyűrűvel összefogott rézszín haját napbarnított, forradásos hátára lógatta.
"több tonna sziklája, magával sodorva Vornt" - felesleges vessző
"a rémet, és a tér fél padozatát." - felesleges vessző
"a halál, és a túlvilág titkait." - nem kell a vessző
"és hozzá bújva szipogó lányt- Előttünk a holnap," - és hozzá bújva szipogó lányt. - Előttünk a holnap, (központozási hiba)

Az elején voltak vesszőhibák, a közepére teljesen megszűntek, onnantól átvették helyüket az elírások - szerintem csak figyelmetlenségből. :) De így tovább! :)

v, 2019-06-23 07:29 Tim

A szerző nem tűnik kommunikatívnak. Hogy a hallgatása mögött mi áll, gőg vagy nemtörődömség, azt nem tudom, de tartok tőle, ezzel a hozzáállással eléggé megnehezíti a dolgát, ha népszerű íróvá szeretne válni.

Mindig hitetlenkedő tekinteteket kapok, amikor azt állítom, már az első három bekezdés alapján be lehet/be tudom lőni a szerző szintjét 95%-os pontossággal. Elismerem, nagyképűen hangzik. De tegyünk újra egy próbát!

Már a címválasztásból is lehet következtetni néhány dologra. Sírkamra a mélyben. Hmm…
Hatásvadász? Igen, de ez önmagában még nem lenne baj.
Életellenes kifejezés szerepel benne? Igen. Mondjuk, ez alkalmas hívó szó a borzongásra vágyó olvasóknak. Hiszen az ilyesmire minden ember elég érzékenyen reagál.
Sablonos? Nem kicsit.
Ezenkívül még felesleges infót is tartalmaz. Sírkamra a MÉLYBEN. Naná, hol máshol legyen egy sírkamra? Bezzeg, ha a levegőben lenne, akkor azt érdemes lenne megjegyezni, de így…
Az ilyen címeket gombnyomás-szavaknak szokták nevezni, mert automatikusan váltanak ki érzelmeket az olvasókból. Idézem Bruce Sterlinget:
„Gombnyomás-szavak
Olcsó, érzelmi reakciók előidézésére törekvő kulcsszavak, melyek az intelligencia legapróbb használatát sem igénylik. Általában a történetek címében használják az efféle kliséket. Ezekkel akarja az író előre is a kívánt hangulatba ringatni az olvasóját.”
Foglaljuk össze, mire számíthatunk már csupán a cím alapján:
Hatásvadász, túlírt, sablonokkal dolgozó szöveg sejlik fel, és még az első mondatnál SEM járunk, nemhogy az első három bekezdésnél!
De ez csak sejtelem. Lássuk, beigazolódik-e!

>> Sötét viharfelhők gyülekeztek a sivatag fölött, ahol egy férfi kelet felé vágtatott.<<
Időjárással kezd, ami meglehetősen sablonos nyitás. A magam részéről igyekszem mindenkit lebeszélni erről, hacsak nincs a körülményeknek valóban kiemelt szerepe a történetben. Minden rutinos szerkesztő megborzong az ilyen nyitástól.
De tegyük félre az egyéni preferenciákat. Koncentráljunk a szöveg elemeire.
Sötét viharfelhő…
Létezik világos viharfelhő? Ha nem, akkor felesleges külön megjegyezni, hogy sötét. Amúgy ezt nevezik nedves víz effektnek.
…viharfelhők gyülekeztek a sivatag fölött…
Na mármost a sivatagra a vízhiány jellemző, a felhőkre – főleg a viharfelhőkre – meg az ellenkezője. Ha túl is teszem magam azon a tényen, hogy ezek eléggé ellentmondó dolgok – mert néha eshet a sivatagban is -, még mindig ott lebeg a kérdés, hogyan párologhat el annyi víz a sivatagból, amennyiből összeáll egy tisztességes viharfelhő? Ha azt írná a szerző, hogy ezek a felhők közelednek – mondjuk a tenger felől -, egy szavam se lenne, de ő azt írja, ott gyülekeznek a sivatag fölött. Hááát, lehet…
…a sivatag fölött, ahol egy férfi vágtatott.
A hely tehát nem a sivatag, hanem fölötte! Nyilván pegazusa van a férfinek, ha képes vele a levegőben közlekedni.
Általában az sem szerencsés megoldás, ha a szerző nem árulja el a szereplő nevét, ezzel keltve hamis titokzatosságot. Hacsak nincs szerepe a név elhallgatásnak. (Itt még nem tudhatjuk, de a szöveg további részéből kiderül, hogy ez nem szándékos elem, hanem csak arról van szó, hogy nem elég pontos a fogalmazás.)
Még egy infót tudunk meg a nyitó mondatból: a férfi KELET felé vágtat. Erről is csak később tudjuk meg, hogy abszolút semmi jelentősége nincs.
Szóval az első mondat egyelőre nem cáfolja a címből fakadó rossz előérzetet. Klisé, hatásvadászat, túlírtság, logikai és szintaktikai hiba egyaránt található benne.
Nézzük a másodikat. Hátha…

>>Az életéért futott.<<
A nyelvben azért alakultak ki a rokon értelmű szavak, hogy specifikusabban tudjuk kifejezni az adott dolgokat. A vágtat és a fut között van jelentésbeli különbség, bár mindkettő esetben gyors helyváltoztatásról van szó. Persze, mondhatjuk tréfásan a futásra, hogy vágtat, de itt – mint majd kiderül – a főhős valóban lóháton lovagolt/vágtatott. Az életéért fut is egy bevett kifejezés a menekülésre, de az első értelmében mégiscsak a gyalogos szaladást jelenti. Vagyis máris sikerült összezavarni az olvasót egy pillanatra. Joggal teszi fel a kérdést: most akkor fut vagy vágtat ez a névtelen jóember?
Azt is vegyük észre, hogy a szerző a második mondatot új bekezdésbe tette, annak ellenére, hogy az alany nem változott, és hogy a két mondat egy gondolati egység!

Harmadik mondat:
>> Három napja már, hogy a mágus Narhotlep hordája elsöpörte Assthur seregeit.<<
Kicsit éles a váltás. Elsőre nem világos az asszociációs lánc. Hogy kerül ide ez az infó? Csak sejthetjük, hogy valamiféle összefüggés lehet a most menekülő férfi és a három nappal ezelőtti csata között, ám az nem derül ki, hogy ki elől menekül, melyik táborba tartozik. Assthur (ki ez egyébként?) seregéhez tartozik, vagy csak egy környékbeli paraszt, akinek mindkét sereg gondot jelent? Csak annyi biztos, hogy a szerző bedob két vadidegent, akikről később kiderül, hogy nem is szerepelnek a történetben, még statiszta szinten sem, mégis név szerint említi őket, ellentétben ugye, az anonim főhőssel. Ha pedig ezen a problémán túltesszük magunkat, még mindig ott a kérdés: hogyan kerültek egy bekezdésbe a menekülő fickóval? Nemcsak az alany változott meg, ami önmagába indokolttá tenné az új bekezdést, de a gondolati egység sem azonos. Itt vajon miért van egyben a második és a harmadik mondat, ha az első és a második nem volt? Szándékosság rejlik e mögött, vagy pedig a szerzőnek lövése sincs, hogyan kell tagolni egy szöveget, és csak kvázi hasraütésszerűen nyom időnként egy-egy entert?

Foglaljuk össze az eddigieket. Még nem járunk az első három bekezdésnél, csupán az első három mondaton vagyunk túl, de már ennyiből is jól látszik, hogy bizony itt komoly hiányosságok vannak. A kiadókhoz, pályázatokra beküldött regényeknél 3-5 oldalt szokás elolvasni, mert többre nincs idő és ennyi is bőven elég a nyelvi szint, a stílus felmérésére. Novelláknál ez három bekezdés. A kezdetben ígéretesnek tűnő szerzők még utána is elcsúszhatnak, mondjuk, dramaturgiai hibákon, de ha egy szöveg nem üti meg a kiadható szintet, az jellemzően pár mondat után kiderül. Itt pedig már a címnél érezhető volt.
Ennek ellenére végigolvastam – oké, a sokadik monsta harcnál már gyorsolvasással -, és sajnos azt kell mondjam, a prognózisom helyesnek bizonyult. A kezdeti hibák végigvonulnak a teljes szövegen.

Az már csak hab a tortán, hogy az ilyen oldschool trash fantasyk ideje lejárt. Úgy 25 évvel ezelőtt. A „megyek-ölök-ba… barátkozok lányokkal” Bermuda-háromszögbe tévedt barbáros történetek borzasztóan elcsépeltek. Az ilyeneket író szerzők sokat tettek azért, hogy a fantasyt lesajnálva nézzék más zsánerek rajongói.
Ezekben ritkán van téma, mondanivaló, csupán primitív félállati ösztönök (ölés, evés, párosodás) mentén működő motivációkat találni. Nem csoda, hogy elfordultak tőle azok az olvasók, akik ennél többre vágynak mind érzelmileg, mind értelmileg. Persze azzal sincs baj, ha valaki az ilyen vérpistikés történetek írásában leli örömét, csak legyen tisztában vele, hogy ez az út nem a siker felé vezet.

v, 2019-06-23 16:18 Roah

Roah képe

Számomra ez nem fentezi, ha megwargolnám sem látnám annak - őszintén sajnálom.

Egy elhibázott kifestőnek vélem, amit fentezivel szerettek volna kiszínezni.

Ne haragudj, de ez nekem nem tetszett.

Csak akkor megyek bele, hogy miért nem tetszett, ha érdekel.

"A tudás értékesebb lehet az aranynál és halálosabb a tőrnél."

(G.R.R.Martin)

https://www.youtube.com/watch?v=-erHcsoGoVQ

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."