A kígyók tornya

Prológus

Az alkonyi nap sugarai vörösre festették az eget az egész láthatáron, és kínzó hőséget sugároztak, ami igen szokatlan volt ebben az évszakban. A mezőkön lévő ritkás fű már az évszak közepén kiszáradt, most kis, száraz barna csomókban tarkította a földet. Más növények se bírták jobban. A gyengébb cserjék is hamar erre a sorsra jutottak, sövények és a kisebb fák is kiszáradtak. Egyedül a hatalmas öreg, esetenként századokat is megélt fák bírták. De nem sokáig. Ugyanis a környék az elsivatagosodás útját járta. Az itt lakók többsége már kitelepült, de még akadnak, akik hisznek abban, hogy megjavul az idő, vagy csak túlzottan ragaszkodnak a földjükhöz.
Hari Agun is ilyen ember volt. Hari épp egy faeke fölé görnyedt a tűző napsütésben és a csontszáraz földbe próbálta azt beleerőszakolni. Az ekét egy sovány és igencsak leamortizálódott gebe húzta - vagy inkább az eke tolta őt -, bárki megmondhatta volna, hogy az állat a végét járja. Hari azonban ugyanúgy ragaszkodott a kis öszvéréhez, mint a földjéhez és a házához, amit a saját kezével épített pont egy évtizede. Világ életében magányos ember volt, a szülei korán meghaltak és ő nem alapított saját családot; magányosan érkezett és telepedett le ezen a vidéken. A szomszédai, akik a környező tanyákon éltek magánakvaló, de kedves és segítőkész embernek ismerték, aki mindig megjavította az elromlott szerszámaikat és kedvesen mosolygott rájuk. De abban mind egyetértettek, hogy bármilyen kedvesen is viselkedik az itteniekkel, nem az, akinek mutatja magát. Furcsa szokásai vannak, néha éjszaka kirohan a házból egy fáklyával a kezében, és hangosan ordítozva berohan a közeli erdőcskébe, ahonnan órák múlva jön csak vissza, 7 kutyát tart a háznál és sokak szerint van egy kardja is. Ezen csodálkoztak a legtöbben. Mi szüksége parasztnak egy kardra? Elvégre szántani nem lehet vele.
Mindent egybevetve furcsa ember Hari és a szomszédainak igazuk van abban, hogy más, mint akinek mondja magát. Erre nagyon hamar rá fognak jönni.

I. Könyv: Gyűjtögetés

1. fejezet

A déli határon, ahol a pusztaságok kezdődtek, mint egy gyöngyszem a sivatagban, úgy terült el Thaun városa a Thun folyó két partján. Száz kilométeres körzetben ez volt az egyetlen város, így az utazók és a kereskedők telephelyévé vált. Nem mintha bárki is szerette volna ezt a helyet: mocskos volt és büdös és minden emberi söpredék, banditák, folyami kalózok és társaik itt gyülekeztek, hogy megpihenjenek, vagy épp azért, hogy a következő fosztogatásukat tervezzék. Maga a város sem volt szívderítő látvány, nemcsak a benne élők. Agyagviskók düledeztek, mindenfelé és ha akadt egykét kőház azok is már leomlóban voltak. A város utcáiban semmiféle rendszerezettséget nem lehetett felfedezni, az utak úgy keresztezték egymást és kanyarogtak akár kígyóveremben a sok száz kígyó.
A vándor, aki nemrég érkezett Thaun városába épp a Fehér Csődörnek nevezett kocsmába lépett be, amikor megpillantotta az emberét. Tegnap délben érkezett a legnagyobb hőségben és már semmire sem vágyott jobban, mint egy jéghideg fürdőre az árnyékban. Különös volt az időjárás mostanában. A hőség elviselhetetlen volt, noha már lassan havaznia kellett volna. Az emberek nem bírták, a szervezetük nem ehhez volt hozzászokva. A város vezetői azt tanácsolták, hogy a déli órákban mindenki maradjon otthon, aki nem teszi a saját épségét, teszi kockára. Persze nem sokan fogadták meg a tanácsot, a város vezetőire mindig is pikkeltek kivéve, amikor hatalmukat a fegyveres őrség képviselte. A csetepaték mindennaposak errefelé, ugyanúgy, mint a gyilkosságok. Szerencsétlenségére azonban sokan álltak a kapu előtt a sorban és mindenkit csak alapos vizsgálat után engedtek be, mert a városban erősen romlott a közbiztonság az utóbbi időben. Ezért aztán minden embert átkutattak fegyverek után, a szekereket lepakoltatták, a ládákba benéztek, semmit se rejthettek el az esetleges bérgyilkosok. Mire rá került a sor már alig állt a lábán. Az elé álló katona alacsony köpcös kis ember volt de arca keménységén látszott a sokéves szolgálat. Elképzelte, hogy milyennek láthatja őt. Egy középtermetű ember, sötétzöld csuklyás köpeny borítja a testét, ami megóvja a portól, amit a viharos szelek fújnak az arcába és a ruhájába. Fegyvere látszólag nincs és szemmel láthatóan megviselte a hőség. Nem tűnik veszélyesnek. Kábán válaszolt a katona kérdéseire és jámboran hagyta, hogy átkutassák. Mindössze egy tenyérnyi pengéjű tőrt találtak nála de vissza is adták nyomban. Úgy nézett ki, mint aki inkább halat pucolni akar vele nem gyilkolni.
A városban az első dolga az volt hogy kivett egy szobát a Fehér Csődörrel szemben lévő fogadóban. A kutatást másnapra hagyta. Az informátorai biztosak voltak benne, hogy a célszemély jó ideig nem hagyja el a várost és minden idejét, a szemközti kocsmában tölti, így nem lesz nehéz megtalálni. Így hát a fürdő és a vacsora után a vándor az éjszakát egy üveg délvidéki vörösbor és egy kellemes külsejű szajha társaságában töltötte.

Most, hogy így utánagondol, az út és maga a feladat sokkal könnyebb volt, mint képzelte. A Császár óva intette a Thun folyó partján garázdálkodó haramiáktól és sok ezer más veszélyre, hívta fel a figyelmét. Feleslegesen. Mintha nem ő lenne a császár kémszolgálatának vezetője. Bár ha maga a császár ennyire izgult a feladat sikere miatt, akkor ez a valaki nagyon fontos ember lehet. Még sose látta nyomát a császáron semmilyen izgalomnak… vagy… félelemnek? Nagyon fontos ember…
A vándort az húzta vissza a jelenbe, hogy egy szalmakalapot hordó, kellemetlen szagú ember nekilökte az ajtófélfának. Motyogva elnézést kért és odébbállt, szabad asztalt nem látva behúzódott egy közeli sarokba és körbenézett a kocsmában.
Olyan volt, mint a többi itteni kocsma: izzadtság és bor szaga terjengett a levegőben, egyik oldalról röhögés majd egy kiáltás hallatszott, máshol egy számára ismeretlen dalt énekeltek, a mellette lévő asztalon egy táncosnő szórakoztatta a vendégeket. A tetőgerendák közt fény szűrődött be, aminek sugarában porcicák harcoltak. A falak egyszínű sárgára voltak festve, a padló, pedig vörösre. Talán azért, hogy ne látszódjon annyira a vér – tűnődött a vándor. Miután felmérte magát a kocsmát, az embereket vette szemügyre. Mindenfelől látott embereket – és sokan másokat is, akik nem emberek voltak - ugyancsak népszerű hely ez a város. Az egyik sarokban urgoni hegyi embereket látott, magasak voltak és szőrösek és mindegyiknek hatalmas kétfejű balta volt a hátára csatolva. Az egyik közelebbi asztalnál két rongyos törpe vitatkozott egy ijedt szemű, kopasz kis emberrel. Az ember segélykérőn ránézett de az ő pillantása máris továbbvándorolt. Négy fura alakot látott, akik egymáshoz közel hajolva suttogtak. Amikor egy pincérnő közeledet, csak gyorsan rászóltak, hogy menjen, nem kértek semmit, még csak meg se fogdosták. A vándor nem foglalkozott velük. Azt az embert kereste, akinek megkapta a személyleírását 2 hete Carasiban. Már kezdte volna feladni a kutatást és elkeseredetten fordult el az ajtó felé, mikor megpillantotta.
Egy megtermett férfi ült a kocsma legtávolabbi asztalánál, négy másik társaságában. Első ránézésre látszott, hogy ő a főnök a társaságban, ő ült középen és a többiek mintha tartottak volna egy kicsit tőle. Az egyikük épp kiborította a sörét ezért mindnyájan felpattantak, a vándor így könnyedén szemrevételezhette kutatásának tárgyát. Hosszú sötétbarna haját lófarokban összefogta, arca markáns és mosoly bujkált benne, mintha valami olyan dologról tudna, amiről a többiek nem. Fekete gyapjúinget hordott, amire szintén fekete posztóköpenyt vett. A mellén fegyvertartó szíjak tömege keresztezte egymást. Első ránézésre rengeteg fegyvert hordott. A jobb válla mögül egy kétkezes pallos markolata bukkant elő, keresztvasa mintha szarvakat formázott volna. Bal oldalára ívelt pengéjű, egyélű kardot csatolt, aminek a markolata koromfekete volt és a végében egy hüvelyknyi vörös drágakő volt. Jobb oldalán hosszú kések sorakoztak és deréktájt hátulról a harmadik kard is előbukkant, látszólag tökéletes hasonmása volt az előzőnek de ennek a végében kék kő volt.
Így ránézésre tényleg veszélyesnek látszik – gondolta a vándor -, bár attól még, hogy sok fegyvere van, nem feltétlenül tudja is használni őket. A körülötte ülő alakok se voltak épp bizalomgerjesztőek. Ránézésre egyszerű haramiáknak tűntek de a keményebb fajtából. Biztos nem voltak földönfutók, náluk is akadt egykét fegyver és nem olyan szedett-vedett páncélzatuk volt, mint a rablóbanditáknak, inkább katonákra hasonlítottak. De tudomása szerint egy hadsereg katonái sem tartózkodtak a városban. A vándor inkább abbahagyta a szemlélődést. Vett egy-két mély lélegzetet majd elindult az asztal felé, elvégre, muszáj beszélnie vele. Lassan közelített az asztal felé, útközben sűrűn kerülgetve az elé állókat, nagyon kellett igyekeznie nehogy fellökjön valakit, mert a kocsma zsúfoltságig megtelt. Félúton járhatott mikor a férfi kiszúrta. Valamit halkan mondott a mellette ülőknek és hirtelen elcsendesedtek. Mindenki az asztalnál őt nézte. A vándor arcán az utazás óta először ismét verejtékcseppek gurultak le de ezúttal nem a hőségtől. Magának is nehéz volt beismernie de félt. Oly régóta először… ekkor odaért az asztalhoz. Várakozó, kíváncsi tekintetek szegeződtek rá. Alig bírt megszólalni.
- Jó napot uraim! – szólalt meg sokkal vékonyabb hangon, mint szerette volna.
- Jó napot magának is. Mi járatban? – A főnök kérdezett. A balján ülő kesehajú, sebhelyes arcú férfi különös merevséggel nézte a vándort. Most már rettenetesen ideges volt. És ha rosszul sül el?
- Beszélnünk kell! Nagyon fontos.
Erre széknyikorgást hallatszott és megmozdultak a férfi körül ülők, mindenkinek a fegyvere markolatára kulcsolódott a keze. A vándor erre megpróbálta észrevétlenül megfogni a köpenye ujjába rejtett hajítótőr markolatát. Ugrásra készen várta a férfi válaszát. Az meg sem mozdult, nem úgy mint a körülötte ülők, arcán végtelen nyugalom honolt és mintha a távolba révedt volna egy ideig a pillantása, majd ismét az újonnan érkezettre pillantott.
- Nocsak. Én nem ismerem azt a szót, hogy kell. Amit akarok, azt megteszem, amit akarok, azt nem teszem. De maga nagy bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy csak úgy idesétál hozzánk, és azt mondja nekem, hogy beszélnem kell magával. Ezt tisztelem. – A férfi hátradőlt székében és a boráért nyúlt majd kortyolt egyet. Társalkodó hangnemben folytatta. – Nem sokan merészkednek közénk. Régről ismerjük egymást, de már unalmas a társaság – mondta mosolyogva.
- Ugye magának fogalma sincs arról, hogy kik vagyunk?
- Hát… nincs. – válaszolta feszengve. - De azt bizonyosan tudom, hogy magát keresem. A bemutatkozás ráér később is. Most sürgősen találni kéne egy helyet, ahol nyugodtan beszélhetünk.
A férfi hosszasan nézte őt. Hideg, kék szeme van – döbbent rá a vándor -, mint a jég: fagyos és kemény. Hideg, kék, pont, mint…
- Értem. Nem tagadom, felkeltette az érdeklődésemet. – Az asztaltársaihoz fordult, akik várakozva néztek rá.
- Maradjatok itt, nemsokára jövök.
A szőke hajú bólintott majd visszafordult a társaihoz. A főnök felállt és elindult a pult felé, a vándor követte. Mondott valamit az egyik felszolgálólánynak mire az elsietett.
- Na, és mégis miről van szó? – kérdezte. – Már magunk közt vagyunk, nyugodtan elmondhatja.
-Nem hiszem. – mondta figyelmeztető hangon a vándor. – Sok fül van itt, akiknek nem kéne hallaniuk azt, amit mondani fogok.
A férfi elmosolyodott és fürkésző pillantással mérte végig. Több szó nem esett közöttük, míg vissza nem ért a pincérnő, oldalán egy testes öregemberrel. Haja már csak a füle mögött volt, jelezve, hogy valamikor ilyen is volt neki, térdig érő fehér kötényt hordott, ami keményre volt vasalva és látszott, hogy napjában kétszer is kimossák de, már vörös és zöld foltok keresztezték egymást rajta pont a kocsmáros pocakján. Mikor meglátta a magas férfit elmosolyodott, és magához intette. Az intett a vándornak, hogy maradjon, ahol van, majd néhány szót váltott a kocsmárossal. Annak az arca először meglepetést tükrözött, végigmérte ő is a vándort majd hevesen bólogatott a hosszú hajú egy kérdésére. Elindultak egy oldalfolyosón és magukhoz intették a vándort. Szobák sora mellett haladtak el, a legtöbb nyitva volt, így kedvére betekinthetett a kíváncsiskodó. Nagyon úgy nézett ki, hogy ez a kocsma valójában fogadó is, a legtöbb szobában ágyat látott és csomagokat, úgy gondolta a tulajdonosuk épp kint iszik. Különös… talán ő is itt szállt meg azért nem találták egyik „igazi” fogadóban sem. Egy bal kanyar következett, majd egy zárt ajtó elé értek. A kocsmáros motyogott valamit majd elindult visszafelé. A férfi benyitott, a vándor követte. A szobában sötét volt, aztán egy meggyújtott olajlámpa fényénél szemügyre vehette. Egy szolga szállása volt, amit a kocsmáros a rendelkezésükre bocsátott. Ablaktalan koszos helyiség volt, a berendezését egy ágy és egy kisasztal alkotta, ami alá két széket toltak. Az idegen az asztalra tette a lámpást majd helyet foglalt az egyik kisszéken. A vándor ugyanígy tett.
- Szerény szállás – jegyezte meg -, de a célnak megfelel.
- Pontosan. – válaszolt még mindig mosolyogva a férfi.
- Nem is tudtam, hogy fogadóként is működik ez a kocsma.
- Csak törzsvendégek vagy régi barátok számára.
- Értem. A maga esetében?
- Mindkettő. – Fekete köpenyének belső zsebéből az idegen előhalászott egy rövidszárú, ezüstveretes pipát.
- Rágyújt? – kérdezte majd egy kis bőrzacskót vett elő ugyanabból a zsebből.
- Sajnos elhagytam a pipámat az ide úton. Beleesett egy sebes folyású patakba és nem tudtam kihalászni. – a vándor szomorú válaszára a férfi csak felvonta a szemöldökét.
- Hát ez tényleg sajnálatos. Hogy is tartja a mondás? „Sebes folyású patak felett ne pipázz!”
Erre már a vándor is elmosolyodott.
- Hány okos mondást ismer még?
- Ó, nagyon sokat és egyik hasznosabb, mint a másik.
- Ragyogó. Majd mondhatna egy-kettőt, úgy érzem, rám férnek a hasznos mondások.
A vándor úgy érezte, eleget bájcsevegtek, rátérhet a tárgyra. Megköszörülte a torkát és lélekben felkészült a támadásra. Azt mondták neki, az idegennek nem fog tetszeni, amiért jött.
- A Császárnak feladata van maga számára.
A férfi arcáról most először hervadt le a mosoly. Hátradőlt majd merengő arcot vágott, mintha régi emlékeket idézett volna fel. Egyenlőre nem nyúlt az öve felé ettől a vándor nagyon megkönnyebbült, majdnem leesett a székről akkorát sóhajtott.
- És mégis miért hívna pont engem? Úgy emlékszem a legutóbbi találkozásunk nem sikerült valami jól.
A vándor megpróbált felidézni minden incidenst, ami az elmúlt években, a Császári Udvarban történt de egyiket sem tudta összefüggésbe hozni ezzel az emberrel.
- A Császár kifejezetten önt kérte, szerinte csak ön tudná megoldani a problémát.
- Problémát?
- Igen.
A férfi most a kardja markolatán lévő vörös drágakövet kezdte piszkálni. Ez nem jó jel.
- Mégis mi lehet az a hatalmas probléma, ami miatt engem hív a Fényességes Aram császár, negyedik e néven?
A vándor egészen közel hajolt és ezt suttogta idegennek:
- Veszélyben van a Birodalom!
A férfi reakciója erre legalább hihetetlen volt. Rácsapott az asztalra majd hangos hahotában tört ki, hogy még a falak is beleremegtek. Már a könnyei is kicsordultak annyira nevetett, felállt és körbejárt az aprócska szobában.
- Már megbocsásson de szerintem ez egyáltalán nem vicces! – csattant fel keményen a vándor. – Hogy nevethet maga ilyen helyzetben?
- Ember, a Birodalom mindig is veszélyben volt amióta csak fennáll! Ne mondja, hogy most azért kéne kilométerek százait utaznom, mert egy barbár törzs megtámadta a határvidéket vagy, mert Bagir kán ork hordái ismét támadnak. A Birodalom eddig is megküzdött az ilyen veszélyekkel, ezután is megfog.
A drágalátos Császári Hadsereg majd gondoskodik róla, hogy ne legyen fenyegetve a Birodalom.
A férfi lenyugodott kissé és ismét leölt az asztalhoz. Az asztal lapjára tette a kezeit és várakozón nézett a vándorra. A vándor, pedig vékony hangon így szólt:
. A Császári Hadsereg sajnos nem bír ezzel a veszéllyel…
A férfi egy kicsit meglepődött?
- Hogyhogy? Az a sereg a legnagyobb messze földön.
- Igen csakhogy a problémát egy sereg nem oldhatja meg.
- Tehát mágikus eredetű a veszély. – ráncolta a homlokát a másik.
- Igen eltalálta.
- Nos akkor még mindig azt kell kérdeznem, hogy mit keres maga itt? – kérdezte egy cseppet dühösen a hosszú hajú férfi. – Ha valami jöttment máguscsoport a Birodalomra pályázik akkor majd a Vihartorony, elintézi őket. A Császár „idomított” talpnyaló mágusai úgy hallom értik a dolgukat.
- Igen csakhogy… van egy kis gond azokkal a mágusokkal. – a vándor arcára újra verejtékcseppek ültek ki. – a veszély, ők maguk… a Vihartorony mágusai fellázadtak a Birodalom és a Császár ellen…

A vándor kijelentését mélységes csend fogadta a másik részéről. A Vihartorony…
A Birodalom korai éveiben gyengécske államokból állt, akik szövetkeztek, hogy megkaparintsák a környező földeket, és hatalmukat kiterjesszék szerte a világban. Egyesített seregük felülmúlta a környező vidékeken élő barbárok és orkok seregeit, így könnyedén törtek előre, a földrész már majdnem teljesen az uralmuk alatt volt. És akkor találkoztak egy eddig ismeretlen ellenséggel, akiket nem tudtak legyőzni. A mágusokkal. Ők csak a földi harcot ismerték, a mágiában nem voltak jártasak ezért szörnyű veszteségeik lettek minden a mágusok ellen intézett csatában. Az akkori vezető kitalálta, hogy raboljanak el mágusokat és állítsák őket a saját oldalukra. Sikerült szerezniük néhányat a mágusok közül, akiket kivallattak és szert tettek a tudásra, amivel varázsolni lehetett. Így aztán ők is képeztek mágusokat, akiket bevethettek a csatában és néhány év múlva övék lett a győzelem…
A vezetőből Császár lett és megalapította a Birodalmat. És előrelátóan létrehozta a mágusok rendjét, egy szigetet adományozott nekik a belső tengeren melyet Vihartoronynak hívnak. Az, azóta is a mágusok területe. Számuk már sok százra tehető és a Császári Hadseregen kívül ők képviselik a főbb hatalmat. Eddig egyetlen egyszer sem törtek be a birodalomba és sokszor ez csak a mágusokon múlt. Harci mágusok, idézők, nekromanták tömege…
És ez most a Birodalom ellen…
Ahogy a vándorral szemben ülő férfi mindezt végiggondolta, lassan rájött, hogy ez most komoly. Halálosan komoly.
- Rendben. Végiggondoltam, a veszély tényleg elég nagy… Azt hiszem indulnunk kéne Carasiba.
- Igen. Ott majd elmondja a Császár személyesen, hogy mi lesz a feladata.
- Rendben. Összeszedem a holmimat és megyek. Várjon meg a kocsma előtt.
A vándor a fejét vakarta, valami fontosat még mondani akart.
- Még valami!
- Igen?
- Nem lesz egyedül. Útitársakat kap majd útja során… De ne kérdezze, én sem tudom, hogy kik lesznek azok.
A férfi fintort vágott.
- Nagyszerű… - mondta olyan hangon, aminek semmi köze nem volt a nagyszerűhöz. – Ha már így túl vagyunk a formaságokon, elárulná, hogy ki maga?
- A nevem Spyron. A Császár kémszolgálatának vezetője vagyok. Hát maga? A nevét nem árulták el, tulajdonképpen semmit se árultak el csak azt, hogy, hogy néz ki.
- Ühüm… Tudja kik azok a Fény Lovagjai?
- Hogyne tudnám? Az egyik legnagyobb harcos lovagrend a világon. Tudod – remélem, tegezhetjük már egymást -, gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy egyszer én is közéjük fogok tartozni, de az apám…
- Jó elég lesz, szóval tudod. Akkor hadd mutatkozzam be. Haddon Mirk vagyok lovagrend feje, a Fény Védelmezője. Örvendek a szerencsének.
- Én is… - nyögte Spyron.

Még aznap elindultak nyugat felé a Birodalom szívébe Carasiba, hogy találkozzanak a Császárral. Az út hosszú volt és nem eseménytelen.
***

2. fejezet

A kis tábortűz halovány füstje messze felszállt, gomolygott a mareni erdők felett majd a légáramlatok lassan dél felé sodorták. Szerencsésnek mondhatja magát, mert olyat látott, amit rajta kívül még soha senki sem láthatott. A hajnal első sugarai a fák levelei közt kerestek utat maguknak és apró sziklákon, takaros madárfészkeken tört ezer meg ezer parányi fényszemmé. A kis dombokat és lankákat sűrű erdő borította, melyet sehol sem csúfított tisztás vagy egy irtás. A zöld számtalan árnyalatát hordozta magában, szemet gyönyörködtető egyveleget alkottak a diófák és az apró cserjék világoszöldjei az öregebb tölgyfák sötétebb árnyalataival. Ez a mareni erdőség a Birodalom természeti gyöngyszeme, sok száz hektárnyi háborítatlan, csodaszép természet… ugyanakkor senkiföldje.
A tábortűz füstje tehát nagyon furcsa dolog volt errefelé, de ezen mindössze a készítője csodálkozhatott volna. És még valaki bár róla a tábortűz készítője nem tudott. Még.

A leselkedő mozdulatlanul hasalt egy lapos sziklán és gondolatban, a múltban járt a kiképzése idején. Ő volt a csoportból legjobb a lopakodás, becserkészés területén. Nem is csoda, hisz vadász volt mielőtt… mielőtt beállt a seregbe. Milyen izgalmas is, mikor az ember, sokórányi várakozás után megpillantja a zsákmányát. Aztán hihetetlen összpontosítással, minden apró zajra figyelve megközelíti azt. Elég egy apró gally roppanása és az állat elszelel. Csak a legjobb vadászok tudnak megközelíteni úgy egy szarvasbikát, hogy megérinthessék az oldalát. Ő megtette. Mert ő volt a legjobb. A hadseregben kamatoztatni tudta ezt a képességét, ő lett a legjobb kém és embervadász az egész hadtestben. A társai mind tisztelték és még a kiképzőtiszt sem bánt vele olyan kegyetlenül, mint a többiekkel. De így is kegyetlen volt.
Emlékezett még az egyik gyakorlatra, amit elszúrt. Egymást kellett becserkészniük és ő lebukott. Ami még nem lett volna baj de miatta felfedezték egy társát is…
- Ostoba fajankó!!! – ordította Koren miközben társával együtt feléje tartottak. Lesütött szemmel álltak meg a kiképzőtiszt előtt. Ahogy hallgatta a szemrehányásait egyre jobban fortyogott benne a düh. „Ki ő, hogy kritizáljon engem???” Aztán vak dühében elkövetett egy súlyos hibát.
- Fogja bee! Mit tud maga arról, hogy, hogy kellett volna cselekednem? Helyesen döntöttem, és én vagyok ebben az átkozott csoportban a legjobb…
Bumm. A hatalmas ütés az állán csattant. A földre zuhant és az arcához kapta kezét. Szerencséje volt. Csak eltört az álla nem esett ki egy foga sem.
Miközben nosztalgiázott elmosolyodott. Az incidens óta gyűlölte Korent és az is őt. Élvezettel döfte a kardot a hátába 5 évvel később.

A leselkedő inkább visszatért a jelenbe és a feladatára összpontosított. A szikláról jó rálátása volt a kis táborra. Középen apró tábortűz égett, ami felett egy megnyúzott nyúl pirult. A szagára összefutott a nyál a szájában, eszébe jutott, hogy tegnap evett utoljára. A nyulat ma hajnalban fogta a nő, talán egy órája. Maga a nő a tábortűz innenső oldalán feküdt hanyatt és a tűz felé nézett, így nem láthatta, ki van a mögötte lévő kiugró sziklán. Barna bőrnadrág volt a nőn és egy fűzős fehér ing, amire mellényt húzott. Keskeny pengéjű tőr volt az övébe tűzve, az íja amivel a nyulat ejtette mellette feküdt a földön a tegez társaságában. A nyilakon piros-fekete csíkos tollazat volt. Vállig érő vörös haja volt, ami elől a szemébe hullott és állandóan félre kellett söpörnie. Fakó bőrén különösen hatottak a vérpiros ajkak de az összhatás jó volt.
A leselkedő megkívánta a nőt. Hisz oly rég volt utoljára nővel. Mikor is?
Próbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat. Nem ezért van itt.

Miriam nyugodtan heverészett a tűz mellett és a leselkedő neszeit figyelte. Nem rossz a fickó – gondolta – szinte semmi zajt nem csap. Már régen észrevette, hogy követi, a leselkedő az erdőben árulta el magát miközben ő vadászott. Az ostoba utána jött, talán azért, hogy megnézze, hogy vadászik. Miriam épp nyíllövésnyire volt az őztől, kicsit még közelebb lopakodott és mikor célra tartott neszt hallott és az őz azonnal elszelelt. Tudta, hogy nem ő ijesztette meg de nem akarta leleplezni, élvezte a játékot. Mulattatta a dolog, hogy valaki itt kémkedik utána. Szinte sajnálta is egy kicsit, a férfinak ritkán adódott alkalma vadászni, mert állandóan őt figyelte, Miriam attól tartott előbb utóbb éhen fog halni. De a leselkedő csak kitartott és most a háta mögött lévő szikla tetejéről figyelte őt.
Mikor a nyulat nyúzta megvillant a feje a szikla mögött, mert Miriam akkor szemben volt vele így megláthatta.
A húsról már csöpögött a zsír, ideje volt enni. Eldöntötte, hogy nem várakoztatja tovább a leselkedőt. Érdekelte, hogy ki lehet.

Már egy hete figyelte a nőt de szerinte az még nem vette észre, amin nem is lepődött meg a leselkedő. Igaz nemrég vétett egy hibát az erdőben miközben a nő vadászott de nem vette észre . Azt mondták neki, hogy vigyázzon vele, mert veszélyes. Az íjjal tud bánni, arról megbizonyosodhatott már régen, de hát az, az ellenfél, akit el lehet kapni egy íjjal nem ellenfél. Ha neki kéne a nőre vadásznia, fel se tudná emelni az íját a kicsike már is mellette lenne. A kis tőrrel meg nem sokat árthat neki, egy jobb láncing felfogja.
A nő felállt. Elnyomott egy ásítást majd karkörzéseket végzett, kényelmetlen a talaj, ahova lefeküdt. A nyúl már eléggé átsült, itt volt a reggeli ideje. Levette a zsírtól csöpögő nyulat a tűzről, és a nyársról lehúzta, majd egy fadeszkára tette. Az iszákjából kenyérdarabkát vett elő majd falatozni kezdett.
A leselkedő úgy gondolta itt az ideje a cselekvésnek. A Császár nem venné jó néven, ha sokat késlekedne. Lekúszott a szikla túloldalára és megkerülve azt elkezdett a nő felé lopakodni. Félúton egy szederbokor mögé húzódott és felmérte a terepet. Minden ugyanúgy volt, a nő sem vette észre. Épp elindult volna amikor…
- Gyere elő barátom, biztosan éhes vagy!
A leselkedő szíve hevesen vert. Az nem lehet, hogy a nő meghallotta! Nem tudta mit tegyen, de rövid mérlegelés után rájött, hogy nem tehet semmit. Így hát felállt a bokor mögött és leverten elindult feléje.
- Igen, biztos éhes vagy hisz tegnap ettél utoljára. – A leselkedő felnyögött. Ennyit az észrevétlenségről! – Nem eszek meg egy egész nyulat. Gyere, foglalj helyet.
A leselkedő leült a tűzhöz a nővel szemben. Az felé nyújtotta a tálcát, amiről levett egy combot majd a nőhöz hasonlóan ő is elkezdte rágcsálni, bár neki nehezebben ment le.
- Mióta tudja, hogy itt vagyok? – kérdezte két falat között.
- Amióta csak itt vagy – mondta a nő mosolyogva
- Gratulálok. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy felfedeztek.
- Nem volt nehéz dolgom de elismerem jól csináltad. Ugye tudod mikor árultad el magad?
A leselkedő gondolkodott egy ideig majd fáradtan azt kérdezte:
- Mikor őzre vadászott?
- Igen. Legalább tudod, hogy mi volt a hibád, ez is jó.
A leselkedőt bántotta a másik lekezelő modora. Mégis ki ez a nő, hogy őt kritizálja? Olyan felhanggal beszél, mintha legalábbis az anyja lenne… mint Koren. Megpróbálta türtőztetni magát de nem sikerült.
Ingerülten odavetette a nőnek:
- Ostobaságokat beszél! Én vagyok a legjobb vadász a Birodalomban, engem ne oktasson ki egy ilyen senkiházi nő!
- Ugyan már kedvesem ne húzd fel magad! – Duruzsolta neki a nő. – Nem mondtam, hogy rosszul csinálod. Nagyon is jól csinálod. De mindenkinek vannak hibái. És ha megkérhetlek, tegezz, én is tegezlek téged.
- Igen azt észrevettem. – a leselkedő hangja gúnytól csöpögött. – Ha már voltál olyan kedves és meghívtál reggelire és kioktattál, mivel már elég családias a hangulat elárulnád a neved?
- Hogyne kedvesem – mosolygott a nő -, de akkor te is elárulod a tiédet.
A leselkedő csak bólintott.
- Miriam vagyok
- Csak Miriam?
- Csak Miriam, ez nem elég? Most már szeretném hallani a te nevedet is!
- Seko Mafiz vagyok. Eredetileg vadász de a seregben szolgálok, ahol is azt a feladatot kaptam, hogy vigyelek a fővárosba.
Miriam elrágcsált egy oldalbordát mielőtt válaszolt volna.
- Mért kéne a fővárosba mennem? Szeretek itt. Minden csendes és nyugodt és sosem zavarják az embert – nézett súlyos pillantással Sekora.
- Azért mert feladatod van, magától a Fényességes Császártól!
Miriam mosolygott
- Sajnos a fénye nem ér el idáig barátom. Nem hiszem, hogy van annyi jelentősége a feladatnak – és annyi aranya a Császárnak -, hogy elcsábítson innen.
- Biztos vagy benne? – Kérdezte Seko.
Miriam várakozva nézett rá. Seko aztán mindent elmondott neki a tűznél és a nő sok kérdésére válaszolt. Mire végzett a mondókájával a reggelből dél lett majd mire felkerekedtek Carasiba délután. Miriam jól ismerte az erdőt de az számára is tartogatott meglepetéseket.
***

3. fejezet

Nefernek sokszor csak az öklét és a könyökét használva sikerült átjutnia a tömegen, a fogadótól a piacig. A tömeg hatalmas volt de Főtéren szinte lehetetlen volt átjutni. Sokan a kerülőutakat választották de ott sem jártak több sikerrel. Aratóünnepély volt és az utcák tele voltak. Mindenhol táncoló, énekelő részeg emberekkel lehetett találkozni, akik nyomban felkérték az embert egy táncra, persze Nefer nem volt táncos kedvében. Inkább harcos kedvében volt. Legszívesebben egy kanál vízbe fojtotta volna a piaci árust, akitől az új tőrét vette. A tőr ugyanis olyan rossz minőségű volt, hogy amikor megpróbálta beledöfni egy táncos kedvű kalandozó oldalába, a penge egyszerűen kettétört! Még ilyet. Többet se fog ilyen lepukkadt helyen fegyvert venni. Mire elért a piactér szélére már leizzadt és bevérzett a keze. Itt már jóval kevesebb ember lézengett.
A piac nem volt más, mint sátrak tömkelege a Főtér oldalán. Színes és hangos egyveleg volt, mindent lehetett itt kapni, mi szem-szájnak – és egyébnek ingere. A hangzavar szinte őrjítő volt: árusok vitatkoztak hangosan a makacs vevőkkel, a termékek árából alkudtak, vagy a minőségükön vitatkoztak. Nefer mellett épp egy rongyos férfit vert meg egy sunyi képű kereskedő testőre.
Elhaladt a zöldség- és gyümölcsárusok sátrai előtt, majd befordult balra a borkereskedő mellett. Tett még egy-két kanyart és elment az illuminátorok sátrai előtt, majd elérkezett úti céljához.
A fegyverkereskedő, Garum, épp egy vevővel vitatkozott az általa kiválasztott párbajtőr árán. A vevő által felkínált összeget láthatóan kevesellte a meglehetősen kapzsi Garum. Egy meglehetősen heves szópárbaj után végül is a vevő megadta az árat. Biztos a verőembereivel fenyegetőzött – gondolta undorodva Nefer.
Odasétált a kereskedő asztalához. Garum felkapta a fejét, szemügyre vette, hogy ki meri zavarni, aztán mikor meglátta, kivel van dolga, a szeméből eltűnt a fennhéjázás és a félelem jelent meg helyette.
- Áááá Nefi, kicsikém, hogy s mint vagy mostanában? Jó hasznát vetted az új tőrödnek? Én megmondtam, első osztályú munka, jobbat nem is vehettél volna. Biztos rájöttél, milyen jó vásárt csináltál, ezért úgy döntöttél, veszel még egyet, igazam van? – A kereskedő kapzsi pillantásokkal leste Nefert.
Nefer azonban egy szó nélkül az asztalra dobta a tőrt. Aztán a letörött pengéjét is.
- Óh, mit tettél te átkozott? – méltatlankodott Garum. – Ezt a tőrt ötven aranyért vettem egy külhonitól, te pedig széttöröd!!
- Ha ötven aranyat fizettél érte, akkor nem nagyon értesz a fegyverekhez Garum. Az első döfésnél kettétört a hitvány pengéd! Most pedig én visszaadom a tőrödet, te, pedig a pénzemet. Tisztességes üzlet lesz, nem gondolod?
- Nem, nem kicsikém, az már a te kis körömreszelőd, az üzletet megkötöttük egy napja, a tőr a tied, a pénzed meg az enyim! – harsogta nevetve Garum.
- Valóban? – kérdezte Nefer mosolyogva, majd a kereskedő számára követhetetlen mozdulattal előrántotta a saját – sokkal jobb minőségű – tőrét és a kereskedő torkához szorította. – Nocsak, Garum, úgy látom, ma reggel nem borotválkoztál. Öreg hiba barátom. Borotválkozni mindig kell. Esetleg segíthetek kijavítani ezt a kis hibát, nem gondolod? Legalább neked nem kell dolgoznod!
Garum szánalmas látványt nyújtott, ahogy próbálta elhúzni a fejét a tőr élétől, de Nefer áthajolva az asztalon, elkapta a ruháját, így nem menekülhetett. Szemmel láthatóan szenvedett, nem tudta mit tehetne ebben a helyzetben, pont most küldte el az egyik testőrét, hogy megdolgozzon egy makacs vevőt, így egyedül maradt a veszéllyel, magával. Személy szerint Neferrel.
Végül feladta. Nagy sóhaj kíséretében azt mondta:
- Jól van, jól van, megkapod a pénzed ribanc. – a kés hegye belenyomódott a bőrébe. – Akarom mondani, szép hölgy. – Idegesen felvihogott, mint egy bakfis Tavaszünnepkor a szénakazalban. – Elvégre nem vagyunk ellenségek igaz? Nincsenek nézeteltéréseink, és nem is lesznek.
- Nem – mondta Nefer mosolyogva -, nem lesznek.
Elengedte a kereskedő ruháját mire az majdnem hanyatt esett. Aztán lehajolt az asztal mögé, ahol hosszasan kutakodott majd kipakolt ötven aranyat Nefer elé. A nő csak felvonta a szemöldökét és várakozva nézett rá. Garum felsóhajtott, majd további ötven aranyat rakott ki az asztalra. Nefer felnevetett, megpaskolta a kereskedő arcát majd azt mondta:
- Öröm veled üzletelni Garum. Remélem, még találkozunk! – azzal elviharzott.
Garum még sokáig állt és csak nézett maga elé. Ezt az üzletet jól elszúrta. Lemondóan sóhajtott majd elkezdte bepakolni a holmiját. Mára bezár a bazár, elég volt ennyi is. Észak felől viharfelhők gyülekeztek.
Vihar közeleg – gondolta és nem is tudta milyen igaza van minden értelmében. Vihar közeleg…
Nefer jóízűen szívta be, a mocskos város áporodott levegőjét. Jó nap a mai – gondolta vidáman – semmi se ronthatja el a kedvemet!
A fogadó felé tartott, ahol megszállt. A cégéren egy ember térdelt és hatalmasra nyitott szájából hangjegyek törtek elő. A Daloló Ember ezt volt a fogadó neve. Kicsit lehajolt hogy beférjen az ajtón, amely még nők számára is gondot okozott, a férfiak szinte úgy kúsztak be ide. A nagyteremben hosszú asztalok sorakoztak, amiknek mindkét oldalára padokat tettek. Nem volt lerögzítve se az asztal, se a pad, nem úgy mint más fogadókban, mert itt éjszaka ha a nép dalos kedvében volt, eltolta az asztalokat és padokat, a hely felszabadult és kedvére táncolhattak a mulatós kedvű legények a riadt szemű szolgálólányokkal.
Most csak néhány asztalnál ültek, hét embert számolt össze a szolgálókon kívül. Adna, a fogadós megtermett felesége épp az asztalok alól söpörte ki az ételmaradékokat és miegymást. Nefer láttán csak intett egyet, nem volt beszédes kedvében. Már megint veszekedtek! – gondolta bosszúsan Nefer. A fogadós, ahhoz képest, hogy felesége egy fejjel magasabb és kétlábnyival szélesebb volt nála, állandóan marakodott a feleségével hol ezen, hol azon, mindig talált valami jó indokot. Maga a fogadós a pult mögött állt egy törlőkendővel és lelkesen tologatta a poharakat. Mosolyogva intett Nefernek de ő csak visszaintett. Most fontosabb dolga van, mint a fogadós vég nélküli szóáradatát hallgatni. Jobbra volt a szűkös lépcsősor mely három emelet magasan kanyargott a fogadó oldalában. Nefer elindult a harmadik emeleten lévő szobáig. Mért pont a harmadik emeletet választottam?! – morgott magában, mikor a második fordulónál megfájdult a bokája. Állandóan ez a fránya boka. - Nem való nekem ez a hegymászás. Mire felért a harmadik emeletre sajgott a bokája, de nem törődött vele nagyon, úgyis elmúlik egykét perc múlva.
A lépcsőről egy jobbra, és balra ágazó folyosóra ért, elindult balra. A bal oldali folyosón a bal oldalt a legutolsó ajtó. Az, az ő szobája. Csakhogy az, az ajtó most résnyire nyitva állt.
Nefer óvatosan lépkedett a padlódeszkákon de tudta, hogy hiába. Törvényszerű, hogy a padlódeszkák sose recsegnek csak akkor, amikor valaki lopakodni akar éppen. De csodával határos módon mégse recsegtek. Nefer hálát adott minden istennek, megragadta a combjához csatolt hosszú kés (szinte már rövidkard) markolatát, és lassan belökte az ajtót. A szobában félhomály volt, a függönyöket valaki elhúzta és csak egy kis lámpa világította meg a szobát. Gyorsan felmérte a helyzetet de nem kellett messzire néznie. A betolakodó pontosan vele szemben az ágyán ült, hátradőlve és egy meggyújtatlan szivart szívogatott. Látszólag nem zavartatta magát, akkor sem, amikor Nefer teljesen kihúzta tokjából a kést. Az idegen zavartalanul szívogatta a meggyújtatlan, a nyálától már teljesen szétázott szivart, Nefer pedig várt, hogy csináljon valamit a betolakodója.
Végül eltette a kést. Az idegen nem látszott veszélyesnek. Egy szó nélkül leült egy székre és nekiállt letisztítani a csizmáját. Átkozott város! Az ember bokáig gázol a szemétben – morgott magában. Rápillantott a másikra, akinek egyenlőre, nem látta az arcát. A másik okosan csinálta. A lámpát maga mögé tette így a fény a feje és háta mögül jött, mint valami glória, sötétbe burkolva az arcát. Nefer gondolatban vállat vont. Ha úgy érzi, hogy itt az ideje majd megmutatja magát. A csizmatakarítás végeztével felállt és a mosdótálhoz ment. Hideg vizet locsolt az arcára majd jobb híján egy koszos kendővel letörölte. A tükörben szemrevételezte az eredményt. Egy húszas éveiben járó fiatal nő tekintett vissza. Nyílt arcát szőke hajkorona keretezte, kedves kék szemekkel nézett ki a világba. Igazgatta egy kicsit a haját, majd mikor elégedett lett az összhatással ellépett a tükörtől. Megállt a szoba közepén és a férfira vetette tekintetét
- Ki vagy? És mért vagy az én szobámban? Ez nem közterület ide nem lehet csak úgy besétálni.
A férfi hátranyúlt a lámpáért és az ágy mellett lévő kis asztalra tette. Nefer végre szemügyre vehette. Rövidre nyírt fekete haj, már néhányszor betört orr, és pengevékony száj, ami felett malacszemek tekintettek vissza rá. A férfi ismét hátradől az ágyon és mosolyogva azt felelte:
- Én mégis besétáltam.
- Rosszul tetted.
- Talán igen, talán nem.
- Biztos, hogy igen. – Nefert zavarta a férfi arroganciája. – De még nem válaszoltál a kérdésemre.
- Ó, igen. Azért vagyok itt, mert itt kell lennem. – mosolygott még szélesebben a férfi. Majd Nefer mozdulatát látva felemelte a kezét. – Jól van, elmondom, nem kell erőszakhoz folyamodni. Még a végén valaki megsérül. – elvigyorodott de Nefer inkább vicsornak nézte. – Gyere, ülj le mellém és élvezd a mesét. Élvezd, amíg lehet, mert nemsokára Te is a részese leszel.
Nefer meghallgatta az ember mondókáját, de nem keseredett el nagyon. Örült, hogy ismét találkozhat régi barátjával. A Császárral. Az ő ismeretségük hosszú történet és csak kettejükre tartozik de tény, hogy a Császár és Nefer régi barátok. Így hát természetesen beleegyezett, hogy elmegy Carasiba, az út nem hosszú és a végén egy régi barát várja. Igaz a probléma, ami miatt hívatta, kicsit aggasztotta, de csak egy egész picit. Mágusok?! Velük is el lehet bánni. Ugyanúgy, mint minden halandóval. Persze azt, hogy nem minden mágus halandó, nem tudta ezért nem aggódott. Pedig lett volna rá oka.

A betolakodó a fogadó istállója előtt várta a nőt, akiért küldték. Minden simán ment, a fogadósnak azt mondta, hogy régi barát és ne szóljon a nőnek, mert meglepetés lesz. És az is volt. A nő ugyan nem mutatta ki, de biztos meglepődött. A férfi elvigyorodott. A szerencséje most sem hagyta cserben, bár már annyiszor kísértette a szerencsétlent, ahányszor mások két életen át sem. Egy pillanatra azt hitte, hogy a nő belevágja azt a hatalmas kést, de aztán megnyugodott. Minden simán ment.
Most nem ezért kell aggódnia. A visszaút a kérdéses. Tudta, hogy a Császár udvarában kém van, aki informálja a Vihartornyot a Birodalom lépéseiről. A kémet eddig senkinek sem sikerült leleplezni, de maga a főkancellár kutatja, így nem várat sokáig magára a leleplezés. A büntetés pedig…
A visszaút. Az ellenség biztos megtudta, hogy a Császár kikért küldetett és elküldte a maga embereit, csakhogy ők nem azért jöttek, hogy elvigyék őket, hanem azért, hogy megöljék. Az ő feladata nemcsak az, hogy megkeresse ezt a nőt, hanem az is, hogy épségben eljuttassa a fővárosba, még az élete árán is. Nagyot sóhajtott. Nem volt ínyére a dolog, egyáltalán nem, de hát mit tehetett mást. Katona volt és tette a dolgát.
Nefer – a nő ezt a nevet mondta mikor rákérdezett -, épp kilépett a fogadó ajtaján. Az ég kezdett beborulni, de nem zavartatták magukat, megegyeztek, hogy azonnal indulniuk kell. Meglátta a betolakodót, és azt mondta:
- Hozom a lovam, Rowen, aztán mehetünk.
Rowen Aalsen bólintott és felnyergelte a sajátját. Mikor végzett elvezette az istállóhoz, ahol Nefer épp a sajátjával végzett. Nyeregbe pattantak és megálltak a fogadó udvarán.
- Melyik kapun távozhatnánk a leggyorsabban? – kérdezte Nefer
- A keletin. Elindulunk az úton majd egy erdei ösvényen észak felé vesszük az irányt. Jól ismerem a környéket, így hamar Carasiba érünk.
Nefer bólintott, majd megsarkantyúzta a lovát. Rowen elévágott és vezette a tömegben. A sok embertől alig haladtak lépésben, de ahogy közeledtek, a keleti kapu felé, egyre ritkult a tömeg. Nem véletlenül: a keleti rész a nyomornegyed volt a városban. Itt még a megszokottnál is több szemét volt az utcákon, és a bűz szinte elviselhetetlen volt. A falak nem voltak ragyogóak, mocsok szennyezte be mindet. Egy sikátorban épp egy csapat kisgyerek szórakozott egy sebesült kóbor kutyával, az egyik épp a letépett farkával verte a szegény pára fejét. Két háztömbbel odébb, egy anya kínálta fel nekik gyermekét, egy rézgarasért. Mire nagy nehezen eljutottak a kapuig már alig bírták gyomorral. Hogy lehet itt élni?
A kapu előtt egy repedt sisakot viselő koszos őr állta útjukat. Végigtekintett rajtuk és szélesen elvigyorodott, kimutatva mind a három fogát. Rowen bosszúsan ránézett majd egy aranyat hajított felé. Az őr úgy meglepődött, hogy elfelejtette elkapni, így az arany a sárba hullott. Lehajolt és buzgón keresni kezdte, miközben Neferék elhaladtak mellette. Áthaladtak a kapu alatt és elindultak a kelet felé vezető úton. Húsz méterrel odébb a levegő már nagyságrendekkel tisztább volt. Rowen nagyot szippantott majd lassan kiengedte. Utálta a városokat, de el kellett viselnie őket.
- Egy ideig ezen az úton megyünk. Hamarosan erdő fog körülvenni minket, körülbelül estére elérjük az elágazást, ahol észak felé kell fordulnunk egy kis ösvényen. Az ösvény veszélyes, sziklák között vezet, de ne félj, sokszor jártam már rajta, nem lesz gond, csak nézz a lábad elé! – mondta Nefernek.
A nő megint csak bólintott és mentek tovább az ösvényen. Már ügetésben mentek és az eső lassan elkezdett szemerkélni. Mire beértek az erdőbe már annyira esett mintha dézsából öntenék, körülöttük minden szürke volt és az esőtől alig pár méternyire láttak. A lovak patája ujjnyi mélyen süllyedt a sárba és lelassult az ügetésük, de még nem kellett teljes sétába váltaniuk.
Remélem is, hogy nem kell! – gondolta Rowen. – Valami rossz van a levegőben. Hamarosan bajok lesznek. Megpróbálta kiverni a fejéből ezeket a gondolatokat de nem, hogy sikerrel járt volna, még erősebb lett a baljóslatú érzése. Idegesen körbepillantott zötykölődő lován. Semmit se látott csak vizet és még több vizet. A biztonság kedvéért meglazította kardját a hüvelyében, viasszal átkent esőköpenye alatt, ami már nem sokat ért, már ugyanolyan vizes volt, mint egy normális köpeny. Rowen vágtába ugratta lovát. Most már biztosan érezte, hogy nem vannak egyedül. Körbepillantott de még mindig nem látott senkit.
Gyorsan hátranézett és egy sötét foltot látott maga mögött, a vágtázó Nefert. Lovaik meg-megbukdácsoltak a sárban.
És ekkor sötét alakokat látott közeledni az esőn keresztül.
Ne! – könyörgött az égiekhez – Még ne!
De az alakok nem tűntek el. Közeledtek.

Nefer prüszkölve fújta ki a vizet az orrából és a szájából. Már nem is látott, nem is hallott, csak követte az előtte imbolygó sötét foltot, ami Rowen és a lova volt. Hirtelen Rowen vágtába ugratta a lovát. Nefer nem tehetett mást ő is gyorsított. Ha leszakad, sose találják meg egymást újból. Rowen most hátrapillantott, mire inteni akart neki, de ahogy fölemelte a kezét, érezte, hogy elveszti egyensúlyát a lovon, így gyorsan megragadta a gyeplőt és szorosan tartotta. Visszanézett az előtte lovaglóra és eszébe jutott, hogy baj lehet. Rowen összevissza forgolódott a lován és idegesen kapkodta fejét balról jobbra. Nefer is jobbra nézett. Két sötét folt közeledett: ellenség lóháton. Kihúzta kardját és felkészült a támadásra mikor Rowen kiáltását, meghallotta. Azonnal lova nyakára hajolt, így a gyilkos csapás a feje felett zúgott el. Balra fordulva alacsonyan döfött, érezte a kis ellenállást, és ahogy a támadója felnyög. Meglökte a pengét mire a másik lebukott a lováról. Addigra a másik kettő is odaért. Az első csapása felülről jött, amit könnyedén hárított majd bal kézzel tőrt vágott a combjába. Magas hangú visítás hallatszott majd hörgésbe fulladt mikor Nefer kardja átszaladt a torkán. A harmadik támadó balról jobbra csapott vízszintesen, Nefer hátát célozva, amit a nő csak nehézkesen védett ki, gyorsan visszaszúrt de ellenfele idejében odarántotta pengéjét, így sikerült kivédenie a bordákat, megcélzó szúrást. A védésből hirtelen támadás lett és a penge Nefer védtelen feje felé repült. Ő lehajolt, szinte a kengyelig, majd mikor elsuhant felette a csapás, előrevetette magát rá a másikra, előrenyújtott karddal. Teljes súlyával belecsapódott az ellenfélbe, aki félre akart hajolni, így csak az oldalát érte a szúrás. Nefer hirtelen úgy érezte, mintha falba ütött volna, a csuklója megrándult, ahogy a kard megállt. Az ellenfelén láncing volt, amiben megakadt a kardja hegye. Vissza akarta húzni a kardot, úgy, hogy közben a másik torkát is felvágja de látta, hogy annak kezében tőr villan és a szeme felé tart. Azonnal kivetette magát a nyeregből és a két ló közé a lucskos földre esett, de a tőr így is felsértette a fejbőrét. Érezte, ahogy vér csorog le az arcán, felemelte a kardját hogy lecsapja ellenfele lovának lábát, mikor valami súlyos rázúdult. Alig kapott levegőt, és amikor lehengerítette magáról a terhet egy bajszos férfi nézett vissza rá, bal szemében egy keskeny pengéjű tőrrel.
Rowen lova mellette állt, a férfi, pedig Nefer felé tartott. Kinyújtotta a kezét, amit a nő hálásan elfogadott. Mikor talpon volt a férfi kihúzta kését Nefer támadója szeméből, eltette, majd a férfi kabátját szétnyitva kutakodni kezdett. Felegyenesesedett és egy medált nyújtott Nefer felé, aki alaposan szemügyre vette azt. A medál egy kis kígyót ábrázolt, ami egy toronyra tekeredik, és a csúcsába harap.
- A torony orgyilkosai. – magyarázta Rowen. – Számítottam rá, hogy küldenek majd valakit, vagy valakiket, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Azt hittem majd csak a fővárosban fognak vadászni ránk. Illetve rád. Szerencsénk volt. Rám mindössze egy jött, könnyen végeztem vele, de nem tudtam hamarabb segíteni, nagyon belevetetted magad a harcba.
- Értem. Semmi gond, elbírtam velük. De az utolsónál jól jött a segítséged. – Nefer a fejét tapogatta.
- Hogy van a sebed?
- Nem súlyos, kibírom
- Rendben, ha letáborozunk, majd összevarrom, értek hozzá.
- Köszönöm. Arra azért kíváncsi lennék, honnan tudták ezek, hogy hol kell keresni minket.
Rowen a zsebébe süllyesztette a medált, a többi mellé, majd Neferre emelte fáradt pillantását.
- Van egy kémük a Császári udvarban. Szinte mindenről tud, ezért magas pozícióban lévő személy lehet az. Hallotta az összes tervünket, tudomása van minden megmozdulásunkról. Egyenlőre, nem tudjuk ki az, de nagy erőkkel keresik, az ő megtalálása az elsődleges cél, mert kifőzhetünk bármilyen agyafúrt tervet is a Vihartorony ellen, amíg a kém köztünk van, nem ér semmit. – Reménytelenül nézett Neferre.
- Értem. Nem túl rózsás a helyzet. De többet tudok, majd ha Carasiba érünk. Már amúgy sincs erőm beszélni. Induljunk.
Nefer, felpattant a lovára, majd megvárta, míg Rowen is így tesz és elindultak tovább az úton. Az eső kezdett alábbhagyni. Nem aggódott amiatt, hogy leesett a lóról és összesározta magát. Az eső már rég tisztára mosta. A hullákat ott hagyták, ahol voltak, halottak voltak és tudták ki küldte őket, több hasznuk nem volt. Reggelre nagy részüket úgy is eltakarítják a farkasok.
Már jócskán az éjszakában jártak mire elérték az ösvényt, ahol balra fordultak észak felé. Itt már sziklás volt a terep és tábort ütöttek egy kör alakú sziklán. Miután ettek és beszélgettek mély álomba zuhant mindegyikük.
***

4. fejezet

Mirk megállt lovával a domb tetején és szemügyre vette az előtte elterülő tájat. Ugyanolyan volt, mint az előző meg az azt megelőző. Füves puszta ameddig a szem ellát. A dombokat nem tarkították fák, még cserjék sem voltak nagyon, elvétve akadt egy kettő térdig érő kis bokor. De így is gyönyörű szép volt. A nap a háta mögül sütött, jó öt méteres árnyékot adva neki.
Visszagondolt az elmúlt napok eseményeire. Már négy napja utaztak Spyronnal a végtelen mezőkön, de eddig nem láttak semmi veszélyre utalót. Spyron még az út elején figyelmeztette a veszélyre, hogy kém van az udvarban, és az ellenség tud róluk. Azóta minden bokrot kétszer is megnéznek de nyugalom honolt a környéken. Úgy utaztak akár a gazdag kereskedők, semmiben sem szenvedtek hiányt: a mező tele volt a nyulak üregével, bármikor foghattak maguknak vacsorát, és naponta találkoztak kisebb patakokkal, amik ugyan fél lépés szélesek se voltak, de kristálytiszta víz csordogált bennük.
Esténként tábort vertek a nagy semmi közepén és beszélgettek, többnyire érdektelen dolgokról, de egymásról is. Mirk végül is megkedvelte Spyront e rövid idő alatt, aki az egyik este ezt mondta:
- Hívj inkább Spynak, ha megkérhetlek. Ezt jobban szeretem és kiejtened is könnyebb.
Így hát, azóta ő Spy, Mirk meg maradt Mirk.

Mirk visszatekintett az útra, ahonnan jött és figyelte a lépésben közeledő Spy-t. A málháslovuk Spy lovához volt kötve, most ott bandukolt mögöttük. Girhes egy állat volt de nem volt jobb és a célnak megfelelt elvégre nem lóversenyre mennek vele. Nem kellett nagy terhet cipelnie, az élelmük, a vizük és Mirk pokróca volt, rajta amibe két gazella szarvnak kinéző dolgot dugott. Spy eddig nem kérdezett rá, de Mirket nem érdekelte különösebben. Majd ha eljön az ideje úgy is megtudja mi az – gondolta Mirk.
Spy is felért a dombtetőre, ahol megállt egy kicsit és ő is szemrevételezte a tájat. Inge ujjával megtörölte a homlokát. Meleg volt ezen a vidéken, noha már itt is hidegebbnek kellett volna lennie réges-régen.
- Megint csak ugyan az. Kissé monoton a környék nem de bár?
Mirk csak morgott egyet egyetértése jeléül.
- Hamarosan elérünk egy faluhoz, ahol vehetünk magunknak egy-két dolgot, amire esetleg szükségünk lesz. Az élelemkészletet is felfrissíthetjük, állandóan csak húst eszünk és a kenyér, fogyóban van.
- Mikor érjük el?
- Ebben a tempóban még sötétedés előtt. Nincs messze, egykét domb választ már csak el minket tőle.
- Akkor hát induljunk.
Megsarkantyúzták lovaikat és elindultak a falu felé
Megküzdöttek egy-két dombbal, és mire a nap a horizonthoz érkezett meglátták a távolban a falu fényeit.
- Megérkeztünk Határmezőre. Ez a falu neve.
- Mért hívják pont Határmezőnek?
- Állítólag még a Birodalom előtt, itt egy országhatár húzódott – magyarázta Spy -, és ez a falu, azóta itt áll.
- Nem mondom, öreg egy hely.
- Az. Induljunk.
Elindultak a falu felé és mire kényelmes tempóban beértek már félhomály volt. Alacsony, széles, zsúptetős házak alkották a falut, a házak mögött legelésző állatok volt és egy karám melyben jófajta lovak futkostak. Amerre elhaladtak, kinyíltak az ablaktáblák, az emberek megálltak a munkában és őket bámulták. Néhány gyerek otthagyta a játékot és mellettük futottak egy ideig visongva és ugrálva, aztán látva, hogy az idegenek, nem akarnak játszani velük, visszatértek játékaikhoz.
Spy előremutatott a falu egyetlen emeletes házára. Olyan széles volt, mint három rendes lakóház, látszott rajta, hogy egy-két szárnyat utólag csatoltak hozzá. Teljes két emelet magasan nyúlt az ég felé.
- Az ott az egyetlen fogadó a faluban. Itt megállunk éjszakára, majd reggel begyűjtjük, ami kell.
Odamentek az épület oldalához és istálló nem lévén egy korláthoz kötötték a lovaikat. A biztonság kedvéért mindent leszedtek róluk és bevitték a fogadóba.
- Ha ellopják a lovainkat, leszedem valamelyik fejét! – morogta Mirk, miközben beléptek a fogadó ajtaján.
A félhomályos teremben két asztal volt összesen és mindegyik üres volt. Egyetlen ember volt a fogadóban, a fogadós, aki a pulton aludt, jobb kezében egy poharat szorongatva, amiben feltehetően pálinka volt. Odasétáltak a pulthoz, de az nem zavartatta magát, továbbra is az igazak álmát aludta. Mirk megköszörülte a torkát, majd rászólt az emberre és végül mikor ez sem hatott megrázta a vállánál fogva.
Szegény ember, halálra váltan felugrott és hátrált volna két lépést, ha nem lett volna mögötte egy polc, amin az italok sorakoztak, így csak nekiment a polcnak. Aztán mikor rájött, hogy nem a rémálmai látogattak el hozzá a valóságban is, megnyugodott. Végigmérte őket aztán végre rátalált a nyelvére is.
- Szép jó estét. Szoba kéne?
Spy szólalt meg.
- Igen ma éjszakára kérünk két szobát, holnap reggel már megyünk is.
- Rendben van. Hm… Kettőtöknek egy aranyba fog kerülni durván. Persze engedhetek az árból ha…
- Nem szükséges. – Spy egy aranypénzt dobott a pultra. – Vezessen minket a szobáinkhoz.
A fogadós a köténye zsebébe süllyesztette a pénzt, majd felvezette őket az emeletre. Az első emeleten kaptak szobákat, a fogadós odaadta a kulcsot, és azt mondta:
- A vacsorát sajnos lekésték, de ha lejönnek a konyhába talán még akad egy-két falat.
Megköszönték, de már túl fáradtak ahhoz, hogy lemenjenek enni így hát a saját ennivalójuk maradékát, fogyasztották el. Megegyeztek, hogy most nyugovóra térnek, majd reggel megbeszélik, a folytatást. Elbúcsúztak és ki, ki, a maga szobájába vonult.
Mirk benyitott, a kis szobába, aminek elég sivár volt a berendezése. A legnagyobb helyet egy ágy foglalta el, amin látszott, hogy szebb időket is megélt már, a falhoz egy kis asztalt toltak, elé egy sámlit. A falon három szög volt, amire felakasztotta a dolgait: a kardövét, amin a két fekete kard és a tőrök voltak, a hátáról a pallost és a pokróc hengert, amiben a szarvak voltak.
Lefeküdt a kemény ágyra és hamarosan elszunnyadt.

Sötét erdőben rohant, az arcába ágak csapódtak, gyökerekben botlott meg de nem érdekelte, rohant, rohant az életéért. Néha hallotta maga mögött az üldözők nem emberi hangját, ahogy egymást bíztatják, és őt akarják megfélemlíteni. Nem emberi…
Még mindig érezte a forróságot a mellkasán, ahogy az egyik beleütött egy hatalmasat. Ez volt a bizonyíték. Ember nem árthat annak a páncélnak, amely a testében van… de az egyik „démon” ütése nyomán a páncél felforrósodott és füstölögni kezdett. Azonnal megértette, hogy a harcnak semmi értelme. Futni kezdett, keresztül erdőn, mezőn, ahogy csak a lába bírta.
Érezte, hogy az ereje lassan elhagyja, lelassult, az üldözői közelebb értek. Egy utolsó kísérlet, egy utolsó erőfeszítéssel még jobban rákezdett a futásra és ekkor egy kiálló gyökérbe ütközött a lába. Elhasalt, a szája megtelt avarral és földel. A hátára hengeredett, épp időben ahhoz, hogy lássa amint egy hatalmas, karmos kéz egy fekete tőrrel döf az arca felé. Előrekapta a kezét és…

Mirk éles fájdalomra ébredt a kezében. Álmában beleütött a falba, a sebéből kis vér szivárgott. Megpróbált visszaemlékezni az álomra de nem sikerült, csak homályos érzései maradtak. A mosdótálhoz fordult és egy kis vízzel kimosta a sebét. Visszafordult, a fal felé és megpróbált aludni, azért imádkozva közben, hogy ne álmodjon többet az éjszaka folyamán, amikor egy padlódeszka reccsent a fogadó lépcsőjén. Ránézett a berovátkázott gyertyára, amit alvás előtt gyújtott meg. Már csak két véset volt rajta, ami azt jelenti, hogy legalább hat órát aludt. Túl késő van már ahhoz, hogy a fogadós mászkáljon. Hangtalanul legördült az ágyáról és az ablakhoz osont. Odakint, az övéken kívül még négy ló volt a fogadó előtt. Mirknek eszébe jutottak Spy szavai még az utazásuk elején. Az a rész, amikor arról beszélt, hogy az ellenség küldhet orgyilkosokat. Orgyilkosok.
A felakasztott kardövekhez sétált és kivonta az egyik fegyvert a hüvelyéből. Egy hosszú kést vett a másik kezébe. Lábujjhegyen elindult az ajtó felé. Az ablakon beszűrődő holdfény a kard markolatgombjába ágyazott vörös drágakövön csillant. Az ajtóhoz szorította a fülét. És hallgatózott. Odakintről halk suttogás hallatszott, valaki kérdezett valamit mire egy másik hang felelt. Halk, súrlódó hang hallatszott: a támadók kivonták fegyvereiket. A lépések Spy szobája felől hallatszottak. Mirk döntött.
Halkan kinyitott a szobaajtót és kikémlelt a folyosóra. Spy szobájának ajtaja előtt egy férfi állt és várta a feléje tartó másik kettőt. Mire felmérte a helyzetet, az ajtó előtt álló férfi felfedezte, és épp figyelmeztette volna társait, de kiáltását egy kés fojtotta belé, ami markolatig vágódott a torkába. A másik kettő Mirk felé fordult, de az egyiknek a fekete kard hihetetlenül élesre élezett pengéje átvágta a torkát fültől fülig. A másik egy keskeny pengéjű, szinte törékenynek tűnő karddal feléje szúrt, De Mirk oldalra lépett, a kardot vissza, kifelé húzta, eltérítve a másik szúrását, majd pördült egyet és egy gerincre mért csapással tette harcképtelenné az ellenséget. Ellépett a földön fekvő férfitől és Spy szobája felé indult mikor dübörgést hallott. A negyedik, aki nyilván lent őrködött meghallotta a küzdelem zaját és most társai segítségére sietett. Mikor megjelent a lépcsőfordulóban Mirk elhajította a kardot, amely aztán a fekete köpenyes alak szegycsontját beszakítva átszaladt a testén és a falhoz szögezte.
Ennyi volt a „küzdelem”, pár pillanat alatt lezajlott. Mirk megmozgatta egy kicsit a jobb vállát. Nem voltak ellenfelek – gondolta és benyitott Spy szobájába.
Spy aludt, de ahogy benyitott egyből felpattant.
- Mi történt?
- Látogatók. Már nem jelentenek gondot.
- El kéne tűnnünk.
- Igaz de szükségünk van élelemre. Már hajnalodik. Bevásárolunk, aztán mehetünk.
- Rendben. Azt hiszem, már nem fekszem vissza. Eleget aludtam. Nincs valami jó ötleted, mit csinálhatnánk?
- Hát. Éppenséggel van egy. Szeretsz sakkozni?
Persze. – felelte mosolyogva Spy.
Mirk átment egy aprócska sakkészletért és reggelig sakkozással ütötték el az időt. A nap első sugarai vérbe fagyva találták a rájuk törő orgyilkosokat, akik közül az egyiknek, tátongó nyaksebére hullt egy sötét medál, amin egy kígyó és egy torony volt kivehető.
Szóltak a fogadósnak az emeleten lévő hullákról, megköszönték a szíves vendéglátást, aztán ott hagyták a falfehér fogadóst és elmentek, hogy begyűjtsék mindazt, ami kell. Miután megvoltak, továbbindultak a főváros felé, ami már nem volt olyan messze, mint ezelőtt egy nappal, és holnap még közelebb jutnak hozzá.
*

Seko kimerülten lépkedett a köves ösvényen és átkozta a szarvast, amiért ilyen nehéz a húsa. Myra tegnap lőtte egy sötét kis völgyben egy patak partján. Egy részét még aznap megették, de a többit egy zsákban vitték magukkal, nem pazarolták el a húst. A zsák most ott lógott a vállán és ólomként húzta le. Előreszólt Myrának:
- Elég lesz mára. Verjünk tábort itt.
- Rendben. – válaszolta az visszafordulva.
Letelepedtek egy mélyedésben, aminek az egyik oldalát egy függőleges szikla védte. Apró tábortüzet raktak, átmelegítették rajta a húst és egy kanna teát is feltettek főni.
- Hamarosan ott leszünk Myra. Már nincs sok hátra, pár nap az egész, meglátod.
- Igen, tudom, sokat gyalogoltunk már. Egyébként csak a barátaimnak vagyok Myra. – felelte rosszallóan miközben leszelt egy nagy adag húst a nyársról.
Seko elmosolyodott.
- Igaz, de én már majdnem a barátod vagyok nem?
- Majdnem.
- Ne légy már ilyen. Nem lehet közöttünk semmiféle ellentét, ha túl akarjuk élni az elkövetkezendő napokat, heteket.
Myra megfontolta Seko szavait és rájött, hogy igaza van. Nem volt valami kedves vele, inkább tartózkodó volt minden téren. De ez így nem mehet tovább. Hogy számíthatna a csatában olyan emberre, akivel nincs jó viszonyban, vagy egyenesen ellenségnek tekintik egymást? Megfogadta, hogy a jövőben sokkal kedvesebb lesz vele legalább annyira a saját, mint Seko érdekében.
- Igen, tudom igazad, van. Csak megszoktam a magányt. Régen beszéltem valakivel és barátom is rég volt. Nehéz újakat szerezni.
- Ebben segíthetek. – mondta Seko jókedvűen.
Myra visszamosolygott rá. Nem is volt olyan nehéz.

Másnap tovább gyalogoltak, este megálltak, letáboroztak, ettek és történeteket meséltek egymásnak a tábortűznél, majd elaludtak és a hajnal első sugarainál ismét útra keltek.
Négy nap múlva az erdő az erdő megváltozott, elérték a határát. Itt már ritkábban álltak a fák és köztük sűrű aljnövényzet burjánzott akár egy dzsungelben. Itt már gyakrabban láttak nyulakat, fácánokat, az erdő lakói megszaporodtak errefelé. Találtak bokrokat, amiken ehető bogyók nőttek, ezekkel gazdagították az étrendjüket.
Egyik este, egy gomb oldalában kis barlangra leltek, feltehetőleg egy nagytestű ragadózó, talán egy medve lehetett az előző birtokosa, mert a barlang végében csontok tömkelegét találták. Annak örömére, hogy már csak egykét napnyira vannak az országúttól, ami Carasiba vezet, mindketten jó adag bort ittak, amennyi csak beléjük fért. A tetemes mennyiségű bortól hamar elaludtak.
Seko arra ébredt, hogy majd szétrobban a hólyagja. Körülnézett. Myra, tőle kétlépésnyire aludt a köpenyébe burkolózva és halkan motyogott álmában. A tűz már rég leégett, csak némi parázs pislákolt. Feltápászkodott, majd kisétált a barlangból. Nem gyötörte másnaposság, az italozásért majd csak reggel fog vezekelni, addigra rendesen felszívódik az alkohol. Elindult felfelé a dombon, majd egy sűrű facsoport mögé állt és könnyített magán miközben egy kézzel a fának támaszkodott. Vizelés közben elmélyülten gondolkodott a borról és annak hatásáról. Ugye ha az ember sokat iszik belőle, akkor furcsa állapotba kerül, szédeleg, lassúak a reflexei, és ha félrepillant a szeme, mintha lassabban mozogna. Rá sosem volt olyan fatális hatással az ital, mint egykét társára, nem hányt tőle, mindig egy kicsit feldobta a hangulatát. Egészen hasonlított az ópiumra, amit még három éve próbált ki egy kisvárosban délen. Az ópium import termék volt dhinektől szerezték, akik a Nyugodt tenger kis szigetein éltek és ott termesztették tonnaszámra. A Birodalomban viszonylag magas volt a kereslet iránta és a dhinek nem sajnálták, jó üzletet csináltak vele. Ezen a földrészen mindig akadtak olyan lezüllött alakok, akik ilyesmivel tették tönkre magukat. Seko mélységesen megvetette mindet, persze önmagát nem, hisz ő csak kipróbálta. Viszont az öccse Asim… sajnálta őt. Fiatal korában szokott rá és két évig egyfolytában ópiumozott, míg a szervezete teljesen tönkre nem ment és meghalt. Seko szíve összeszorult, ahogy visszaemlékezett arra a napra, amikor az ágy mellett állt és fogta a kezét annak beteges öregembernek, aki az ő harminc éves öccse volt. Istenek! Hogy szerette az anyjukat és az is őt. Az anyja nem sokkal az öccse után halt meg, nem bírta a fájdalmat, és az orvos, akinek sok pénzt fizetett, azt mondta az anyjának meghasadt a szíve a hatalmas fájdalomtól. Mióta meghalt az anyja is, gyűlölt minden orvost, aki az anyját kezelte, azt megátkozta, elvette a pénzét, amit ő fizetett neki majd kirúgta a házból. Magányosan, család nélkül, semmit sem tudott kezdeni magával. Az élete értelmetlen volt, világ életében, munkakerülő, haszontalan ember volt, viszont a pénzt jól meg tudta tartani, ugyanis annyira lusta volt, hogy a boltba sem ment el elkölteni. Mikor ezen elgondolkozott, úgy érezte, tartozik nekik. Tartozik az anyjának és az öccsének is, a fél életét elpazarolta, és ők egy semmirekellőként emlékeztek rá utolsó pillanatukban. Nem akarta ezt. Azt akarta, hogy jóemberként emlékezzenek meg róla. Ezért úgy döntött kezd magával valamit. Azelőtt vadász volt, méghozzá a legjobb vadász, de még így sem tartották nagyra. Valami olyasmit szeretett volna, amitől az emberek felnéznek rá tiszteletükben, de legalább félelmükben. Úgy döntött beáll a seregbe, ott talán kamatoztatni tudja a tudását, és magasra emelkedhet.
Ez végül is megtörtént. Nem pont úgy, ahogy szerette volna, de megtörtént. Nagyra tartották az emberek és féltek tőle.
Seko felmordult, ahogy beverte a fejét a fába. A nagy gondolkodásban elbóbiskolt egy kicsit. Körülnézett, az erdő csendjét még mindig nem zavarta semmi, így hát felhúzta a sliccét és elindult volna, de mozdulat közben megmerevedett, majd villámgyorsan megkapaszkodott egy ágban és a fa mögé húzta magát, hogy elrejtőzzön. Lent, a domb alján sötét árnyak közeledtek, a barlang szája felé tartottak. Seko négyet számolt össze és a domb aljától félúton járhattak, úgy saccolta, egykét perc múlva ideérnek. Úgy gondolta túlságosan el vannak foglalva a felfelé mászással (a domb ugyan nem volt meredek, de lopakodniuk kellett), ezért vetett még egy pillantást rájuk azt amilyen halkan csak tudott, leiramodott a barlang felé. Nem ment messzire, csak tíz métert kellett megtennie de nagyon óvatosan nehogy észrevegyék. Mikor beosont a barlangba majdnem hangosan felsóhajtott, de időben visszafogta magát.
Myra fölé hajolt, befogta a száját, és kicsit megrázta. Myra szeme azonnal felpattant és a sötétben szinte világító, szemével kicsit rémülten nézett Sekora. Seko csak egy szót formált ajkaival: ellenség. Myra bólintott, felkelt, magához vette az íját és kikémlelt a barlang száján. Most már jobban kivehetők voltak a támadók. Mindegyikük fején csuklya és oldalukon rövidkard lógott, rongyokba bugyolálva, hogy ne csillanjon meg rajta a holdfény. Halkan megbeszélték a tervet, majd Seko kimászott a barlangból és balra ment két fa mögé melyeknek egybenőtt a törzsük a talajhoz közel és csak egy méteres magasságban váltak ketté. Lekuporodott és két tőrt vett elő az övéből. Myra eközben a barlang sötétjébe húzódott és megfeszített íjjal várta a támadókat. Már gyorsabban közeledtek. A barlang előtt öt méterrel mindegyikük lehasalt és kivont karddal kezdtek előre kúszni. Mire olyan közel értek, hogy a fejük már látszott a barlangból megálltak, majd egyszerre felpattantak és a barlang felé rohantak. A legelöl álló torkába azonnal egy nyílvessző fúródott. A roham a meglepetéstől leállt, egy szívdobbanásnyi ideig mindegyikük megállt és ez épp elég volt Sekonak arra, hogy kést hajítson a hozzá legközelebb álló torkába. Az egyik támadó úgy döntött, a feladat már nem olyan egyszerű, ezért egy apró nyílpuskát akasztott le a hátáról és a barlang belsejébe célzott. Seko felkiáltott és a második kését is eldobta épp mikor Myra végzett az újabb vessző húrra tételével és kilőtte nyílvesszejét. Seko kése a férfi nyílpuskát tartó kezébe vágódott, a férfi megrántotta a ravaszt, de a sziklába lőtt csak, miközben a nyílpuskához szegezett kezéből a földre ömlött a vér. Myra nyila ekkor csapódott a mellkasába, amitől a férfi hanyatt esett, és elkezdett legurulni a domboldalon. A negyedik férfi Sekora vetette magát rövidkarddal a kezében. Seko csak a pengén megcsillanó holdfényből tudta, merre tart éppen a gyilkos szerszám a férfi kezében, és olyan ügyesen próbált meg elhajolni a vágások elől, ahogy csak tudott. A támadó megbotlott egy gyökérben miközben a Seko hasára mért vágást akarta kivitelezni, így átváltott egy lecsapásra, felemelte a karját, de Seko gyorsabb volt, előreugrott, elkapta a férfi jobb csuklóját, tenyérrel az ég felé fordította a karját, majd hátat fordított neki és teljes erejéből lefelé rántotta ellenfele karját. A férfi könyöke a vállán szilánkosra törött, a csontvégek átszakították a bőrét és vér spriccelt mindenfele a természetellenes szögben álló végtagból. Mielőtt elegendő levegőt vehetett volna egy ordításhoz, Seko hátrarúgott és a férfi jobb lába, a kezéhez hasonlóan tört el. Hatalmas ordítás zengte be az alvó erdőt. Seko oldalra lépett, hátrarántotta a másik fejét keze élével ráütött a torkára, egyszer, kétszer, majd háromszor is. Émelyítő reccsenés hallatszott a harmadik ütésnél és a férfi elcsendesedett. Elernyedt Seko karjaiban majd a földre omlott.
Seko zihálva ült le a földre, Myra kisétált a barlangból és melléje telepedett.
- Hát ezt megúsztuk. Azt hittem végem mikor megláttam azt a nyílpuskát. Épp időben dobtad azt a kést, szép volt. Megmentetted az életem.
Seko csak legyintett egyet majd azt mondta kimerülten:
- Áh semmiség. Jókor, jó helyen. Te is szépen harcoltál. Amikor az utolsó rám vetette magát azt hittem végem. Szerencsém, hogy képzetlen harcos volt.
- Ahhoz képest nem tűntél nagyon meglepettnek, sőt ahogy darabokra törted szegényt egész magabiztosnak tűntél.
Összenéztek, majd mindketten elmosolyodtak. A barátságuk összekovácsolódott, és már semmi sem zúzhatta szét.
Seko összeszedte a késeit, Myra pedig a nyílvesszőit és visszatértek aludni. Seko elvett valamit az egyik harcostól és bent a csomagja tetejére tette.
Hamarosan mindketten mély, pihentető álomba merültek, semmi sem zavarta nyugalmukat, az erdő ismét csendes volt és békés, az egyetlen leselkedő a fényesen ragyogó hold volt, az erdő minden zugába utat talált, a barlangba is, ahol Seko csomagját fénnyel borította meg és egy medálon csillant meg, ami egy torony köré csavarodó kígyót formált.

Seko ásítva dobta le magáról a köpenyét, amit takaróként használt és felült. Az éjszaka semmit sem álmodott, hosszan, jóízűen aludt, és a nap állásából ítélve túl sokat is. Körülnézett, Myra nem volt a barlangban. Nyilván elment ennivalóért, vagy vízért. Zajt hallott kintről, így hát kinézett és Myrát látta, aki egy kis tűz felett egy kannában vizet melegít. Észrevette, hogy Seko őt figyeli ezért rámosolygott.
- Gondoltam örülnél egy-kis teának. Én nagyon megkívántam. A tegnapi éjszaka után nem is csoda.
Seko csak morgott egyet és felkelt. Megmozgatta tagjait, majd kiment a barlangból a tűzhöz és leült a földre.
- Olyan jól aludtam. Úgy látszik, csak meg kell ölnöm valakit este, és máris az igazak álmát fogom aludni.
- Igen ez nálad egyfajta betegség lehet. Sajnos én nem kaptam el, ugyanúgy aludtam, mint máskor.
- Lehet, hogy csak túl ritkán próbálkozol nem?
- De, előfordulhat. Azért, az én lelkemen is szárad egykét emberélet.
- Nem vitatom. Kész a teavíz azt hiszem.
Myra egy vastag kendőt csavart a kezére és leemelte a kannát a tűzről. Két fémbögrébe kitöltötte a vizet és teafüvet szórt beléjük. A teát félretették hűlni, Seko inkább elővett egy sült őzcombot egy táskából és azon rágódott, de lélekben máshol járt.
Az ellenségen gondolkodott. A Vihartorony vezetője, a legendás Dassem Kalthrog hatalmas mágus és félelmetes ember, ha a híreknek hinni lehet, mert Seko még sosem látta. Nem csak a varázsereje rémisztő, a megjelenése is. Két méteres magasságból nézett le mindenkire, és olyan széles volt, mint egy díjnyertes birkózó. Hosszú, hófehér haja válla alá ért, fakó bőre élesen elütött fekete ruháitól. A bozontos szemöldökök alatt piros, fürkésző tekintet vizslatta a környezetét. Albínó volt. Az emberek csak suttogva mertek beszélni róla, állítólag kegyetlen ember volt, senki akarata előtt nem hajlott meg, egyedül a Császár előtt. De az már a múlt. Nem egészen egy hónappal ezelőtt Dassem közölte a Császárral, hogy hamarosan megindulnak Vihartorony mágusai, és földig rombolják az egész Birodalmat. Az egész értelmetlennek látszott. Vajon mi lehet az indítéka? Nem követelt semmit, nem érdekelte az arany vagy a címek, amiket a Császár felajánlhatott volna, egyszerűen csak le akarta rombolni azt a birodalmat, melyet e hős nemzet fiai sok száz évvel ezelőtt hoztak létre keserves harcok árán. Ez a nép vérrel fizetett meg a Birodalomért és nem hagyhatta veszni. A Császár először tanácstalan volt. A Vihartoronyban tartózkodó kémeket még az elején kiszúrták, és feltehetőleg megölték, vagy egy tömlöcbe zárták őket, mert nem adtak többé jelentést. De ami még furcsább, hogy Dassem üzenetét megelőző hetekben egyáltalán nem észleltek semmi furcsaságot. Nem voltak lázongások, sehol sem láttak eldugott sarkokban sugdolózó csoportokat, vagy bármi más árulkodó jelet. Mintha az egész egy éjszaka alatt keletkezett volna, Dassem felpattan, és azt mondja a többi mágusnak: Barátaim úgy döntöttem fellázadunk a Birodalom ellen! Erre a többi mind engedelmesen beleegyezik. Érthetetlen volt az egész. Aram Császár nem tudta mitévő legyen. Tudta, hogy a hadserege tehetetlen mágusokkal szemben. Idegenektől nem kérhetett segítséget, nem voltak j viszonyban, egy szomszédos birodalommal sem, azok ugyan békén hagyták őket erejük miatt, de ha tudomást szereztek volna a Birodalmat fenyegető veszélyről, egyből szövetkeztek volna, hogy a Vihartorony oldalán megdöntsék a Császárság hatalmát. Nem ide valami más kellett, valami, ami le tudná győzni őket. Nekik hősök kellettek, mesékben szereplő harcosok, akik villogó szablyájukkal rendet vágnak az ellenség sorai közt, hatalmas mágusokra, akik szembeszállnak Dassem hatalmával, lovagokra, akik fénnyel vágnak utat a sötétségbe. Végső elkeseredésében felvetett egy fura ötletet a tanácsnak: keressék fel a birodalomban található legjobb harcosokat, az élő legendákat, akiknek már a neve is félelmet kelt az ellenségben.
Az első név, amely felmerült Haddon Mirk volt. Aram húzta a száját rendesen, mikor meghallotta. Nem kedvelte a fickót. Igaz különleges képességei voltak és nem volt nála különb harcos a földön, de ezt ő is tudta és ezért nagyképűnek tűnt a Császár szemében. Híres ember volt, a nevét sokan ismerték de csak kevesen ismerték fel, ha látták. Szabadúszó kalandozó volt, aki olyan hetykén vette az életet, mintha előre ismerné a sorsát. A mágusoktól sem félt, azt hitte neki, nem árthat senki, még a mágusok sem. Bolond ember! – gondolta a Császár, de nem akad nála jobb kardforgató e földön. Úgy hírlik unalmában beállt a Fény Lovagjainak rendjébe, ahol mostanra igen magasra emelkedett, pontosabban ő lett a rend feje, hivatalosan a Fény Védelmezője. Ez nem sokat számított, úgy látszott Mirket magát sem izgatja de jól hangzott.
Azon felül, hogy nem bírta a stílusát, a Császárnak még egy gondja volt vele. Legutóbb, mikor „szívességre” kérte a Birodalom nevében, egy befolyásos embert kellett kiszabadítania egy orkok által lakott barlangból. Sok katonát küldtek oda, de akit nem az orkok mészároltak le az elveszett a sötét útvesztőben. Így hát őt kérték fel a munkára. A gond az volt, hogy ahelyett, hogy bement volna a barlangba, aztán kijött volna a fogva tartott emberrel, besétált, és az összes orkot lemészárolta, csak ezután jött ki. Ez kisebb viszályt okozott az orkokkal, ami a hadsereg sok katonájának életébe került. Tehát Mirk módszerei sajátosak voltak az igaz, de csak ő tudta meg tenni.
Ez a feladat azonban túlnő Mirken, különleges képességei dacára nem szállhat szembe egyedül sok száz mágussal. Így hát társakat választottak neki. Nefer, egy asseni nő, kiváló kardforgató és kincsvadász hírében áll, ezen kívül a Császár közeli barátja, aki lelkesen javasolta a nő felkutatását. Biztos jól kijönnek Mirkkel. Úgy sejtette, hasznukra lehet valaki, aki ismeri magának a mágiának a természetét, talán nem is szemtől szembeni harcban tudják legyőzni az ellenséget, mert állítólag létezett egy eszköz mellyel semlegesíteni lehet a mágikus áramlatokat. Egy olyan nőt választottak ki erre a célra aki tudós és harcos is volt egyben. Miriamre nehezen akadtak rá de sokan ismerték a nevét, és akadt, aki ismerte a tartózkodási helyét is. Olykor nem csak a nyers erővel lehetett megszerezni a győzelmet, Myra tudása sokat segíthet nekik.
Végül egy igazi mágust szemeltek ki. Egyből tudták kit küldjenek. A renegát mágust évek óta kivetette a Vihartorony, nem kívánatos személyekhez tartozott, de senki sem tudta mi volt az indok, amiért elkergették. Egyedül ő tudta, de a titkát megőrizte. Mindenesetre az egyik legnagyobb hatalmú mágus volt a földön, talán még Dassemet is le tudta volni győzni egy varázspárbajban. Minden ember keresésére, gondosan kiválasztott kémeket küldtek, a Császári hadsereg gyöngyszemeit. Ők is el fogják kísérni a csapatot az útjukon, plusz egy-két kard csak jól jöhet és még mindig elég kicsi a csapat ahhoz, hogy észrevétlenek maradhassanak.
Egyedül a mágus keresésére nem indítottak senkit. Ő van a legközelebb a Toronyhoz, ezért útközben szedi fel, az addigra teljes létszámra duzzadt csapat.
A terv eddig rendben halad legalábbis Seko reményei szerint. Carasiban találkoznak, ahol a csapat tagjait részletesen is felvilágosítják a helyzetről, és ahol megpihennek egy-ét napot, nem többet, aztán indulnak egyenest a Vihartorony felé. Nem lesz könnyű az út, ahogy közelednek, egyre több településen fognak megállni, ahol az emberek már ellenségesek a Birodalommal szemben. Valahogy majd csak eljutnak odáig.
Amíg kigondolkodta magát ihatóvá hűlt a teája. Lassan kortyolgatni kezdte, Myra aki észrevette, mennyire lefoglalják Sekot a gondolatai, visszament a barlangba és a csomagjaikat szedte össze. Seko kiitta a maradék teáját és eltette a bögréket, meg a kannát egy zsákba. A barlangból összeszedte a saját holmiját is és megvárta, míg Myra megküzd az egyik pokróccal. Kimentek a barlangból.
- Induljunk, már nincs sok hátra. Most lépjük át a mareni határt, itt megszaporodnak a települések, látni fogunk végre embereket is. – mondta Seko.
- Igen, az biztos, de vajon örülni fognak nekünk?
- Nem tudom, hogy kezelik errefelé a vándorokat. Mikor errefelé jöttem kevés helyen álltam meg. Általában nem volt gond.
- Általában?
- Nos… hát igen. Egyszer menekülnöm kellett egy csapat bandita elől. A városi őrség nagyon szigorú, nem lehet csakúgy leöldösni az embereket.
- Értem. Reméljük, nem találkozunk egy kötözködő kedvűvel sem.
- Utálom, hogy ezt kell mondanom, de sajnos a megérzéseim azt súgják, eseménydús napoknak nézünk elébe onnantól, hogy az első városkába betettük a lábunkat. – mondta Seko gondterhelt arccal.
Myra megütközve nézett rá.
- Szerinted eddig nem volt elég eseménydús?
- Nem. Hisz csak egy alkalommal próbáltak eddig megölni bennünket.
- Ja, igen. Csak egyszer.
- Fel a fejjel Myra, nehéz minket megölni, és a küldetésünk fontosabb annál, hogy az elején elbukjunk.
Spy magabiztosan nézett az előttük elterülő tájra. Myra is megacélozta magát majd egyszerre indultak meg előre.
*

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2005-04-25 13:41 Rem

Rem képe

Ezt majd kinyomtatom és papíron olvasom el este, remélem holnapra tudok róla véleményt formálni. ;>
______________________
Az öreg dobozoló sámán

h, 2005-04-25 19:44 Mirk

Rendben, kíváncsian várom a véleményeket és a kritikákat.

k, 2005-04-26 19:10 Rem

Rem képe

Hell.

"igencsak leamortizálódott gebe" A leamortizálódott szót csak a gépekre állapotának kifejezéséra használjuk.
" amit a saját kezével épített pont egy évtizede" Hány éves az a fickó?
Sok a szóismétlés is benne. ;)
Eddig a negyedik fejezetig jutottam.Holnap jön a következő adag. Eddigi észre vételem az, hogy nem életszagú és a párbeszédek sokszor mesterkéltek, pl. Rowen és Nefer 4. fejezet előtti részben.
A másik, ami nem tetszett, hogy Nefernek többet mondanak el, mint Mirknek, aki jóval fontosabb személyiség. Sok a tömeget és a városokat bemutató rész, amik egy idő után unalmassá válik. Más helyekről is írhatsz ilyen részletes kifejtett módon. ;)
Holnap a Negyedik érsz utáni fejezetek jönnek. ;)

______________________
Az öreg dobozoló sámán

k, 2005-04-26 19:26 Mirk

Hát igen, a leamortizálódott nem illik oda. Az építőssel nem tudom mi a baj, akár 30 éves is lehetne ugy hogy 20 évesen építette a házat. Egyébként középkorú. Mirknek is elmondják a dolgot csak akkor, amikor mi nem halljuk, az úton. Egyébként ő jobban is tisztában van a helyzettel.

sze, 2005-04-27 18:51 Rem

Rem képe

A végére értem a művednek, így már egy komplexebb vélemény tudok alkotni róla. Először is a hiány érzeteim fejtem ki: nem olvastam semmit istenekről, részletesebb világképről, hadsereg szervezetről, mágiáról meg még annyit sem, de gondolom azt későbbre hagyod. Amik nem tetszettek: párbeszédben tagolod a csata a végén, hogy ki milyen volt. Szerintem egy kimerítő vészterhes csata után nem beszélik meg friss elményüket a harcosok. Leíró részek nekem túl tárgyilagosak, ezért nem tettszettek. Voltak benne helyesírási hibák és szóismétlések, még én is észre vettem, pedig nem vagyok nagy helyesíró tehettséggel megáldva.
Amik tettszettek: cselekmény szövés, jellemrajz. Nem is mondok sokat erről mert ezen nem kell változtatnod. ;)
______________________
Az öreg dobozoló sámán

k, 2005-05-31 20:36 Max

Max képe

Valószinűleg követem rem példáját, én is kinyomtatom, és utána olvasom el mert ez kicsit sok lenne a szememnek a gép elött. ;)
________________________________________________________________
"És mi lesz, ha nem lesz több sárkány? Akkor felkopik az állad! És engem csak úgy megölsz passzióból?"
Draco

k, 2005-06-07 14:33 Mirk

Nos hát eltellt egy kis idő mióta beírtam ezt az "apró" részletet, és történt egykét dolog időközben, találkoztam egy kedves emberrel aki ugymond felnyitotta a szememet az írás terén ;-)
Beszélgettünk egy keveset és azután elolvastam ezt a művet... mint szerző nyugodtan kijelenthetem hogy a szerkesztés jószívvel a silány kategóriába tartozik, a történet meg egy kissé felszínes, és nem izgalmas annyira... :)
Már át van dolgozva nagyjából az egész, de most nem fogom betenni egykét változtatás miatt, ha valaki látni szeretné az szóljon inkább.
;-)