Jövőlátó

A kora nyári hőség szinte elviselhetetlen volt a diákok számára, akik már hozzászoktak a tél hidegéhez. Aki jobban bírta, csendben izzadt, a gyengébbek levették pólóikat, és kábán pislogtak maguk elé. A dolgozatokat kiosztották, mindenki igyekezett a feladatokra koncentrálni, sok múlt ezen az egy teszten. Még aki nem is tudta a feladatokat, az is buzgón írt, elvégre így is van esélye, hogy jót ír. Inkább a rossz, mint a semmi. Egyetlen ember volt csak, aki nem görnyedt a dolgozat fölé, a válaszok helyességén gondolkozva. Dávid a tolla végét rágcsálva meredt látszólag a semmibe. Előre-hátra hintázott a székén, néha az ablakon bámult ki, néha pedig az asztal lapjának szövevényes mintáit kutatta pislogás nélkül. Rajta nem látszott egy csepp izzadtság sem. A dolgozatlapja üresen hevert előtte, csak a nevét írta fel rá. Az idő lassan eltelt, voltak, akik már be is fejezték, de mindenki a végén járt már, kivéve őt. A tanár bosszúsan nézett Dávidra. Tudta, hogy miért nem ír még és egyáltalán nem örült neki.
- Már csak öt perc. – mondta.
Dávid még egy kis ideig a semmibe bámult, majd előrelendült székével és villámsebesen írni kezdett a papírra. Már csak ő írt, egyedül az ő tollának sercegése hangzott a teremben. Mindenki ámulva nézte, ahogy a betűk, egyik a másik után szédítő sebességben a papírra kerül. Teleírta az egyik oldalt, megfordította, és a másikon folytatta.
- Két perc Dávid. – mondta a tanárnő.
- Köszönöm – válaszolta nyugodt hangon Dávid -, én is tudom.
A tanárnő vonásait egy pillanatra eltorzította a harag.
- Csak gondoltam tájékoztatlak! – vetette oda fagyos hangon.
- Ön is tudja, hogy nincs rá szükség. Nem is értem, miért ilyen dühös tanárnő.
Dávid kedves hangnemben válaszolt, anélkül, hogy felnézett volna papírjából.
- Attól még, hogy tudom, mit csinálsz, nem kell szeretnem is. És nem is szeretem, bár ezt te is biztosan tudod. – a tanárnő gúnyos hangjára megfeszült az osztály, de Dávidon nyoma sem látszott a félelemnek. A legnagyobb nyugalommal folytatta az írást.
Vége. Befejezte az írást. A tanárnő felé nyújtotta, de az nem vette el.
- A jövőbe látok tanárnő. Nem puskázok. Ez nem ugyan az.
- Az eszköz más, de eredményében ugyan az! Nem tanulsz, mégis hibátlanra írsz meg minden dolgozatot. Szerinted ez nem csalás? A többiek órákig tanulnak, mégis, csak megközelíteni tudják azt a szintet, ahol te vagy. Nem érzed úgy, hogy ez igazságtalanság velük szemben? És mindenki mással szemben?
- Attól tartok ön nem látja tisztán a dolgokat. Én ugyanúgy megtanulom az anyagot, ahogy a többiek. Csak én itt tanulom meg, nem otthon. És sokkal jobban. Amit egyszer meglátok a jövőben, azt sosem felejtem el. A többiekkel ellentétben én ezt a dolgozatot negyven év múlva is ugyanilyen hibátlanul írnám meg. Nem gondolja, hogy akkor mégiscsak megérdemlem az ötöst? Ön szerint hányan fognak ennek a tudásnak a töredékére is emlékezni az osztályból? Egy ember? Vagy kettő? Még az sem biztos. Így hát megkérném, hogy értékeljen át engem és a képességemet is, majd változtassa meg a véleményét, mert nincs igaza.
A tanárnő arcát a diadal érzete ragyogta be. Mosolyogva mondta:
- De ahogy látom ez nem lesz mindig így. Majdnem az egész órát elücsörögted. Máskor nem szokott ilyen sokáig tartani. Talán elhagy a híres képességed. Az igazságos lenne! Akkor te is csak olyan lennél, mint a többiek.
Dávid homlokráncolva nézett a tanárnőre, egy ideig hallgatott, majd elmosolyodott.
- Ismét téved tanárnő. A késedelmem nem azért volt, mert gyengült a képességem. Sőt az utóbbi időben erősödött is, de ne részletezzük. A probléma abból fakadt, hogy ön csak két hét múlva fogja nekünk kiosztani a dolgozatokat. Tudja, milyen nehéz előremenni két hetet az időben? És mire szíveskedik elmondani nekünk órán a helyes válaszokat… Nem könnyű. De végül is – nézett rá az órájára -, időben végeztem nem?
A tanárnő fagyos tekintettel meredt az előtte ülő mosolygó fiúra. Próbálta lenyelni dühét. Olyan idegesítő volt. Tudta, hogy nem tehet semmit, tudta, hogy szépen belesétált a fiú csapdájába, aki megszégyenítette az egész osztály előtt.
De lassan lehiggadt. Egy előérzete támadt hirtelen, mintha ő is a jövőbe látna. Látta, biztos volt benne, hogy egy napon vége lesz a fiú „dicsőségének” és azon a napon ő majd ott áll mögötte és az édes bosszú adta örömmel nevet majd rajta. Tudta, hogy eljön az a nap. És akkor majd meglátjuk ki nevet a végén!

Dávid magában mosolygott miközben a tanárnő elvitte a dolgozatát. Tudta mire gondol a nő. És amikor a tanárnő valódi jövőjére gondolt nem bírta tovább, hangosan felnevetett. Mindenki őt nézte de nem törődött vele. Egy kicsit elmebeteg volt, de nem számított. Nem számított, mert látta a jövőt. És amíg látta, ő volt az úr.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2005-05-10 19:12 Misaerius

Misaerius képe

Öt perccel a becsengő után írattam volna meg. :)
"Lebbentsd félre a függönyt és lépj mögé! Ennyi az egész. Minek habozol, mitől félsz? Attól, hogy nem tudod, mi van a függöny mögött, és hogy onnan nem térünk vissza?" /Goethe: Az ifjú Werther szenvedései/