Párbaj

Razberan felkészült rá, hogy megvárakoztatja a strannikat döntésével, ezért maga is meglepődött, mikor megakadt szeme a tökéletes ihletőn. Egy mejmun ugrált a bolyhosfán, egyik mancsában vergődő zsákmányát szorongatva. Az apró, vörös bundájú ragadozó, miután biztonságosnak ítélt helyre ért, letelepedett egy vaskos ágra, és enni kezdett.
Razberan hagyta, hadd jelenjen meg arcán a diadalmas mosoly. Kételkedett benne, hogy ellenfele képes lesz megfelelően élni, e szokatlan ihlető által kínált lehetőségekkel. Megütögette a vele szemben ülő Fermir térdét, mire az levette fejéről a fekete sisakot, mely meggátolta viselőjét a látásban és hallásban.
‒ A falatozó mejmun ‒ jelentette ki Razberan és az ihlető irányába mutatott.
Három rózsaszín és egy kék szempár vette szemügyre, az új kihívást jelentő állatot. A strannik izgatottan kaffogtak, cuppogtak és hörögtek, miközben az ihletőben rejlő lehetőségekről vitatkoztak. Láthatóan izgalomba jöttek a különleges alkotás ígéretétől.
Velük ellentétben, Fermir egyáltalán nem tűnt lelkesnek. Ültében a mejmun felé fordult és nyomban elkezdett ráhangolódni. Egy pillanatra sem vette le az ihletőről tekintetét. Néhány lassú lélegzetvétel idejéig így ült, szoborként, dermedten, majd szemét behunyva dúdolni kezdett, egy lassú dallamot. Mély és erős hangja nem szólt hangosan, mégis, mintha mindent elárasztott volna. A fák, sziklák és a talaj hangja volt ez, egy bolygó lassú, morajló, lüktető szívének ritmusa.
A strannik mozdulatlanul kísérték figyelemmel a felkészülés rítusát.. Tenyérnyi ciklámen szemükkel és becsukhatatlan szájukban sorakozó hegyes fogaikkal, mint kiéhezett, ugrásra kész vadak, várták az alkotást.

Mikor Fermir befejezte a dúdolást, kinyitotta szemét és megköszörülte torkát, majd a rikító vörös mejmunra szegezve tekintetét, így szólt:

Sok-fog sok-kar, vakító szőr-piros az,
Itt-ugrik itt-fára, mászik vár-lecsap!
Apró-karmoló, elragad ha kicsi vagy,
Ha nagy ha-vad, szőr-piros elszalad.
Jut fel jut-el, ennek lelke kell-e,
Mejmun mely-elmúlik, de merre?
A szél szép-szárnyán fut, halad,
Mejmun, a halál mászik vár-lecsap!

A strannik ugatva és remegve fürödtek a rájuk törő extázisban. Az alkotás minden eddigit felülmúló gyönyört hozott. Ahogy csillapodott a testükön eluralkodó roham, nyüszítve próbálták kifacsarni az élvezet utolsó cseppjeit. Végül kiürülve és még jobban éhezve, várták a folytatást.
Razberan éppen ellenkezőleg, legszívesebben elszaladt volna. Tévesen úgy gondolta, a mejmun kifog majd ellenfelén, erre valósággal Fermir kezébe adta a győzelmet. Most már csak egyelten esélye maradt, tökéleteset kell alkotnia.
Fermir átnyújtotta neki a sisakot. Fejére húzta, így már nem látott és nem hallott semmit. A kétségbeesés biztos jeleként izzadtságcseppek ütköztek ki homlokán. Azonnal hallani akarta, mi vagy ki lesz az ihletője. Nem! Nem akarta hallani, egyáltalán nem. Félt. Mi tarthat ennyi ideig? Tűkön ült már, mire a térdét ért apró ütések jelezték, hogy leveheti a sisakot.

Fermir az erdőnek háttal ült, a város felé mutatott. Rá nem jellemző, széles mosollyal közölte:
‒ A csikorgó.
A strannik néma csendben, Razberan pedig döbbenettel vegyes félelemmel próbálta megemészteni amit hallott.

A látóhatárig nyújtózó település szélén járókelők, emberek és strannik sétáltak, vagy épp siettek dolgukra. Az egyszerű városlakók közül rikító öltözékével és csillogó fogberakásaival kitűnt egy szolga. Egyik karján aranyszín gyűrűkből, kövekből és drótokból készített pompás ékszer díszelgett, mely lenyűgöző külseje ellenére, nem a gazdagság, vagy rang jelképe volt, hanem fegyver. A stranni csikorgó.

Razberan szólni akart. Hiszen ezt nem lehet, ez elképzelhetetlen, ilyen még sosem fordult elő. Menekülni akart, sírni és könyörögni. De hát nem lehet, tudta jól. Az alkotásban csak egy kőbe vésett szabály van: ha elkezdted, végig is kell csinálnod. Azt a néhány íratlan megállapodást pedig, mint például, hogy fegyvert nem választunk ihletőnek, vagy betartják a felek, vagy nem.
Hogyan fognak reagálni? A strannik felé pillantott, akik azóta sem adták jelét, mit gondolnak a rendhagyó, és mondhatni, szabályellenes választásról. Csak vártak.
Razberan reszketve mély levegőt vett, majd pillantását az ihletőre szegezve, elkezdett ráhangolódni annak lényegére.

Magasabb hangon indította a dallamot mint ellenfele, és lassan, fokozatosan mélyítette el. Tudta, hogy több időt kell töltenie felkészüléssel, mint általában. Küzdenie kellett a pánikkal, mely minduntalan gondolatai közé furakodott. Most már nem egyszerűen szoros volt a verseny, hanem talán az élete a tét. Tökéletesnek kellett lennie.
A csikorgó a távolban lengett, egy hosszú kar végén. Lényegét kellett megragadnia, megformálnia és visszaadnia. Az ihletőt meg kellett értenie, át kellett éreznie, nem csak azt, hogy mi az, azt is, hogy mi a célja, hol a helye a világban és hol lesz ezután.
Szemeit behunyta. A dallam már a föld hangján morajlott körülötte, benne. Ahogy mindig, most is érezte a pillanatot, mint egy parányi szúrást a fejében, mely jelezte, készen áll. Most!
Visszafordult, a hallgatósága felé, majd belekezdett.

Mi-az mi-ott, karon-arany csillogó?
Szépség szép-vész, halált villogó.
Mit szól kit szól, az ékes-romboló?
Csikorog már, ó, a változást hozó.
Csikorog, így morog, fájó-villanás,
Hova küld, hova a beszélő szép-halál?
Így múlik, búcsúzik az élet-látomás,
Büszkén-megy, kit-ért a Csikorgó-halál.

A strannik vonyítva omlottak a földre. Kiálló agyaraik árkokat vájtak a talajba, ahogy tehetetlenül rángatóztak, szűnni nem akaró visításuk pedig fülsértően hangos volt. Razberan ijedtében hátrébb ugrott, fogalma sem volt róla, hogy mi történik. Átfutott agyán a gondolat, hogy talán ostobaságában megölte őket.
Azonban csillapodni kezdett a roham. Egyre ritkábban rándultak össze, fájdalmas üvöltésük pedig nyöszörgéssé szelídült. Még reszkettek lábaik, amikor felálltak, és dühös ugatások közepette kezdték elemezni az alkotás értékét és váratlan ‒ valamint, szemmel láthatóan fájdalmas ‒ hatását. Vitájuk közben a két ember elé sétáltak, mire Razberan a félelemtől megdermedve néma imába kezdett.
‒ Azt hiszem, egyértelmű a győzelmem ‒ mondta mosolyogva Fermir ‒, ahogy az is, mi lesz a te sorsod.
Közelebb lépett, hogy a strannik előtt meghajolva mutassa ki tiszteletét, az alkotást értékelők iránt. Büszkén kihúzta magát, és jobb lábát a bal elé téve belekezdett a rituális meghajlásba, amikor a közvetlenül előtte álló stranni megütötte a mellkasát.
Fermir megtántorodott és értetlenül nézte támadóját. Szólni akart, de hirtelen úgy érezte, mintha leöntötte volna magát, valami meleg folyadékkal, ezért szemügyre vette ruháját.

Razberan pár lépéssel hátrébb állt, így nem láthatta társa mellkasát, nem is oda nézett. A strannit nézte, aki ütött. Hosszú pikkelyes karját, melynek végén a három vékony ujjból egy nem zöld volt, hanem vértől vörös.
Miután Fermir elzuhant és nem mozdult többé, a strannik szó nélkül távoztak, magára hagyva Razberant halott és legyőzött ellenfelével.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2014-01-04 04:35 craz

craz képe

Na jó akkor az nem olyan, mint egy vogon vers. Sokat nem értettem az elejéből, de már fáradt vagyok végigolvasni. Ez se porosodjon tovább a sorban.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

szo, 2014-01-04 22:04 Mirk

Én azért örülnék, ha valaki végigolvasná és véleményt írna.

v, 2014-01-05 10:54 Kaiser

Kaiser képe

Én ugyan végigolvastam, de szakvéleményt nem tudok írni. Csak annyit, hogy ez a novella, maradjunk annyiban, szokatlan, és bizarr. Mindenesetre nem hétköznapi, ami nálam egy jó pont. Talán segített volna egy kicsit, ha jobban magam előtt látom, hogy mi folyik éppen. Ergo, oké, hogy leírod, hogy strannik, meg memjunok, de én ezeket nem tudom vizualizálni, mert fogalmam sincs, hogy azok mi fán teremnek. Ez eleinte gondot okozott, az első pár mondatban nem nagyon fogtam fel, hogy mi történik, csak utána tudtam valamennyire összeszedni magamat.

_____________________________
"Your only hope, a life charmed black
An empty grin for we cannot turn back
A seeking silence and a creeping lust
The pork-men crackle as they turn to dust"

v, 2014-01-05 11:40 Mirk

Szándékosan in medias res, de reméltem, hogy a végére eléggé tisztázódnak ahhoz a fogalmak, hogy megértse az olvasó. Azért annyira sok, megemésztendő új dolgot nem zúdítottam rátok szerintem. :)

Szokatlan és bizarr? Sikerrel jártam hát, nagy dicséret ez nekem, köszönöm!

v, 2014-01-05 11:06 Para Celsus

Para Celsus képe
4

Végre nem egy szokvány-tucat "sárkány-elf-törp" fantasy! :D
A költészet ölni is tud, eh? Maga a novella tetszett, a versbetétek kevésbé - valahogy nem tudom elképzelni, hogy a döcögő bokorrímek tényleg ilyen extatikus állapotba sodornák a strannikat :D
(Hm, mindenesetre elkelne nálam is egy stranni... vagy főképp az ún. celebkönyvek piacán... Vérfürdőt rendeznének a bestiák :D )


"The Rainmakeeeer!"

v, 2014-01-05 11:35 Mirk

Nem titkolom, az egyik kitűzött célom az volt, hogy kissé szokatlant alkossak.

Te nem tudod elképzelni - de hát mire jó az emberi nézőpont, egy teljesen különböző faj esetében? :)

v, 2014-01-05 17:14 Para Celsus

Para Celsus képe

Nem hiszem, hogy teljesen különböző faj lenne, ha egyszer megérti, elemzi és kritikai jellegű pofonokkal jutalmazza az emberi nyelven írott, emberek által előadott verseket :D :D (A Solaris Lemnél. Na, az teljesen különböző faj. Nem is reagál emberi versekre.)


"The Rainmakeeeer!"