Elkárhozott messiások II/II

Elvesztettem azt a nőt, aki a világot jelentette nekem. Elvesztettem a munkámat. Az egyetem kutatási projektjei, majd tanszékei sorra zártak be, ahogy a világ egyre több országában, majd az államokban is kihirdették a szükségállapotot. Elvesztettem önmagam. Kóbor lélekként bolyongtam Connecticutban, és képtelen voltam elfogadni Lizi halálát. Evakuált kisvárosokat szeltem keresztül, szántóföldeken kóvályogtam cél és ok nélkül.

Végül, már magam sem tudom hogyan, de rátaláltam a gyilkosomra. Lucifernek hívta magát. Valami ilyesmire számítottam azt hiszem. Egy régi, komor, west haveni közösségi házban rendezte be a „klán” a központját. Ugyanazzal a gúnyos vigyorral fogadott engem.
– Úgy látom a sötétséget választottad hát! – mondta.
Így legyen ötösöm a lottón.

Bevezetett a klánba, a vámpírok közösségébe. Lizi halála után gyűlöltem az egész világot, embereket, vámpírokat egyaránt. Lucifert főleg, aki elvette tőlem a diadalt, hogy egy csapással megoldjam az emberiség gordiuszi csomóját, és akinek hála egy szörnyeteg lett belőlem, aki végzett kedvesével. Hogy miért mentem ebbe bele mégis önként? Fogalmam sincs. Úgy éreztem, hogy a világon kell megbosszulnom szerelmem elvesztését. Milyen ostobaság, nem igaz?

Az egyre éledő ösztöneim minden bizonnyal rásegítettek erre. Mentorom sok vérszopónak bemutatott, fejet kellett hajtanom a klán vezetői, a „hercegek” előtt, esküket tennem, bálokon részt vennem, és hasonlók. Kissé ironikusnak találtam, hogy ezek a biomérnöki zsenialitással alkotott lények, hogyan burkolják körbe magukat az ősi legendák megkopott misztikumával, amelyhez valójában közük sem volt.

Mindezek után azzá váltam, ami nem én vagyok. Nem volt már miért élnem. Teljesen átadtam magam az ösztöneimnek, és a régi Julien sosem lett volna büszke rám. Gyilkoltam vég nélkül, mészároltam és ittam. Emlékszem, ahogy az egyik közeli plázában kergettem meg egy iskolás lányt. Édes volt a vére, rettegésbe fagyó vonásai és sikoltása. Egy alkalommal rohamrendőrökből és polgárőrökből alakult támadóékbe rontottunk bele. Egy baltával és tulajdon karmaimmal téptem szét a páncéljukat és torkukat, oh, milyen vérnászt rendeztem én ott a hullahalmok tetején. Úgy éreztem magam, mint a háború véreskezű istene. Csodálatos érzés volt, mégis lelkem egyre jobban haldoklott odabent, ha élt még egyáltalán.

A klán orgiáin is részt vettem. Önfeledtem merültem el a bujálkodás romlott vermében. Ez is csak egy eszköz volt arra, hogy elűzzem a folyton visszatérő gondolataimat, amelyekben újra és újra Elizabeth vádló tekintete jelent meg. Már nem volt benne megbocsátás és szeretet.

A vámpírtámadások már olyan mértékben megerősödtek – egy ideig hízelegtem magamnak azzal, hogy mindez az én megjelenésemnek köszönhető –, és a vérszopók úgy elszaporodtak, hogy a túlélő emberek óvóhelyekre, erődökbe és katonai bázisokba húzódtak vissza. Bár utólag belegondolva mindez az „érdem” talán nem is csak minket illetett. A Föld ökoszisztémája a 23. századhoz közeledve már az összeomlás szélén állt, és lassan bolygónk ellenségessé vált az élettel szemben. Mi is éreztük a végünk közeledtét, de kevésbé foglalkoztunk vele. Állati ösztönlényekké fajult vissza fajtánk.

Én sem sokat törődtem már a világ bajaival, de biomérnökként valahol mindig éreztem, hogy egy vírus fog véget vetni az emberiségnek. Ám akkori formámban a vírusról megtudott részleteket magamon tapasztaltam: a regeneráció, a vérszomj. Átéltem azt az ivás utáni eufóriát, amelyet a jó Doktor Farewood annak idején „táplálkozás során lezajló bonyolult, biokémiai folyamatoknak” nevezett. Ebből a nézőpontból a sok tudományos maszlag egészen másnak tetszett: ösztönök, erő, hatalom és szenvedés.

Mentorommal, Luciferrel karöltve – habár gyűlöltem őt teljes romlott szívemből - vérben és élvezetben trancsírozó életet éltünk, egészen addig, míg elérkezett a Föld végnapja. A megfogyatkozott emberiség mellett mi vámpírok is megtizedelődtünk, ahogy az öreg Föld már le akart vetni minket a hátáról. Sorra pusztultak el fajtársaim hurrikánokban vagy szökőárakban, vulkáni tevékenységek poklában, földrengések során vagy az azok után keletkező tüzekben, égető radioaktivitásban.

A Föld egy halálzónává vált, gyilkos pusztasággá, ahol a jóformán kipusztult emberiség mellett a vámpírok nemzetsége is a kihalással nézett farkasszemet. A remény porrá omlott a végítélet tüzében, a földi lét segélykiáltását elnyomta az összeomló civilizáció robaja. Ám mielőtt a Föld egy utolsót rándult volna, mielőtt görcsös vonaglásában megadta volna a hátán tenyésző életnek a kegyelemdöfést, eljöttek alkotóink, hogy befejezzék a megkezdett munkájukat.

***

Mikor megláttam azokat a fényesen csillogó, kilométernyi hajókat az égen, az egész megvilágosodott bennem. Eljöttek, hogy learassák a termést, amelynek a vírusmagvait századokkal ezelőtt szórták el közöttünk. Drakulától és Nosferatutól kezdve, a Strigoikon, Moroikon át egészen a mi vérben és kéjben tenyésző társadalmunkig mind az ő művük volt.

Úgy kezdődött, hogy először szondákat küldtek le a világ rengeteg, nagyobb városának romjához – az Egyesült Államokba, majd minden államban egyet, Európa nagyvárosaiba is megannyit -, ezek pedig tömény, szintetikus vérszagot árasztottak magukból, de olyan erőset, amely messze-messze kilométerekre is érezhető volt, és amely úgy pöccentette be érzékeinket, mint egy tüzelő vadállatét egy csepp feromon. Alkotóink pontosan ismerték ösztöneinket, amelyeknek ellenállni képtelenek voltunk, s minden emberséget levetve magunkról éhes vadkutyaként rontottunk a szag irányába. Sokan száz kilométereket is megtettek így. Összegyűjtötték a Föld vámpírjait.

A mi szondánk valahol New York állam felperzselt vidéki részén ért földet, nem messze Rochester bűzhödt tetemétől. Odaérve persze csalódottan vettük tudomásul az átverést, de a grandiózus hajó, valamiféle homályos kékséggel derengő vonósugár segítségével emelt minket a fedélzetére. Begyűjtöttek minket, akár halakat a hálóval. Karámba tereltek, mint juhászkutya a juhokat. Éppen mielőtt tulajdon világunk végzett volna velünk.

***

Négy héten keresztül tartott az űrutazás. Hatalmas, ezüstszín csarnokokban tartottak minket a hajón, akárcsak a marhákat. Mindenki kiharcolt magának egy zugot, amelyben meghúzódhatott. Fogvatartóinknak nem volt különösebben problémás az etetésünk, naponta kétszer kaptunk egy vályúba szintetikus vérplazmát. Dühös kakasokként küzdöttünk az adagunkért egymással, pedig borzalmas íze volt. Ahhoz hasonló, mintha az embernek minden egyes nap hideg vízzel felütött porlevest kellett volna kanalaznia, de a célnak megfelelt.

Volt még egy padlóba ágyazott, ráccsal fedett elvezetőnyílásunk, ahol mindenki kénye-kedve szerint okádhatott, de ezeken kívül nem volt semmink. Persze sokan elégedetlenkedtek, főleg a „nemes” vámpírok, akik úri bánásmódhoz szoktak. De tombolhattak ők, csikorogva kaparhatták a fém falakat, üvölthettek, míg véresre szakadt a torkuk. Soha, egyetlen alkalommal sem jelentek meg fogvatartóink.

Én időm legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy a zugom melletti falon lévő kis ablakon keresztül bámultam az űrt. Mikor elhagytuk a Földet, láttam, hogy a miénken kívül még vagy ezer hasonló hajó száll fel a bolygóról, amelyek aztán rajba tömörülve száguldottak ismeretlen céljuk felé.
– Van fogalmad arról, hogy mi ez az egész Julien? – kérdezte egy alkalommal Lucifer.
Mindig gúnyos, pimasz arca most kétségbeesett és bizonytalan volt. Élvezettel méregettem eme érzelmeinek megnyilvánulását.
– Sejtem. Vendéglátóink már évszázadokkal, sőt talán évezredekkel ezelőtt is jártak a Földön. Nekik köszönhetjük azt a vírust, amit ma vámpírizmusként ismerünk. Ők hozták alkotásukat a Földre.
– De miért? Mi okuk volt rá, hogy ilyet tegyenek?
– Fogalmam sincs, de abban egészen biztos vagyok, hogy minderre nagyon jó indokaik vannak.
– Nincsen joguk ahhoz, hogy kényükre-kedvükre hurcoljanak minket, akár az állatokat!
– Inkább hálás lehetnél Lucifer. Az ember saját ostobaságának köszönhető mindaz, ami most a Földdel történt és ne feledd el, hogy egykoron mi is emberek voltunk. Lassan mérgeztük meg a bolygónkat, és még csodálkozunk, hogy Ő inkább megszabadulna tőlünk? Legyünk hálásak, amiért ezek az idegen lények adnak nekünk egy újabb esélyt.
Lucifer nem tűnt úgy, mint akit különösebben érdekelné, vagy, aki felfogta a mondandómat, de én elégedett voltam az érvelésemmel. Habár még semmi jel nem utalt arra, hogy fogvatartóink valóban azért hoztak el minket, hogy jót tegyenek nekünk.

Hosszú volt az út, és magamban gyakran mulattam a nemrégiben még a hatalomtól ittasan pózoló, vagy nagy becsben tartott vámpírok kétségbeesésén és őrjöngésén. Sokszor beszélgettem Elizabeth-el, láttam őt, ahogy ott ül a kis, önként választott hálóhelyem mellett és vádló szemekkel mered rám.
– Ne nézz így rám! – mondtam neki. – Én nem kértem ebből a kétes létből.
– Megmondhattad volna az igazat – meredt rám továbbra is lesújtó tekintettel.
– Mi jó származott volna abból? Hogy összetörlek?
– Szeretlek Julien, bármit el tudtam volna fogadni, bármit. Ezt te is tudod. Megoldottuk volna.
– Amit a legjobban szeretek benned – mosolyodtam el. – Hogy olyan örökkön optimista és naiv vagy.
– Én csupán a legjobbat akartam annak a csodának, amely belőled és belőlem áll. Megígérted az Édent Julien.
Akkor még nem értettem, hogy miért mondja ezt nekem, egy élőhalott testnek, egy sötétségben elmerült léleknek. Még akkor sem, ha ő már csak bennem élt. Mint később rájöttem, szó szerint.

***

Az utazás végeztével egy bolygón szállt le az egész flotta. Nem ismertem fel, hogy mely csillagkörnyezetben helyezkedett el ez a smaragd és zafír színben pompázó, Földhöz hasonló planéta. A csillagászat sosem volt az erősségem. Sok önjelölt tudóstársam egyből elnevezéseket aggatott rá, de én önmagamban csak Édennek hívtam.

Az űrhajók egy kontinens méretű szigeten épült létesítménykomplexumban helyeztek el minket. Akkora lehetett, mint Ausztrália a Földön. Foglyok voltunk, ez egyértelműen látszott a minket körülvevő, magas technológiájú épületből. Itt már rendes szállásokat kaptunk, és kényünkre-kedvünkre sétálhattunk börtöneink udvarán (oh de imádtam a szennyezéstől mentes eget, melyen csillagok miriádjai tündököltek, és az óceán morajlásának hangját); de fénymezők és folyamatosan járőröző harci droidok tartottak kordában minket. Sokan közülünk szökni próbáltak, de ez lehetetlennek bizonyult.

A szökéseket megakadályozták, a próbálkozókat szigorúan elzárták, de furcsamód soha nem történt ennél komolyabb megtorlás. Fontosak voltunk nekik! Szinte kivétel nélkül minden fajtársam lázadozott és fogvatartóinkra támadt, de én tudtam, hogy okkal vagyunk itt. Visszavonultam és vártam. Talán ez volt, ami felkeltette fogvatartóink figyelmét. Kiválasztottak engem és beavattak grandiózus tervük részleteibe.

***

Sajnáltam fajtársaimat, akik őrjöngésüknek és jogtalan dühüknek köszönhetően sosem nyerhettek bepillantást abba, amelybe én. Tudatlanul haltak meg, de én találkoztam az idegenekkel. Mecha szervóvérteket viselő, törékeny testű humanoidok voltak. Bőrük szürke és vékony, akár a papír, szőr nem nőtt rajta. Vízfejre emlékeztető koponyájukban nyilván sokkal fejlettebb agy helyezkedett el. Szemeik hatalmasak, feketék és vizenyősek voltak. Apró szájuk sose nyílt beszédre, hangjukat mégis megnyugtató, bíztató búgásként hallottam koponyámban, ahogy elmagyarázták munkájukat.

Elmondták, hogy azt akarják, közülünk egyesek értsék, az ő grandiózus tervüket, hogy mit miért tesznek. Megmutattak nekem mindent. Láttam, ahogy tiltakozó fajtársaimat a harci droidok hurcolják el, ellenkezésre nem volt mód. Egy alkalommal az ellenőrző üveg másik oldaláról néztem végig, ahogy két megtermett robot teszi mozgásképtelenné, majd viszi el Lucifert. A szerencsétlen kétségbeesetten küzdött, erejének minden megmaradt cseppjével. Láttam az üvegről visszatükröződő arcomat. Mosolygott. Lucifer üvöltött, sziszegett és hörgött a mechák karjaiban, ahogy azok problémamentesen vonszolták el. Öklömmel sújtottam az üvegre.
– Dögölj meg, te mocskos rohadék! – üvöltöttem elégedetten.

Később tökéletesen világossá vált számomra, hogy a testünkben tárolt vérminták pontosan mi célt szolgáltak. Az idegenek technológiája vagy ezer évvel a miénk előtt járt. Láttam, ahogy – az idegenek által Extrakciós Kamráknak nevezett helyiségekben – tömegestül szíjazták le fajtársaimat negyvenöt fokban megdöntött műtőasztalokra. Utána mindegyik vámpír elé egy robot lebegett, amely orvosi pontossággal, lézerszikével nyitotta fel a páciens hasát, majd egy tűk és csövek miriádjaiból álló eszköz csusszant elő a gépből.

A vámpír minden egyes vérrekeszébe egy tű szúródott, majd a robot, az abban tárolt vérmintából kivonta a DNS információt. Hát ezért kellett csak egy körömhegynyi, megalvadt vér, minden egyes áldozatból! Könnyedén kiszűrték a duplikátumokat és a hajókon adott vérplazmát. Azon ösztönök, melyek hatására undorodtunk az állati, halottak és más vámpírok vérétől, arra szolgáltak, hogy a nem kívánt DNS mintákat is előre szűrjék. Ezen procedúra után elhamvasztották a vámpírt. Elvégezte a feladatát, nem volt rá többé szükség.

Később levezettek engem abba a csarnokba, ahová a fenti Extrakciós Kamrában dolgozó robotok kábelei továbbítódtak. Egy hatalmas klónozó létesítményben álltam. Körben száz és száz kriogenikus kapszulában előretenyésztett, jellegtelen, nemtelen és tudattalan, emberi biankótest hevert, arra várva, hogy beoltsák őket a vérrekeszekből kivont DNS információkkal. Újraklónozták az emberiség egy jó részét. Mindenkinek új életet adtak, akivel valaha is végzett egy vámpír. Egyetlen jól táplált vámpírból legalább ezer emberi egyedet tudtak újrateremteni.

Ezek voltunk hát. Nem a végzet hozói, nem az emberiség kaszásai, hanem eszközök az új remény megteremtéséhez. Időtálló, túlélésre képes, mérnöki pontossággal alkotott testek az emberi információk tárolására. DNS raktár időkapszulák. Noé bárkái. Messiások. Az idegenek már évezredekkel korábban előre látták a Föld pusztulását, és az emberiség túlélésének egyetlen módja a vámpírok vérszomjában rejtezett. Akkor és ott rájöttem, hogy megváltó „antivírusom” örök véget vetett volna az emberiségnek. Mégis gyűlöltem Lucifert.

Próbáltam megtudakolni az idegenektől, hogy miért teszik mindezt, mi a céljuk velünk? Gazdatesteket keresnek? Munkaerőt tenyésztenek? Ők csak nevettek. Azt mondták, hogy az elmaradott, önző gondolkodású, földi erkölcseimmel sosem fogom megérteni, hogy ők miért akarják megmenteni a galaxis fajait a kipusztulástól.

Lucifer elhurcolása után láttam saját magamat, az egyik tartályban. Megengedték, hogy odamenjek. Könnycseppek gördültek le az arcomról, ahogy néztem a faggyal fedett, üveges, kriogenikus tartályt, amely mögött romlástól mentes, békés ábrázattal szunyókáló Julien hevert. Az a Julien, akit még nem rontott meg a vér hívása. Az, aki előtt ott állt a gyermekvállalás csodája és Lizi örök szerelme. Az a Julien, aki családjával és embertársaival együtt örökre boldog lehet Éden világán. Ott, ahol az emberiség újrakezdhet mindent. Ahol talán nem követik el újra ugyanazokat a hibákat. Ahol megadatik a második lehetőség.

***

Így most, hogy eljött az idő, magam fekszem le a műtőasztalra. Nem ellenkezek úgy, mint mások, békésen várom, hogy az Extrakciós Bot elém lebegjen. A letapogató fények selymesen cirógatják testemet, az érzékelők pislogása és vibrálása nyugalommal tölt el. Nyögök, és alsó ajkamba harapok, ahogy a lézerszike dolgozni kezd. Ahogy az extrakciós apparátus tűi a testembe fúródnak elmosolyodok.

Mosolygok, mert tudom, hogy Lizi újra élni fog és a régi Julien is, aki mindent meg fog tudni neki adni, amit ígért. Neki és a gyermekünknek, aki valóban az Édenben láthatja meg a napot. Engem – Ádámot - elragadott Lucifer és megmutatta a lehetséges jövőt. Megmutatta az emberiség hogyan fog szenvedni, és mivé fog torzulni. Most lehunyom a szememet, és várom a testemet elemésztő hőt, de mikor felkelek álmomból, és magamhoz ölelem majd az én Évámat, már nem leszek bizonytalan. Bízni fogok, akár a minket óvó idegenekben, akár Istenben, akár saját magamban. Bízni fogok, mert tudom majd, hogy bármit is tartogasson a jövő, nem szabad félni tőle.

 

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2012-09-21 12:27 Blade

Blade képe

Íme a folytatás.

v, 2012-09-23 10:54 polgarveronika

polgarveronika képe

Elolvastam ezt is.
Ismétlem:nem vagyok a vámpírtémák szakértője.Nem tudom összemérni más hasonlókkal. Lehet, hogy vannak benne javítandó hibák (ez minden kinél lehet, hiszen akárhányszor újra olvassuk saját tökéletesre álmodott írásainkat, mindíg találunk benne valami nem odaillőt, elírást, központozási bakit v egyebet, illetve éppen elllenkezőleg:átsiklunk felette)
A stílusa tetszett, és még a mondandójával is egyetértek. Különösen az utolsó mondat az, amit magam is őszinte hittel vallok:
"bármit is tartogasson a jövő, nem szabad félni tőle."
És a konstruktív kritikáktól sem.

És újfent ismétlem: másfajta írásaidra is kiváncsi vagyok.
pv.

 

_______Tertium non datur ______

k, 2012-09-25 09:54 Zora

Zora képe
4

Persze, van itt minden: vámpírizmus, idegen bolygó, űrutazás, szerelmi dráma... túl sok is ez egy novellába. Végig azon izgultam, amikor felolvastam (csak Andy Baron képes ilyesmire rávenni), hogy álljon össze az egész a végére. Nagash, látom, már van fenn más írásod is, és több mint egy éve regisztrált tag vagy. Úgyhogy most már az öt csillag legyen a cél! :) Én négyet adok, ha nem bánod. (Ez nem a nagyszerűt jelenti, ahogy a kis címkében látszik, ez öt pontból négyet jelent) Hármat adnék, mert a kép- és fogalomzavarok nagyon kiábrándítóak, és simán lehetett volna öt csillag is, ha akarod, és ha valakivel átnézeted, mielőtt beadod. Ugyanakkor volt benne spiritusz, és nem ültettél fel a végére, amiért hálás vagyok. A többit leírtam korábban. Csak így tovább!

------------------------------------------

k, 2012-09-25 10:06 Nagash

Köszönöm az észrevételeket és a csillagokat is :) Az a helyzet, hogy jó pár emberrel át szoktam nézetni, de látod, még így sem szúrják ki ezeket a bakikat :/ Na persze a barátok és családtagok nem szerkesztők, ez tény. Törekszem elhagyni a hibákat.

k, 2012-09-25 12:57 Zora

Zora képe

Pályázat esetében érdemes levadászni egy szerkesztőt egy üveg bor ígéretével (már ha nyerni szeretnél, és erős a mezőny), különben meg itt a Karcolat. A család meg jót tesz a bőrnek, és kisimítja a ráncokat. :)

------------------------------------------

k, 2012-09-25 13:11 Nagash

De pályázatra általában sehol nem publikált novellákat várnak, legjobb tudomásom szerint. :/ Többek között ezért sem raknám ki sehova a novit, eredményhírdetés elött.

k, 2012-09-25 13:56 Zora

Zora képe

Attól hogy megkérsz egy szerkit, hogy pályázatra szánt művedet nézze át, még nem lesz publikálva. (hacsak orvul ki nem teszi valahova, de ilyen azért nem szokott előfordulni:) "Különben" pedig, ha nem pályázatra szánod, akkor itt a Karcolat.

------------------------------------------

sze, 2012-09-26 00:24 paralel

paralel képe

Hát, ebben aztán van minden! Vannak benne vámpírok, kis szürkék,űrhajók és az Éden.Tulajdonképpen elég vegyes, de nekem tetszett. Nem ezerszer megírt, "tucatáru" vámpírtörténet, teljesen kerek, egész mese.Ráadásul hepiend is van, aminek külön
örülök, mert mostanában szegény emberiségnek csak csupa rossz véget jósolnak az írók.
Kicsit azért zavart néhány helyen, hogy rosszul megválasztott kifejezéseket alkalmaztál.Ilyenekre gondolok, hogy pl.:"vérben és élvezetben trancsírozó életet éltünk", hát ennek sajnos nem sok értelme van.Talán tocsogni lehet a vérben, esetleg tobzódni vagy dagonyázni :-D A trancsírozás egész mást jelent.
A másik dolog, ami zavarta az írásod élvezetét,az a rengeteg hiányzó vessző, amik miatt többször meg kellett állnom, hogy értelmezzem a nem egyértelmű mondatokat.Nem kell hozzá feltétlenül nyelvtudósnak lenni, elég, ha megpróbálod hangosan felolvasni az összetett mondataidat,többnyire hallani lehet, hogy melyik hogyan tagolódik.
Szerencsés vagy, hogy nem akadtál szigorú hozzászólókba, nekem az első karcolatra hozott írásomban kiszúrták és a szememre hányták az egyetlen vesszőhibát is!
Az említettektől eltekintve, élvezhető,jó kis írás!Legközelebb is elolvaslak.

 

Egyetlen mű sem lett jobb attól, hogy dicsérték, sem rosszabb, ha szidták.

Lukács György

sze, 2012-09-26 13:46 Zora

Zora képe

Ezzel az avatárral kívánod puhítani a kritikusokat legközelebb? Nálam bejön. :)) Nagyon aranyos. :)

------------------------------------------

sze, 2012-09-26 20:51 paralel

paralel képe

Az én avatáromra gondoltál, Zora?
Nem puhítási célból használom, nekem a kutya a kedvenc élőlényem, az összes közül, az embereket is beleértve.Mindenütt kutyás képeket használok, hidd el, mindenki jobban jár így! Sajnos pont egy kutyás írásomra kaptam itt egy olyan kritikát, hogy: "Minek kellett ezt megírni???" A lelkembe gázolt...:-D
Egyébként pedig - természetesen - jó írásokkal szeretném a kritikusokat puhítani :-D

 

Egyetlen mű sem lett jobb attól, hogy dicsérték, sem rosszabb, ha szidták.

Lukács György

cs, 2012-09-27 12:27 Zora

Zora képe

Nem is Bladére. :)
Úgy tűnik, hasonlóan érzünk. Mármint ami a kutyákat illeti. :)

------------------------------------------

cs, 2012-09-27 21:48 paralel

paralel képe

Miért, Blade is egész csinos! :-D
Minél jobban ismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyá/i/mat!

 

Egyetlen mű sem lett jobb attól, hogy dicsérték, sem rosszabb, ha szidták.

Lukács György

cs, 2012-09-27 15:46 Sólyom László

Sólyom László képe
4

Üdv! Ritkán járok erre, de most épp a te írásodat olvastam át. A hibák kiszűréséhez nem igazán értek, biztosan van benne. Nehéz a vámpír témából újat kihozni, de ez évben volt már szerencsém egy érdekes megközelítést látnom, és most pedig olvasnom. Nekem tetszett, sikerült egy kerek történetet megírnod, és új színt vinni a vámpírtémába. Valamikor én is próbálkoztam írni egyet, és valami újat mondani vele, de aztán valahogy félbemaradt.
4* szívesen nyomok rá!

_________________________________________

"a leírt szavakban rejlik az igazi varázslat"