Mit számít, ha enyém a Végső Győzelem?

A fogadó ajtaja olyan erővel vágódott ki, hogy csaknem leszakadt a zsanérjairól. Az új vendég érkezését jelezni hivatott csengettyűk csörömpölve zuhantak a földre, a csillár megrázkódott, a falakon az árnyékok őrült táncba kezdtek. A hatást kiegészítette egy elcsukló hegedűjáték, egy szilánkokra robbanó üvegpohár és pár hirtelen hátralökött szék koppanása, mintegy előjelezve a modern szórakozóhelyek hangulatát.
– Te! Te... – ordította a jövevény, a megfelelő jelzőket keresve. – Kinyírlak te szemét utolsó gané senkiházi, előlem nem bujkálhatsz!
Az ivó egy pillanatra elcsendesedett. A vendégek közül páran megkönnyebbülten felsóhajtottak. Nem csendőrök, nem zsandárok, csak egy szerencsétlen bajkeverő – ebből még valami jó is kisülhet. Azért a Hetedik törvény tizenkettedik bekezdése alapján fegyvernek nem minősülő, de azért közelharcban marha jól használható sörös kupákat, fatálakat, kovácsoltvas gyertyatartókat, csengettyűket és hegedűvonókat a kezük ügyébe helyezték.
Az idegen, ha észre is vette a kocsmatöltelékek hirtelen hangulatváltását, ennek nem sok jelét adta. Előrelépett, és mutatóujját vádlón a pult előtt álló marcona barbárra szegezte.
– Hozzád beszélek, mocsok! – acsarogta.
– Mármint hozzám? – fordult hátra a barbár, és megropogtatta kőkemény ökle bütykeit. Arcán annak a verekedésmániás őrültnek a mosolya játszott, aki tudja ugyan, hogy most jól el fogják verni, de ez a legkevésbé sem érdekli, ha közben ő is kioszthat pár pofont.
– Egy fenét! – legyintett az idegen, mire a barbár kelletlenül bár, de arrébb lépett. Halk koppanás hallatszott, ahogy mögötte a fogadós finoman az asztalra helyezte a súrolórongyot és a félig elmosott üvegpoharat.
– Acél Alkamar! Velem jössz. Most. Azonnal. – Az idegen lassan, tagoltan beszélt, ami sokkal rosszabb volt, mint amikor ordibált. Ráadásul nem felszólított, csak kijelentett.
– Micsoda? – kiáltott fel valaki. – Acél Alkamar, a hős?
– Hé, Anga! – csatlakozott be egy másik vendég. – Mi ez az őrültség?
– Elmondanám, de attól tartok, ez az úr itt zokon venné, ha váratnék magamra – mentegetőzött a fogadós, és jelentőségteljesen a vendégeire kacsintott. A barbár kapcsolt először, méretes tenyerét az idegen vállára helyezte.
– Koma! Mi itten nagyon kíváncsi népek vagyunk. Amíg Anga nem mondja el, merről fúj a szél, senki nem megy sehova. Még egy óra van zárásig, feltéve, hogy a történet nem kíván meg több időt. Utána oda viszed, ahova akarod.
Az idegen végigpásztázta az ivót, majd, miután felmérte az esélyeit, kényszeredetten bólintott.
– Jó, de fogd rövidre.
Anga felvette a rongyot, és módszeresen lesikált egy sörfoltot a pultról. Az idegen fészkelődni kezdett, de a többiek leintették. Anga meséi mindig így kezdődtek. Valaki végül csak nem bírta tovább, és bekiabált:
– Gyerünk, Anga!
– Anga? – kérdezett vissza a fogadós, aki mintha csak erre a szófordulatra várt volna. – Igen, most így ismertek. Hát Acél Alkamarról hallottatok-e? Még szép, hogy hallottatok, sőt, páran tudjátok is, e két név egy személyt takar. Igen, én voltam az, aki keresztülhúzta a Nagy Mágus számításait. Igen, én lovagoltam meg az Óriásbálnát. És igen, én szálltam szembe a legyőzhetetlen Bajszos Hogarral! A gigászi küzdelem egy ízben első vérig, egy ízben halállig tartott! Akarjátok-e hallani a történetemet?
– Halljuk! Halljuk! – kiabálták kórusban a vendégek. Az idegen nem szólt semmit, csak elfintorodott, és a kezébe temette az arcát.
– Figyeljetek, mert most a színtiszta igazságot mondom. Készen álltok? Akkor kezdjük az elején!

A küzdőtér feszült csendbe burkolózott. Valaki a nézők közül annyira előrehajolt, hogy leesett a székéről, de a feszült csend ezt is elnyomta. Bajszos Hogarról itt helyben megformázhatták volna a katonai fegyelem mintaszobrát. Abba, hogy rólam milyen szobrot mintázhatnának, inkább bele se gondoltam.
Ellenfelem meghajolt, aztán küzdőállásba helyezkedett. Még laikusként is fel tudtam mérni, hogy piszkosul jól csinálja. Azt mondják, a harkhai barbár harcosok a kardjukhoz rendezik be a tartásukat, miáltal eggyé válnak a fegyverrel. Hogar az ég felé emelte Mészárosnak keresztelt pallosát, majd egy kimért, finom mozdulattal maga elé helyezte. Az én látószögemből a nyílegyenes, borotvaéles penge a barbár köldökénél kezdődött, és hajszálpontosan két részre osztotta ellenfelemet. A tökéletes védelem. Hát, majd meglátjuk.
Kurta biccentéssel viszonoztam a meghajlást, és kivontam hüvelyéből Aztmegmelyikinasgányoltát. Az a fajta, becenevén kígyó típusú szablya volt, amivel a legkönnyebben úgy készítheted ki az ellenfeledet, ha odaadod neki, és megkéred, egyengesse ki. A nézők közül páran felnevettek, de engem ez most egy cseppet sem zavart. Nem véletlenül választottam ezt a fegyvert. Azért megpróbáltam Hogart utánozva felvenni a megfelelő tartást: jobb lábamat enyhén hátra fordítottam, a balt berogyasztottam, ezzel felvéve a keresztvasnak megfelelő csavarodást. A markolatkosár feletti görbületet a csípőm oldalra billentésével, még a fokél ferdeségét a fejem enyhe döntésével kompenzáltam.
Szerencsémre azt már nem kellett kitalálnom, hogyan fogok előrehaladni ebben a pozícióban, Hogar ugyanis a következő pillanatban támadásba lendült. Első csapásával Aztmegmelyikinasgányoltát vette célba. Ismertem ezt a trükköt: ha elég erőset üt, és a pozícióm nem tökéletes, akkor kibillent az egyensúlyomból. Ez persze nálam egyáltalán nem működött, Mészáros ugyanis szinte akadálytalanul vágta ketté a szablyámat. Eldobtam a kezemben maradt csonkot, és a meglepett barbárra vetettem magamat.
Hogar kitért, majd egy hátraszaltóval küzdőtávon kívülre került. Tanácstalanul nézett rám, mire én határozottan vállat vontam. Szinte hallani véltem ahogy a fogaskerekek vadul kattognak a barbár fejében. Végül Hogar szeme felcsillant, óvatosan a földre helyezte Mészárost, és felém fordult.
– Az a fegyver – mutatott a kettétört szablyára – nem méltó a nagy Hogarhoz. Puszta kézzel küzdünk meg.
– Felőlem – hagytam rá.
Újabb meghajlás, aztán Hogar előrerontott, és hasba rúgott. Arrébb hemperedtem. A mozdulat tulajdonképpen nem volt rossz, csak az időzítésbe csúszott némi hiba. A rúgás előtt, és nem után kellett volna csinálni. Ám ekkor összeszedtem minden maradék erőmet, felpattantam, és úgy fejen küldött egy ugró forduló hátsó köríves sarokrúgással, hogy csak még. Állkapoccsal blokkoltam, és egy haránt pördülő morduló földre vetődéssel válaszoltam.
Itt kellett egy kis idő, amíg visszakapcsoltam a valóságba, de mentségemre legyen mondva, eszmélésem pillanatában az első gondolatom a támadás volt. A gond csak az, hogy erre a bizonyos pillanatra csak jó öt-hat óra elteltével került sor. Később megtudtam, ketten vonszoltak le a küzdőtérről, nyilván, hogy rá ne vethessem magam a barbára.
Eddig minden terv szerint ment. Miután nyolc hónapon túl gyógyuló sérülést nem szereztem, aránylag szerencsésnek mondhattam magamat. Már csak egy valami hiányzott: átvenni amit a fogadásokon nyertem. Mármint azokon a fogadásokon, amiket arra tettem fel, hogy ki merek állni Bajszos Hogar ellen Aztmegmelyikinasgányoltával. Így hát betértem a Végső Győzelem nevű kocsmába, rendeltem egy sört, és vártam, hogy a cimborák megérkezzenek.
Imádtam ezt a helyet. Túl azon, hogy a sör itt maga a tökély és a kiszolgálásra sem lehetett panasz, a helynek Hangulata volt. Amolyan nagybetűs Hangulata. Senki sem tudta, miért hívják Végső Győzelemnek, mint ahogy azt sem, a cégére miért egy kettétört kard, és hogy a legendás Nagy Mágus az elit fogadók helyett miért ide jön sakkozni. Sőt, ha valakit megkérdeznek, hogy az ivó közepén miért állítottak ki egy hatalmas, preparált óriáscetet, akkor az illető valószínűleg csak a vállát vonogatta volna. Én mindig is úgy gondoltam ezekre a dolgokra, mint előkészítésre. Most még csak azt nem tudod, miért bámulsz egy óriáscetet, de pár óra múlva már ahhoz is segítség kell, hogy eldöntsd, fiú vagy-e vagy lány.
A cimborák menetrend szerint érkeztek. Egy kicsit tartottam attól, hogy valaki visszalép, de valami különös okból (vagy az őrülteknek kijáró tisztelet miatt) mindenki fizetett, mint a katonatiszt. Végül Arasz Tuki, akivel még hajósinas koromban ismerkedtem meg, diszkréten feltette a kérdést:
– Te, Al, biztos megérte ez neked?
– Ugyan, Tuki – veregettem meg a vállát. – Mit számít egy apró vereség, ha enyém a végső győzelem?
Tuki elsápadt.
– Ugye nem akarod folyt... – kezdte, de ekkor a szomszéd asztalnál valaki felpattant, és beléfojtotta a szót.
– Tudtam! – harsogta Bajszos Hogar, akit a fene tudja, mi evett ide éppen most. Na jó, én is tudtam. Elvégre nem véletlenül választottam éppen ezt az időpontot.
– Tudtam, hogy csalás volt az egész!
– Mit szólnál egy visszavágóhoz? – próbáltam engesztelni. – Egy tisztességes visszavágóhoz.
– Én soha nem hátrálok meg egyetlen kihívás elől sem – szögezte le a barbár.
– Hát jó – mondtam. – Akkor játsszuk le! Itt és most.
Hogar arcán rángatózni kezdtek az izmok, ahogy az agya a gondolkodásért felelős idegpályákat kutatta.
– Én tisztelem a törvényt – nyögte ki végül. – Csak szabályos, tisztességes küzdelem jöhet szóba.
Egy öreg, görnyedt alak megpróbálta arrébb tolni Hogart a vállánál fogva, de csak önmagát sikerült eltaszítania. Végül az asztalba kapaszkodva nyerte vissza egyensúlyát.
– Van ám módja – kezdte, majd felcsuklott – nálunk a szabályos küzdelemnek.
– Küzdelem a Cet pofájáig? – kérdezte Tuki, és még jobban elsápadt. – Nem Al, ebbe nem mehetsz bele. Túl veszélyes.
– A harcost nem rettenti el a veszély – mordult fel Hogar. – Persze csak ha törvényes – fűzte hozzá.
– Már hogy ne lenne törvényes? – háborodott fel az öreg. A részegségnek azon a fokán állt, ahol ha sokáig beszél valakivel, akkor az illető a puszta leheletét belélegezve is berúghat. – Még szabályok is vannak!
– Noha nem túl bonyolultak – egészítettem ki. – A megmérettetés nem pusztán fizikai jellegű. A küzdőnek nem csak az ütéseket, de az italt is bírnia kell.
Ez bevált. Láttam Hogar arcán, amint az utolsó kételyei is eloszlanak.
– Rendben – jelentette ki. – De csak azért, mert az előző párharcunkban neked tévesen rossz fegyvert adtak.
– Hát igen – erősítettem rá. – Nyilvánvalóan csalás volt az egész.
– Akkor vázolom a szabályokat! – krákogta az öreg. – Az első verek... (itt lesújtó pillantásban részesítettem, mire pontosított) az első verekerenysenyző feláll a cet uszonyához. Pont. A második versenyző megiszik egy kupa sört, és egy kupica pálinkát, aztán mellkason üti az első versenyzőt, de oly erővel, hogy az elrepüljön a hal pofájáig.
– A hal álláig! – kiabált közbe valaki.
– Igen, a cetállig – bólintott rá az öreg. – Egyszer üt az egyik, egyszer a másik. De a második ütés már két korsó sör, két kupica pálinka, a harmadik pediglen három. Akit harmadjára is átütnek a halpofán, az veszít.
A barbár bólintott: megértette. Én is. Ez újabb nyolc hónapot jelent. Jó esetben nekem is, és a barbárnak is. Az első ütés messze túlrepített a halállon. Viszont még mindig jobb volt, mint a második, ahol valószínűleg eltörtem a jobb kezemet. Pedig akkor én ütöttem. A harmadik ütéssel felmostam a padlót, a negyedik előtt kicsit megálltam, hogy összeszedjem magam.
– Lehet, hogy én már most három sört és három pálinkát kérek – jegyeztem meg imbolyogva, miután az első kettővel végeztem. Legalább tucatnyian jelentkeztek egy teli kupával. Becéloztam az egyiket, és elvettem a mellette levőt. Egy húzásra felhajtottam a lét, majd elhajítottam az üres kupát. Az végigrepült az ivón, aztán zajos sikert és jó pár sakkbábút aratva landolt a Nagy Mágus asztalán.
– Pedig nyerésre álltam – fakadt ki a Mágus. – Te barbár vadállat!
– Igen? – kérdezett vissza Hogar.
Ami azt illeti, innentől az emlékeim egy picit homályosak. Még rémlik pár mondat:
– Nem neked mondtam, te csak tartsd a szád!
– Kinek mondod, hogy tartsa a száját?
– Nem te, az a másik szemét!
– Szóval másik szemét?
– Tartsa a szemét, a száját?
– Mi van? Mi van? Mi van?
Aztán a következő emlékképem, ahogy magamhoz térek, és azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Az ismerős helyzet egy kicsit megnyugtatott. Azért körbenéztem, és elégedetten állapítottam meg, hogy nem én jártam a legrosszabbul. Például a kocsmát jobban összeverték. A pult beszakadt, mögötte az italosüvegek jó része eltört, vagy hiányzott. Továbbfordulva egy letépett ajtajú kályha, és egy betört ablak, valamint szétszóródott szék, asztal és vendégdarabok tárultak a szemem elé. Aztán az ajtó, aminek az egyik sarokvasa kiszakadt a falból. Sakkfigurák, üvegcserepek, korsók mindenfelé. Az emeletre vezető lépcsőnek eltűnt az első foka, a korlátja pedig kidőlt. Mellette a falon koromnyomok, ahol a Nagy Mágus tűzgolyója becsapódott. Megint a pult... Aha, ezt már láttuk, most nézzünk középre. Jé, a cet épségben maradt. Valaki a csilláron lógott, láttam a lábait. Aztán rájöttem, hogy az én vagyok. A felfedezés annyira meglepett, hogy egy pillanatra elengedtem a még mindig forgó csillárt. Szerencsére pont a cet hátára zuhantam, így nem estem nagyot.
– Te, Al! – nyöszörögte Tuki odalentről. – Megérte ez neked?
– Mit számít egy apró vereség – nyögtem vissza –, ha enyém a végső győzelem?

Murta báró három nappal később fogadott. Pontosabban látogatott meg az ispotályban. Leült az ágyam mellé egy sámlira, felcsippentett a szemére egy monoklit, és homlokráncolva szemügyre vett.
– Csak hogy tudd, sikerrel jártunk – jegyezte meg végül. – Bajszos Hogart rendbontásért és kocsmai verekedésben való részvételért nyolc hónap fegyházbüntetésre ítélték.
– Az jó – feleltem erőtlenül. – Nekem is annyi kell, hogy rendbe jöjjek.
– Bevallom őszintén – mondta a báró –, nem hittem, hogy tényleg meg tudod csinálni. A fenébe is, nekem elég lett volna valami apró balhé is, hogy legalább egy pár hónapra bekaszlizzam azt a rohadékot, de egyszerűen nem lehetett rajtakapni semmilyen szabálysértésen. Aztán jössz te, és a probléma egy csapásra megoldódik.
– Az én problémám is? – kérdeztem gyanakodva.
– Természetesen! – mosolygott rám a báró. – Itt vannak a hitelesített tulajdonlevelek a fogadóról. Most már a tiéd.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Kész, sikerült.

És ezzel a történet a végéhez ért. A vendégek együttérzően hümmögnek, aztán alaposabban megvizsgálják az óriáscetet, a csillárt és a koromnyomokat, ahol a Nagy Mágus leperzselte a vakolatot a falról. Valaki talán veszi a fáradságot, és megnézi a cégért is. A fogadót a felszolgálók zárják majd be, hiszen Angát az idegen magával viszi, ki tudja hova. De számít ez neki? Ha egyszer úgyis övé a Végső Győzelem...

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2015-11-05 10:55 Blade

Blade képe

Néha úgy érzem, minden fantasy történet egy fogadóban kezdődik. Aztán van benne verekedés és egy vagány főhős, aki győz. Meg sör, sok haver és egy Idegen.

Nem így van? ;)

cs, 2015-11-05 15:19 Nimretil

Nimretil képe

Ez így igaz. Bár esetünkben inkább azt mondanám, van egy vagány főhős, aki veszít.

cs, 2015-11-05 15:12 Para Celsus

Para Celsus képe

https://www.youtube.com/watch?v=0AGbxUWUWv0
"Jöhet nekem a késsel... lerúgom a veséjét!" :D


"The Rainmakeeeer!"

cs, 2015-11-05 15:19 Nimretil

Nimretil képe

:D

szo, 2015-11-07 07:33 Roah

Roah képe

Jó volt! Hatásos a cím!

Pedig tudhattam volna, hova lyukadunk majd ki – a nagybetűs szavak…tényleg. :))))
Eleinte azt hittem, ebből:

„Hát Acél Alkamarról hallottatok-e? Még szép, hogy hallottatok, sőt, páran tudjátok is, e két név egy személyt takar. Igen, én voltam az, aki keresztülhúzta a Nagy Mágus számításait. Igen, én lovagoltam meg az Óriásbálnát. És igen, én szálltam szembe a legyőzhetetlen Bajszos Hogarral! A gigászi küzdelem egy ízben első vérig, egy ízben halállig tartott"

...hogy Münchausen Báró kalandjaihoz hasonlót fogok olvasni. (Halálig - egy l.)
Rapszodikus kivitelben.

Ehelyett egy komédia-paródia, a műfaj örök paneljainak (kard) kiforgatása következett. A karakteredről néha beugrott Jack Sparow, Jack Sparow kapitány is. (A mulatónál is egyfolytában a Gyöngyre gondoltam.)

Baki a bakiban? Illetve észrevételek:

„– Tudtam! – harsogta Bajszos Hogar, akit a fene tudja, mi evett ide éppen most. Na jó, én is tudtam. Elvégre nem véletlenül választottam éppen ezt az időpontot.
– Tudtam, hogy csalás volt az egész!”

Tudom, hogy tudod, hogy tudta. ;)

„Aztmegmelyikinasgányoltát”

Az első gondolatom a szó olvastán ez volt: a szerző szívat! :D Nem csak a karakterét nyírja ki, hanem a szememre pályázik!
Aztán, amikor túl voltam a „He?!” döbbenésen is, leesett, mit is akarsz te ezzel a szóval. Megnyugodtam: nem szívatni. ;)

„Viszont még mindig jobb volt, mint a második, ahol valószínűleg eltörtem a jobb kezemet. Pedig akkor én ütöttem.”

Nekem is sikerült egy ilyen mutatvány. Mármint igaziból. Boxolás, kesztyű nélkül – az ellenfél felsőteste megizzadt, csúszott, mint a jég, és tapasztalatlan harcos létemre mellkasba vittem be egy bal öklözést. Reccs. Volt csuklóm, nincs csuklóm. Meccs óver. Fáslizás következett, jó szorosra. Szépen felpuffadt a kezem, de a gézben elvolt így…négy napig. Aztán mentem dokihoz; orsócsonttörés. Gipsz. Hat hétig.
Szóval nem tudom, hogy a karakternek mekkora volt a fájdalom küszöbe, de nekem itt kicsit csúszik a vígjátékod bunyójának hitelessége. Vagy várjá…adrenalin, pia, hangulat…nem tudom. Necces így. (Ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy :” ha más olvasó is megjegyzi, érdemes az dologgal foglalkozni; ha nem, hagyd a csudába.)

„Később megtudtam, ketten vonszoltak le a küzdőtérről, nyilván, hogy rá ne vethessem magam a barbára.”

Barbárra. Két r.

Amúgy tetszett.
Könnyed, szórakoztató mulatozás a klisékkel, sablonokkal, fricskákkal, amolyan fentezi bohózat.

Bírom a kalóz mentalitású karaktereket. ;) Azt hiszem, nálam ilyes' hangulata volt a sztoridnak:

https://www.youtube.com/watch?v=KaI0q5RobRU

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2015-11-07 08:57 Nimretil

Nimretil képe

Kösz! .D
A halállig tényleg két l, mivel a halnak az álláról van szó. A többi észrevétel esetében fejet hajtok. A kéztörésnél mondhatnám, hogy ez csak a karakter feltételezése. Vagy hogy elég pia után nem fáj annyira. Vagy ha nagyon szemét vagyok, hogy már hozzászokott. Na jó, mit szólsz ahhoz: a másodiknál úgy éreztem, eltört a kezem?

Jah, Münchausen Báró: igen, az indítás két klisét próbál bevetni, az egyik a Szél neve típusú klasszikus a fantasy főhős fogadósról kisül mekkora hős valójában, a másik a nagyot mondó mesemondó. Ezekhez képest a fsz. a tettek közül mindent őszintén mesél el, és minden meg is valósul, még akkor is, ha a Nagy Mágus számításai egy sakkmérkőzésre vonatkoznak, az Óriás Cet csak egy preparált bálna, a halállig tartó küzdelem pedig csak a cet pofájáig tart, nem a küzdők elhalálozásáig.

szo, 2015-11-07 09:04 Roah

Roah képe

Ja, filóztam is a hal állával - hisz' a sztoriban végig cigánykerekeztél a szavakkal. Rendben. ;)

Ezt is sejtettem. Ha jól emlékszem, a törés előtt szerepel a mondatban a "valószínűleg". Nem tudom, talán kevés, vagy számomra hiányos.
Az "Úgy éreztem, eltört a kezem" jobban hangzik, de mondom, ha mások szerint jó így, akkor nyugodtan hagyd csak rám. ;) Én is csatangoltam fáslis kézzel, nyakba felkötve, öltözködtem, mezei hétköznaposan - de utána már nem volt bunyó. Érted? ;) (Nem vagyok ketrecharcos, na, nem voltam telipumpálva lidocainnal! :D)

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2015-11-07 11:29 Nimretil

Nimretil képe

Oké. :D