Őrző

 Őrző

 

Minden történet egy nagy változással kezdődik a főszereplő életében. Ugyanígy az én történetem is. Amely a halálommal kezdődik.

Erdélyben voltunk, nyári vakációzni. Voltak ott ismerőseink. Nagyon vendégszeretőek, bár unom, ha folyton rám szállnak valami cukorkával, vagy egyéb aprósággal. Viszont az ételük eszméletlen jó. És annyit ehetek, amennyit akarok.

A harmadik napon elmentünk a nyaralójukba. A felnőttek leültek beszélgetni én meg egy farönkön ücsörögtem és elkalandoztam. Mennyire is vágyom én egy igazi nagy kalandra!

Aztán egyszer csak odajött hozzám anyám a két poronttyal, akik ugyebár a vendéglátó család tagjai. Sose értettem, miért bízzák a gyerekeket egy idősebb gyerekre. Ugyanolyan gyerek vagyok, és mit kezdjek a másik kettővel, akiknek az ízlésük és a kedvük is teljesen eltér az enyémtől.

A lényeg, hogy bújócskáznom kellett velük. Már épp kezdtem unni, amikor nekem is el kellett bújnom. Mit volt mit tenni: be is mentem egyből a közeli erdőbe. A sötét fák már lázba hoztak én meg egyre beljebb mentem. Szinte csak úgy vonzott a természet. A madarak csicseregtek, a fény itt-ott áttörte a lombokat. Én meg egyre gazosabb helyeken csámborogtam.

Már fél órája el voltam tűnve. Törtem át a sűrűben, a farmerom kiszakadt, a fekete, rövid hajam tele volt, mindenféle gubanccal és növénnyel. A fehér pólóm, meg már tiszta mocsok volt.

Aztán végre elértem egy házhoz. Nem is ház, inkább egy romhalmaz. Szemügyre vettem. A nagy bozótosban ki tudtam venni egy még félig-meddig épp pajtát, a beomlott ház mellett. Mivel ilyen jó állapotban volt kíváncsiságom már becsalogatott. Az ajtó nyekergett és mohával volt belepve. A pajta belülről irdatlan büdös volt. Hulla és ősrégi trágya keveredett a penészes szalmával. Néhány boksz volt a falak mellett.

Benéztem a bokszokba, ahol néhány tehén és egy ló csontjaira leltem. Körülnéztem, majd megláttam a korhadó létrát, ami a tekintetem felvezette a padlásra. Valami csillogó tárgy verte vissza a félig leomlott tetőn beszűrődő kevés fényt. Biztos valami drága medál, vagy e féle, ami legalább már 20 éves. Mentem volna ki az ajtón, amikor valamilyen okból irányt váltottam. Megragadtam a létrát, ráléptem az első fokra. Már éreztem a belsőmben, hogy ennek nem lesz jó vége. Mégis elég biztonságosnak tűnt. Hangot se adott. Tovább is mentem, egy-két fok megroppant, majd felértem. Mikor megláttam az üvegszilánkot, már indultam is lefele a létrán. Éreztem, ahogy elválik a padlás deszkáitól és hátrafele dől. Nem volt menekvés. Egy hatalmas puffanással a padlón voltam, rajtam a létra. Mindenem fájt, a fülem sípolt és éreztem, ahogy a vér eldugítja a hallójáratom. A látásom homályos lett, a létra nyomta a tört bordáimat. A csípőm és a lábam lüktetett. Nehezen és fájdalmasan vettem a levegőt, míg végül az utolsó szuszogás végett eltűnt minden.

 

Sötét helyen találtam magam. Nem éreztem hideget, meleget. Nem láttam semmit. Csak süvítő hangokat hallottam. Néha fura hörgés is belevegyült.

Mintha lebegtem volna. Függőlegesen. Próbáltam tapogatózni, de semmit se éreztem. Próbáltam talajt fogni a lábammal, de semmit se találtam. Hát mi történt? Hol vagyok?

Meghaltam az fix. De miért is képzelem én a nagy semmit? Vagy nem is képzelem… Talán tényleg ez a nagy semmi. Más szóval én nem is vagyok itt. Én már semmi sem vagyok, nem létezem. Ennél jobbat sajnos nem tudtam kilogikázni.

A mellkasom egyszer csak összehúzódott, majd kifele kezdett feszíteni, a lábam, mintha le akart volna szakadni, a hörgések hangosabbak lettek, majd elhaltak, végül zuhanni kezdtem, a nagy semmibe.

Majd padlót fogtam. Nem éreztem fájdalmat, csak azt, hogy földet értem. És végül rájöttem miért van sötét…

Kinyitottam a szemem, és a furcsa látvány úgy hatott rám, mintha egy sci-fi filmbe csöppentem volna. Hogy miért?

Felálltam, majd szemügyre vettem a tájat. Homokos, vörös köves földön álltam, ahogy körül néztem, mintha megrepedt volna a föld, úgy álltak ki itt-ott a felszín töredékei.

Akkor volt a legmeglepőbb kép, amikor felnéztem. Az még hagyján, hogy egy kietlen tájon vagyok, ahol csak széttört földkéreg van, nuku növény, a szél se fúj, de hogy az égen sárga sávok keresztezték egymást a bolygó ívében, az nem semmi. Olyanok voltak, mint valamilyen áramlatok, talán azok is voltak. Ezt a látványt fűszerezte az, hogy a napot helyettesítő fénysávok mögött csillagok helyezkedtek el. És, ami a csillagos mintázatot megtörte egy holdszerű barna bolygó, kráterekkel, de olyan közel, hogy csak a negyede látszik. Mellette egy simább felszínű kék bolygószerűség, ami kicsit kisebb, ugyanis távolabb van. Ekkor átnéztem a másik oldalra, ahol egy újabb ilyen bolygó volt kráterekkel, csak kékesszürke felszínnel és annak a fele látszott.

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez: Hol a béka feneke alatt is vagyok?

Hát jó, egy kicsit bámészkodjunk, majd neki a kietlen vidéknek. Mászkáltam én ide-oda, amerre kedvem szottyant, de csak a kiálló kéregtöredékek kinézetei változtak. Nem voltam fáradt, nem voltam éhes, szomjas. Semmi bajom nem volt, friss voltam és üde. Bóklászás közben gyártottam magamnak egy összeesküvés elméletet, miszerint csak elájultam és az agyam megkímél a fájdalomtól, egy ilyen fura helyre száműzve. Szóval üljünk le és várjuk, hogy a műtőasztalon ébredjünk a defibrilátor nyomaival a mellkasunkon.

Hát ücsörögni azt lehet, de ilyen sokáig… mennyi is az a sokáig? Na és akkor sprintel el melletted, az agyad legújabb kreálmánya, egy dinoszauruszon lovagló fehér köpenyes férfi, szőke hosszú hajjal, krix-kraxokkal a jobb szeme körül, ami mellesleg zöld volt, míg a másik kék. De hogy még a dinó be is fékezzen és rükvercben megálljon melletted, az már mindjárt nem stimmel. A szöszi meg csak úgy természetesen nyújtja a kezét, hogy felszállj mellé.

Nem tudom miért, a kezem magától mozdult, hát nem bele a krapek pracliába? Az meg csak úgy felrántott a raptorjára és elcikázott velem.

Hát, ha már itt vagyunk:

- Hol vagyok és te ki vagy? – dadogtam, mint egy csirke, aki nem tudja, hogy a pitvar kellős közepén áll. Habár zötykölődtem ezen a gyíkon, mégis lehetett simán beszélni, ha nagyon akartam.

- Ez az Emlékek bolygója. A nevem Emánuel.

- Ahaaaa… - mintha beugrott volna, hogy hol is vagyok. De tényleg: Hol vagyok, most komolyan?

- Meghaltál, a lelked ide került. Mindjárt viszlek is a Császárhoz.

- Császár?

- Az Emlékek Császára. Ő mondja meg, hogy mi legyen veled.

- Hát elfoglalt lehet… - Remek! Most meg már fő-mukikat képzelek egy bolygón, aminek a neve kínai számomra. Mikor olvastam ilyen sok sci-fit?

Hát zötykölődtünk tova, ezzel az Emánuellel. Mi is a vezetékneve?

- Megérkeztünk. – lepattant a gyíkról én meg utána. Nézzük csak hol is vagyunk…

Egy hatalmas nagy bástya, melynek a párja valahol a fal végén van, ami kb. meglehet 1 km is. Várjunk csak...

Hátranéztem, majd fel…

Egy vár a nagy büdös semmi kellős közepén?

Emánuel a csuklómnál fogva ráncigált befele, mintha valami sürgős dologról késnénk le majdnem. Néha éppen, hogy nem estem el, mentünk a folyosókon, amelyek üresek, csak a vörös szőnyeg volt, amin sétáltunk. Nem is tudtam, hogy ennyire nagy szám vagyok. Sehol egy lélek, ablak volt, minden folyosón nagyjából kettő.

Csóró egy kastély az szent.

Utolsó folyósón balra, egy benga nagy ajtó… mi az, hogy ajtó? Ez egy kapu! Ráadásul fém…

Az ajtó kinyílt.

 

Egy hatalmas terem tele emberkékkel, tolongtak meg minden. A terem másik végén, ami nagyjából… hát… baromi messze volt, egy jóember ücsörgött, hatalmas fekete karosszékében. Jó magas volt, nem tagadom. Nem akartam megtudni, mekkora állva. Fekete hosszú haja volt, hosszú fekete kabátban volt és napszemüveget hordott. Emánuel betuszkolt a tömeg kellős közepébe, majd intett nekem, hogy menjek tovább.

- Nagy Uram! – szólt alázatosan, annak a tekintélyesen nagy embernek.

- Sir Emánuel – Üdvözlésként a neve is elég neki úgy tűnik. Bár egy „Szia” rövidebb.

- Íme, itt az elkóborolt lélek.

Elkóborolt? Én? Lezuhantam a semmiből a semmibe!

Az emberek, kicsit félreálltak, hogy helyet adjanak nekem. Én meg odaálltam a Császár elé (hisz más nagyon nem is lehetne a Császár), és Emánuel lenyomta a fejem. Majdnem lefejeltem a követ, de rendben, nincs harag.

- Szóval te vagy az elkóborolt lélek.

Nagyon nem tudtam szólalni, ugyanis a szám meg se moccant.

- Mi történt veled?

A szám, ím felszabadulá és löktem a rizsát a létráról, meg a zuttyról és a puffról. A Császár elgondolkodva nézett a szemembe.

Emánuel vállon ragadt és kikísért a teremből. Az utolsó, amit hallottam a feléledt pusmogás volt.

- Hogy hívnak? – kérdezte, miután a fülem sípolása abbamaradt a kapu becsapódásától.

- Ulrik. – gondolom, a vezetéknevemmel nem megy sokra.

- Gyere velem! – Volt más választásom? Hát nem!

 

Egy szobában találtam magam, mikor Emánuel becsukta az ajtót. Szép kis faágy, mit ne mondjak. És ez a szekrény is szépen ki van faragva. A szőnyeg a bordó virágmintázatával egész fess volt. És egy szép fehér kandalló. Lehet, hogy nem voltam fáradt, de amint az ágyra ültem már elaludtam.

 

Egy karddal ébredtem a kezemben. Egy karddal! És nem is az ágyamban, hanem ennek a kietlen bolygónak a kellős közepén. És még éreztem, ahogy valami lóg a hátamon. Nézhettem én hátra, de semmi. És amikor a fejemet jobbra lendítettem, miközben egy hatalmas vörös óriás tartott felém, a szájában hatalmas, kilógó vaddisznószerű agyarakkal és, habár az egész szemgolyója sárga volt, mégis úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni, a hírtelen megnőtt fekete, immár hosszú hajam a vállamra lendült.

Még a szerkóm se volt valami kényelmes, de mivel azzal a döggel foglalkoztam, nem is nagyon törődtem a fura ruhával. A testem magától mozdult az óriás felé én meg kétségbeesetten ordibáltam a fejemben, hogy „Állj meg láb!” De nem állt meg, neki az óriásnak. Hihetetlen nagyot ugrottam, talán nagyobbat, mint Neil Amstrong, amikor a holdsétát tette. Az óriás feje fölött elrepültem, majd esés közben a hátán beleakaszkodtam a trikószerű rongyba, amit hordott és a lábammal elrugaszkodtam a hátától. A kardot felemeltem és a tarkójába mélyesztettem. A szörny felordított én pedig leugrottam róla, ő előre dőlt és, ahogy elnéztem nem is fog felkelni.

Tapsolást halottam a hátam mögött. Lassan és egyenletesen csapta össze a tenyereit Emánuel. A szája mosolyra húzódott és büszkén nézett rám. Végül visszanyertem az irányítást a testem felett és egyből letámadtam.

- Ez mi volt? – förmedtem rá.

- Egy óriás. Már az ötödikkel végeztél! Gratulálok!

- Öt… öt? – nem hittem a fülemnek. – Na jó, álljunk le! Mi folyik itt? Az előbb még a szobában aludtam az ágyon aztán itt voltam, teljesen más külsővel, miközben egy benga nagy szörny rohant nekem.

- Hát nem emlékszel? Kijöttél a szobádból, miután kialudtad magad. Ebben a ruhában, a karddal a kezedben.

- Mi? – már tényleg nem értettem.

- Habár megértelek! Én se emlékeztem rá.

- Mi van? – még mindig fogalmam se volt.

- Az Elkóborolt lelkek, mint te meg én olyan túlvilági életre haltunk, hogy megvédjük a lelkeket a sötét erőktől, amelyek a bolygó felfedezése után eljöttek, hogy elpusztítsák ezt a világot.

Ez már tényleg sci-fi.

- Te egy Őrző vagy!

Fel nem fogtam, mit mondott.

- Vegyük át. – összegezzük, mi is a szitu? – Én meghaltam…

Emánuel bólint.

- Ez az a bolygó, ahol a halottak lelkei élnek, az Emlékek bolygója.

Emánuel bólint.

- És én nem oda kerültem, ahova az ideérkező lelkek szoktak, hanem a semmi kellős közepére.

Emánuel megint bólint.

- Ez azt jelenti, hogy egy olyan lélek vagyok, aki az egész túlvilági halálát azzal tölti, hogy ilyen szörnyeket öl le.

Emánuel ismét tapsol. – Gratulálok. Általában az új Őrzőket folyton győzködni kell, hogy meghaltak és ez a sorsuk.

Nem bírom tovább… Elájultam.

 

Az ágyamban ébredtem. Huh… csak egy idióta álom volt. Körülnéztem. Hát ez nem az én szobám. Ez az a szoba volt, ahol Emánuel kísért a Császárnál tett látogatásom után.

Felálltam az ágyról és a tükörhöz mentem. Hosszú hajam volt, fekete. A szürke szemem megmaradt, de a magasságom drasztikusan megnőtt és a vállam is szélesebb lett. Ez aztán a testalkat! A lesújtó csak, hogy legalább 20 évet öregedtem. Viszont enyhítő körülmény, hogy ilyen hasfalam sem volt még.

Mellkasomon feszülő fekete trikó és immár erőtől duzzadó lábamra simuló fekete bőrnadrág. Lábamon ugyanolyan egyhangú fekete csizma, mely szára az egész vádlim magába foglalta. Mi ez a gyászinduló? Hátra néztem, az ágyon ott hevert a kardom. Felkaptam és szemügyre vettem. Az kard hüvelye fekete volt, szürke fogásán az ujjak helyei megvoltak, keresztvasa ezüstözött volt, ugyanakkor egyszerűen keresztezte a kardot, elválasztva a pengét a fogástól. Az egész kard olyan volt, mint egy fordított kereszt.

A kardot visszadobtam az ágyra, majd a szekrényhez mentem és kinyitottam. Na, öltözzünk át kényelmesbe… Egy feleakkora póló és farmer köszönt vissza a szekrényből, mint amekkora lettem. Szemembe lógó hajtincseimet egy sóhajtó fújással megigazítottam. Kivettem a nadrágot és a pólót, majd ledobtam a földre, a szekrény alján egy láda kacsingatott felém. Szimpla bordó színű faláda volt, kivettem és kinyitottam. Vajon mi nem volt benne?

Semmi értékes csak egy könyv, melynek bőrkötését aranyló betűk díszítették. Természetesen olyan írással, amit én még életemben nem láttam. Immár nem nagy meglepetésemre mégis el tudtam olvasni, viszont nagyobb meglepetésemre szolgált a tartalma: Sir Ulrik.

Kinyitottam. A könyvben megsárgult lapok foglalták magukba a bolygó történetét. A lelkek áramlását, a szörnyek megjelentét és az én megérkezésem.

Megadón becsuktam a könyvet.

Szóval ez a van és kész, mi? Beleszólás nincs. De… Felálltam és felkaptam a kardot. Jó bulinak nézünk elébe. Kaland, jövök!

 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2012-10-26 23:59 craz

craz képe

Nos:
Voltunk, voltak, voltam, volt, volt, volt, volt, volt, volt, volna, volt, voltam, volna, vagyok, vagyok, vagyok, volna, volna, volt, vagyok, van, voltak, voltak, van, volt, vagyok, voltam, voltam, volt, voltam, volt, vagyunk, vagyunk, vagy, volna, vagyok, vagyok, vagyunk, van, volt, vagyok, volt, volt, volt, volt, volt, vagy, volt, volt, van, volt, voltam, volt, volt, volt, voltam, van, volt, vagy, vagyok, volt, volt, volt, volt, voltak, volt, volt, volt, volt, van.
Ha jól számoltam hetven darab volt. Oké, ez így egyben tömény, de a novellában szétszórva se az igazi. Pláne, nagyon közel egymáshoz, pl.: Erdélyben voltunk, nyári vakációzni. Voltak ott ismerőseink. (Erdélyben voltunk nyári vakációzni az ismerőseinknél./Erdélyi ismerőseinknél voltunk nyári vakációzni./Erdélyi ismerőseinkhez mentünk nyári vakációra.(Amúgy mi az a nyári vakáció? Tudtommal a vakáció az maga a nyár(i időszak), nincs olyan, hogy téli, vagy tavaszi vakáció, max. szünet.) Vagy: Mivel ilyen jó állapotban volt kíváncsiságom már becsalogatott. Az ajtó nyekergett és mohával volt belepve. A pajta belülről irdatlan büdös volt. Hulla és ősrégi trágya keveredett a penészes szalmával. Néhány boksz volt a falak mellett. Ez itt öt mondat, négy létigével. Hidd el, meg lehet oldani másképpen is!
Ha sok volt van egy írásban, akkor az bizonyára kezdő írói hiba lesz. Kerüld a létigéket!
Mivel ez az első írásod itt a Karcolaton, ezért nem dobom vissza, hátha akad olyan idetévedő, aki bár még nem tudja, de hasonló gondokkal küzd.
Aztán egyszer csak odajött hozzám anyám a két poronttyal, akik ugyebár a vendéglátó család tagjai. Sose értettem, miért bízzák a gyerekeket egy idősebb gyerekre. Ugyanolyan gyerek vagyok, és mit kezdjek a másik kettővel, akiknek az ízlésük és a kedvük is teljesen eltér az enyémtől. – Aztán egyszer csak, ugyebár találtam benne más szóismétlést is. Nem mondom, hogy gyerekes hiba, de mégiscsak mondom, mert tényleg olyasmi, és persze eléggé nagyon meg tudja akasztani az olvasót az olvasásban.
A felnőttek leültek beszélgetni én meg egy farönkön ücsörögtem és elkalandoztam. – Azok a nyamvadt vesszők… Ebben hasonlítunk, mert néha még mindig előfordul, hogy én is máshová rakom, mint ahová kellene, vagy nem rakom oda akkor, amikor kellene. Erről vitáztam is egyszer egy hölgyismerősömmel, mert váltig azt hangoztatta, hogy rossz helyre akarom tenni azt a fránya vesszőt, pedig szerintem pont oda illett. De inkább nem offolom szét a saját hozzászólásomat.
Szinte csak úgy vonzott a természet. – Szerintem szinte tuti, hogy az a szinte nem kell oda, csakúgy, mint a csak úgy.
A madarak csicseregtek, a fény itt-ott áttörte a lombokat. – Kemény fény lehetett, viszont, ha inkább áttör a lombokon, máris szelídül.
Lényeg a lényeg, írj sokat, és egyre jobb leszel!
Nemrég olvastam vissza egy úgy tíz éves novellámat, amit még egy ghallai bárdversenyre írtam. Most már így – saját művészetem segítségével – jobban átérzem azt a jelenetet, amikor Arthurnak és Fordnak verset olvasnak fel egy böhöm, sárga űrhajóban.

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

p, 2012-11-09 17:01 Ordas

Ordas képe

Megjegyezném, hogy ezt 3 éve írtam.

p, 2012-11-09 18:06 Hematith

Hematith képe

szo, 2012-11-10 18:19 Ordas

Ordas képe

Bocs, hogy szóltam...

v, 2012-11-11 12:18 Hematith

Hematith képe

Nekem nem gond. Csak a novella megítélésének szempontjából édesmindegy, ma írtad-e vagy ötven éve. Újabb kérdéseket vet csupán fel: miért raktad akkor fel? Miért ilyen állapotban? Miért nem egy mostani novelládat? Már meg ne haragudj, de nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ezt x éve írtad, és gyanítom, a többi véleményező sem. Tessék melózni rajta, ha érdemesnek látod.

v, 2012-11-11 14:33 Blade

Blade képe

Ez esetben azt kell leírni, hogy "Az nem számít sokat, mikor írtad, mert így és úgy...", és nem azt, hogy "És?"

Szerintem ez elég nyilvánvaló.

v, 2012-11-11 15:21 Hematith

Hematith képe

Igaz. Mint ahogy az is, hogy a véleményekre nem egy "Megjegyezném, hogy ezt 3 éve írtam." reakció a leghelyénvalóbb. Ez is nyilvánvaló, gondolom. De semmi gond.

v, 2012-10-28 02:26 Hematith

Hematith képe

Hm.
Hát.
Megint rám fogják ragasztani, hogy belekötök a novella írójába. Ez akkor is nagyon zsenge.
Craz már emelt ki dolgokat a teljesség igénye nélkül, de az csak a jéghegy csúcsa.
Alapvetően olyan az egész, mintha a haveroknak mesélnéd, élőszóban. Ha ez volt a célod, oké, ha nem, akkor ajjaj. Nekem nem jön be a pongyola fogalmazás, kifejezetten ellenszenvessé tette a főszereplőt, de aki bírja, hajrá.
Egy-két dolog, ha nem bánod. Ha igen, akkor is:
" Már éreztem a belsőmben, hogy ennek nem lesz jó vége." - középiskolás koromban írtam versben hasonlót. Kitalálod, mire asszociált mindenki?
És folytatod:
"Mégis elég biztonságosnak tűnt. Hangot se adott" - így pláne:D Persze a sokszor elkövetett alanytévesztés. Értjük mi, mire gondolsz, de ez így nem jó.
"Már fél órája el voltam tűnve" - a macska meg a fára, ugye. Sürgősen irtsd ki magadból ezt a szerkezetet.
kifele, lefele, hátrafele - az efféléket (és nem e féléket) szintén. Amúgy ha csontokat találsz csak, akkor lehet, már nincs hullabűz, mit gondolsz?
krix-krax - krikszkraksz. Ha nem tudsz valamit, nézz utána. Manapság már gyerekjáték, és meghálálja magát.
pracliába - praclijába. Dettó.
Nagyon nem tudtam szólalni, ugyanis a szám meg se moccant. - ??
A szám, ím felszabadulá és löktem a rizsát a létráról, meg a zuttyról és a puffról. - a stílusodba végül is belefér, csak rettentő cikin hangzik. Amúgy felszabadula.
Nagy Uram! - Craz meg Craz Úr akkor, hm?
Az igeidők kavarásáról nem beszélek, gigászi feladat lenne kibogozni így kettő körül. Bólint, bólint, megint tapsol, elájultam. Ja, én is.
Nézd el nekem, hogy csak szemezgettem, és nem rendszereztem a hibákat. A lényeget remélem így is érted.
A történet, mit mondjak, nem a legeredetibb. Kb tizennégy évesen én is elképzeltem, hogy a kaland-játék-kockázat könyvekben tényleg én vagyok a főhős. Manapság már be kell valljam, keveslem. Nagyon.
Pozitívum talán, hogy csak azt nem írtad helyesen, amiről nem tudtad, hogyan kell leírni. Na meg persze a vesszők.
Azt javaslom, amit Craz (Úr). Olvass, olvass, még egy kicsit olvass, aztán írj! Ne elégedj meg ezzel a mostani... teljesítményeddel.

h, 2012-10-29 16:08 Sren

Sren képe

„Aztán egyszer csak odajött hozzám anyám két poronttyal…” – a mondat hátsó fertályát tegyük mikroszkóp alá, hidd el, hasznát veszed! Ez a „felsorolást követelő” szerkezet már majdnem vicces. Bebizonyítom Neked. Rejtő Jenő szokott ilyenekkel dobálózni, a zseni ösztönös érzékével hatványozva a nyelvtanban rejlő lehetőségeket. Az „Előretolt helyőrség” című regényében a következőt olvashatjuk: „… Galamb az egész bárpultot a verekedőkre dobta, majd utánahajította a kocsmárost a konyhakéssel, a csaposlegényt a tüzes piszkálóval és a főpincért a fiával...”
És nem ő az egyetlen, ezzel sokan játszanak, mert ez a szerkezet szinte csábít a bűnre. :D
Érted, ugye? Vigyázzunk a ki kivel van-dolgokkal. Anyu a kisdeddel, laktanya bakával, roma a pereputtyával, kupleráj az örömlánnyal, és így tovább… Régi Nagy Öregek és kortárs kedvencek zsenije, mellyel észreveszik és jegyzik is simán a társításban rejlő felsorolás lehetőségének komikumát, bizony nyomot hagyott sok évtized alatt az olvasók asszociációiban. Egyetlen – nem kellő körültekintéssel megfogalmazott – mondatod egészen kriminális asszociációt kelthet az olvasóban, és amit komolynak szántál, belőle osztályon felüli röhögőgörcsöt vált ki. Őt szidod, hogy miért ilyen topa? Az égre, az író TE vagy, a reakciót TE váltod ki! Légy tisztában ezzel mindig.
Kérlek, gondosan nézd át és jegyezd a többiek kommentjeit. Ne félj tőlük, nem harapnak. Segítő szándékkal mondták Neked azt, amit, mert látják, ha átesel az alapokon, lehet belőled valami.
Üdv, meg minden.:) Alap hibáid vannak, amiket könnyű kimarni a sebből. Gyenge vagy még, de ha tényleg akarod, menni fog.

http://www.youtube.com/watch?v=liWSvf25oEA

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2012-10-30 00:08 Smilezolika

Smilezolika képe

Ez egy mozgalmas, kábé követhető sztori lenne, ha nem lenne szinte teljesen szétcsúszva.
Nekem kicsit olyan érzésem van, mintha a Mad Maxet olvasná fel egy betépett tini a Doktor Szöszi 2-ből.

Nem tudom, valahogy összeszedettebbnek kellene lennie.

Ez például milyen mondat?

"Egy hatalmas terem tele emberkékkel, tolongtak meg minden." - Meg mi minden?

vagy

"De hogy még a dinó be is fékezzen és rükvercben megálljon melletted, az már mindjárt nem stimmel." - Tényleg nem stimmel. Viccesnek szántad, de inkább kellemetlenül feszengős poén.

Sok ilyet tudnék még idézni.

Lehet egy fantasy is laza, meg humoros de meg kell adni a módját. Ez a középiskolai szleng biztos, hogy nem jó ide.

Amúgy fantáziád van. A fogalmazáson van mit dolgozni.

p, 2012-11-02 00:32 paralel

paralel képe

Mondtak itt a Nagytudományú Urak/Hölgyek mindenféléket, amikben /természetesen / minimum 150 %-ig igazuk van.Csak azt nem mondta senki, ami engem igazán zavar, hogy némelyik mondatodnak se füle, se farka.Ehhez képest az, hogy van-e vessző, és jó helyen van-e, meg az, hogy hány "voltod" van, már nem is olyan nagy dolog.
Ritkán szoktam hsz-t írni, és olyankor is mindig hangsúlyozom, hogy nem mint ír/ogatni próbál/ó, hanem mint mezei olvasó nézem az írásokat.
De amikor ilyet látok: "Nehezen és fájdalmasan vettem a levegőt, míg végül az utolsó szuszogás végett eltűnt minden." kinyílik a zsebemben a képzeletbeli bicska.Másik szép darab:"És amikor a fejemet jobbra lendítettem, miközben egy hatalmas vörös óriás tartott felém, a szájában hatalmas, kilógó vaddisznószerű agyarakkal és, habár az egész szemgolyója sárga volt, mégis úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni, a hírtelen megnőtt fekete, immár hosszú hajam a vállamra lendült." Hát ezt elolvastam vagy háromszor, mire felfogtam, mit is akarsz írni.Sajnos, még lehetne folytatni a felsorolást.
Nekem valaki azt javasolta, olvassam fel hangosan, amit írtam, úgy jobban feltűnnek a hibák. Próbáld meg, hátha neked is segít!

 

Egyetlen mű sem lett jobb attól, hogy dicsérték, sem rosszabb, ha szidták.

Lukács György

v, 2012-11-11 12:01 A. G. Stone

A. G. Stone képe

Egész jó történet lenne, ha átgondolnád mit írsz. A mondatokat és a fogalmazást illetően egyetértek az előttem szólókkal. Sok helyütt fölösleges mondatok, információk vannak, néhol nem stimmel egy-egy szó. Szerintem gondolkodj rajta és írd át, hidd el, megéri. :)
A saját írói hangot nehéz megtalálni. Egy jó történet tömör. Ha kicsit átfogalmazod a mondatokat, rögtön eltűnnek a voltok és csak annyi marad, amennyi kell.

v, 2012-11-11 17:16 Indi

Indi képe

"Már fél órája el voltam tűnve." - eddig vitt a lendület az olvasásban.
Jó, hogy van fantáziád (ennek megítélésében az előttem szólók véleményére támaszkodom, a nyúlfarknyi részletből nem tudtam megbízhatóan leszűrni), az is jó, hogy mesélnél, de a fogalmazást még csiszolgasd. Mármint abban az esetben, ha érted vagy érzed, hogy mi a probléma a fenti mondattal ( és a többiek által kiemelt egyebekkel). Ha nem, akkor passz.

----------------------------------------------------------

"Nem vagyok sznob. Kérdezz meg bárkit. Úgy értem, bárkit, aki számít." (Simon Le Bon)

"Egy gödör ásását leszámítva kevés dolog van, amit rögtön legfelül lehet kezdeni" (Harry Lo