Az átjáró

I.
Másnaposan ébredt. Karikás szemei előtt összefolyt a szegényes berendezésű XXII. századi szállodai szoba képe. Jó pár percig eltartott, amíg bambán a borotválkozó-tükörbe bámulva összeszedegette a kóválygó agya különböző részeiben szétszóródott valóság-morzsákat. Mért van az, hogy tegnap, szokásos mértékletességét levetkőzve, ilyen mélyre süppedt az alkohol mocsarába? Ráadásul teljesen egyedül üríthette ki szép sorjában a padlón szanaszét gurungázó pálinkásüvegeket .
– Te ökör! – böffent fel belőle, az idevágó közmondást idézve .
Próbálta elhessegetni a szeme előtt ugráló lila és vörös karikákat, majd, miután rádöbbent ennek hiábavalóságára, legyintve még egy utolsót, leroskadt a sarokban álló kisszékre.
– Szedd össze magad, kisfiam! – hallotta az anyja hangját, és lassan kitisztuló tekintete a szemközti falon függő képre esett. Édesanyját ábrázolta halála előtt két évvel, még egészségesen, fiatalosan.
„Csak ez hiányzott, hogy még hallucináljak is! De, igazad van, Édes! Nem ártana kideríteni, mi is ez a nagy disznóól.” De akárhogy is erőlködött, semmire sem emlékezett a tegnapi napból, csak arra, hogy…
II.
...reggel frissen, fürgén kipattant az ágyból. Alaposan lezuhanyozott hideg vízben, megreggelizett, és vidáman indult a munkába.
Bejáró volt. Bár sokan nem vállalták az ezzel járó bonyodalmakat, és inkább a munkahelyük közelében béreltek szállást, nem voltak kevesen azok sem, akik hozzá hasonlóan nem szívesen mondtak volna le arról a helyről a tér-időben, ahová születtek.
Az egyre gyorsabban száguldó mozgójárdákon lavírozva hamarosan kiért a város szélére. Amióta az emberek rájöttek, hogy a téridőben történő utazást felhasználhatják egyszerű helyzetváltoztatásra is – az idő-koordináta változatlanul hagyása mellett – ez lehetővé tette a leggyorsabb személy-, és teherszállító eszköz, a lokvari megalkotását. Felépültek a nagy városfalak, a városokat összekötő út-, és vasúthálózatokat pedig felszedték, helyüket beszántották.
Ott állt a városfalnál, és kinézett a nyitott városkapun. Elnézte a hullámzó búzamezőket, a lapátjaikkal hadonászó szélmalmokat és a távoli domboldalon legelésző birkanyájat. Az egész olyan békés hangulatot árasztott, hogy egy pillanatig eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha kisétálna a kapun, átadná magát a perc varázsának, mit sem törődve a rá váró napi teendőkkel? Az egész azonban csak egy pillanatig tartott, s máris elenyészett.
Tőle balra egy hatalmas teherszállító lokvariba hordták már hosszú percek óta a ládákat és dobozokat, de még alig látszott egy kis halom a helyiség mélyén. Boltíves bejárata fölött világító ismeretlen városnév mutatta a célállomás nevét, melyet még a rakodás megkezdése előtt beleprogramoztak. Kissé távolabb ismerős városneveket látott a feliratokon a szomszédos városok neveivel, melyeket a kőbe véstek annak jeléül, hogy állandó, utólagos programozást nem igénylő, forgalmas célpontokról van szó.
A környező mezőkre vezető kaputól jobbra temparik sorakoztak, a téridő-utazás ugyanolyan eszközei, mint a lokvarik. Lényeges különbség volt azonban, hogy míg az előbbiekkel ugyanazon pillanatban jelenhettek meg egy másik helyszínen, utóbbiak segítségével az időben végezhettek ugrást, miközben a hely változatlan maradt. Ezek fölött is voltak kőbe vésett feliratok, mégpedig az eljövendő évszázadok, római számokkal kifejezve. Őneki abba a sorba kellett beállnia, amely fölött a „XXV” felirat szerepelt.
A sor egyenletesen, komótosan haladt – férfiak és nők vegyesen, mindannyian a XXII. századra oly jellemző, pasztellszínű, puha tapintású ruhákban, mely az egész testüket befedte, az arc és a kézfejek kivételével. A sor eleje a kapu jobboldalán tűnt el, a másik oldalán viszont egy másik sor igyekezett kifelé. De micsoda különbség! A kilépők a divat olyan arzenálját vonultatták fel, hogy csak az igazán neves divatszakértők tudták volna megállapítani, hogy ki, melyik századból érkezett. Voltak köztük ifjú hölgyek teljesen áttetsző, földig érő tüll-költeményekben, merev műanyagból készült, szkafander-szerű ruhát viselő marcona férfiak, öltönyös, kosztümös viseletek szép számmal.
Már éppen indult volna, hogy beálljon a sor végére, amikor meghallotta a szipogást. Egy riadt tekintetet vett észre, amint tanácstalanul nézelődik a városkapu egyik oszlopa mögül. Öt év körüli lányka lehetett. A nagy tömegtől megijedve, hüppögve indult el a virágos domboldal felé, s a férfi már csak a kis patak felett átívelő hidacskán érte utol.
– Eltévedtél? Na, ne sírj! Majd én segítek megkeresni a szüleidet…
III.
…ez az epizód aztán segített neki felidézni az egész, tegnapi, elbaltázott napot, kezdve ott, amikor először felidegelte magát a nem kifejezetten intelligens rendőr őrmester bugyuta kérdésein. Ő első ránézésre megállapította, hogy a kislány a huszonegyedik század első felének szülötte, de a „hivatalos közegnek” félórán át kellett keresztkérdésekkel bombáznia a szerencsétlent, mire sikerült erre rájönnie. Ezután következett annak a kiderítése, hogyan szakadhatott el a szüleitől, és hogy most vajon melyik században tartózkodhatnak. Ráadásul őt is az őrsön tartóztatták, amíg minden nem tisztázódik. Ekkor lett csak igazán ideges. Már most sem valószínű, hogy sikerül a munkahelyén kimagyarázkodnia, de ha még tovább tart ez a huzavona, úgy kirúgják, hogy a lába sem éri a földet.
– Figyusz, Jan! Idesüss! – szólt egy jóvágású tizedes az őrmesternek, az ajtón bekandikálva. – a kislány kártyája teljesen lemerült. A szüleinek erre figyelniük kellett volna, mielőtt otthonról elindultak.
– Én meg azt mondom, Pet, hogy a temparik bejáratánál is fel kellene állítani azokat az ellenőrző pontokat, amelyek a lokvariknál már olyan jól beváltak. Miért lenne jobb elveszni az időben, mint egy másik bolygóra pottyanni, ha lemerül a kártya?
– Ha szabadna valamit megjegyeznem, – kockáztatta meg Pol, elejét véve egy újabb, többórás tanakodásnak – ha meg méltóztatnának tekinteni, hogy mennyivel ment a számla mínuszba, az árfolyamok ismeretében semmiség napra pontosan kiszámítani, hogy hol lelhetik meg a kislány szüleit. Így jutottak végül arra a gondolatra, hogy egy speciális, egyedi programozású temparira szóló ideiglenes kártyát állítanak ki a kislánynak, és „előreszólnak” a majdani rendőri szerveknek, akik a XXX. század adott évének adott napján majd fogadják, és a szüleihez kísérik őt. Pol először őrültül dühbe gurult, mikor bejött az adminisztrátor kisasszony a hírrel, hogy valami hiba történt a kártya legyártásakor, és a másikra még várni kell. Szinte látta magát, amint hátra lévő életét rongyos koldusként tengeti valamelyik lezüllött század lakójaként. És akkor az őrmester, akit fiatalabb társa Jannak szólított, a megsemmisítő helyett, egy hanyagmozdulattal a kukába hajította a hibás kártyát, mintegy tüntetve vele, hogy milyen jól tud célozni. És ő akkor úgy intézte, hogy…
IV.
…felpattant a sámliról. Az előszobában kiforgatta kabátja összes zsebét, végül a nadrágzsebében lelt rá arra, amit keresett. Széles mosollyal szemlélte a kezében tartott két kártyát. A zöldet, az ütött-kopottat, lerakta a tükör előtti kis polcra, és teljes figyelmét a másik, a „hibás” kártyának szentelte. Bevonult vele kis házi laboratóriumába, és behelyezte az olcsó, kis ellenőrző műszerbe. Az egyenlegkijelző 50 ezer fényévet mutatott, s ez Polt szemmel láthatólag elégedettséggel töltötte el. Ezzel elutazhat akár a központi feketelyukig, meg vissza, vagy 25 évezredet ugorhat az időben, és még vissza is térhet utána. Ő azonban csak az állását akarta megtartani. Nem mintha különösebben szerette volna, de élni csak kellett valamiből. Egyszer már volt munkanélküli. Emlékezett a nyomorra, a reménytelenségre, és azt is megtapasztalta, hogy harmincöt fölött már nem igen kapkodnak a munkaadók az emberfiáért. A század, amelyben élt, szörnyen túlnépesedett, és ez az időszak a robotmunka világméretű fellendülésével is egybeesett. Száz évvel korábban, ha valaki nem vetette meg a piszkos, vagy veszélyes, kényelmetlenségekkel járó munkát, az könnyűszerrel elkerülhette az éhhalál rémét. Ilyenfajta munka mindenütt akadt akkoriban. Ma már ellenben kizárólag robotokkal végeztetik az ilyen munkát. Szerencsére voltak más évszázadok, csekély népességgel, robotok nélkül, vagy legalábbis kevesebb robottal a munkaerőpiacon.
Első gondolata az volt, hogy mielőbb felkeresi az első programozható temparit, s már rohant is volna, mikor megpillantotta a tükörben borostás, gyűrött ábrázatát. Na, nem! Ez így nem lesz jó! Különben is. Hova ez a nagy rohanás? Most már övé az IDŐ. Leszólt a portára, rendelt egy forró fürdőt, masszázzsal, és egy bőséges reggelit. Hamarosan belépett két robot, egyik az étel melegítésével foglalatoskodott, a másik a fürdővizet készítette elő, majd felállította a masszázsasztalt. Egy kellemesen telt óra múlva, üdén és vidáman indult a XXV. századba, felvenni a „tegnapi” munkanapját.
A város szélén kiválasztotta a legelhagyatottabb temparit. Szinte már teljesen befolyta a vadrózsa. Mintha „Csipkerózsika” feltámasztására készülődne, lézerpengéjével lemetszett pár gallyat, és megérintette a kapu nyitógombját. Eddig még csak olyan temparival utazott, ami egy másik század ugyanazon napjára tudta eljuttatni, s azok fotocellás ajtaja gyakorlatilag sosem csukódik be, ugyanis állandóan érkeznek vendégmunkások mindkét irányból, bérletkártyájukat a megfelelő leolvasó előtt elhúzva. Ez a helyzet most teljesen ismeretlen volt számára, de azért remélte, hogy elboldogul a „jármű” kezelésével, elvégre az iskolában alaposan kitanulmányozták, és tesztkörnyezetben be is gyakorolták a használatát.
A megfelelő helyre beillesztette a kártyát. Amint a kívánt idő-adatokat bebillentyűzte, szinte azonnal felvillant egy vörös figyelmeztető üzenet a következő szöveggel:
„Figyelem! Az alkalmazott tér-idő vektor képzetes összetevőjének hossza jelentősen meghaladja a biztonságosnak nevezhető értéket. Az utazás biztonságát a továbbiakban nem garantáljuk.”
Hát persze! Mi mást is várhatott volna? Hiszen jól tudta, hogy a kártya hibás, de vállalnia kell a kockázatot, ha meg akarja tartani az állását. Tökéletes kártya amúgy sem létezik, és fiatalabb korában többször is utazott „cinkelt” kártyával. A diákok hamar rájöttek, hogyan tölthetik fel „házi módszerekkel” bérleteiket, hogy az így felszabaduló zsebpénzt azután tartalmasabb dolgokra fordíthassák, mint például az űrdiszkóban való rongyrázás, vagy sétahajókázás valamelyik közeli aszteroidára, ahova, ugye, lokvarival eljutni lehetetlen lett volna, így a szülők, tanárok, de még a rendőrség látókörén is kívül esett. Ezek a patkolt kártyák is jelentős eltérést mutattak a komplex téridő belseje felé, mégsem hallott soha olyan esetről, hogy emiatt bármelyik társának baja esett volna.
Bár egy kicsit idegesítette, hogy a képzetes tengely irányában való eltérés egyenlegének nagy részét felemészthette, de az oda útra elégnek kellett lennie, visszafelé pedig már jöhet a bérletével. Erre persze majd csak két nap múlva kerülhet sor, nehogy véletlenül megzavarja magát a fentebb említett pálinkamennyiség elfogyasztása közben.
„Mégis folytatja az utazást?” – olvasta a monitoron, és a csábítóan villogó „NEM, MEGSZAKÍTOM” szöveg helyett a sarokban megbúvó „igen” szót érintette meg a mutatóujjával.
V.
Nem ájult el, de megszédült, és hamarosan nedves talaj ízét érezte a szájában. Fejét felemelve szétnézett. Mivel semmilyen emberi kéz alkotta építményt, vagy szerkezetet nem látott a közelben, azonnal tudta, hogy terve kudarcba fulladt. A rétre egy hatalmas felhő árnyéka telepedett, a távoli erdősávnak pedig csak fekete kontúrja látszott a sötétlila háttér előtt. Mennydörgés hangja tette kétségtelenné a közeledő vihar kitörésének elkerülhetetlenségét,de előbb még, mint egy utolsó, röpke, bátorító mosoly, előbújt a nap, és a mezőn élesen kirajzolódott a felhők pereme.
Zúgás támadt az erdő felől, és hamarosan apró, röpködő lények vették körül az ámuló férfit. Olyan gyorsan köröztek körülötte, hogy csak a szédítő kavargást látta anélkül, hogy bármilyen részletet megkülönböztethetett volna. Egyikük hirtelen kivált a tömegből, és leereszkedett Pol kitartott tenyerére. Arasznyinál alig nagyobb, szárnyas lény volt, hegyes fülekkel, és rendkívül kecses, arányos testtel. Hasonlított azokra az elfekre, melyeket mesekönyvekben látott még kiskorában. Szinte súlytalannak tűnt, amint szárnyaival egyensúlyozva nagy hévvel magyarázott valamit egy olyan nyelven, ami inkább hasonlított madárcsicsergésre, mint emberi beszédre. Mikor a kis elf látta, hogy nem boldogul az idegennel, ismét felröppent. Pár percig az volt Pol érzése, hogy egy mély kút fenekén áll, melynek falai a kis tündék kavargásából keletkezett, majd rés nyílt a falon, mintegy mutatva neki az utat, melyet követnie kell. Ebben az irányban most már elindulhatott és nyilván ez volt a kis lények szándéka is, akik továbbra sem tágítottak mellőle. Támolyogva elindult, majd egyre jobban szaporázta a lépteit, mivel a mennydörgést is egyre közelebbről hallotta. A távolban tornyokat látott, majd észrevette a városfalat is. Csak mikor az eső eleredt, akkor tűnt fel neki, hogy az elfek már egy ideje magára hagyták; bizonyára visszatértek az erdőbe még a vihar kitörése előtt.
A városfal nagyon magas volt, málladozó és komor, de kaput sehol sem látott rajta. Elindult a fal mentén, ám állandóan attól kellett tartania, hogy pont akkor válik el egy nagyobb kő a sok kiálló erkély, vagy ismeretlen feladatú kiszögelés valamelyikéről, amikor ő elhalad alatta. A város jó nagy kiterjedésű lehetett – neki legalább is az volt az érzése, hogy már többször is megkerülte, mire végül elérte annak (nyilvánvalóan egyetlen) kapuját.
Bár nem érezte magát túl jól a sötét kapualjban,a szakadó esőben nem sok kedvet érzett, hogy kilépjen a kis néptelen térre, amely a városkapun belül helyezkedett el. Mikor szeme valamelyest hozzászokott a félhomályhoz, észrevette, hogy nincs egyedül. A kapu túlsó szárnya mögött egy csacsi állt, hátán egy fiatalasszony, karjában kisded. Egy idősebb, szakállas férfi tartotta az istrángot, és időnként súgott valamit az idegesen topogó állat fülébe.
– Kérem szépen! Meg tudnák nekem mondani, hogy miféle város ez? – Pol a kérdést a férfihez intézte, de választ senkitől sem kapott. Még csak felé sem néztek. Lehet, hogy nem is látják őt, és a hangját sem képesek felfogni? Ennek kiderítésére elindult feléjük, s mellettük megállva, fennhangon megismételte a kérdését.
– Már csillapodik a vihar. Hamarosan továbbindulhatunk. – szólt a férfi, nyilvánvalóan nem az ő kérdésére válaszolva.
„Szóval se nem látnak, se nem hallanak” – morfondírozott a farkával csapkodó csacsi után poroszkálva. A téren egy pillanatra megállt gyönyörködni a festő vásznára kívánkozó szivárványban. Ekkor fura dolgot vett észre. Bár kívülről csak egy városkaput tudott felfedezni, a térről nézve vagy egy tucatnyi kapualjból tódult ki a legkülönbözőbb lények mesébe illő, tarka tömege. Egyik irányból egy csapat bányász törpe masírozott, csákányait a vállára vetve, amott pedig nagy riadalmat keltett egy küklopsz, akinek valamelyik ház kéményéből füst ment abba az egyetlen szemébe, és most vaksin tapogatott maga körül, miközben a lába alól alig győzött menekülni a sok kis emberke. Most egy vörös királyi hintó hajtott keresztül a tömegen, amely ujjongva szétvált és lelkesen kapkodta az ablakából röpködő pénzérméket. Ő is megpróbált elkapni egyet, hátha megtudja belőle, hova is került, de nem járt sikerrel. A földön heverő érméről leolvasta a király nevét, de az nem volt ismerős a számára. Hamarosan arra is fény derült, hogy nem a vörös király az egyetlen uralkodó ebben a városban, mert nem sokkal később, az ellenkező irányból fekete királyi hintó ért a térre, sárkányon lovagoló fekete lovagok kíséretében. Most azonban a pénzdobálás elmaradt; az ijedt tömeg inkább arra vigyázott, hogy minél kevesebbet kapjon a bőven hulló korbácsütésekből, amelyek a menetet kísérték. A szakállas férfi sietősen a legközelebbi kapu felé vezette csacsiját. Pol még sokáig követte őket a tekintetével, amint a sötét kapualjon áthaladva újra kijutottak a fényre, s komótosan megindultak a láthatáron felködlő tengerpart irányába. Szinte hallotta a tenger hívogató morajlását, de mégsem ment utánuk. Előbb ki kell derítenie, hogyan jut haza. Amint hátrafordult, csodálkozva látta, hogy közben a tér kiürült. Odasétált a középen álló, csobogó szökőkúthoz, leült a peremére, s a víz sustorgását figyelve tűnődni kezdett. Nem tudott másra gondolni, mint hogy a hibás kártya miatt kikerült a hétköznapok közönséges, négy-dimenziós tér-idejéből, s az eddig csak babonás vénasszonyok, vagy élénk fantáziával megáldott kamaszok által emlegetett magasabb dimenziók egyke szippantotta magába. De az sincs kizárva, hogy most kómában fekszik egy XXII. századi kórház alagsorában, s agya összefüggéstelen fantáziaképek segítségével ringatja a létezés illúziójába. Utóbbi esetben még magához térhet, de ha mégis az előbbi feltevése az igaz, neki magának kell megkeresnie az „átjárót”, amit elalvás előtt suttogva emlegetnek a nagyobbacska gyerekek, s a rémálmok elkerülése érdekében zöldre festett, végükre állított partvisok keresztbefektetésével próbálnak eltorlaszolni a rosszalvó öregek. Az átjáró – most már ő is tapasztalta – tényleg létezik, különben nem lenne itt. De hogyan juthat rajta vissza? Ez már fogas kérdés.
VI.
Napok óta kóborolt étlen-szomjan. Mikor senki nem látta, megpróbált elemelni egy kalácsot, de rémülten vette tudomásul, hogy nem képes megérinteni, megemelni a tárgyakat. Hall és lát, de környezetével ez az egyetlen érintkezési pontja, és ez is egyirányú. Így kell hát elpusztulnia táplálék nélkül, mint egy dimenziók közé szorult szerencsétlen Tantalosznak. Végső elkeseredésében elhatározta, hogy felkeresi a vén méregkeverőt, aki öles cégtáblájával, ami egy koporsó köré tekeredő kígyót ábrázolt, már régen felkeltette a kíváncsiságát. Ha mérget nem is ihat, hátha a mérges gőzök majd megteszik a magukét.
– Gyere, no! Miért tétovázol? Nyugodtan idejöhetsz, nem kell félned!
A lépcsők alján, a félhomályban tevékenykedő kobold még csak fel sem nézett a munkájából, miközben e szavakkal szólongatta.
– Te látsz engem? – csodálkozott Pol, de azután eszébe jutott, hogy a kis elfek is látták, tehát nem is olyan különös a dolog.
– Nem, de érzem a jelenléted, vándor. Melyik századból pottyantál ide?
– A XXII-ből. Te tudsz a mi világunkról?
– Azt hiszed te vagy az egyetlen, akit idesodort a rossz csillagzata?
– Hogy lehet az, hogy még senkiről sem hallottam, aki ideát járt? Talán egyiküknek sem sikerült visszatérnie?
– Azt nem hinném. Szerintem inkább a felejtés-átok miatt.
– Ki átkozta meg őket?
– Az, aki segített nekik visszajutni.
– Meg tudnád mondani, hogy merre találom őt?
– Hiszen éppen vele beszélsz. Valahogy mindig megtalálnak. Talán, mert megérzem a jelenlétüket.
– És engem is vissza tudnál juttatni?
– Csak oda, és abba a korba, ahonnan érkeztél.
– Mindegy. Itt mindenképpen éhen halok, ott meg majd csak találok valami munkát. Van is egy ötletem: megírom a kalandjaimat!
– Ugye, nem erre a mostanira gondolsz? Ezt ugyanis úgy el fogod felejteni, mintha sose jártál volna errefelé.
– És, ha mondjuk, elfelejtenéd rám olvasni azt a felejtés-átkot? Meghálálnám. Te lennél a történetem egyik főhőse.
– Látom, nem érted. Semmiféle átkot nem szándékozok rád kimondani. Egyszerűen ez a szer egyik mellékhatása. A szeré, ami hazajuttat. Elég, ha belélegzed a gőzeit, és már otthon is vagy.
– Nincs más módja, hogy visszajussak a világomba?
– Tulajdonképpen van még egy lehetőség. Az egyik kapu a ti világotokba vezet. Ne örülj! Nem az, amelyiken érkeztél. Az Tündeföld kapuja. Sajnos ebben én sem tudok segíteni, mert minden nap másik kapu az. De ha megfigyeled azokat, akik érkeznek, vagy távoznak rajta keresztül, esetleg sikerül rájönnöd, melyik a te kapud. A kort és a helyet persze nem te választod meg.
– Mivel tudom meghálálni a segítségedet?
– Semmivel. Vagy tudod, mit? Ha mégis megírnád a történeted, a nevemet ne említsd!
– Hiszen, azt sem tudom, hogy hívnak!
– Olyan udvariatlan lettem volna, hogy be sem mutatkoztam? – kérdezte a kobold, és megmondta a nevét. Mikor később Pol mindezt papírra vetette, tiszteletben tartotta a kis kobold kívánságát.
VII.
Már tudta, hogy olyan korba fog kerülni, amikor még nem ismerték az időutazást, de úgy érezte, hogy nincs más választása, ha ezt a kalandját nem akarja elfelejteni. Most áldotta csak a jó szerencsét, hogy olyan iskolába járatták a szülei, ahol fontosnak tartották a régi korok és kihalt nyelvek tanulmányozását, amilyen a Római Birodalom, és latinul is elég jól elboldogult.
Elindult hát megkeresni a kaput, amely saját világába visszavezeti. Nem kellett mást tennie, mint követni egy csacsi patájának nyomait, és hamarosan megcsapta fülét a Földközi-tenger távoli morajlása.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2019-09-17 14:26 Blade

Blade képe

Ez nagy falat, akinek van 20 perce, olvasgasson...