Nincs más kiút

Naplemente. A királynő az erkélyen üldögélt a születendő gyermekével a hasában. Minden nap megnézte a naplementét, ilyenkor gyönyörűnek találta a várost, ahogy a nap enyhén halvány rózsaszínre és narancssárgára festtette a várost. Szeretett az erkélyen ülni, itt minden gondját képes volt elfelejteni.
A nap elkezdett leereszkedni. Felállt és kinézet az oszlopok között. Remek kilátás nyílt innen a városra.
Bengara városát kőfal ölelte körül, amin íjászok strázsáltak. Feladatuk minden ellenséges szándékkal érkező személy vagy hadsereg azonnali megtámadása. Továbbá igazoltatni a városba belépni kívánókat.
Ha valakiről úgy vélték, hogy beléphet a városba, először egy hosszú macskaköves utat pillantott meg, amely egyenesen a város terére vezetett, Janta terére. Janta a város legeredményesebb hadvezére volt, sok sikeres hadjárat köthető a nevéhez. Az útról több mellékút nyílt.
Ha a jobb irányba indult el az ember, akkor a város keleti részére jutott el, ha balra, akkor a nyugati részébe. Mindkét feléről elmondható, hogy a házak szorosan álltak egymás mellett, ezért rengeteg sikátor és szűk utca volt Bengaraban. Mivel ez volt a legnagyobb város Kentaraban. – A történet Samforble világában játszódik, amely keleti részének neve Kentara. Midőn ez volt a leghatalmasabb város Kentaraban, ezért rengeteg kovácsműhely és szabó műhely volt található ott.
A keleti részről lehetett eljutni a kikötőbe, amiit csak hadjáratok során használtak, ha a víz felől szerették volna megtámadni ellenségüket. Az északi részen a katonák kiképző része helyezkedett el, szinte elfoglalta a teljes északi részt.
A közepén egy kerítéssel elkerített rész állt, ahol a katonák gyakorolhatták a kardforgatást. Mellette egy közös étkező helyiség és a barakkok álltak. A házak fehér vagy világos barna színűre voltak festve. Minél közelebb volt egy ház a királyi palotához, annál nagyobb és szebb volt. A legtöbben a város zászlaja volt látható. Ezüst oroszlán bordó alapon.
Az utcákon őrök járőröztek, akik páncélt viseltek, kezükben alabárdot hordtak, oldalukon egykezes kard lógott. Feladatuk a rendbetartatása volt. A városban nem voltak szegények, mindenki talált magának megfelelő munkát, nagyrészük földműveléssel foglalkozott.
A tér közepén egy márványból készült emelvény állt, amin a városalapító szobrai voltak láthatóak. Balról jobbra: Mason, Tesar, Seppa és Krojac.
A királyi palota is itt helyezkedett el. Ez volt a város legnagyobb épülete. Egy hatalmas vaskapun keresztül lehetett bemenni, aminek két oldalán őrök álltak. A palota nagyon díszes volt. Az ablakok színesek voltak, a város egy-egy történelmi eseményei voltak láthatóak rajtuk. Ahogy Krojac elüldözi a várost fenyegető, több mint háromszáz fős farkas falkát vagy, ahogy Mason leteszi a palota első tégláját.
A város valóban nagy volt, minden értelemben, innen is származik az elnevezés. Bengara, azaz a legnagyobb.
A királynő élvezte a nap melegét, miközben a várost nézte fentről. Hirtelen eső felhők kezdtek el gyülekezni az égen. Az emberek nagy része visszahúzódott saját házába a vihar ellen. Erősen fújt a szél és az szemerkélni kezdett, majd úgy hullott, mintha dézsából öntenék.
Szomorú lett, remélte, hogy még egyszer élvezni tudja Kentara napsugarait, mielőtt el kell hagynia a várost. Messze nyugatra kell mennie, hogy biztonságban legyen a király testvérétől Stromsluktól. Célja a trón megszerzése minden áron.
Már kölyök korában is a trónra fájt a foga. Azonban mivel ő volt a kisebbik testvér esélye se volt, hogy uralkodó legyen. Apja sosem kedvelte őt, mivel csak, a hatalmat látta az uralkodásban. Nem értette az igazi lényegét, hogy egyensúlyt kell teremteni a népnek és értük, nem ellenük kell kormányoznia egy királynak. Míg idősebbik fiát, Fentat Kentaraban tanítatta, addig Stromslukott délre küldte, hogy képezzenek belőle valamilyen szakembert.
Mind a ketten felcseperedtek, Fentaból olyan herceg lett, amilyet apja Frenra mindig is akart. Fiatalabbik fiáról nem sokat tudott.
Hat éves korában küldte el, azóta nem tért vissza annyira gyűlölte őt, amiért elküldte a szülő földjéről. Fenta sajnálta testvérét, de hiába próbálta rávenni apját, hogy ne tegye, ne küldje el, nem hallgatott rá. Édes anyjuk Tenra napokig sírt miután Stromsluk elment. Annyira megviselte, hogy csak évente kétszer látogathatja meg fiát, mivel uralkodónői kötelességei miatt nem tudta többször, hogy egy nap öngyilkos lett. Frenraval közös szobájukban felakasztotta magát. Attól a naptól kezdve Frenra is gyűlölte Stromslukott, őt okolta azért, hogy felesége megölte magát. Soha se rendezték egymás között ezt az ügyet.
A király hatvan évesen halt meg egy vadász balesetben, ahol egy vadkan felöklelte. Sokan úgy gondolták, hogy összeesküvés áldozata lett, mert az erdőnek, annak a területére nem jellemző a vadkan.
Fenta apjuk halála után próbálta felvenni a kapcsolatot öccsével, de egyetlen levelére se válaszolt. Mikor délre ment, hogy személyesen próbáljon beszélni vele, a helyiek szerint már nem is élt ott. Azt mondták régen elköltözött délebbre. Apjuk halála után király lett, tisztában volt vele, hogy nem járhatja be Samforble teljes déli részét, amíg meg nem találja őt. Így hát visszament Kantaraba, feleségül vett egy nagyon gyönyörű lányt, Lifat és lett három gyerekük, a negyedik éppen születőben volt.

Ezt a történetet elevenítette fel, miközben az erkélyen állt. Fenta rengetegszer mesélte el neki ezt a történetet, mély nyomott hagyott benne, hogy sose volt alkalma öccsével szorosabb kapcsolatot kiépítenie. Lifa sajnálta férjét.
Hirtelen lábak zaját hallotta, ahogy koppanva jönnek a márvány padlón. Három gyermeke jött ki hozzá: Porjen, a legidősebb, a trón örököse. Két lánya: Nita, a középső gyereke, aki onnan kapta a nevét, hogy már babaként is gyönyörű volt. Nita jelentése szép. Legkisebb gyerekét Litennek hívták, jelentése kicsi. Mindig is alacsonyabb volt az átlagnál. Mosolyogva közeledtek anyjukhoz, aki visszamosolygott rájuk. Mikor odaértek, mind a hárman a nyakába borultak.
- Nem jössz vacsorázni anya? – Kérdezte Liten. – Csak rád várunk. Apa elküldött minket, hogy keressünk meg.
- Mindjárt megyek, csak gondoltam kijövök egy kicsit élvezni a napfényt, mielőtt örökre itt hagynánk Kentarat. – Halványan lefelé görbült Lifa szája mire a mondat végére ért, de amilyen gyorsan legörbült, olyan gyorsan mosolygott újra.
- Nekem a barátaim fognak hiányozni, szerettem velük a tanítómesterek orra alá borsot törni. – Mondta Nita. – Nehéz lesz új barátokat találni.
- Biztos vagyok benne, hogy találtok új barátokat Netlaban. – Mondta nyugtatóan az anyjuk.
Netla a nyugati rész neve, jelentése ismeretlen. Elnevezését onnan kapta, hogy Samforble többi részéről az emberek nem mertek a világnak erre a részére menni. Köztudott volt ugyanis, hogy varázslat uralkodik azon a földrészen. Úgy tartották, hogy onnan származnak a boszorkányok, és hogy minden mágikus lény onnan szökött át más területekre.
Keleten féltek a mágiától, nem értették, hogy mi lehet az, így próbáltak olyan távol maradni tőle, amennyire csak tudtak. Azonban ez nehéz volt, mikor az otthonod egyben a sárkányok otthona is.
- Minden rendben Porjen? – Kérdezte aggódva Lifa. – Olyan szótlan vagy. Van valami baj?
- Hagyjad, úgy se mondja el, egész reggel óta ezzel nyúzzuk, de nem hajlandó elárulni mi baja. – Válaszolta Liten. - Nagyon szerette bátyját, mikor kisgyerek volt sokat játszott vele, így nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttük. Mindig megérezte, ha valami nem volt rendben Porjennel, ő pedig mindig elárulta mi bántja. Most azonban valamiért mélyen hallgatott.
- Gyerünk Por ki vele. – Unszolta Nita. – Ne játszd a kifürkészhetetlen gondolkodót! – Tette hozzá nevetve.
Porjen úgy döntött elárulja mi bántja.
- Ez az utolsó napunk együtt. Egy hónapja már, hogy apa közölte, hogy el kell hagynunk Kantarat. Azt hittem könnyebb lesz mindent hátra hagyni, ha van időm a búcsúzkodásra, de tévedtem.
Mind a hárman őt nézték. Ők is így éreztek. Nehéz volt elfogadni, hogy mindent, amit ismernek, és szeretnek, hátra kell hagyniuk.

Egy hónappal ezelőtt Fenta éppen egy hadi bemutatóról tartott vissza, amikor kémei közül az egyik elé állt és azt mondta neki, hogy Stromsluk visszatért és a trónt követeli.
- Királyom! – Ordított a kém Fenta után, hogy felkeltse a figyelmét. – Királyom visszatértek kémeid a déli határ részről. Stromslukot látták mozogni egy hatalmas hadseregnek az élén. Elpusztítottak mindent, ami az útjukba került. Az összes falvat felégették, néhány embert kiválasztottak a parasztok közül, és azt az utasítást kapták, hogy menjenek a királyhoz, és mondják meg neki, hogy Kantara igazi királya visszatért és elpusztít mindent, ha nem koronázzák meg őt és ölnek meg téged uram.
Fenta tudta, hogy testvére fenyegetését nem lehet figyelmen kívül hagyni. Bár nem volt lehetősége megkeresni hová is tűnt testvére, azonban hallott róla történeteket, melyek szerint a déli nép egyik hadvezére lett és hogy nagyon kegyetlen.
Aznap vacsora végén mikor már mindenki ment volna aludni közölte a családjával, hogy el kell hagyniuk a földet és Netlaba kell menniük, mert itt nincsenek biztonságban.
- Még mielőtt elmennétek lefeküdni, valami fontosat kell mondanom nektek. – Szólt utánuk Fenta.
Ők visszafordultak és kérdően néztek rá.
- Régóta féltem, hogy egyszer eljön ez a nap. Stromsluk visszatért és egyetlen célja, hogy megöljön engem és megszerezze a trónt. Nem tudnám elviselni, ha valami bántódásotok esne, ezért Netlaba küldelek benneteket, ott biztonságban lesztek. – Befejezte és tagadást nem tűrően nézett rájuk.
Hirtelen nem tudták mit mondjanak, nem ismerték nagybátyjukat, annyit azonban mesélt nekik az apjuk, hogy rossz a kapcsolat közöttük és célja a hatalom megszerzése.
Lefekvéskor anyjukkal beszélgettek a szobájukban, és megkérdezték, hogy igaz-e amit apjuk mond.
- Mama! Tényleg igaz, amit a papa mond? Hogy el kell, hagynunk Kentarat. – Kérdezte Liten.
- Attól tartok igen. – Gondterhelt volt Lifa hangja. – Apátok testvérét nem fogja meghatni, hogy ti a családja vagytok. Titeket is meg fog ölni, ha ezzel ráveheti apátokat, hogy adja át neki a koronát.
- De ott mindenféle lények élnek, akik elevenen felfalnak minket, Tonkra sokat mesélt róluk. – Fenta egyik személyi testőre, aki saját gyerekeiként szereti őket.
- Csak azért mondta, hogy szórakoztasson benneteket, nem fog semmi sem bántani titeket. Ez mind csak mese, amit hallottatok. Gyerekeknek mondják őket, hogy jól viselkedjenek.
- Mi a helyzet a Markólábbal? – Kérdezte Nita. – Rengeteg történetet hallottam róla, félig sas, félig pedig farkas. Azt mondják hajdan emberek voltak, akik boszorkányokat rontottak meg. Míg végül egy napon a boszorkányok leghatalmasabbika Strega bosszúból átváltoztatta őket. Azóta csak éjszaka tudnak előjönni, mert bántja őket a napfény és megeszik még saját társaikat is.
- Nem léteznek ilyen lények. Vita lezárva. – Tette hozzá nyomatékosan Lifa. – Én sem örülök, hogy el kell mennünk, de a biztonságotok a legfontosabb.
- De igen léteznek. Ha nálunk vannak sárkányok, ott miért ne lehetnének Markólábúak?
- Hagyd abba Nita rosszat fogok álmodni. – Mondta Liten félős hangon.
- Ne aggódj, amíg itt vagyok, nem engedem, hogy bármi bántson téged. – Tette hozzá Porjen.
Aznap este Neovo azt álmodta, hogy egy farkas testű ember kergeti őt. Az éjszaka közepén az ő sikolyára keltek fel.
- Mi történt? – Kérdezte Fenta.
- Azt álmodtam, hogy üldöz egy Markólábú. – Zihálta.
- Látod mit tettél Nita? Miért kell mindig okoskodnod. – Teremtette le anya.
- Nem én tehetek róla, hogy olyan gyáva, mint egy nyúl. – A másik oldalára fordult, ezzel jelezte, hogy nem kívánja folytatni a beszélgetést.
- Nem léteznek Markólábúak. – Nyugtatgatta apja. – Nagyapád engem is gyakran ijesztgetett hasonló rém mesékkel, semmi igazság alapjuk nincs. Aludj szépen, amíg a palotán belül vagy nem eshet bántódásod.

Jól emlékeztek erre a napra.
- Mintha csak tegnap lett volna, hogy a papa bejelentette el kell mennünk. – Mondta Liten
Mindenki bólintott.
- Nagyon féltem, hogy tényleg léteznek ott varázslatos lények. – Folytatta. – Másnap beszéltem Tonkraval és azt mondta, hogy vannak ott jó lények is például boszorkányok, akiktől félnek a Markólábúak. – Fejezte be derűsen.
- Hányszor mondjam még, hogy nem létezik semmilyen mitikus lény! – Lifa enyhén mérges lett, miután legkisebbik lányának a mánia lett, hogy mindenféle lényt talál ki, ami Samforble nyugati részén él. – Mikor oda érünk, meg fogod látni, hogy Netla semmiben sem különbözik Kentaratól.
- Nem lehetne, hogy valami másról beszélgetünk? Egy hete mást se hallok csak Liten ostoba történeteit mindenfajta hülye lényről, torkig vagyok már vele! – Szólt közbe Nita.
– Inkább arról beszélgessünk, hogy mi lesz a születendő kisöcsém neve. Szerintem legyen Topra. – Topra azt jelenti váratlan.
Egy nap a kertben ültek és epret ettek, mikor jött az anyjuk és bejelentette, hogy lesz egy kis testvérük. Köpni, nyelni nem tudtak a meglepetéstől, de nagyon örültek a hírnek.
- Honnan veszed, hogy fiú lesz? – Kérdezte Liten érdeklődően. – Szerintem lány lesz, több fiúra úgy sincs szükség, már itt van Porjen, úgy is ő a trónörökös.
- Dehogy kell még egy lány, éppen elég vagy te nekem. Nem akarok még egy ilyen kis húgot, mint te. Elég téged hallgatni, ahogy állandóan nyafogsz. Jaj, ne menjünk Netlaba ott szörnyek vannak! – Mondta Liten vékony hangján.
- Olyan szemét vagy! - Közben könnyeit törölgette. Megpróbálta megütni nővérét, ami sikerült is. Fájdalmába sikított egyet.
- Ezt visszakapod te alattomos féreg! – Bele rúgott húga jobb lábszárába. Fájdalmas hangon felordított és elkezdték egymás haját tépni. Anyjuk próbálta szét választani őket, amikor hirtelen kijött Fenta.
Száznyolcvan centiméter magas volt, félhosszú barna hajjal, kék szemekkel, amelyek az óceánra emlékeztettek, orra kicsi volt, vékony testalkatú volt, de izmos. Oldalán kard lógott.
Rögtön látta, hogy két lánya megint verekszik. Mostanában egyre többször. Nem tudta miért utálják egymást. Attól félt, hogy ugyanúgy járnak, mint ő meg Stromsluk. Gyorsan szétválasztotta őket.
- Már megint min vesztetek össze?
- Liten megütött engem.
- Igen, mert azt mondtad, hogy nyafogós vagyok. – Megpróbálták újra megütni egymást, azonban apjuk résen volt és gyorsan elhúzta a két lányt egymástól.
- Nem bírjátok ki tíz percig anélkül, hogy veszekednétek? – Kérdezte indulatosan. – Gondoltam kijövök megnézni titeket, hogy miért nem jöttök enni. Erre ez fogad. Miért nem tudtok megbékélni egymással?
Ahogy kimondta az utolsó szót, a paddal szemközti ajtó kirobbant a helyéről, Tonkra sietett feléjük. Szaporán vette a levegőt, valószínűleg egészen lentről futott idáig. Félelem ült az arcán.
- Királyom! Stromsluk figyelmeztetés nélkül áttörte a városfalat, hadseregével bejutott a városba. Az embereid már harcolnak a katonái ellen, de szükségük van a vezérükre!
Harci kiáltások hallatszódtak fel: - Gyertek! Itt fel tudjuk tartóztatni őket! – Az egész város remegett a becsapódott kődaraboktól, amiket az ellenség lőtt katapultokból.
Rettegés jelent meg Fenta arcán. Stromsluk egy héttel korábban jött, mint ahogy arra számított. Tudta gyorsan kell cselekednie különben ez volt az utolsó alkalom, hogy látja a családját.
- Tonkra kísérd őket a hajóhoz, mond meg a kapitánynak, hogy Gwejnakhlar felé menjen, az ottani embereknek nem lesz feltűnő egy Kentarai hajó. Már régóta nem foglalkoznak semmivel, mióta meghalt az utolsó királyuk.
Megölelte feleségét, két lányát, mind a hármuknak egy csókot adott a homlokára, majd Porjen elé lépett.
- Nagyon vigyázz rájuk! – Kezébe adta az övén lógó kardot. – Apáról fiúra száll a családban, amíg egy Fimra házából való viseli, addig nem eshet bántódása a családnak.
Annyi mindent mondott volna még, hogy mennyire sajnálja ezt az egészet, de inkább csak megölelte és homlokon csókolta. Ekkor hirtelen egy hatalmas kődarab csapódott bele az erkély túlsó végébe, összezúzva azt. Az erkély annyira meggyengült, hogy elkezdett leszakadni a vár oldaláról. Gyorsan befutottak a mellettük lévő ajtón a várba. Pont időben, abban a másodpercben, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, az erkély hatalmas hanggal az utcára zuhant agyon nyomva mindenkit, aki alatta állt.
- Betörtek a palotába! - Hallatszott a cselédek hangja. Két ember kezdett el feléjük futni. Láncing volt rajtuk, amelyen fekete köntös viseltek, rajta egy körrel és abban egy pluszjellel. Tonkra egy kardot dobott Fentának és elkezdtek futni a két katona felé. Fenta gyorsabb volt, ő ért oda előbb. A folyosó viszonylag tágas volt, így elég helye volt mozogni.
A fekete ruhás jobbról vágott egyet. Védte, majd egy baloldali vágással véget vetet ellenfele életének. Tonkrának nehezebb dolga volt, ellenfele értett a kardforgatáshoz. Hárított és hátrált, míg végül egy felülről érkező csapását levédett, majd kihasználva, hogy ellensége kénytelen volt egy helyben állni, hátralökte aztán gyorsan hasba szúrta. Azonnal összerogyott és többé nem kelt fel.
Fentanak megérkeztek az emberei. Egy tízfős csapat jött fel a lépcsőről a folyosóra.
Látták a két halottat, majd a király felé fordultak. Várták, hogy mi az utasítása.
- Öten Tonkrával mentek és segítetek a Janta téren harcolóknak! Ha ott sikerül megakasztanunk őket, akkor van esélyünk arra, hogy időt nyerjünk, amíg ti elmenekültök. – A gyerekekre nézett. – Elterelhetjük a figyelmüket, amíg ti elmenekültök.
Hirtelen zajt hallottak a lépcsőről, mindenki kivonta a fegyverét, bevárták az ellenséget.
Meglepetésükre azonban más történ, mint amire számítottak. Egy női alak tűnt fel. Sötétzöld nadrág és ing volt rajta, könnyedén bele tudott olvadni az erdő környezetébe. A vászon igen, valamiféle bőrből készült, testre simuló kabátot viselt. Barna színű alkarvédő volt rajta. Csuklyája is zöld színű volt. Oldalán kard lógott, az alkarvédők egy fura szerkezetet rejtettek. Olyan volt, mint két tartó szerkezet, amibe pont belefértek a nő késtartójában lévő kések. Valószínűleg valamilyen kilövő szerkezet lehetett.
Senki sem tudta ki ő, de valahogy érezték, hogy segíteni van itt.
Tonkra szólalt meg.
- Ő itt Amare. A Kentarai assassinok rendjéből. Apád Frenra jó viszonyt ápolt az orgyilkosokkal. Mikor észrevettük Stromslukot, azonnal küldtem hozzájuk egy követet, hogy bérelje fel valamelyiküket, aki elkíséri a családodat Netlaba.
- Hallottam erről a rendről, azonban nem sokat tudok róla. Nem tudom megbízhatok-e benned?
Ekkor megszólalt a nő.
- Frenra király neve ismert az assassinok körében. Régebben gyakran harcoltunk az oldalán. Elkísérem a családodat Netlaba, ha ezzel a fiát segítem. Meghajolt Fenta előtt.
- Nem akarom félbe szakítani a báj csevejt de már így is sok időt vesztettünk! – Szólt közbe Lifa. – Ha ez a nő valóban azért van itt, hogy segítsen én vállalom a kockázatot.
Fenta még viaskodott magában, de aztán beadta a derekát. Amare felé fordult.
- Vidd őket a hajóhoz! Mond, hogy menjetek Gwejnakhlar felé!
A nő bólintott, hogy értette.
Az egész csapat lerohant a lépcsőn. A vár összes szintjére ellehetett jutni ezen a lépcsőn, azonban ők teljesen lementek rajta, egészen a tágas trónteremig. A lépcső egy eldugott fa ajtóból nyílt a trón mögött. Már javában zajlott a csata, mire sikerült leérniük.
Az aranyból készült, rubint berakásokkal díszített két trónszék a földön hevert, kettétörve. A két trón egy márványból készült emelvényen állt, amire a túloldalán lévő lépcsőről lehetett feljutni. Megkerülték az emelvényt. Bengara és Stormsluk katonái egymás ellen küzdöttek. A hatalmas vasból készült kapu helyén légüres térvolt. A bejárati fal jobb szakasza teljesen leomlott, amelyen keresztül özönlöttek be a katonák.
Mit csináljunk? – Kérdezte Lifa. – Sose jutunk át rajtuk élve.
Fenta tudta, hogy apja építetett egy menekülő járatot, arra az esetre, ha véletlenül beszorítanák őket a palotába.
- Kövessetek. – Elindult a kapunak, annak az oldala felé, amelyik még egyben volt. Közben tíz ember rontott rájuk.
- Majd én elintézem őket. – Mondta Tonkra. Az embereivel feltartotta őket.
Fenta gyorsan a falhoz lépett és levágott annyit a függönyből, hogy látni lehessen a kis fa ajtót. Gyorsan beterelte a családját, feleségét utoljára, előtte ment Amare.
- Várj! – Megragadta Lifa csuklóját. - Két balkanyar, majd egy tágas barlangba értek, azon menjetek végig, majd forduljatok jobbra. A kikötőben fogtok feljönni. - Megcsókolta feleségét és gyorsan belökte az ajtón. Amilyen halkan csak tudta becsukta maga mögött az ajtót, nehogy észrevegyék őket és visszafutott, hogy segítsen Tonkranak.

Kattant a zár. Lifa ott állt egyedül a sötétben. Egy lépcső vezetett lefele az alagútba. Mikor leért látta, hogy előrébb a többiek már meggyújtottak egy fáklyát. Elindult a fény irányába. Egy kereszteződésnél álltak az egyik út balra, a másik jobbra vezetett.
- Balra. – Szelíden meglökte Porjent abba az irányba.
Porjen ment elől kezében a fáklyával, mögötte Lifa, Amare, Liten, a legvégén pedig Nita. Tíz percig sétáltak.
Nem volt sok mindent látni, semmi nem volt szépen kidolgozva, egy egyszerű alagút volt vájva a földbe. A plafonról víz csöpögött rájuk, az egész hely nyirkos volt és hideg. Az assassin rendesen fel volt öltözve, azonban rajta kívül mindenki fázott. Egy újabb kereszteződéshez értek, azonban a fenti a harcok miatt a baloldali járat beomlott.
- Balra kéne mennünk. – Mondta Lifa.
- Hol lyukadunk ki, ha jobbra megyünk? – Kérdezte Porjen.
- Nem tudom. Apátok azt mondta, hogy itt balra kell fordulni. – Aggodalom ült ki az arcára.
- Kövessetek! – Szólt Amare. – Ismerem ezt a barlangrendszert, nem ez az első, hogy keresztülmegyek rajta. – Kivette a fiú kezéből a fáklyát és elindult a jobb oldali vájat irányába.
- Honnan ismered ezeket az alagutakat? Ezeknek titkosnak kéne lenniük. Csak a király és leghűségesebb társainak kéne róla tudniuk. – Érdeklődött Porjen.
- A rend gyakran használja, ha észrevétlenül akar bejutni a városba, így tudtuk figyelmeztetni a királyaitokat, ha valami baj közeledett. A mesterem gyakran hozott el magával, hogy megismerjem a rendszert.
- Miért nem ismert fel akkor apa téged, ha gyakran jártál erre?
- Nem közvetlenül a királlyal beszélünk, mióta Fenta a király Tonkraval szoktuk küldeni az üzeneteket. Mikor Stromsluk megindította a támadást, ő rögtön értem küldetett, tisztában volt vele, hogy biztonságosan ki tudlak jutatni benneteket.
- Miért nem értesítettetek, hogy Stromsluk közeledik? Megakadályozhattuk volna, hogy betörjön a városba.
- Mi is már csak akkor vettük észre mikor már a városfala előtt volt. Mintha valami varázslat lett volna az egész seregen, ami láthatatlanná tette őket.
Egy hatalmas barlanghoz értek, a tetejéről megannyi cseppkő meredezett. A falban lévő drága kövek csillogtak a fáklya fényében.
- De gyönyörű! – Mondta Liten. Mi ez a hely?
- Ez itt Türmunk, a nagy bányász, tárnája. Ő csinálta az egész alagút hálózatot. Miközben munkásaival a fölöttünk lévő alagutat vájták, Türmunk véletlenül leesett ide. Ő is gyönyörűnek találta a helyet. Annyira megtetszett neki, hogy felajánlotta a királynak az egész munkáért járó fizetését, ha így hagyja a helyet.
Mindenféle drágakő volt ott, rubint, smaragd, zafír és opál.
Innen több irányba is tovább lehetett menni, ők nyílegyenesen átmentek az egészen. A tárna feléhez értek, ahol egy nagy szakadék volt. Egy kőből készült öt méter hosszú híd vezetett át a túl oldalra.
- Én nem merek ezen átmenni. – Szólalt meg Liten.
- Már megint kezdi. – Mondta Nita. – Megint nyafogsz, az életünk egy hajszálon függ, te meg nem akarsz, átkelni egy hídon. Felettünk emberek halnak meg azért, hogy mi biztonságban legyünk.
- Akkor sem tudok átmenni rajta, nem néz ki biztonságosnak.
- Majd én átmegyek elsőnek. – Ajánlotta fel Porjen. – Ha át érek, látni fogod, hogy nincs mitől félni. Elindult a híd irányába miközben magabiztosságot színlelt. Rámosolygott Litenre, de igazából ő is kételkedett abban, hogy a híd kibírná őt.
Tudta, hogy nincs más választása, valahogy el kell jutniuk a kikötőbe. A másik út Stromsluk katonáin keresztül vezet a biztos halálba.
Rálépett a hídra és először csak pár lépést ment, majd mikor látta, hogy elbírja, amilyen gyorsan csak tudott átment a túloldalra.
- Látod, mondtam én, hogy nem lesz baj. – Ordította legkisebb testvérének.
Utána Nitan, majd pedig Lifan volt a sor, hogy átkeljenek. Liten még mindig nem mert rálépni.
- Más út nincs, ami a kikötőbe vezet. – Mondta Amare. – Megfogta a kislány kezét és elkezdtek együtt átkelni rajta. – Végig nézz engem! Hamar átérünk. – Liten nem mert lenézni, végig a nőt nézte.
Félúton járhattak, amikor valami morajlást hallottak, a híd egyszer csak megrepedt középen. Amare ráparancsolt a lányra, hogy kezdjen el futni, azonban neki földbe gyökerezett a lába. Egy lépést nem tudott megtenni a félelemtől. Felkapta a lányt és amilyen gyorsan csak tudott átfutott vele a hídon.
Sajnos nem volt elég gyors a híd negyede volt már csak hátra, amikor az egész leszakadt alattuk. Porjenék nézték, ahogy zuhannak. Tehetetlenek voltak, olyan gyorsan történt minden. Nem volt idejük reagálni.
- Liten! Liten! – Ordította Lifa.
Forgott vele a világ, nem tudta elhinni, hogy legkisebb gyereke meghalt. Le kellett, hogy üljön, különben ő is leszédült volna a mélybe. Porjen hitetlenül nézett lefele, pár perce még ott állt előtte a húga. Szörnyű gondolatok járták át az agyát. Látta, ahogy húgának vékony teste fel van szúródva a barlang alján lévő sziklák egyikére. Még Nita se akarta elhinni, mi történt. Nem kedvelte kis testvérét, azonban sosem kívánta a halálát.
Most mi lesz? Mindenkinek ez a kérdés járt az agyában.
Azonban egy fura hangra lettek figyelmesek. Olyan volt, mintha valaki próbálna felállni a földről.
Mikor elült a porfelhő Porjen olyat látott, amit ő maga sem hitt el. Litenéknek sikerült egy kiálló szikla oromra ráesniük. Semmi bajuk nem esett.
- Semmi bajuk! – Mondta a többieknek, akik gyorsan mellé álltak a szirt szélére. – Jól vagytok? Fel tudtok mászni?
Amera egyszer csak azt érezte, hogy földet érnek. Gyakorlott ügyességgel, ahogy érezte, hogy talaj van a lába alatt, oldalra gurult, nehogy rá essen a lányra. Egy pár percig feküdt a földön majd megnézte, hogy minden rendben van-e. Liten jól volt, de nagyon meg volt ijedve.
- Mondtam, hogy nem biztonságos. – Zihálta a félelemtől.
Akkora porfelhő volt, hogy Amera semmit nem látott. Próbált keresni, egy olyan részt ahol a falból tüskék vagy bármilyen kapaszkodók kiállnak, amin fel tudnak mászni. Egyszer csak egy hangot hallott fentről.
- Semmi bajuk! Fel tudtok mászni?
Ezt ő maga se tudta.
- A jobb oldalon kiáll pár tüske a falból, azon lehet, fel tudtok mászni!
Amera megnézte. Elég biztonságosnak nézett ki ahhoz, hogy felmásszanak rajta. Nem volt azonban benne biztos, hogy a lány hajlandó lenne a hátára ugrani, hogy felvigye.
- Egyben vagy? – Kérdezte Litentől. – Tudsz járni?
- Igen. – Válaszolta vékony hangon. – Felállt és oda sétált Amera mellé.
- Hajlandó lennél fel mászni a hátamra? Tudom, hogy nem biztonságos, de másképp lehetetlen, hogy feljussunk. – A kislány legszívesebben élete végéig ott maradt volna, azonban tudta, hogy ki kell jutniuk a barlangból. Felugrott az assassin hátára, aki macska ügyességgel felmászott a többiekhez.
A tetején lemászott a hátáról és rögtön mindenki a nyakába borult, kivéve Nitat.
Azt hittük meghaltál! – Mondták egyszerre. Közben hitetlenül néztek rá.
- Gyertek! Már csak egy lépcsőn kell felmenni és kijutottunk a barlangból.
Négy méterre tőlük egy csigalépcsó vezetett a felszínre. Elindultak az irányába. Amera elől, Porjen, Neovo, Nita és Lifa. Egy csapó ajtó vezetett a kikötőbe.
- Kimászok, és utána egyesével felhúzlak titeket. – Hallatszott Amera hangja.
Felhúzta Porjent, majd a segítségével mindenki mást. Lifat, mivel terhes volt, nagyon nehezen tudták felhúzni, de végül ő is felért.
Elállt az eső és kiütött a nap, amíg ők a barlangban voltak. A hideg után jól esett a bőrüknek a meleg napfény. A hajó ott állt nem messze tőlük. A kapitány feléjük igyekezett.
- Jöjjenek gyorsan! Bármelyik percben itt lehet az ellenség! – Ahogy kimondta az eutolsó szót a kikötőbe vezető nyílásból elkezdtek áramlani a katonák. A kapitány és Amera kivonták kardjukat.
- Szálljatok fel a hajóra! – Nem mertek mozdulni. – Most! – Hallatszott az assassin hangja.
Mint akik valami álomból keltek fel elkezdtek a hajó fele futni. A kapitányék mögöttük jöttek, javába harcoltak az ellenséggel. Amera egyik kezében egy szablya, másikban egy a mellére erősített kést tartott. A karddal főként védekezett, inkább a kést használta szúrásra. Látták, hogy nem sokáig lesznek képesek feltartani őket, gyorsan elmetszette az egyiknek a torkát.
- El kell indulnia a hajónak kapitány!
Az egyiknek sikerült kiütnie a kezéből a fegyvert és ellöknie, így ő a földön feküdt. Amera gyorsan egy kést tett a csuklóján lévő szerkezetbe, célzott és lőtt. Átment a katona fején, aki holtan esett össze.
Felsegítette a kapitányt és futottak a hajó irányába. Felértek a fedélzetre és a hajó abban a pillanatban elindult. A kapitány gyorsan lelökte a pallót, nehogy feljöjjenek a hajóra. Sikeresen kimenekítették a királyi családot.

Tonkra szorult helyzetben volt, Fenta rögtön levágott kettőt, egyet nyakon szúrt, a másikat meg a szívénél találta el. Levágták a maradék tíz embert és kifutottak a palotából a térre. Az alapítók szobrai széttörve az utcán hevertek. A tér körül lévő házak leomlottak, a törmelék alatt halott katonák feküdtek. A csata itt összpontosult a legjobban. Stromslukot nem látták semerre. Tonkra befutott katonái közé, magára hagyva a királyt.
A házak tetején egyszer csak íjászok tűntek fel, rá céloztak. Sikerült beugrania Mason alapítónak a teste mögé. A nyílveszők a feje felett süvítettek el.
Nem messze tőle egy számszeríj feküdt a földön, több tartalék nyíllal. Amilyen gyorsan csak tudott, kiugrott a szobor mögül. Felkapta a fegyvert és még éppen időben visszaért, egy nyíl pont ott ment el, ahol pár másodperce még a feje volt. Tonkra eközben, amennyire Fenta ki tudta venni a házak között harcolóknak segített. Épp két katonával hadakozott egyszerre.
Ő közben lőtt egyet a számszeríjjal. Eltalálta az egyik íjászt, aki ráesett a földön harcoló társára. Újra töltött, megint lőtt, most is célba talált. Megszámolta. Még három nyila volt. Mind a hárommal célt talált.
Azonban a maradék öt íjász, látta, hogy nincs több nyila, így serényebben kezdtek el lőni. A szobor felfogta a veszőket, de már annyira meg volt repedve, hogy Fenta tudta, ha nem jut ki mi hamarabb, akkor neki vége.
Néhányan az íjászai közül messze kerültek a várfaltól. Észrevették, hogy uralkodójuk bajban van és lelőtték a maradék öt íjászt. Tudta, hogy ezt nem nyerhetik meg. Egyetlen célja az volt, hogy minél több időt nyerjen a családjának. Látta, hogy Tonkrat sarokba szorították.
- Kentaraért! – Ordította és elkezdett szaladni hű vezére felé. Az egyiknek mélysebet vágott a hátába. A másodiknál elhajolt a vágás elől és hason szúrta. A harmadik a lábára célzott, védte majd egy vágással az oldalán találta el, összeesett és meghalt. Tonkra közben egyet sikeresen combon szúrt, majd a fején szúrta át a pengéjét.
- Köszönöm! – Mondta Fentanak. – Nem tudjuk megtartani a várost.
- Tudom. Csak annyi időt kell nyernünk, amíg Lifaék eljutnak a hajóhoz. Mászunk fel egy házra és nézzük meg, hogy elindult-e már a hajó.
A velük szembeni ház falának egy létra volt támasztva. Ezen másztak fel a ház tetejére. Mind a ketten felértek és látták, hogy a hajó még mindig ott áll. Fenta nagyon megijedt.
- Mi történhetett velük? Már rég el kellett volna menniük!
Nem volt ideje sokáig gondolkodnia, a háta mögött egyszer csak ott állt Stromsluk kivont karddal. Elindult feléjük, olyan gyorsan, hogy esélyük se volt kirántani a kardjukat.
Fenta felé indult először. Tonkra látta, hogy királya védtelen, ezért a kardcsapás elé vetette magát. Holtan esett össze az uralkodó lába előtt.
Fentanak elborult az agya, kardját kivonta és egy gyors csapást mért testvérére. Hárította.
Már húsz perce harcoltak, mikor arra lett figyelmes, hogy a hajó elindult. Sikerült annyi időt nyernie, hogy családja megmeneküljön.
Stromsluk elképesztően dühös lett. Teljes erővel kezdett el csapást mérni ellenfelére. Hiába védte le Stromsluk összes ütését, Fenta kardja egyszer csak kettétört egy ütéstől.
- Őket már nem bánthatod! – Mondta miközben a földön feküdt az erős ütéstől.
- De téged még igen.
- Miért gyűlölsz engem? Apánk és nem én voltam az, ki elküldött téged messze Otvak földjére.
- Azért küldött el, mert te vagy az első szülött.
- Azért küldött el, mert tudta, hogy alkalmatlan vagy bármiféle hatalom birtoklására.
- Már nem számít! Én nyertem!
- Elveheted tőlem a trónt, de a csata híre messze fog jutni, most hogy a családom megmenekült. A fiam egyszer visszatér és letaszít téged a trónról. Akkor újra béke lesz Kentaraban! - Leszúrta Fentat.
A csata híre eljutott Gwejnakhlarba és azon túl is, azonban nem volt senki, akit érdekelt volna. Kentara jövője egy hajón múlott, ami Netla felé tartott.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2017-05-25 17:58 Sren

Sren képe

Üdv a Karcon!

Miután ez kábé a kismilliomodik fantasy-írás, amit olvasok, nagyon szeretnélek lebeszélni a műfajról.
Egyrészt azért, mert – Molnár Éva zseniális szójátékával élve – igen hamar hantasy lesz belőle, ha valaki nem profin nyúl hozzá.

Másrészt a műfajt eléggé kizsigerelték ahhoz, hogy durván rezegjen a léc a kommersz és a nem-annyira-az között; amatőr berkekben, tisztelet a kivételnek, afféle zsáner lett belőle, amiből épp tizenkettő egy tucat, és sok igényes olvasónak akkor is tikkel a szeme tőle, ha teljesen jól van megírva, egyszerűen azért, mert vakaródzósan unja a számára átlátszó fedősztorit (pld: a három harcos, a törp és a lány elindul, és megmentik a világot… vagy: királyi família, ármánykodás és gyilkosságok az udvar berkeiben, felségárulás, halálbüntetés, kiugró sorsú „álruhás királyok-királynék”…)

Harmadrészt pedig, gyakorlatlanabb írópalántáknak nem igazán ajánlott, mert a műfajjal való vacakolás, jellegzetességeihez való igazodás, miegymás prímán eltereli a figyelmet mindarról, amit valóban meg kell tanulni, de nagyon: helyesírás, nyelvtan, írástechnika, történetvezetés, dinamika, és még sorolhatnám.

Az olyan történetek pedig, ahol a műfaj csak afféle szépen hímzett takaróul szolgál egy teljesen hétköznapi sztorihoz, ami enélkül egy brutál jó krimi lehetne például, többszörösen megisszák ennek a levét.
Aztán tele vannak a könyvesboltok polcai a legjobb esetben is tűrhetően megírt, ám teljesen jellegtelen zsánerrel.

Szóval szeretnélek lebeszélni.

Nem teszem. Van, akinek a műfaj egyfajta „kapaszkodó” ahhoz, hogy egyáltalán el tudjon kezdeni egy történetet.

Viszont nagyon megkérlek, próbálj koncentrálni olyan dolgokra, amik tényleg fontosak. Ld mint fent. A központozást csak ugatod (bocs), a pongyola fogalmazás, a magyartalanság és a létige-halmozás eléggé szépen tarol – ez a kettő önmagában is elég ahhoz, hogy jó sok gyakorolnivalót adjon. Már ha egy kicsit is komolyan gondolod.

Mutatok pár dolgot.
„…üldögélt a születendő gyermekével a hasában.” – Ez elég goromba, nem gondolkoztál alternatívákon? Változatos fogalmazás, játszani a szavakkal, mindig ezt hajtogatom! Az erkélyen üldögélt, kezét domborodó hasára fektetve. Vagy valami. Ne told ennyire direktbe, elvégre csak azt akarod közölni, hogy várandós.
„…ilyenkor gyönyörűnek találta a várost, ahogy a nap enyhén halvány rózsaszínre és narancssárgára festtette a várost. - No comment. Irtsd a szóismétléseket, csodálatos nyelvünk igen gazdag szinonimákban!
…mert az erdőnek, annak a területére nem jellemző a vadkan.” – Túl azon, hogy a vadkan is szóismétlés, itt is a totál szimpla, egysíkú fogalmazás a ludas, ami borzasztóan magyartalanná tesz. Nem jellemző a vadkan… Istenem, mi ez, argoinfó-jelentés?
„Fenta apjuk halála után próbálta felvenni a kapcsolatot öccsével, de egyetlen levelére se válaszolt. Mikor délre ment, hogy személyesen próbáljon beszélni vele, a helyiek szerint már nem is élt ott.” – Alanyegyeztetés, mint olyan…? KI nem válaszolt a levelekre, ki nem élt már „ott”? Ezeket történetírásban jelezni illik…

Nem is folytatom. Majd’ minden mondatodat ide kellene másolnom.

Ha kicsit is komolyan gondolod, és nem csak az asztalfióknak írsz, teljesen elölről kell kezdened mindent. Jó hely erre a Karc, csak van egy hátulütője: ha a kollegák nem látják a következő írásodon a változást, az igyekezetet, cipzár nő a szájukra. A fentiek figyelembe véltelével árjuk a következő művedet.
Addig is: a GyÍK (felső szalagmenü) kötelező olvasmány!

Sok szerencsét!

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

sze, 2017-05-31 12:09 Raidsim

Köszönöm a hosszú válaszod! :)

A kedvemet nem vetted el, sikerült rámutatnod, hogy mik a hibáim, így azokat tudom javítani.