Az ork dal

A Hosszú-tó keleti partján egy kis tisztás nyújtózkodik el egészen a Setét - erdőig, melynek fekete fái búsan néznek a tisztás felé. Mögöttük, pedig csak a sötétség néz vissza az emberre. Ez az erdő melyben az emberek szerint mindenféle gonosz lény lapul. A gyerekeket nap, mint nap ezzel riogatják a felnőttek, akik az egyik szemüket mindig az erdőn tartják, még ők is félnek tőle, de túl büszkék ahhoz, hogy kimondják. Az erdőbe csak fát vágni mennek, de éjszaka senki nem merészkedik mélyébe.
A tisztáson egyetlen egy kis falú áll, bár a Hosszú - tó nyugati partján élő emberek inkább szemétdombnak nevezik helyette. Az ott lakok nem törődnek a szomszédaikkal, igazából nem törődnek a semmivel, csak a kerttel és a horgászattal. A világ hírei ide igazán nem jutnak el. A falu lakosai közül csak egy valaki hagyta el a tisztást, de ő is visszatért, igaz sokszor hullottak le a fák levelei mire újra haza jött.
Nem kérdezte senki mit látott, mit hallott a nagyvilágban. Nem is volt ő bőbeszédű soha világéletében, hogy elmesélje történeteit. Egy kard és egy tőr volt minden vagyona mikor hazaért. Na meg a szép ruhája, amire egy gyönyörű fehér szerteágazó fa volt rá hímezve. Ez az egyetlen vagyontárgya, amit megcsodáltak rajta az emberek. A fegyverek látványa sokakban félelmet keltett, mivel ilyen dolgok nem igen voltak előtte a faluban.
Az itteni emberek mindig is ódzkodtak az erőszaktól. Egyszer majdnem felkötöttek egy férfit aki, a nyugati parton lakott, mert megpróbált elcsenni néhány tyúkot. De csak majdnem tették meg, mert elkezdett könyörögni a tolvaj, hogy hagyják életben, mert 3 gyermeke van. Amint ezt meghallotta a falu véne, hogy mennyi utóda van, rögtön lefújta az akasztást. Még a tyúkokat is megtarthatta, hogy enni tudjon adni a csemetéinek. De azt már senki sem tudja, hogy vajon tényleg kinek adni azokat az állatokat a férfi.
Eleinte pletykáltak a rég elfeledett visszatérőről az emberek a háta mögött, hogy valahol nemesi rangot kapott, de kiesett a király kegyéből, vagy csak lopta a ruháját. Esetleg nagy hadvezér volt, de elvesztett egy véres csatát és el kellett menekülnie. Voltak ennél még vadabb történetek is.
Egy hónap után már senki sem beszélt róla, mivel semmi furcsaságot nem tett. Unokatestvére megüresedett házába költözött bele, akit valami betegség vitte el a feleségével együtt. Egyetlen gyermeket hagytak hátra a világ számára, akit Kerimnek nevezték el. Gyámsága alá vette a férfi.
Együtt dolgoztak ház előtti kertben, együtt horgásztak a folyóban, ami félórai sétára volt a falútól. Szótlan volt a fiú is, mint a nagyapja, a szülei elvesztése után. A nagyapja soha nem kérdezte a szüleiről, a fiú se a férfi kalandozásairól. Talán így beszélték meg egymás közt, vagy csak így volt jobb mindkettejüknek. A munkába temetkeztek nap, mint nap.
Így volt ez egy nyári napon is, mikor a nap meleg sugarai szinte felperzselték a kert földjét. Kerim épp az izzadságot törölte le a homlokáról. Nehéz a munka, ha erősen süt a nap, tudta ezt már rég, nem csak egyszer dolgozott már kinn a kertben hőség idején.
Nagybátyja épp az almafát metszette meg, ami a kert északi kerítés tövénél magasodott. A fa tetejéről jól lehetett látni, ahogy az Erdei – folyó beletorkollik a Hosszú – tóba, és az a sziget is látszott onnan, amit a tó vett körül.
A nagybácsikája épp az egyik ágat metszette le, amikor megállt kezében a kés. Néhány percig döbbenten bámult a semmibe. Beleszagolt a levegőbe, majd még egyszer. Tekintette egy pillanat alatt már a folyót, fürkészte, azután az a mögötti erdőt, tekintete nyughatatlanul keresett valamit.
Kerim is a levegőbe szagolt, de nem érzett semmiféle különös illatot. Majd azt fürkészte fiatal szemeivel, amint nagyapja, de mindent nyugodtnak talált. Talán túl csendesnek egy kicsit.
A férfi hirtelen leugrott a fáról. A kést az övébe dugta, majd a fiúhoz sietett, mélyen a szemébe nézett keresett benne valamit, de nem találta meg, akár hogy fürkészte a fiú tekintetét.
- Gyere velem, gyorsan. – érces hangja parancsoló volt, de mégis egyfajta lágyság is volt benne, mely szeretetről árulkodott.
Megfogta a fiút vállánál fogva és bevitte a házba. Az ajtóval szemközt lévő ládához sietett, mindent, ami az útjában volt fellökte, a székeket, az étkező asztalt. Nem számított neki már semmi. A ládából az összes ruhát kihajigálta a földre, aztán a deszkákat feszegette fel, és amint kiszedte nem a csupasz föld volt alatta, hanem egy rejtett rekesz, amiben ott volt a kard a tőr és a szépen hímzett ruha.
Kerim döbbenten nézett a láda tartalmára. Halott már nagyapja dolgairól más falusiaktól, de csak azt hitte, hogy pletyka. Megrettentette a fegyverek látványa. Most először látott ilyeneket életében. Néhány percig elgondolkodott rokonáról szóló pletykákról, és nem vette észre, hogy nagybátya épp a tőr nyújtja a felé, ami hegyénél hajlított volt, és egy vájat futott végig a pengéjén.
- Vedd el. – ez a két szó tört be elméjébe gondolkodás közben. A tőrt el is vette nagybátyja kezéből, szokatlanul könnyűnek tűnt neki a fegyver súlya. Borzongás futott végig testén, mikor végig futatta az ujját a pengén.– Vigyáz vele, ez a tőr, míg ember használja, nem csorbul ki, örökké éles marad. – figyelmeztette a fiút rokona a féligazság kimondásával, miközben a kardot csatolta fel.
Kerim megnézte a díszes kardot, aminek markolatán egy ló ágaskodott, ez biztos jelenthet valamit. Lehet, ha ő is körbe járta volna a világot nagybátyjával, tudná mit jelent.
- Figyelj fiam, - kezdte a beszédét egyetlen rokona a fiúnak. – Szaladj be a Setét-erdőbe, és ott búj meg valami biztonságos helyen.
Kerim megrázta a fejét. Abba a rémséges erdőbe ő be nem megy.
- Ne makacskodj, 16 éves nagyfiú vagy. - Kerim még mindig csak állt a nagybátyára nézve, szinte kővé dermedt. Tudta, a férfi, hogy így nem győzheti meg a fiút. Oda ment hozza ezért, majd megint mélyen a szemébe nézett, de megint nem találta meg azt, amit keresett előzőleg, csak a félelmet és az ijedtséget. – Az erdőben, nagyobb biztonságban leszel, mint itt. - kinézett az ablakon a falura, szeme minden ház látványát jól megfigyelte, majd a fiúra nézett. – Itt egy mészárszék lesz, fiam. Eredj. – dördült rá először az öreg a fiúra, aki annyira megszeppent, hogy kifutott a házból kezében a tőrrel.
Elfutott Kerim a házak előtt egy más után. Mindenki nézte értetetlenül.
- Megőrült ez, hogy így fut – mondogatták egymásnak az öreg asszonyok. De a fiú csak futott hátra se nézett. A tőrt meg-megcsillantotta a nap a kezében. De nem törődött vele.
Befutott a Setét-erdő sötétségébe, mely mindig várta az idegeneket. Halálos nyugalom ülte meg ezt az erdőt. Se egy madár éneke, se egy állat zaja nem törte meg a nyugalmát.
Kerim már nem futott, tudta nagy zajt csap azzal, ha futna. Kitudta, hogy milyen lényre figyelt volna fel rá. Inkább csak csendben lopódzott, míg el nem ért egy bokorhoz, ami egy erős fa töve mellett nőtt ki. Szép kiterjedésű bokor volt. Remek rejtekhely, főleg egy ekkora fiúnak, mint Kerim, aki csak másfél méteres magassággal büszkélkedhet a faluban.
A fiú csak várt, de még maga se tudta mire, vagy, hogy mi elöl menekült be az erdőbe. A falucska zajait épp, hogy hallotta, ha jól hegyezte a fülét. Eddig még semmi különöset nem hallott. A folyó ugyan úgy csordogált. Az emberek hangjai ugyan azok volt. Minden a saját kerék forgásában ment tovább. Egy félórai várakozás után, úgy hitte, csak meg akarta tréfálni nagybátyja. Már ki is ment volna a bokor takarásából, amikor egy sikoly járta át az erdőt, majd egy másik, s utána egyre több. Acél csapódott acélnak. Vad kiáltozások hangzottak a falu felől, érthetetlen akcentusban. Ezekben a kiáltozásokban volt valami állatias, valami erőszakos, kegyelmet nem ismerő. Amit ezelőtt még nem hallott. Tudta ezek nem embertől származnak.
Kerimet félelme a bokorban tartotta, nem tudott megmozdulni. Szinte leszíjazta a felelem a földre, úgy lapult. Gondolatai azon jártak kibújjon-e a bokor takarásából, és ha kibújt merre fusson, az biztos, hogy ne a falú fele.
Egyszer csak egy nő futó lépteitől lett hangos az erdő. Éppen felé tartott. Csörtetett a bokrokon, gallyakon keresztül. Már majdnem átszaladt a fiú bokra mellett is, amikor egy furcsa suhanó hangot hallott meg Kerim. A nő a földre zuhant épp a bokor elé. Újabb társa szaladt az erdőben, de őt már követte valami nagy és sötét. Kezében valami fekete hosszút tartott, amit meglengett, majd elhajított. Áldozata is a földre zuhant. A fekete alak oda ment hozzá, majd kihúzta belőle a kardját. Egy nagyot fujtatott a fekete árnyék, majd elindult a bokor felé, pont az ő bokra felé.
Kerim, még jobban összehúzta magát, mint az ürge a lyukában, ha érzi, hogy baj van. De nem a hozzá ment, hanem a nőhöz, aminek a testéből egy nyíl állt ki. Lábával belerúgott, de az nem mozdult.
- Szép lövés volt, Zohk. – szinte csak köpte a szavakat a nagydarab lény.
Ugyan olyan lény, de jóval kisebb és nyurga lépett elő a bokorból, akit Kerim még észre sem vett. Szinte nem is lépett, hanem ugrált. Kezében égy göröngyös íjat tartott.
- Valaki ehhez ért valaki máshoz. – mondta dicsőségesen Zohk, s utána köpött egyet a hullára jelezve ez az ő trófeája.
Kerimet egyszer csak megcsapta a bűzös szaguk. Vajon ezt a szagot érezte a nagybátyja. Ekkor jutott eszébe, hogy vajon éle még ő, meg tudott-e menekülni.
- A vezér örülni fog a szökevényeknek. – mondta a mogorva nagydarab.
- Hát igen, ha valaki hírül vinné, hogy itt vagyunk, elindulna az a nagy sereg ide délre utánunk. Áldassa nagy vezérünk nevét az ezer rettenet.
- Csak az örültek maradtak ott harcolni. A vezér mindig is tudja, mikor van értelme a harcot folytatni. Na szedjük fel a hullákat. – fejezte be a beszélgetést a morcos.
Mindketten felkapták a hullájukat, majd sietve a falu felé indultak. Egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Mindegyik vitt legalább egy testet. A szél égett szagot fújt be az erdőbe a falu felöl. Semmi kétség gondolta Kerim mindenkit megöltek ezek az ocsmány teremtények. Talán a nagybátyja túlélte elvégre ő biztos katona volt. Túl kellett, hogy élje.
Tudta, hogy botorság lenne napvilágnál megnézni mit történt, mit hagytak a falujában épen ezek a förtelmes lények. Megvárta az estét, és csak azután indult el. De ekkor még eszébe jutott a fiúnak nagyapja meséi az erdőről, mely meséknek főszereplői mindig este mentek ide és soha nem jöttek ki onnan. Nagyot nyelt majd erőt vett magán. Ez nem egy mese, amiben van, ez a valóság és az erdőben nincs semmiféle visszataszító lény, csak azok, akik megtámadták a faluját. A tőrét magához szorította, ha bármi észre vette volna a bokorban, tudjon védekezni.
Az éjszaka soká szállt le számára. Az erdőben rejtőző sötétség mindent átitatott. Semmi sem mozdult. A fák is vártak valamire, hogy történjen. Kerim lassan és óvatosan bújt elő rejtekéből. Még egy neszt se engedett meg magának. Egyből észre vette a tüzeket, amik a falujában lobogtak. Nagy hahotázás és vihorászás hallott a falu felöl. Mulatoztak a lények. Ahogy egyre közelebb lopódzott a faluhoz a fiú egyre jobban látta a lényeket, egyre jobban érezte a bűzüket, melybe erős pálinka szag keveredett. Egy dalt is hallott egyre hangosabban. A falu közelében már nem is úgy hallatszott mintha énekelnék, hanem ordítoznák a dalt.

Hopp! Kopp! Loccs és reccs!
Üsd, vágd! Csípd, rágd!
Mélyen vár a manóvár,
Lódulj, lelkem!

A látvány szinte elborzasztotta a fiút. Amint az emberi hullák bűzölgő tetemei között vigadtak az ocsmány teremtmények, melyek alakját már jól ki tudta venni a tűz fénye miatta. Elborzadt, nagybátyját kereste szemeivel, de sehol nem találta, már fellélegzett volna, ha nem látja, meg ki volt felkötve lábánál fogva a fára és megnyúzva. Rokona üres szemei bámultak vissza rá a megkínzott testből. Ordítani szeretett volna a fiú. Oda rohanni az öreghez, de tudta nem teheti. És a dalt tovább énekelték a torz teremtmények.

Zúzd, húzd! Űzd, nyúzd!
Csapj bele, tépd! Zúgjon a csép!
Törd, törd mélyen a föld
alá a lelkem!

A dal szinte égette elméjét a fiúnak. A bosszú kezdett érlelődni a benne. A szeme összeszűkült a haragtól. Milyen fertelmes és kegyetlen lények ezek. Nem érdemelnek mást, csak halált. Keze a tőrét markolta. A fegyver elégedetten sóhajtott elméjében. Valami járható utat keresett a bosszúra Kerim. Szemével mindent megnézett, hátha valamit észre vesz, ami segítségére lett volna. A dalt továbbra is énekelték a lények.

Ostor, suhogj! Korbács zuhogj!
Gyúrd, gyötörd, míg nyög, nyöszörög!
Fel, no, fel! Egy sem futhat el
a manótánctól, manóvihánctól!
Körbe-körbe mélyén a föld be
hullsz le, lelkem!

Előröl és előröl, újra és újra kezdték a dalt a teremtmények. Kerim már kívülről tudta a dalt. Ott volt az elméjében mélyen. Mindent megfertőzött benne. Ha nagybátyja most a szemébe nézne, látná azt, amit keresett. Amit annyi harcos szemében látott már és az ő szemében is, ha a tükörbe nézett reggelente munka előtt örege. Az utolsó versszak hallatán mindig felerősödőt a fiúban a gyűlölet, mert tudta nagybátyjával is ezt tették.
Órákig nézte a faluját a fiú, amikor egy kéz telepedett a vállára, nem lehet, hogy felfedezték még nem bosszút, kell állnia, küzdenie kell. A tőrt kihúzta hüvelyéből, és gyorsan megfordult, majd döfött, de csak a levegőbe. Egy kéz kicsavarta a kezéből a halálos fegyvert. Magához rántotta befogta a száját, és elkezdte vonszolni befele az erdőbe. Olyan erősen szorította az idegen, hogy mozdulni se bírt Kerim.
A férfi egy fához szorította göcsörtös kezét még mindig a száján, tartotta, majd mélyen a szemébe nézett. Az idegennek hosszú ősz szakálla és haja volt. Arcán meglátszottak az évek. Ruhája rongyos volt. Egy erdőkerülő futott át a gondolat a fiú agyán.
- Ki vagy lelkem, kisfiú? – kérdezte suttogva, közben kék szemével erdőt fürkészte gyanakvóan. – Miért lesed az orkokat?- tett fel egy újabb kérdést, de kezét még mindig a fiú száján tartotta. Kerim még soha sem hallott az orkokról. - Hát azt se tudtat, hogy orkok voltak. Akkor bizonyára azt se tudod, hogy nagyon veszélyesek. – elővette a fiú tőrét az erdőkerülő és a fiú szeménél néhány centire, megállította a fában. – Honnan loptad ezt az értékes tőrt, mi? Ezzel akartál rá támadni azokra az ocsmányságokra?… hangzottak egymás után a férfi kérdései, míg nem egyszer csak elkapta a tekintetét a fiúról, és a sötétségbe bámult, de csak pár másodpercig tette, aztán gyorsan lerántotta a Kerimet a földre, és ő is követte. Valami testes állat dübörgött el mellettük. Mikor már messziről lehetett hallani a hangját az erdőlakó elengedte a fiút, a tört a fiú feje elé szúrta bele a föld be, gyöngyöző homlokát megtörülte, majd komótosan feltápászkodott a földről.
- Ha velem tartasz, kövess, vagy ha orkokat akarsz kergetni, menj a Szürke-hegységbe, biztos oda tartanak. – el is indult az erdőkerülő, és egy dalt kezdet énekelni halkan magának.

Hopp! Kopp! Loccs és reccs!
Üsd, vágd! Dől a fa!
...
Az elméjében folytatta tovább a fiú a dalt „Csípd, rágd! Mélyen vár a manóvár…” Érezte a szagot, azt a bűzt. Látta az árnyékokat, melyek egy torz alakot festenek a földre. A tőrt, mely hívogatta, szinte villámgyors sebességgel húzta ki Kerim földből.
Az erdőkerülő megfordult a neszre lassan.
- Mi van, lelkem? – lelkem szó egy nagy sóhajtásba fulladt a végén. Szemei elkerekedtek. Szíve utolsó dobbanása előtt a fiú őrült tekintetébe nézett. Kinek tudatán egy mondat fut végig: eggyel kevesebb.
Vér csepegett le a fűre egyre több, melyből egy vonal alakult, ami átvágott az erdőn egészen a faluig. A tőrből csepegett le, mely szinte itta magába a vért, amit oly régóta vágyott, hogy megkóstolja. Milyen hosszú utat járt be, mire újra érezhette a meleg folyadékot.
A reggeli napsugarak csillantak meg a harmatos füvön. Füst szállt fel a leégett házak maradványaiból. A hullákat nem temették el az orkok, otthagyták a varjaknak. Kerim épp egy gödröt ásott, amibe nagybátyja tetemét bele tudta tenni. Már rég levágta a fáról. Minden egyes lapátolásnál elöntötte a fajdalom, de nem sírt. Mert a fájdalmat rögtön elnyomta a bosszúvágy.
Csak a nagybátyját temette el. Tudta, ha mindenkit e tisztességgel illetne, azzal időt veszített volna, és nem tudná utol érni az orkokat. Meg hát igazából csak a nagybátyját és a szüleit szerette igazán. A többi ember soha nem tartotta közülük valónak, valamiért más volt a szemükben.
A dombordó sír fejfájaként rokona törött kardját szúrta le. Amint a sírt nézte, megacélozta akaratát, tudta ezt kell tennie: vadásznia kell rájuk. Más utat nem hagyott neki a sors. Tőrét erősen megszorította, ez lesz az a fegyver mellyel bosszút áll. A tőr is így akarta, az a gyilkos fegyver melytől egész Dúnföld rettegett, mikor a sámán Eríbhen a kezében tartotta. Nevét még ennyi év után sem felejti a nép.
Léptei könnyedek voltak. Még egyszer visszanézett a szülőfaluja maradványaira, így is szép volt, s nyugalmat árasztott, még egy ilyen csapás után is. Kedve lett volna itt maradni. Az Erdei-folyó felé vette az irányt, könnyed szellő fujt le a hegyekből. Egy dalt hozott magával, mit csak a fiú fülének szánt:

Hopp! Kopp! Loccs és reccs!
...

Kelt: 2003.08.11

3.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.5 (8 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2005-01-06 14:00 Blade

Blade képe

Ma tanfolyamon voltam, és bőven volt idő a novelládra. :)

Könnyű volt olvasni, bár van benne elírás, helyesírási, vessző hiba dögivel, és olyan mondatok is, melyeket szerintem nem értelmesek.

Na sorban.

1. Nagybátyus vagy nagyapus a csávó? Egyszer ezt, egyszer azt írod. Mondjuk ha az unkatesója fiát fogadta be, akkor valszeg az előbbi.

2. A "lefújta" (az akasztást) szó nem illik oda...bulit szoktak lefújni, meg meccset, nem kivégzést. Azt inkább megakadályozta vagy vmi ilyesmi. A "mészárszék" se túl jó...inkább mészárlás vagy véres harc. Úgy érzetem ezek a szavak nem jók a noviba.

3. "ami a kert északi kerítés tövénél magasodott." - ez a mondat sztem így nem értelmes. Azt lehet tudni, mit akarsz mondani, de át kell fogalmazni.

4. "vajon tényleg kinek adni azokat az állatokat a férfi." Dettó.

5. " Az emberek hangjai ugyan azok volt. Minden a saját kerék forgásában ment tovább." És a harmadik.

Ilyenek. Ha átolvasod, sztem neked is fel fog tűnni.

Ja és a +1 : fát mecceni csak ősszel, de inkább kora tavasszal szabad, nem a nyár közepén :)) ha az almafa pedig olyan nagy, hogy messzire el lehet róla látni, akkor elég idős, és már nem kell mecceni. Íme a bennem elveszett kertész szólott vala :))

Ezek csak a hibák.
Mi van a másik serpenyőben? A hangulata nem volt rossz, bár a sztorit lehetne túrbózni - de minek, ha egyszer ezt akartad leírni, ugyebár. És amit az elején is mondtam, könnyen olvasható, nincs benne mély filozofálgatás, kétértelműség. Ez nekem mindig teccik.

Blade

----

So dark the con of man.

p, 2005-01-07 00:28 Rem

Rem képe

Blade a kertészes megjegyzésedről; jó apámat is meggyőzöd, aki állandóan nyáron dolgzotat a kertünkben ;)
______________________
Az öreg dobozoló sámán

p, 2005-01-07 10:52 Blade

Blade képe

Lehet hogy nyáron dolgoztat, de nehogy azt mondd, hogy akkor meccetek, amikor a kis almák ott virítanak a fán...és minden csupa lomb és levél...:)

Én már eljutottam odáig, hogy én dolgoztatom apámat, nem ő engem :)

----

So dark the con of man.

p, 2005-01-07 07:49 Stonehenge

Stonehenge képe

Szóval ez akkor "ős-rem" írás! A mostaniak nekem jobban tetszenek, de ez még pont elég rövid ahhoz, hogy ne legyen vontatott. Végig nem értettem, hogy mit akarsz kihozni belőle, aztán csak leesett. Igazából egy fantasy-eposz bevezetésének tűnik, de itt (2003-ban) még zavaróan sok nem csak a helyesírási, de a stilisztikai hiba is.
Mindig úgy érzem, hogy az utolsó átolvasást megspórolod, mintha nem nyomnál egy korrektúrát az írásra.
Egy-két kép nagyon jó, hiányérzetem két helyen volt. Egyrészt a főhős leírása, ami számomra elég szegényes, másrészt én nem "féltem" ezektől az orkoktól, igazából csak azt éreztem, hogy monszta jön, oké, de nem állt meg bennem az ütő, mint egy Lovecraft-ben:-)
Kiváncsi lennék, milyen lenne a végeredmény, ha most 2005-ben kipofoznád ezt az írást!

"Csak akkor lesz bármid is, ha már elvesztettél Mindent"

v, 2005-01-09 23:07 Rem

Rem képe

Hell,

Kösz a véleményt.

Nyáron időt szakítok rá és átalakítom, mert én sem érzem benne igazán a felelem érzést, de majd akkor, ha újra a kezem ügyébe kerül ;>
______________________
Az öreg dobozoló sámán

p, 2005-01-14 13:44 Max

Max képe

Én nem szoktam kukacoskodni a helyesíráson, most sem figyeltem. Sőt az almafás dolgot se vettem észre. De mondtam már, hogy egy helyesírás javitó progival simán kiküszöbőlhető, és így egyel kevesebb támadási felület lenne. Ha nem tudsz ilyet beszerezni küld el nekem elötte a műveid, és én gyorsan lefuttatom rajta, de csak szigorúan a helyesírást. A stilus, mondatszekezet, és az összes többi a te dolgod!
A történetről: Nos mostanában tényleg jobbakat írsz! És nekem is úgy tűnik, mintha egy nagyobb történet előzménye lenne, mint nálam a Krohgel. Van ennek folytatása?

______________________________

I'm the MASTER of the NeoPaint

h, 2005-01-17 07:54 Fatyol

Fatyol képe

Szerintem én vagyok a hülye, de nem térek napirendre afölött, hogy miért ölte meg az öreget? Mert az elkezdett énekelni, és bekattant a dalra? Rem, nem javítgatom, azt mondom, írd át, mert érdemes! Ugyanazok a kifogásaim, mint a Blade-nek.
"Bárcsak oly könnyen megtalálhatnám az igazat, mint amilyen könnyen cáfolom a hamisat!" (Cicero)

v, 2006-01-22 20:41 Csikós Gyuri

Csikós Gyuri képe

Szia Rem!

Nem rossz, de...
néhány tanácsot azért hozzáfűznék az előttem szólók helyes észrevételeihez:

1. Nagyoktól koppintani nem olyan nagy bűn, ha nem lépsz túl egy bizonyos határt, (csak hangulat, stílus, eszközök, stb. "épphogy" átvétele) és ha nem túl nyilvánvaló a dolog, mert akkor nincs mentséged rá, hacsak nem vagy jobb az eredetinél. Az öreg J. R. R.-t pedig nem könnyű hazai pályán megverni.

2. Kerüld az ismétlődéseket! (pl. félelem: "Kerimet félelme a bokorban tartotta, nem tudott megmozdulni. Szinte leszíjazta a felelem a földre, úgy lapult.")

3. A számokat betűvel írd ki az olyan esetekben, mint a "hagyják életben, mert 3 gyermeke van"! Stílusosabb.

4. Kerüld a létigék kelleténél sűrűbb használatát! Nem mindig megoldható, de ha törekszik rá az ember, választékosabb mondatokat kap.

5. Tudom, nem vagy híve a szűkszavú, tömör fogalmazásnak, de azért locsogni sem kell.
("Tekintette egy pillanat alatt már a folyót, fürkészte, azután az a mögötti erdőt, tekintete nyughatatlanul keresett valamit."
"Majd azt fürkészte fiatal szemeivel, amint nagyapja, de mindent nyugodtnak talált."
"...a fiúhoz sietett, mélyen a szemébe nézett keresett benne valamit, de nem találta meg, akár hogy fürkészte a fiú tekintetét." - és mindez rögtön egymás után. Ott kezdődik az írás, amikor ezt a katymazt egyszerűbben is meg tudod formálni. Ráadásul újabb szóismétlések! Vesszők, tagmondatok!)

6. Nem árt, ha az ember átgondolja, tényleg azt jelenti-e az általa alkalmazott szó, amit mondani szeretett volna vele, mert könnyen születik vicces eredmény. ("Kezében égy göröngyös íjat tartott.") Gondolom, göcsörtös az az íj, és nem rögökkel tarkított. A helyesírást nem piszkálom, azt szövegszerkesztőn könnyű elpacsálni. Nkeem is síkerül gyarkan.

A többi hiba elhanygolható, és nem akarok szőrszálat hasogatni. Tényleg!

Végzetül a védelmedben annyit hozzáfűznék még, hogy csakugyan van nyári metszés, (pl. meggy) amit úgy hívnak hajtásválogatás.

A többi műved szembeszökően jobb. Gondolom, ez afféle zsenge, és a legtöbb hibát magadtól is kinőtted azóta, úgyhogy az idejétmúlt okoskodások törlendőek.

Üdv, és jó munkát!___________________________
Csikós Gyuri sk

sze, 2013-10-23 17:09 Flymoren

Flymoren képe
2

Látva az előttem hozzászólók véleményeit úgy gondolom, muszáj megjegyeznem, hogy én még nem olvastam a később keletkezett írásaidat, így a megítélésem most csak erre a műre vonatkozik.
Nos, nehéz belefognom, mert nem akarok túl degradáló lenni az írásoddal szemben, de sajnos azt kell mondanom, hogy csupán azért olvastam végig ezt az alkotást, hogy jogosan alkothassak véleményt róla.
A helyesírásra nem térnék ki, hiszen a tévesztések egyértelműek, és nyilván azoknak is szembetűnőek, akik kevésbé figyelnek fel erre. Ezek javítható hibák, de szerintem feltöltés előtt célszerűbb erre odafigyelni, és többször is átolvasni egy művet, mielőtt közönség elé vetted, hiszen sok mindent elárul az íróról, hogy figyel-e az alkotására vagy egy összecsapott munkát ad ki a kezéből.
A komolyabb problémát a stílushibák okozzák. A legborzasztóbb talán, hogy a vándor, akinek kalandjaira senki sem volt kíváncsi a faluban - inkább pletykáltak és találgattak a háta mögött -, egy bekezdésen belül a főhős nagyapja és nagybátyja is egyben. Persze ez is elképzelhető helyzet, de ahhoz a férfinak önmaga apjának kellene lennie, ami elég bonyolult rokoni viszonyt feltételez, ezért vagy ki kellett volna térni rá, hogy ez mégis hogyan lehetséges, vagy eleve tisztázni kellett volna, hogy milyen szerepet is fog betölteni a történetben, mert nyilván ez számodra is csak írás közben lett egyértelmű. Átolvasással bizonyára ez a hiba is kiküszöbölhető még idő előtt.
A másik fontos, megemlítendő tényező, ami a mű vége felé halványan megjelent ugyan, de az írás jelentős részéből hiányzik: a szereplők bemutatása, valamint a főhős érzéseinek, gondolatainak, tetteinek megértése.
Valóban hiányzott az orkok megjelenése keltette félelem, az iszonytató pusztításuk látványa okozta hatás ábrázolása, amitől az olvasó hátán feláll a szőr.
Ennek ellenére pozitívum, hogy van története a műnek, felveti a folytatás kérdését, és egy-két kép egészen jó hatást keltett. De így sem tudta elterelni a figyelmet a sok hibáról, így sajnos csak két csillagot tudtam adni. Viszont nagy reményeket fűzök a további írásaidhoz.
...de azt sehogy sem értem, hogy az orkok dala milyen okból kifolyólag szól inkább a manókról, mint az orkokról?

_____________________________
"Ha nem hibázol folyton, az annak a jele, hogy nem hozol létre semmi újat."
- Woody Allen