Az utazás

- Az aranyozott tükör és az antik óra mellé most ingyen adunk Önnek egy porcelán szelencét is! - az antikvárius átadja a harmadik tárgyat becsomagolva a vásárlónak.
- Nem is tudtam ilyen akcióról, nem szerepelt a honlapon! - furcsálkodott elsőre a vevő, Laurentius LaVey.
- Törzsvásárlói kedvezményről van szó, a rendszerünkben rögzítettük Önt, mint rendszeres vásárlót, ezért biztosítjuk ezt az akciót személyesen az Ön részére. Megtiszteli a cégünket, hogy mindig nálunk veszi a lakásába szánt dísztárgyakat, LaVey úr.
- Köszönöm szépen, mit kell tudni az ajándéktárgyról?
Az eladó elővett egy mintának kirakott darabot, hogy megmutassa a vevőnek. A szelence fedélének díszítése elég érdekesnek tűnt; egy denevérszárnyú, kecskefejű démon borította az egy arasznyi széles és két arasznyi hosszú porcelán fedelet. LaVey már olvasott erről az alakról korábban, ő a démoni Baphomet, megannyi sátánimádó szekta bálványa. Mivel szabadidejében imádott okkultista témákkal foglalkozni, jó néven vette, hogy ilyen kinézetű tárgyat javasolt neki az eladó.
- Tizenegy centiméter széles, tizenkilenc centiméter hosszú, ezüstberakásos porcelán szelence, huszonnégy évvel ezelőtt készült. Amilyen sok pénzt itt hagyott nálunk, én úgy gondolom, hogy jár Önnek - felelte az eladó. - Ha esetleg úgy dönt, hogy mégsem kéri, akkor nyugodtan visszahozhatja.
- Rendben, elviszem mind a hármat - nyújtotta a pénzt az eladónak, miközben elrakta a három karton dobozt, amibe a dísztárgyakat csomagolták. A harmadik tárgy kartondoboza aránylag nehéznek tűnt a vásárló számára, amikor kézbe vette. Ahhoz képest, hogy csak egy kis szelencét tartalmazott, mintha több kilóval nehezebb lenne, mint a mintaként bemutatott darab, legalábbis úgy érezte. Elhessegette a gondolatot, nem érezte említésre méltónak.

A boltból kiérve egyből az volt a benyomása Laurentius LaVey-nek, hogy az eladó nagyon rá akarta tukmálni azt a bónusz tárgyat, de igazából nem vette zokon, mivel ingyen megkapta, és egyébként is szeretette a Lilith régiségboltban beszerezni a misztikus hangulatot sugárzó régiségeket, amikkel feldíszíthette a lakását. Úgy gondolta ráér majd otthon kibontani az ajándékcsomagot, és bízott benne, hogy jól fog majd mutatni a régies stílusú bútorain.
Hazaindult az Újlipótvárosi lakásába, ahol pillanatnyilag egyedül lakott, mivel a nevelőszülők elutaztak Dél-Amerikába két hétre. Útközben bánatos érzelmek lepték el az elméjét; időszakosan eluralkodott rajta a magány érzése, ami mélyen ott lappangott benne, amióta csak az eszét tudja. A nevelőszülők négyéves korában adoptálták, addig az árvaházban élt, valódi őseit nem ismerhette. Irigyelte azokat, akik tisztában voltak a származásukkal. Igaznak tartotta a mondást, hogy akinek nincs múltja, annak nincs jelene és nincs jövője. A házaspár, aki örökbe fogadta őt, mindent megtett boldogságáért, anyagi jólétben és nyugalomban élt, immáron húsz éve, a befogadása óta. Már csak a neve miatt is furának tartotta a környezete, de mivel ez a latinos hangzású név szerepelt a bölcsőre írva, amikor az árvaház előtt hagyták, ezen a néven anyakönyvezték. A szülők és az ismerőseik csodálták Laurentiust, mivel gyerekkora óta sose volt beteg, amióta csak ismerték, kiváló testi- és szellemi állapotnak örvendett. A nevelő szülők sosem értették, honnan örökölhette ezeket a kivételes adottságokat, mindenesetre örültek neki. Nagyon könnyen tanult, miután leérettségizett, az egyetemen a történész szakot is summa cum laude végezte el, rendkívüli memóriával és logikai képességgel rendelkezett. Azt tervezte, hogy nemsokára belekezd az álláskeresésbe friss diplomásként, de előtte még a pihenésnek szentelte az egész június hónapot.

Mindössze fél óra alatt hazaért a lakásába, levette a cipőjét és bement a szobájába, amely az ő saját kis szentélye volt. Az ifjú Laurentius szobájában a polc tele volt változatos témájú könyvekkel; legyen szó természettudományos, ismeretterjesztő könyvekről, ezotériáról, okkultizmusról vagy más titkos tanokról, mint például a sátánizmusról. Ez a fajta tudásvágya gyerekkora óta csillapíthatatlan volt; egy könyvtárnyi olvasnivaló sem tudta kielégíteni, emellett a szobában helyet kaptak antikvitások is; a mennyezetet gyönyörű csillár díszitette, a falon látható festmények a régi 1800-as évekbeli Magyarország hangulatát idézték. Egyes tárgyak még korábbi stíluseredettel bírtak; az 1200-as évek Európájában elterjedt gyertyatartók, mécsesek, fém kelyhek helyezkedtek el az ággyal szembeni íróasztalon. Az antik óra és az aranyozott tükör könnyedén illeszkedett bele az összeállításba. Most következett a harmadik doboz.
Leült az ágyára és kinyitotta a kartondobozt. Kézbe vette az ajándékba kapott porcelán szelencét, és határozottan nehezebb volt, mint amit az eladó mutatott neki. A szelencét kinyitva viszont elkezdte furcsállni a dolgot: csak homokot látott benne. Ez így érthetetlen volt Laurentius számára; miért tukmált volna rá az eladó ajándékként egy olyan tárgyat, amiben csak egy marék homok van? Ezt egyre gyanúsabbnak érezte, így belenyúlt a homokba, hogy megnézze, van-e benne valami. A kezével érezte, hogy a maroknyi homok alatt meglepetés várt rá.
Ahogyan kiemelte a kitapintott tárgyat, egy szörny formájú amulett alakja rajzolódott ki. Ugyanaz a kecskefejű, embertestű, denevérszárnyú lényt láthatta az amuletten, amelyik a porcelán fedélén is szerepelt, annyi különbséggel, hogy itt egy rubinvörös ékkő emelkedett ki a Baphomet figura mellkasából. A tárgy misztikus kisugárzását megcsodálva a férfi a nyakába vette az amulettet és a szoba nagy tükre elé lépett, hogy megnézze, hogyan áll neki.
- Nem rossz, de nem biztos, hogy a hétköznapokban hordani fogom - jegyezte meg magában a férfi. Ahogy tüzetesen átvizsgálta a nyakába akasztott díszt, észrevette, hogy meg lehetett mozdítani az amulettből kiemelkedő rubinszerű kövecskét, majd kíváncsian megnyomta.

Ami ekkor történt, arra rémálmában se számíthatott.
Váratlanul sárgászöld szikrák jelentek meg az amulett körül, melyek először apró villámlásoknak tűntek, viszont egy szempillantás múlva egyre nagyobb, színes energianyalábokká erősödtek, amik beterítették Laurentius két karját, majd a mellkasát, végül az egész szobát ellepte a titokzatos energiamező. A sárgás zöldes árnyalatú fény-energia gyorsan, ijesztően, de fájdalommentesen ragyogta be a szobát. Laurentius rémülten becsukta a szemét és arca elé rakta a kezét. Majdnem felkiáltott rémületében.
Mire kinyitotta a szemét, egyből lerogyott a földre, szinte ideje sem volt felfogni, hogy amilyen gyorsan megjelent a fényhatás, olyan gyorsan el is tűnt. A mindent elborító világoszöld fény pillanatokon belül szertefoszlott. Laurentius zihált a rémülettől.
A talpa alatt egy ismeretlen hely páratlan részleteséggel megmunkált kövezete helyezkedett el. Döbbenten vette észre, hogy már nem az otthonában volt. Ilyen szépen kidolgozott kőlapokat csak templomokban láthatott korábban, vagy egy palotában. Ahogy hozzáért a kőhöz, megtapintotta a kezével; teljesen valóságosnak tűnt, ami lehetetlen volt, mivel a lakásában egyszerűen nem volt ilyen padló.
A tüdejében érezte, hogy merőben más lett a levegő; nagyon párás és forró. Mi ez a hely? Hogyan került a trópusokra, ha az előbb még a szobájában tartózkodott? Egyre nyugtalanabb lett és kérdések hada cikázott a fejében: Mit tett vele az amulett? Hová került? Most álmodik vagy hallucinál? Elkábult, és egy valósághű álomba került?
Amint felocsúdott az új élmény okozta zavarodottságból, körbenézett, hogy kiderítse a tartózkodási helyét. Egy csarnokban találta magát, amely tekintélyt parancsolt hatalmas méreteivel; Laurentius becslése szerint húsz méter magasan is lehetett a mennyezet, a helyiség két bejárata hatalmas fémajtó volt vele szemben és mögötte, kő boltívekkel. A csarnokot kétoldalt nyitott oszlopsorok szegélyeztek, innen jött be a trópusi levegő. Középen egy trónt pillantott meg, a mennyezeten pedig olyan freskókat, amik nagyon eltértek a keresztény templomokban látottaktól; sötétlila lángnyelvek képei foglalták el a nagy részét, középen egy ördögi alakkal, aki pontosan úgy nézett ki, mint az ajándékba kapott tárgyon látható démon. Ő volt maga Baphomet és a jelek arra utaltak, hogy ez a hely az ő temploma lehetett. Az óriás fémajtókat zárva találta, minden erőlködése ellenére egy tapodtat se mozdultak.
A négyszögletű csarnok széléhez lépve láthatta, hogy az oszlopok is jól megmunkáltak; a feltehetően fekete márványból készült tartóoszlopok felső részeit kör alakban démonszerű lények domborművei díszítették, melyek a Baphomet figurához sokban hasonlítottak.

A nyitott erkélyekről kitekintve egy völgyet látott az épület körül dzsungelszerű növényzettel, amiben két hatalmas fekete piramis helyezkedett el tőle mindkét irányban. A fiatal férfi úgy becsülte, hogy legalább száz méteres magassággal és hasonló szélességgel bírtak ezek a misztikus piramisok, ha az épületek alapjánál lévő esőerdei fák nagyságát jól becsülte meg. Csillogó fekete lapok borították felszínüket, talán az ónix ásványnak lehetett ilyen a színe, de ez még bizonytalan volt első ránézésre. A körbe kémlelés után láthatta, hogy ő is ugyanolyan fekete piramisban tartózkodik, amilyenek a völgyben is találhatóak. Gigászi méretükkel csodálatot váltottak ki belőle. Az oszlop mellől lenézve láthatta, hogy aki innen lezuhan, az halál fia. A piramis csúcsában tartózkodott, a másik két ismeretlen eredetű épület legfelső szintjén, a csúcshoz közel szintén nyitott erkélyeket látott.
Mintha az egyiptomi piramisok sötét változataival találta volna szembe magát. Viszont a Földön fellelhető egyik ősi kultúra sem épített ilyet vagy ehhez hasonlót. Vajon csak a fantázia szüleménye, amit lát? Vagy időutazáson vesz részt és az elfeledett múlt egy darabkáját látja? Vagy a távoli jövő egy részlete vetül elé? Még az sem egyértelmű számára, hogy milyen célt szolgálnak ezek az építmények. Mindössze pár perce volt gondolkodni a látottakon és a mellbevágó teleportáción, ha az volt egyáltalán.
A váratlan események láncolata nem ért véget a felfoghatatlanul megtörténő helyszín váltással. Egyik pillanatról a másikra a csarnok közepén elhelyezkedő trón közelében sötét csuhás emberek jelentek meg, illetve egy lovaghoz hasonló alak tűnt elő az addig üres trónon, tetőtől talpig fekete páncélban. A fekete csuhások a válluktól a talpukig szénfekete zsákruhát viseltek, amit egy sötétlila öv keresztezett a derekuknál. Arcuk fehérre lett maszkírozva, ami túlvilági megjelenést kölcsönzött nekik. Szintén fekete hajuk a vállukig ért, ahonnan a hosszú ruhájuk kezdődött, fehér arcuk markánsan eltért a ruházatuk és hajuk színétől. A kívülálló Laurentius nem értette, miért jelentek meg, illetve miért ilyen hirtelen, de a figyelme hamar a trónra szegeződött. A démoni lovag még ijesztőbb volt, mint a körülötte állók; sisakjából kétoldalt szarvak emelkedtek ki, szemgödrében vörös fények izzottak. Megszólalásakor hangja nagyon mély, öblös volt, elsőre hátborzongató. Amikor az idegen alakok elkezdtek beszélni, Laurentius nem értette, hogy mit mondanak. Miután hegyezte a fülét az volt az érzése, hogy talán latinul beszélhettek, de nagyon sok kifejezést nem értett belőle, mintha a latin nyelvnek egy alig ismert dialektusát hallotta volna. Annyit megértett belőle, hogy egy háborúról tanácskoztak, ám az már nem volt egyértelmű a számára, hogy kik a hadviselő felek és mi történt pontosan. Néhány elcsípett kifejezésen kívül nem lehetett jól érteni, hogy mit beszéltek, de kilátástalan, drámai hangulat sugárzott a résztvevők arckifejezéséből.
A feszült hangulatú tanácskozást a katonák rohama zavarta meg, akik leginkább a középkori lovagokra emlékeztettek, pajzsaikat keresztény szimbólumok díszitették, láncingben, karddal a kezükben érkeztek. Betörték mindkét oldalt a kaput, berontottak a trónterembe, azután megtámadták a sötét csuhásokat és a fekete páncélost is.
A démonlovag kardot rántott, hogy védje magát, a körülötte álló csuhások pedig támadó varázslatokba kezdtek, egyesek tűzgyűrűt hoztak létre maguk körül, mások gömbvillámokat szórtak az ellenséges harcosokra, mind hiába. Világoszöld mágikus lövedékeik visszapattantak a pajzsokról, nem perzselte meg őket a tüzes gyűrű, az éppen zajló csata kimenetele eldőlni látszott az ostromlók javára.

Az ijesztő történések sora, melyekről nem lehetett tudni, hogy álom vagy valóság, ezután egyre gyorsabb lett, mintha szándékosan egy eseményt akart volna bemutatni. Laurentius most több száz méterrel messzebb, lent a völgyben találta magát, ahonnan felnézve a fekete piramisok csúcsát is láthatta. A piramisok közötti területen is véres harcot vívott egymással a két hadsereg, melyek kilétét egyelőre nem lehetett biztosan tudni. A keresztes lovagok lekaszabolták a fekete csuhás menekülőket. A megszálló sereg vérfürdőt rendezett, Laurentius olyan élesen hallotta a halálsikolyokat, mintha ő is ott lett volna az összecsapásban. Az ismeretlen eredetű építmények füstölni kezdtek, valószínűleg szándékosan gyújtották fel azokat. A levegőben a vér és a füst szagát egyaránt érezte. Ekkor tűnt fel neki, hogy a gúla alakú épületek boltíves kapuinál lefelé fordított, szürke keresztek helyezkedtek el, amik arra utaltak, hogy valamely ősi sátánista szekta emelhette ezt a szentélyt.
Ezután következett a harmadik álombeli vagy valóságos helyszín: egy sötét csarnokban találta magát, ami hasonló méretekkel rendelkezett, mint a piramisok csúcsaiban lévők, de itt sokkal sötétebb volt. Valószínűleg a gigászi épület alagsorába került, annyi biztos, hogy itt a fáklyák lángja világította be a termet, a napfény ide nem szűrődhetett be. Itt fegyvertelenek, nagyrészt nők és gyermekek tartózkodtak, néhány felnőtt férfi társaságában. A csarnok távolabbi oldalán a kőfalból egy résen keresztül ember nagyságú, mesterséges fény sugárzott ki, mely sem a Napból, sem fáklya tűzéből nem származhatott, a szivárvány színeire emlékeztetett leginkább. A nagyobb gyermekek a saját lábukon keltek át rajta, a csecsemőket pedig bölcsőben juttatták át a vibráló kapun, melyben először csak a kontúrjaik, aztán az egész testük eltűnt.
A férfi közelebb ment, hogy szemügyre vegye a dolgot. Úgy értelmezte, hogy egy térkapu lehetett a rés, és a menekülést szolgálja a megszállók elől. Elképzelése sem volt, a dimenziókapu túloldalán mi várhatott vakmerő utazókra. A rés mellett állt egy ember, aki felügyelte az áthaladást, valószínűleg ő indította be az átjárót, ami a falba volt mélyesztve.
Egy férfi és egy nő odalépett ehhez az emberhez és egy bölcsőt nyújtottak át neki. Ők is csak menteni akarták a gyermeküket.
Azt hitték, hogy biztonságban lesznek a háború borzalmaitól, de ők sem kerülhették el a végzetüket. A bejáratot itt is áttörték, ahogyan fent a trónteremben, majd a keresztes lovagok beözönlöttek. Fegyverrel támadtak a védtelen csuhásokra. A férfit, aki átnyújtotta a csecsemőt, pillanatokkal később mellkason szúrták. Miközben vért köpött, a kard hegye kiért a hátából, és halálhörgések közepette kilehelte a lelkét. A mellette álló nő is hasonlóan végezte. Laurentius most is érezte a vérszagot a levegőben, mintha tőle csak egy karnyújtásnyira történt volna.
A bölcsőt kezében tartó ember átmenekült a térkapun, ami rövidesen bezárult maga után, hogy oda már ne követhesse az ellenség.
A következő, immáron negyedik álomvalóság részletben az utcakövön hagyott bölcsőben a térkapun átjuttatott csecsemő sírását lehetett hallani. Első látszatra ez a helyszín már magyarországinak tűnt, akár Budapest óvárosi része is lehetett volna. Ahogyan megfordult Laurentius, egy árvaházat látott maga előtt, majd, amikor visszafordult a bölcső felé, egy feliratot pillantott meg, ami súlyos üzenet hordozott: „Laurentius LaVey, született 1995. május negyedikén.”

Pillanatok múlva véget ért a nyomasztó, zord, valóságos látomás, ami eddig kísértetiesen magába szippantotta Laurentiust, újra a szobájában találta magát. Ijedten körbenézett. A ruhája nem volt véres vagy izzadt, pedig megtapasztalta a párás levegő nehéz belégzését, saját fülével hallotta a csata zajait, érezte a legyőzöttek szenvedését, és ott volt, amikor megölték az ismeretlen szekta tagjait. Bár egész életében érdeklődött mind az okkultizmus, mind a tudományok iránt, most nem tudta megfejteni, hogy vajon a szelencében lévő por hallucinogén szer lehetett, ami teljesen valósághű képzelgéseket okozhatott, vagy teleportációval, időutazással került arra az ősi helyre.
A véres élmény után csak még több kérdés nyomasztotta a férfi lelkét. - Úristen mi volt ez? Hol voltam? Kik ezek a fekete csuhások és kereszteslovagok? A felbukkanó szimbólumok egy sátánista és egy keresztény szekta szembenállására utalnak, de vajon több van emögött? A háború valódi okait nem tudta megállapítani ilyen kevés információból.
A leghátborzongatóbb viszont a bölcső oldalán látott felirat volt, ami nem hagyta nyugton LaVey-t. - Rólam szólt volna az egész látomás? Az én származásomról? Én voltam a látomásban szereplő csecsemő?
Eszeveszetten elkezdett kutatni a porcelán szelencében, hátha talál még valamit a homokban. Legnagyobb döbbenetére sikerrel járt.
Egy kisebb fémlap került elő, az üzenete még élénkebb reakciót váltott ki. Ezen egy lakcím szerepelt: Budapest, Rákoskeresztúr, Szigeti Sándor utca 9. Nyomban összeszedte magát és útnak indult, de még előtte levetette az amulettet a nyakából, nehogy újra kezdődjön az, amit az előbb átélt.

Az utazás közben egyre csak újabb és újabb kérdések vetődtek fel benne. A karórája szerint nagyjából tíz perc telt el a misztikus élmény átélése közben, semmiképpen sem órák. Nem kerülhetett kábító hatású, hallucinogén anyag a szervezetébe, mert ilyen gyorsan nem múlik el egyiknek sem a hatása. Mágiát tapasztalt az előbb? Időben, térben helyeződött át? Remélte, hogy nemsokára választ kap súlyos kérdéseire. Egy szokványos éjszakai álomtól sokkal életszerűbb élményt élt át; több érzékszervére is hatottak a megtapasztalt események és mindez teljesen józanul, éber állapotban történt vele.

Megérkezett a helyszínre. Mire kiért Budapest keleti részébe, már besötétedett. Egy nagyon lepusztult, elhagyatott lakás tornyosult előtte, gazos kerttel. A látottak ellenére mégis lakhatott ott valaki, ha ide invitálta, gondolta magában Laurentius. A drótkerítésen könnyedén átmászott, sem villanypásztor, sem ugató kutya nem zavarta meg ebben. A bejárati ajtó résnyire ki volt nyitva, valószínűleg már régóta elromlott a zár, legalábbis elég viharvertnek tűnt. A lakásba bejutva csak pókhálós, lepukkant, poros bútorok, málló falak fogadták a betérőt. Áporodott szag csapta meg az orrát és rossz előérzete volt ettől az elhagyatott háztól, mégis úgy érezte, hogy el kellett jönnie. Először a földszinten nézett szét, aztán az emeleten is, de senkit nem talált a lakásban.
De egy helyen még nem nézett körül: a pincében.
A nyikorgó pinceajtót kinyitva mintha egy új világ tárult volna elé; egy lefelé vezető, kőből kirakott csigalépcső fogadta. Az ódon ház és a pincéje között feszülő kimondatlan ellentétet az építészeti stílus különbözősége okozta. Míg a lepusztult ház a régisége ellenére városiasnak tűnt, a pince lépcsője egy középkori kínzókamra bejáratára emlékeztetett. Egy utazás a jelen korból a bizonytalan, zord múlt felé. A lefelé út a csigalépcsőn hosszúra nyúlt és a férfi többször is elszédült közben. A lépcső egyes fokaira démoni alakokat véstek bele az ismeretlen építők, melyek a mobiltelefon fényére feltárultak Laurentius szeme előtt. Hasonló figurákat látott a fekete piramis erkélyoszlopain is. Minden jel arra utalt, hogy van kapcsolat a két helyszín között.
Amint leért a kőből készült csigalépcső aljára egy dohos pincében találta magát. Megállt egy pillanatra, kifújni magát a hosszas lépcsőzés után. A karóra szerint már öt perc telt el a lépcsőzés kezdete óta.
Néhány megtett lépés után megmozdult valami iszonyatos hangerővel, Laurentius majdnem kiugrott a bőréből a hirtelen zajtól, de amikor hátrafordult, egyből észrevette a hang forrását; bezárult a lépcső kijárata egy elmozduló kőfallal. Ijedten rohant oda, hogy mentse a menthetőt, de hiába. A kőfal nagyon kemény és nehéz anyagból volt, ezért elmozdítása vagy eltörése szóba sem jöhetett. Másik kijáratot kellett keresnie, ha nem akar éhen halni ebben a börtönné változott romos épületben. Újra elővette a mobiltelefonját, majd erősebbre állította a fényét, hogy többet láthasson a szobából. Ekkor hirtelen lépések zajára lett figyelmes, ami egyszeriben még rémisztőbb volt, mint a lépcső bezáródása a kőfallal. Alig láthatóan megmozdultak az árnyak a sötét helyiségben. A halálra rémült férfi bekiáltott a rideg éjszakába.
- Ki van ott? - eközben a mobil telefont maga elé tartotta, hogy világítson, ezáltal túlságosan hamar kapott választ a kérdésre.
Először egy, majd két másik, végül egy negyedik alak lépett elő a homályból, mindegyik olyan ruhát hordott, ami nem vall normális emberre, inkább sötét mágusokra emlékeztetettek. Az első három megjelenő alak a nyaktól lefelé egészén a lábukig érő fekete kaftánt viselt, középen sötétlila övvel, arcuk fehérre volt púderezve. Szénfekete hajuk a vállukig ért. Határozottan olyan szektásoknak tűntek, mint akiket ma látott az álomvalóságban. A leghátul álló árnyalak pedig tetőtől talpig fekete páncélban volt, sisakján két szarv emelkedett a magasba, tekintetét világító vörös szempár tette hátborzongatóvá. Laurentius felkészült a legrosszabbra.
- Kik vagytok és mit akartok tőlem? - kiáltott rájuk a halálra rémült férfi.
- Laurentius LaVey, már vártunk rád. Én molochiai Tiberius vagyok, a Baphomet-légió hadvezére és démonlovagja, örömmel tölt el, hogy megjelentél hívásunkra - a fekete lovag megszólalt mély, öblös hangján.
- Még sosem hallottam az őrült szektátokról.
- Azért jöttünk, hogy feltárjuk előtted a múltadat, és visszahívjunk a gyülekezetünkbe. Te nem földi vagy. Csak itt nőttél fel. Itt az idő, hogy visszatérjél közénk Mophystum földjére, a Baphomet-légióba, ahonnan az őseid is származnak.
- Ez lehetetlen. Honnan kerültetek ide? Milyen háborút láttam?
- A létezés egy másik síkjáról származunk. A multiverzum olyan hatalmas, hogy azt a halandók azt el sem tudják képzelni. Ahogyan az amulett emlékképében átélted, huszonnégy esztendővel ezelőtt megtámadtak minket a kherúbiánusok, a legádázabb ellenségeink. Szétrombolták templomainkat, és bevették a fővárosunkat, Belzebúrt. A túlélőket, köztük a gyermekeket átmenekítettük a térkapun keresztül más párhuzamos valóságokba. Ez a dimenzió, a Föld csak az egyik célpont volt a menekültek számára, nem vagy egyedül a helyzetedben. Egész életed során figyeltek téged az itteni ügynökeink, és úgy döntöttek, hogy itt az idő, hogy elvégezzük a beavatási szertartás első lépését. Testileg és mentálisan megértél az Asmodán-rítusra.
- Mit akartok tőlem?
- Megmutattuk neked a múltadat. Te a boszorkányok törzséből származol, Valeakh városából, Mophystum földjéről. A tárgy, amit kaptál, az egy élő emlék amulett volt, másik nevén Hysthorius amulett. Nem csak a képet és a hangot őrzi meg az utókor számára, hanem az egész eseményt, annak minden részletével együtt. A mi kultúránk fejlettsége annyival meghaladja a földi tudományokét, mint a modern világotok a letűnt középkort. Az élő emlék amulettel átérezted, amikor huszonnégy évvel ezelőtt elfoglalták a fővárosunkat Kherúb isten hívei, a kherúbiánusok, akik az idők kezdete óta az ellenségeink. De csak csatát nyertek - LaVey az elmondottak alapján rájött, hogy a kereszteslovagokról beszélt neki az ördögi lény - A kimenekített embereinket szétszórtuk a multiverzum több száz párhuzamos valóságába, ahol nem találnak rájuk. Te vagy az egyik túlélő, de sajnos a családodról ez nem mondható el. Apád és anyád a kherúbiánus lovagok pallosai által lelték mártírhalálukat.
- Szóval ezért adtátok az amulettet? Hogy lássam a múltat? Miféle mágia ez?
- Ha csatlakozol hozzánk még ettől is hatalmasabb varázserőre is szert tehetsz. Találj vissza a gyökereidhez, Laurentius. Újjá fogjuk építeni a Baphomet-légiót, legyőzzük a kherúbiánusokat és mi fogjuk uralni a multiverzumot.
- Miért higgyek nektek? Honnan tudjam, hogy nem vertek át?
- Adunk egy nap gondolkodási időt. Holnap alkonyatkor térj vissza erre a helyre, és olyan adományban lesz részed, amit elképzelni sem tudsz. A beavatási ceremóniád, az Asmodán-rítus holnap kezdetét veszi. Mágikus erőt fogsz kapni tőlünk származásod jogán.
A boszorkányok és a démonlovag elvonult a tömlöc még sötétebb termeibe, ahová már nem merte őket követni a férfi, főleg a kimerültsége miatt. A kő, mely eltorlaszolta a felfelé vezető lépcsőt, elmozdult az eredeti helyzetébe, így a férfi vissza tudott menni a felszínre. Hazaúton már elkezdett gondolkodni a további lépéseken. Sajnos a találkozó több nyitott kérdést hagyott maga után, mint az amulett nemvárt használata. Másnap végig gyötrődött, vajon fogadja-e el az ajánlatot. Hamar tudatosult benne, hogy a régiségboltban hátsó szándékból kapta meg azt a tárgyat; az eladó lehetett a Baphomet-légió ügynöke, aki évek óta megfigyelte őt. Mi van akkor, ha mégis igaz az, amit a sötét lovag mondott, miszerint egy másik dimenzióból származnak ők, és velük együtt ő maga is? A párhuzamos világok léteznek, azt már bebizonyították a tudósok. Az okkultizmus mindig is elfogadta a mágusok természetfeletti erejét. Az élő emlék amulett volt maga a bizonyíték mind a kettőre. Választhatott a megszokott élete gyökértelensége, hiányérzete és az új utazás embert próbáló kalandja között. Hosszas vívódás után a második lehetőség mellett döntött, és hagyott egy búcsúlevelet a nevelőszüleinek, amiben megköszönte mindazt, amit élete során kapott tőlük.
Másnap este visszament a titokzatos házba és leért a pincébe, ahol szektások már vártak rá. A próbatétel helyszíne még egy szinttel mélyebben helyezkedett el, mint az előző napon a találkozási pont. A csuhások levezették a férfit a legalsó szintre. A teremben misztikus világoszöld lánggal égtek a fáklyák, ami az ide vezető csigalépcsőt is megvilágította. Ahogyan közeledett a cél felé, sötétlila árnyalatok is kúsztak a fénybe.
Nem akarta elhinni, amit ott látott: a kamra közepén egy embernagyságú obeliszk helyezkedett el, az amorf kőszoborból vibráló sötétlila kristályok álltak ki, melyek pár másodpercenként felvillantak, aztán elaludtak. Laurentiusnak olyan érzése támadt, hogy valamilyen energia áramlik benne, ami folyamatosan hömpölyög, és csak rövid ideig marad a kő egy pontján, mivel állandóan mozgásban van. Az obeliszket fehérre maszkírozott fekete csuhások állták körbe, férfiak és nők vegyesen. A démonlovag, Tiberius előttük állt, már várt a fiatal férfira.
- Ez a mágiahordozó kő, az Asmodán-obeliszk, amit a beavatás során meg kell érintened, hogy át járjon téged az ereje. Ezután tagja leszel a boszorkány törzsnek és mágikus erővel fogsz bírni - szólalt meg a sötét lovag a maga mély, ijesztő hangján.
- Csak ennyit kell tennem, hogy megérintem? - értetlenkedett Laurentius.
- Nehezebb lesz, mint gondolnád.
Belépett a körbe, majd a misztikus kőhöz lépett. Félelemmel vegyes izgalommal érintette meg. Elsőre nem érzett semmi különöset, de pillanatok múlva a kő reagált az aurájára. Egy energianyaláb keletkezett a férfi kezénél, amely fokozatosan egyre nagyobb lett, ezután az egész karjára kiterjedt a mágikus mező. Éles fájdalmat érzett előbb a karjában, majd ahogy terjeszkedett az erőtér, úgy kezdett el egész testében rángatózni. Pillanatokon belül a férfit teljesen ellepte az erőtér, ekkor mintha áramütés érte volna, a földre esett és a rángatózás folytatódott. Amikor elengedte a követ, megszűnt a további energiaátvitel, ezután az eddig történtek fizikai és lelki feldolgozása volt a perdöntő, hogy vajon feltud-e állni a két lábára és tud-e még levegőt venni, vagy kileheli a lelkét a titokzatos pince legalsó szintjén.

Hosszú perceken keresztül csak nyöszörögni tudott, de aztán új érzés járta át a testét, amilyet eddig még sohasem érzett. Mintha a vérébe, a csontjaiba, az izmaiba mélyen bejutott volna az erőtér, a gondolatai fénysebességgel cikáztak az elméjében. A kezét maga felé fordította, ezután a begörbült ujjaiból előbb sötétlila szikrák, majd egy arasznyi energiagömb keletkezett, ami szinte perzselte az arcát, olyan sok hő sugárzott belőle.
Rövidesen tudatosult benne, hogy a gondolataival tudja szabályozni a mágiát. Ha nem akarta koncentrálni a figyelmét, akkor a gömb elkezdett zsugorodni. Ha minden idegszálával odafigyelt, akkor viszont növekedni kezdett.
- Az obeliszk mögötti falból kiemelkedik egy kisebb szikla, azt megcélozhatod! - szólalt meg a fekete páncélos lovag.
Elsőre nem tudta a kezéből elhajítani a feketés-lilás égetően forró gömböt, de másodjára sikerült, és a kiálló szikla szétporladt. A boszorkányok felharsantak örömükben, hogy üdvözöljék a törzsük új tagját.
- Bíztam benned, Laurentius. Tudtam, hogy te nem fogsz belehalni az energia-átvitelbe, mint holmi puhányok. Biztos vagyok benne, ha velünk tartasz, nagy jövő vár rád a mi világunkban - mondta Tiberius.
Ez az utazás valójában lelki természetű volt, nem is annyira fizikai. Mindössze egy nap alatt az ifjú Laurentius lelki világa hihetetlen változáson ment keresztül. Összeállt benne a kép származását és korai életét illetően, és már a mágiahasználat alapjait is elsajátította. Fájdalmak útján, de megtalálta a közösségét, ahová vér szerint is tartozott. Most már ő is szívből gyűlölte az eddig ismeretlen kherúbiánusokat, akik meggyilkolták az őseit.
Az obeliszk melletti falrészen a hasadék elkezdett homályosodni, a kövek helyén szivárvány színű energianyalábok jelentek meg, melyek egybeolvadtak és folyamatosan kavargó, örvénylő térkapuvá változtak, amit az álomképben pillantott meg először Laurentius.
A démonlovag és a boszorkányok egyesével átkeltek a transzdimenziónális átjárón, és nem volt kérdés, hogy az újonnan beavatott férfi kövesse-e őket az ő világukba.

1
Te szavazatod: Nincs Átlag: 1 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2019-08-05 10:49 Kelvin

Kelvin képe

Szögegyenes történet, bármiféle tanulság, vagy legalább lelki vívódás nélkül. El lehetett olvasni, de a hibákhoz már nem volt kedvem.

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

p, 2019-08-09 11:45 hamarjában

hamarjában képe
1

Gondolom, nem esik jól, hogy írtál egy fasza kis sztorit (inkább azért nevezzük valaminek), és a nagyérdemű még csak le se...
Elárulom, hogy elrontottad az első mondat központozását, de ezen még át lehet lendülni.
Viszont amikor a második kommentben ezzel találkozik az ember: " furcsálkodott elsőre a vevő," - nos, hát szavak nincsenek. Mi volt a terv? Nem hogy egy jobb érzésű olvasó, de még egy gyakorlott gyomor is feladja a további küzdelmet.

Ha elárulod, hogyan kell furcsálkodni (arról nem is beszélve, hogy elsőre), akkor megpróbálok én is pár hasznos tanácsot adni.

na ja (Obb)

szo, 2019-08-17 19:12 Stomi

Nem az baj, hogy nem tetszik amit írtam, de amilyen tenyérbemászó stílusban fogalmaztál, attól az én gyomrom is feladja a küzdelmet...
Mi volt a terv? Az építő jellegű kritikák miatt írtam, de Te inkább mennyél ki hányni, majd aztán beszélünk.

k, 2019-08-20 06:44 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Ez olyan hosszú, mintha én írtam volna. Ja és ugyanúgy nem tudom elolvasni, mint ahogy a sajátjaimat sem. Sok minden zavar, és már javítanám. Obb pedig hozza a szokott formáját, nem tisztem megvédeni, de ha igazán tenyérbe mászó hozzászólásokat akarsz olvasni szemezgess az enyémekből. Amiket úgy beindulva írtam nemcsak tenyérbe másznak, de onnan is indulnak. Bár ahogy elnézem e stílusjegyekért neked sem kell a szomszédba menni. Anno Obb barátunknak volt egy mottója, miszerint ez csak ő, és nem is biztos, hogy fontos. Számomra ez azt jelenti, hogy párhuzamos világokban élünk, és amit ír, az az ő világából így látszik. Néha adódnak hozzászólásainak általános felhangjai, néha csak arról van szó, hogy világaink közel állnak egymáshoz. Ami engem illett, csak télen szoktam hányni, akkor is csak havat. A kérdésnek irodalmi jelentősége csak egyszer volt, amikor az általam megszemélyesített Licaj Vuv Dawsonban a feszültséget levezetendő hányta a havat, aztán fát vágott, majd a Loeng hídjánál borsot tört Nésa orra alá később fogságba esett. Ez még a nyolcvanas évek elején történt. húsz év múlva sikerült kiszabadítani. Addig sokan zaklattak azzal, mi lesz már vele. Emlékszem a szomszéd néni meg sem élte a szökést. Ez ugyan nem tartozik ide, de legalább nem tenyérbe mászó a stílusa és van benne valami Rejtő után érzés. Persze itt nem fizetnek karakterszám szerint, úgyhogy be is fejezem.