Szürke Duna-keringő

Térdig gázoltunk a piszkosszürke folyóban. Nyakamon felkúszott a rettegés, elképzelésem sem volt, hogy mi maradhatott életben az elapadt vízben, de hogy valami jelen volt, azt éreztem. Testemben felrobbant az adrenalibomba, mint mindig, amikor veszélyt szimatoltam. Van, ami sohasem változik. Gyermekként nem ismertem ezt a zsigeri félelmet, nem ivódott belém, nem kellett megszoknom, csak felnőtt fejjel. Ha valakibe nem sütik bele ezeket az élményeket a lehető legkorábban, nem tud megbarátkozni velük. Nekem sem sikerülhetett. Fárasztó ezen gondolkodni. Amúgy sem töröm sokat a fejem már, nem használ. Összébb húztam magamon a koszos köpenyt, ami valamelyest megvédett a hidegtől. Nem segített sokat, lábszáraim fehérsége szinte világított a bocskorom felett.
A folyó… Kék volt és ragyogó, ahogy a város elterpeszkedett két partján. Régen volt. Mára csak a szürke, olajos falak maradtak, melyek között nem merek bolyongani. Az összes élő humanoid ott lapult, a falak rejtekében, én pedig nem tudom, mi les rám, és mi hagy bántatlanul. Mi, mert ezek a lények már csak nyomokban emberek. Állandóan táplálékra vadászó, guberáló roncsok, akiktől rettegek.
Hónapok óta nem jártam erre, egyedül nem mertem volna jönni. Amióta a dombok között, a Dobogó Sziklánál húztuk meg magunkat, nyugodtabb lett az élet. Víz volt, vadászni pedig tudtak azok, akik nálam jobb túlélőknek bizonyultak. Aztán nekem is meg kellett tanulnom, különben nem hagytak volna életben. Az egyetlen, ami miatt értékesnek mondhatom magam: a fejem. Agyamban ott lapult minden út vonala, amit életemben láttam, akárhová kellett mennünk, a tájékozódást mindig rám bízták. Nem azért, mert a horda tagjai megbíztak volna bennem, hanem mert az én képességem tartotta őket életben a legnagyobb eséllyel. Voltak persze, akik nem csak a túlélésért akartak harcolni, olyan ostobaságokkal akartak foglalkozni, mint a régi idők értékeinek megmentése, a régiek ismereteinek összegyűjtése, egy haldokló világban… Őket gyorsan elkergettük, eltüntettük a környékről.
Mind a hárman szótlanul tapostuk a vizet. A két Katona, akit azért küldtek, hogy találjanak rokon hordákat a városon túl, és én, a Vezető. A por évek óta nem ülepedett le a város körül, elrejtve a Földanya elől mindent, ami ott maradt, a civilizáció bohózataként…
Közeledtünk. Átvonszoltuk magunkat az utolsó híd alatt. A nevére már nem emlékszem, de mindig ráismertem. Két valaha élt négylábú szoborcsonkjai meredeztek a nyugati végén. Níl, a fiatalabb Katona halkan odamorogta társunknak, hogy a dolgát kell végeznie. Persze megint nem bírt magával, ahelyett, hogy mellettünk intézte volna, kigyalogolt a vízből, és megkerülte a hídfőt. Nem értem ezeket a hozzám képest vad embereket, egynémely rituális, régi szokást nem voltak képesek elfelejteni. Mintha nem láttunk volna még vizelő férfit… Tudtuk, hogy veszélyes elhagynunk a vizet, amitől a város árnyai mániákusan, szinte vallásosan rettegtek. Talán azért, mert ezt mérgezték meg először? Máig sem tudjuk. A másik katona előttem maradt, lassan átértünk a híd túloldalára.
Megtorpantam, hogy bevárjam Nílt. Sehol sem láttam. Aztán kaffogásra emlékeztető hangokat hallottam, ütések zaja sikoltott az égre, és megláttam társunkat. Három csonttá aszott városlakó között tombolt, iszonyatos erővel forgatva husángként használt vasrúdját. Felrikoltottam. Talán a saját hangom volt a legijesztőbb. Sötét halálfélelem sütött belőle, pedig a közvetlen közelemben semmi látható veszély nem volt. Tudtam, hogy segítenem kéne, de nem mertem. Harmadik társunk azonnal mászni kezdett a hídfő felé, Níl pedig veszettül tombolt, kettő már a lábánál hevert. Pillanatok alatt elintézték a megmaradt városlakót, az idősebb Katona pedig lerángatta Nílt a vízbe, majd pofozni és rúgni kezdte. Tudtam, hogy Níl ma már többször nem csinál őrültséget… Sértetlennek látszott, egyedül a combját hasította fel valamilyen kezdetleges fegyver. De ahogy a víz a sebhez ért, veszettül felszisszent.

Este volt. A folyó nyugati partját ölelő hegy oldalában táboroztunk, teljes csendben. Erre már nem jártak városlakók. Nem volt védhető hely, de biztonságos sem. Egy éjszakára viszont megteszi. Níl izzadt a sebláztól, már rájöttünk, hogy a posványos víz fertőzte el, órák alatt. Táplálékot nem találtunk, pedig napok óta éheztünk. Rettegtem, attól féltem, nem bírunk továbbmenni. Megoldást kellett találni. Megettük Nílt. Nem sajnáltuk, és furcsa sem volt: még kék volt a folyó, a Duna, amikor először ettem embert. Sok-sok évvel a város halála, a Kataklizma előtt…

A Katona aludni tért, de én türelmetlenül vártam. Nem véletlenül. A jelet már szürkületkor leadtam. A gazdáim azonnal érzékelhették megváltozott mentális rezgésszintem, hiszen már
hallatszott is a számomra ismeretlen módon működő leszállóegység surrogása. A Katona megragadta fegyverét, és rémülten figyelte, hogy szállnak ki a tökéletes felépítésű emberalakok. A Katona persze nem tudhatta, hogy már régóta figyelik, és alkalmasnak találták. Sandán, furcsán nézett rám, ahogy féltérdre ereszkedve tisztelegtem gazdáim előtt. Valami mégis idegesítő volt a nézésében. Látszott, hogy rettegett a jövevényektől, de… nem láttam rajta, hogy meglepődött volna! Ezen nem volt időm gondolkodni, az események peregtek.
A Katona menekülni próbált, de két jól irányzott ütéssel jobb belátásra bírták. Halványan sugároztak felém a gondolataikat: jó anyag. Majd egy hosszúkás tárgyat szorítottak az ágyékához, és valamit csináltak vele. Ezután belökdösték a gépbe. Nyilván tenyészállat lesz. Engem otthagytak. Másik hordát kellett keresnem.

Tele volt a fejem. Szokatlanul sok minden történt percek alatt, én pedig már hozzászoktam, hogy a halott nap alatt monoton tevékenységek töltik ki ember idejét. A leszállóegység éppenhogy csak emelkedni kezdett, de máris halálosan egyedül éreztem magam. Ebben a pillanatban az eddigi életem összeomlott.
Furcsa szagok kúsztak az orromba: a hordám tagjainak bűze! Egyszerre csak vagy egy tucat fajtámbéli jelent meg körülöttem, a leszállóegység felől pedig hatalmas dörrenések hallatszottak. A hegy tetejéről sziklák záporoztak a járműre, ami pörögni kezdett, majd úgy ötven méternyi haláltánc után lezuhant. A gép körül pillanatok alatt megjelentek a horda tagjai, aki pedig kifelé tántorgott, nem kapott kegyelmet. Rettegve néztem, ahogy legyőzhetetlennek hitt gazdáim sorra lelték halálukat. A gépből kanyargó füst bent nyilván még erősebb lehetett, mert teljesen kábán másztak ki a levegőre. Esélyük sem volt.
Nyilvánvalóvá vált, hogy lelepleződtem, a horda pedig legyőzte azokat, akik sok más horda véréből szívták hatalmasra magukat. A világ kifordult önmagából. A horda pedig éhes volt.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2005-01-09 00:24 Mesemondó

Mesemondó képe

Bár már elég jól ismered véleményem, azért ide is leírom... nekem eddig ez tetszett a legjobban, azért amiért vállalod a helyszínt és nem egy kitalált világban tőled távoli helyen alkotsz, no meg azért mert jól fogalmazol :D

... a fű nő magától.

h, 2005-01-10 17:42 Rem

Rem képe

Hell

Ez az a mű amelyet Bán Mór szerintem irigyelne tőled, de a Nil megevős résznél én alakítanék még mindig ;) .
______________________
Az öreg dobozoló sámán

h, 2005-01-17 08:13 Fatyol

Fatyol képe

Nem mondanám rá szívből, hogy Fantasy. Átvitt értelemben kőkemény realitás, csak nincs rajta csilli-villi kosztüm, mint a mai világon.
"Bárcsak oly könnyen megtalálhatnám az igazat, mint amilyen könnyen cáfolom a hamisat!" (Cicero)