Sárkánylélek

Sárkánylélek

A szikrázó napsütésben és melegben lassan akaródzott haladni a munka. De a veteményest művelni kell, hamarosan elérkeznek az első üdítő zivatarok. A férfi megállt egy kicsit, s elégedetten nézett végig a már elvégzett földszakaszon. Kapájára támaszkodott és letörölte az izzadságot homlokáról. Hirtelen árnyék lepte el, és kellemes, hűvös léghuzam érintette. Megfordult, arcát a szélbe tartotta, s ahogy az égre nézett… elakadta a lélegzete.
Az árnyék tovaúszott, a szél elült. Csupán a döbbent férfi maradt az égre meredve; ősi istenekhez imát rebegve.

A gyűlésen hatalmas volt a hangzavar. A gazdák egymás szavába vágva vitatkoztak, mi is lenne a teendő. Pár napja még békés nyugalomban élhetett mindenki. Reggel, napkeltével a férfiak és az idősebb fiúk kimentek a földjeikre, s dolgoztak, míg a nap delelőre nem hágott. Akkor aztán hazamentek, ettek-ittak, pihentek, majd ha vége lett a tikkasztó déli melegnek újra nekiestek a földeknek, míg a nyugati horizontot vörösre nem festette a lebukó nap. Így ment ez végig, hétfőtől szombatig, mert a vasárnapot azért meghagyták istenük tiszteletére. Sharak nem nézi jó szemmel, ha nem emlékeznek meg róla.
Aztán egy nap az egyik gazda egy hatalmas szörnyről kezdett mesélni. Igaz nem vették túl komolyan az öreget, hisz’ sok olyat látott már, ami valójában ott se volt, nem is létezett. Senki sem tudta róla, mikor beszél igazat, s mikor ecseteli épp egy kósza látomását.
Ám aztán egyre több hír érkezett a szomszédos falvakból is, sőt, a faluban is egyre több szemtanú akadt.
Sárkányok! -gondolta a falu vezetője. Sharakra, ezer éve nem láttak már Miryanon sárkányokat!
- Követeket kell küldenünk a királyhoz! - kiáltott fel valaki, mire a hangzavar elült.
Persze, hiszen ez a legjobb megoldás! Már csak ki kell választani, ki legyen az.
Ám ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint az előre gondolható volt. A faluban egyszerű emberek éltek, legtöbbjük sosem ment messzebb a földjüknél, s azt sem tudták, merre keressék a fővárost.
- Rendben van - kezdte a falu vezetője. - És ki vállalkozik a követségre?
Várakozón nézett körül, ám senki sem szólalt meg, s egy kéz sem emelkedett a magasba. Persze nem is remél mást.
Most akkor mi legyen?
- Küldjük el Alanelt!
Hm, nem is rossz ötlet.
Alanelt különös embernek tartották a falubeliek. Nem törődött a falu ügyeivel, még a nagy ritkán megrendezett gyűlésekre sem jött el. Egy dolog érdekelte: a könyvek. Állandóan csak olvasott; nem járt a földekre dolgozni, nem szívesen vett részt az ünnepeken, és még a lányokat sem hajkurászta, mint más normális korabeli ifjú. Ha valamiért mégis emberek között kellett lennie, csendben meghúzta magát egy olyan helyen, ahonnan mindenkit láthatott, és csak figyelte a többieket átható, mindent látó tekintetével. Ha valaki a szemébe nézett, az nyomban elkapta a szemét, mert olyan volt az a pillantás, mintha az ember lelke mélyére látna. Épp ezért nem túlzottan kedvelték. Pedig szó se róla, kezdetben mindent megtett, hogy elfogadtassa magát.
Még gyermekként került a faluba, szülő vagy bármiféle rokon nélkül. Senki sem tudta, honnan csöppent oda. Nem volt semmije, csak a neve, az meg hogy honnan, ő maga sem tudta. Befészkelte magát egy sok éve üresen álló házba, az asszonyok ruhát és élelmet adtak neki, ő pedig ott segített, ahol tudott. Egy kevés pénzt is szerzett munkáival, de annak nagy részét a közeli város könyvesboltjában hagyta. Ám lassan egyre kevesebben kérték az ő segítségét. A falusiak furcsán, kellemetlenül érezték magukat a közelében.
- Hol van most? - kérdezte a polgármester.
- Hol lenne? - jött a gunyoros válasz. - kint olvas a tölgyfán.

- Alanel!
A fa koronája megrezzent, mintha rémült madárraj hagyta volna el.
- Alanel! Gyere le! - kiáltott fel újra a falu vezetője.
Levelek zizegtek, ágak recsegtek, ropogtak, mint nagy szelek idején, majd egy éles reccsenés után súlyos test puffant a földön egy letört ág mellett. Szegény fiút nem mondhatni, hogy jól érte az esés. Nyögdécselve feltápászkodott, végigtapogatta magát, de úgy tűnt, pár horzsoláson kívül nem esett más baja. Kopott ruháján lett ugyan pár újabb feslett folt, bár ez talán még neki sem tűnt fel. Tiszta, nyílt tekintetét a polgármesterre emelte, aki erre inkább feszengve a törött ágat kezdte szemlélni. Alanelt nem zavarta a dolog, már megszokta, hogy senki sem néz a szemébe. Igaz sohasem értette, miért van így. Egyszer, mikor még kisfiú volt, megkérdezett egy asszonyt, mi az oka. Azt mondta, a szemeivel van a baj. Nem értette. Hiszen valahányszor megvizsgálta tükörképét a víz színén, mindig normálisnak látta azokat, de többet nem kérdezősködött.
- Most volt a gyűlés? - kérdezte rémülten. - Jaj, ne haragudjon, elfelejtettem; tudja, nagyon izgalmas ez a könyv, arról szól, hogy…
- Nem vonom kétségbe, mennyire érdekes - szólt közbe fásultan a falu vezetője. - Másról lenne szó. Gondolom, hallottál a sárkányokról.
- A sárkányokról? Hát persze! Ó, de szívesen megnéznék egyet! Tudja, ez a könyv is…
- Jólvan, jólvan. Az embereket aggasztják ezek a bestiák, és nem tudjuk, hogy a fővárosban tudnak-e róluk. Ezért úgy gondoltuk, követet küldünk a királyhoz.
Alanel várakozva figyelte a folytatást, de a falu vezetője, nem tudva, mire számíthat kivárt egy kicsit.
- Nos, közülünk kevesen tudják, merre van a főváros, aki pedig igen, az, nos… az nem ér rá elmenni.
- Ó, én szívesen elmegyek! - bökte ki Alanel.
A polgármester meglepődött kissé. Azt hitte, parancsolnia kell majd, de legalábbis győzködnie. Ehelyett ő ajánlotta fel a segítségét, mintha csak tanácsért fordult volna hozzá.
- Nos, rendben. Indulj, amint tudsz.
- Ó, csak tíz percet kérek!
Elrohant a romos kis házba, melyet gyerekkora óta a magáénak mondhatott, s még a tíz perc sem telt le, mire csillogó szemekkel, s egy kis batyuval a hátán visszatért.
- Jól van fiam, akkor indulhatsz! Legyen szerencsés az utad!
- Ne aggódjon polgármester uram, nem lesz itt majd semmi probléma!
Alanel nekiindult a poros országútnak. Izgatottan, de elégedetten nézett végig az egyszerű házikók során. Nem érzett szomorúságot, amiért el kell hagynia a falut. Igaz itt élt, mióta csak az eszét tudta, s összes emléke ide kötötte - de mit rágódjon ezen, hiszen csak egy rövidke útra megy el, nem örökre!
- Alanel! - kiáltott még utána a polgármester. - Ha lehet, ne olvass olyankor, amikor mehetnél is, rendben? Gyorsan el kéne érned a királyhoz…!

Már jócskán beesteledett, mire először tábort vert. Az úton alig állt meg pihenni, és nem vette elő könyveit sem, pedig sokat gondolt rájuk. Aztán, hogy elhessegesse a kísértést, inkább arra gondolt, hogy most kezdődik az ő kalandja! Vándorútra indult, és akár még magával a királlyal is találkozhat! S talán olyan hírekkel térhet vissza, melyeknek az egész falu örülni fog. Végre szeretni fogják, nem fordítják el róla a tekintetüket. Ünnepelt hős lehet! Mindig arra vágyott, hogy hasonló kalandjai legyen, mint a hősöknek, akikről annyit olvasott. Őket tényleg mindenki tisztelte és szerette.
Sosem értette, ő miért más, mint a többiek. S szíve mélyén csupán arra vágyott, hogy törődjenek vele, hogy egyszer fontos legyen valakinek. Talán ezután tényleg másképp lesz. Reménykedett benne.
Ágakat gyűjtött és kicsiny tüzet gyújtott belőlük. Leheveredett melléje és elégedetten húzott elő némi elemózsiát egy könyv kíséretében. Végre nyugodtan olvashatott a tűz fényénél. Ez a könyv volt legújabb szerzeménye. Sárkányokról szólt, s őt mindig is lenyűgözték ezek a fantasztikus lények. Sajnálta, hogy még nem sikerült megpillantania a környéket rettegésben tartó bestiát. Egész nap az eget kémlelte, hátha feltűnik valahol az a mélyzölden csillogó test, melyről annyit beszéltek. Néha azt képzelte, hatalmas szemek figyelik egy rejtett helyről, ám erre – sajnálatára – semmi jel sem utalt.
Kimerült volt, így nem olvasott sokáig; hamar elnyomta az álom. Szeretett a szabadban aludni, olyankor szabadabbnak érezte magát, szabadabban álmodott. Most repült. Úgy szárnyalt, mint a hatalmas sárkányok, érezte a szelet, a sebességet. Csodálatos érzés volt! Mintha nem is csak egy álom lett volna.
A szél egyre metszőbb lett, egyre hidegebb. Fázott, ezért ébredezni kezdett. Arra gondolt, előveszi a pokrócát, hogy betakarózzon vele. Igaz régi volt, és ócska, némi meleget azért ad majd. Kinyitotta a szemét, de valahogy olyan volt, mintha még mindig álmodna. Repült; alatta erdő suhant el. A szél hidegen mart az arcába és enyhe fájdalmat érzett az oldalánál. Mikor odanyúlt, és lenézett, hogy megtudja az okát, elakadt a lélegzete.
Ha ekkor valóban saját szárnyakkal szállt volna, valószínűleg lezuhan, mert a döbbenettől egy pillanatra minden kirepült a fejéből.
A sárkány mancsának karmai fájdalmasan vájtak bordái közé, de nem tehetett ellene semmit. Megpróbált felnézni, hogy teljes valójában lássa a hatalmas lényt, de nem járt sok sikerrel. Valamennyit láthatott oldalából, nyakából és a fejéből, s néha látóterébe úszott az egyik lágyan mozgó szárny vége, de ezen kívül csak a lábak maradtak. És a hatalmas, fekete karmok, melyek látványától futkosott a hátán a hideg.
Az első döbbenet lassan értetlenségnek, majd félelemnek adta át a helyét. Fogalma sem volt, mi lesz ezután. Hová kerül, mit kezd vele a sárkány? Igaz, erről volt egy nem épp szívderítő elképzelése, de inkább nem is gondolt rá. Mindenesetre hősies visszatéréséről szőtt álmai hamar szertefoszlottak. A faluban talán sosem tudják meg mi történt vele. Azt hiszik majd, cserbenhagyta őket, és még kevésbé gondolnak majd rá jó szívvel.
Ahogy ezen szomorkodott, úgy tetszett, mintha az alatta suhanó zöld lombtenger egyre közeledett volna, ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a keleti égbolton. Végül már olyan alacsonyan szálltak, hogy Alanelnek ügyelnie kellett, nehogy a lábai valamelyik magasra törő ágnak ütődjenek.
Hirtelen kis tisztás szakította meg a fák összefüggő koronáinak erdejét. A sárkány valószínűleg ezt kereste, mert nyomban ereszkedni kezdett és leszállt a harmatos fűbe. Nem sokáig gondolkozott rajta, mit tegyen foglyával; egy megvető morranás kíséretében egyszerűen szétnyitotta mancsát, és Alanel a puha fűben találta magát. Arra gondolt, talán ha hirtelen felpattanna, és futni kezdene, talán a sárkány meglepetésében későn reagálna. Az erdő sávja közel van. Ám eszébe jutott, hogy fogva tartójának valószínűleg nem sok idejébe kerülne utolérni, és a nem éppen kellemes tűzhalálra ítélni őt, így végül hamar elvetette az ötletet.
Lassan a hátára fordult, előre rettegve a látványról. Igaz szeretett volna látni egy sárkányt, de sosem ilyen közelről. Nem csalódott, előtte egy hatalmas, haragoszöld színű sárkányt látott a maga fenséges és félelmetes valójában.
- Pihenünk - közölte nemes egyszerűséggel.
Leheveredett a földre, hatalmas termetével a fél tisztást elfoglalta. Aludni készült.
Alanel nem tudta, mihez kezdjen az előállt helyzettel. Amikor végre teljes egészében megcsodálhatta elrablóját, lelki szemei máris elé vetítették a képet, amint ez a hatalmas lény egy szempillantás alatt minden erőfeszítés nélkül végez vele. Szinte érezte a belé maró sárkányfogakat. Ám úgy tűnt, fogva tartójának nem áll szándékában az ő csontjait ropogtatni, sőt, egy fikarcnyit sem törődik vele. Akár meg is szökhetne, amíg alszik. Hiszen mire számított a sárkány? Hogy a félelemtől moccanni sem mer?
Lassan, óvatosan felállt. Az esésnél kicsit megütötte magát, az oldala pedig sajgott, ahol az erős sárkánymancs szorította, de próbált nem gondolni rá. A sárkánynak hátat fordítva sétálni kezdett az erdő felé, olyan halkan, ahogy csak bírt.
- Én a helyedben nyugton maradnék.
A hang halk volt, és nyugodt, mégis úgy megdermedt tőle, mintha villám csapott volna belé. Hátra nézett - de a sárkány már nem volt ott!
- Azt hitted, ilyen ostoba vagyok?
Visszafordult. A sárkány ott állt előtte. Elámult rajta, hogy ez a hatalmas test milyen gyorsan és nesztelenül elé került. Belenézett a sárkány acélszürke, rideg szemeibe, s a bennük lángoló haragtól és megvetéstől még inkább megrémült.
- Nem, nem dehogy - hebegte, bár nem volt biztos benne, hogy a sárkány választ vár. - Csak azt hittem… azt hittem alszol, és… - elakadt, nem tudja, mit mondjon.
A sárkány lenézően mordult egyet.
- Ezért nem lesztek ti sosem nagy nép.
Elfordult tőle és visszasétált fekvőhelyére.
- Mint mondtam: pihenünk. Örülnék, ha ezúttal nyugton maradnál.

Mikor felébredt, már alkonyodott. A sárkány ott állt mellette, és furcsán bámulta őt. A szemében különös fények égtek. Nem tudta eldönteni, mi gyújtotta őket; talán harag, értetlenség vagy sértett büszkeség? De egyik okát sem értette.
- Indulunk.
- Csak éjjel utazunk? - kérdezte Alanel.
Maga is meglepődött, hogy volt bátorsága hozzá. Ám kezdte érezni, hogy a sárkánynak nincs szándékában megenni őt, és ez kissé megnyugtatta. Bár nem tudta, mit akarhat tőle és hová viszi, mégis egyre magabiztosabbnak érezte magát.
A sárkány is meglepődhetett a kérdésen, mert csak egy hosszas, fürkésző pillantás után válaszolt.
- Igen.
- Korábban nappal is láttak sárkányokat.
- Az akkor volt. Kutattunk. De már vége.
- Hová viszel?
Rögtön megbánta a merész kérdést. Nem mintha a sárkán fenyegetően reagált volna rá, ám a szája sarkában egy kárörvendő mosolyt lehetett felfedezni. Meglepő volt, hogy ezek a lények képesek lehetnek egyáltalán mosolyra, bár tőlük még ez a gesztus sem tűnt megnyugtatónak a kivillanó tűhegyes fogaknak köszönhetően.
- Ne félj, időben megtudod - felelte.
Megmarkolta a derekánál fogva és felrepültek a sötétedő égre.
Egyre csak repültek, a sárkányon nem látszott meg, hogy a több órás út kimerítené, vagy csak abban a tudatban volt ilyen kitartó, hogy hajnaltól alkonyatig pihenhet. Nyugatnak tartottak, a tenger irányába.
A tenger, gondolta Alanel. Talán át is repülnek rajta? Milyen széles lehet a végtelen víztömeg? Elképzelte, milyen csodás tájakat láthat majd a sárkány mancsából. Sűrű erdők, legendás állatok sokasága úszott képzeletébe, melyekről eddig csak olvasott. Ki tudja, hány meselény kelhet életre a szeme előtt? Hisz’ a sárkányok létezését sem hitték, míg fel nem bukkantak a környéken.
Hogy keressenek valamit. Vagy valakit. Engem - villant át az agyán.
Elmélkedéséből éles rikoltás térítette magához.

Elrablója is késve vette észre a támadást. Az idegen sárkány oldalról nekirepült, jókorát taszítva rajta. Nem sokon múlt, hogy egyik szarva átszúrja a nyakát. A támadás hirtelen jött, s a zöld sárkány meglepetésében és védekezésképp maga elé kapta mancsait, karmait meresztve - ám ezzel a mozdulattal Alanelt is elengedte.
Zuhant. A föld rettentő sebességgel közeledett, és nem tudta, mihez kezdjen. Furcsa, az én életem nem pörög le előttem…
- Shakragan, segíts!
A zöld sárkánynak csak ekkor tűnt fel figyelmetlensége. Otthagyta ellenfelét és Alanel felé száguldott. Pár méterrel a talaj felett sikerült elkapnia. Alanel egy pillanatra látta a szemét, és bosszúságot olvasott ki belőle. Leszálltak a földre és Shakragan durván a fűbe lökte.
- Eszedbe se jusson elszökni! Újra megtalállak! - vicsorított rá.
Visszanézett ellenfelére. A hatalmas vörös sárkány nyugodtan lebegett felettük, nem támadott újra. Shakragan felrikoltott és elrugaszkodott a földtől.
Alanelnek megfordult a fejében a szökés. Kezdte legyűrni félelmét. Ott az erdő, nem is olyan messze. Shakragan most nem ér rá törődni vele. Felpillantott - és a látványtól földbegyökerezett a lába. Végignézhet egy sárkánypárbajt!

Shakragan már méterekről pusztító lángot fújt ellenfelére. Az ügyesen kitért a lángcsóva elől, majd a zöld sárkánynak rontott. A két hatalmas test véres táncban olvadt össze a sötét égen. Tépték, marcangolták egymást, s ember számára sebezhetetlen pikkelyeiket gyilkos sárkánytűz emésztette. Üvöltéseik messze szálltak, megrengették a földet és az eget, hírét víve a két gigász szörnyű küzdelmének.
Alanel megbabonázva figyelte őket. Maga sem tudta mit szeretne inkább: Shakragan győzelmét, avagy vesztét? Bár nagyon úgy tűnt, utóbbi a valószínűbb. A mélyzöld pikkelyeken percek alatt számtalan vörös árok nyílt, melyekből úgy patakzott a sűrű sárkányvér, mint a hűs zápor egy nyári napon. A vörös sárkány, ha nem is volt sértetlen, mégis úgy tűnt, inkább ő kerekedhet felül kettejük harcában. Nagyot taszított Shakragan meggyötört testén, mire a sárkány tehetetlenül zuhanni kezdett. Alanel csak ekkor látta, hogy az egyik szárnya is eltört. Nagyot nyekkenve ért földet, éppen mellette.
Alanel közelről láthatta a felszabdalt testet. Bármely más lény már rég belehalt volna ilyen súlyos sérülésekbe. De Shakragan csak az eszméletét vesztette el egy pillanatra; már épp kezdett magához térni.
Valami lehúzta Alanel kezét, így lenézett. Értetlenül bámult a megmarkolt kardra. Hogy kerül ez ide? Mikor fogtam meg? Gyönyörű volt. Hosszú, vékony pengéjére cirkalmas mintát karcoltak, markolata lecsapni készülő sast ábrázolt.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megölhetné a sárkányt. Csak egy szúrás az egyik mély sebbe, s a keskeny penge könnyedén utat találna a lüktető szívhez. Csak egy mozdulat, és véget érne ez az őrültség. A másik sárkánynak semmi dolga nem lehet vele; hazamehetne.
Ránézett a mélyzöld sárkányra – és a pillanat elillant. Leeresztette a kardot. Tekintetük találkozott. A sárkány szemében döbbenetet látott és… félelmet. A sárkány félt. Shakragan csak ekkor döbbent rá, hogy milyen védtelen volt egy pillanatra. Hogy a mellette álló megvetett kis ember könnyedén végezhetett volna vele. De nem tette. Dühös lett, amiért hálásnak kéne lennie.
Felnézett ellenfelére. Az mintha várt volna valamire, nem támadott. És ezzel nagy hibát követett el…
Mikor megszólalt, a sárkányok ősi, durva nyelvét használta. A vörös sárkány rádöbbent, milyen ostoba is volt, amiért nem használta ki a kínálkozó alkalmat, míg ellenfele védtelen volt. De már elkésett. A szavak elhangoztak, a sárkány és az ember eltűnt.

A teleportáló varázslat egy erdő szélére repítette őket. Shakragan kimerülten hevert, a fű vörösre festődött körülötte. Alanel ott állt mellette, még mindig a kardot szorongatva.
- Miért nem tetted meg? - morrantotta a sárkány.
Alanel ránézett. Hogyan is magyarázhatná el neki? Érezte, ahogy a sárkány a lelkét próbálja fürkészni, ám azt is érezte, hogy nem tud mélyen megmerülni benne.
Hogy is mondhatná el?
- Én… csak egy ember vagyok - mondta végül.
Shakragan morrantott egyet és elfordította a fejét.
- Csak hogy tudd - sziszegte -, klánom sárkányai nem tartoznak senkinek. Nincs hála. A te bajod, ha nem használtad ki az alkalmat.
Alanel bólintott. Ezt valahogy sejtette.
- Odamegyünk.
A sárkány a fiú háta mögé intett a fejével. Alanel megfordult. Mögöttük hegyek magasodtak, amíg csak ellátott. A parti hegység. Már nem volt messze a tenger, szinte érezte sós illatát. Shakragan egy barlangra mutatott az egyik hegyóriás oldalában. Nem volt túl messze, de ahogy a sárkány meggyötört testére nézett, kételkedni kezdett, hogy Shakragan el tudna jutni odáig.
- Ööö… biztos vagy benne, hogy… - kezdte bizonytalanul.
- Nem fogok összeesni, ne reméld!
És valóban. Bármilyen szörnyű állapotban is volt, elvonszolta magát a barlangig, közben Alanelt is végig szemmel tartva.
- Alkonyatig itt maradunk - morogta odabent.
Leheveredett a bejárat közelében, kétséget sem hagyva afelől, hogy habár pihenni fog, az ember szökését így sem engedi.
Alanel leült a barlang végébe és elgondolkodva figyelte mogorva fogva tartóját. Nem vette el tőle a kardot, úgy látszik, már nem tart tőle. Bár igaz is, elég nehezen férkőzhetne most a közelébe észrevétlenül. Még mindig nem értette, hogy került hozzá a fegyver.
- A sebeid… - meglepődött, hogy saját hangját hallja. - Nem kéne… Segíthetek valamit?
A sárkány kinyitotta szemét. Jól hallotta? Ez az ember tényleg segíteni akar? Hitetlenkedve nézett rá, de végül csak mérgesen mordult egyet válaszul.
- Csak kérdeztem - motyogta Alanel.
Maga sem tudta, mi ütött belé.
- Nincs szükségem segítségre. A sérüléseim estére rendbe jönnek, és folytatjuk az utat. Aludj!
- Miért támadott meg az a vörös sárkány?
- Azt mondtam, aludj! - kiabált rá Shakragan, majd jelezve, hogy nem kíván többet beszélgetni, elfordult és lehunyta szemét.
De még nagyon sokáig egyikük sem merült álomba.

A sárkány mocorgására ébredt. Shakragan fektében nyújtózkodott. Mikor észrevette, hogy Alanel is fent van, feltápászkodott.
- Gyerünk - vetette oda, és elindult kifelé.
Alanel elámult. A sárkány sebei szinte mind, egytől-egyig beforrtak, s éjjel még törött szárnya is egészségesnek tűnt.
- Huh.
Elindult utána. Azonban Shakragan a bejáratnál megtorpant. Alanel elsétált mellette, és kilépett az alkonyi fényben fürdő mezőre, mely az erdő és a hegyek között terült el. És melyen már volt valaki. A vörös sárkány.
Egyikük sem szólt, némán néztek egymás szemébe. Majd Shakragan felmordult.
- Vidd!
A másik meglepettnek látszott. Hitetlenkedve nézett a zöld sárkányra, majd a mellette tanácstalanul álldogáló emberre.
Alanel megdöbbent. Valóban róla lenne szó? Érte jött ez a másik? Érte harcoltak? S most Shakragan átadja őt ennek a másik, vörös szörnyetegnek?
- Jól hallottad! - morogta Shakragan. - A tiéd!
A másik bólintott.
- Ha úgy hozná a Sors - kezdte -, klánom tartozik neked.
- Vidd már!
Shakragan a vörös sárkány felé lökte Alanelt. Csöbörből vederbe…
Újdonsült fogva tartója a mancsába vette, majd a hátára ültette a szárnyak tövébe. Tiszteletteljes pillantást küldött Shakragan felé, majd felszállt. Alanel lenézve még láthatta, ahogy a zöld sárkány visszahátrál a hegy gyomrába.
Folytatták az utat nyugatnak a hegyek felett.

A kérdések csak úgy száguldoztak a fejében. De vajon fel merheti-e őket tenni? Shakragan nem árult el neki semmi fontosat, sőt, mindig dühösnek látszott, mikor kérdezett valamit.
Úgy döntött, kicsit távolabbról közelíti meg azt, ami igazán érdekli.
- Mi lesz most Shakragannal?
A sárkány nem felelt. Alanel azt hitte, nem hallotta a kérdést, ezért épp megismételni akarta, mikor az mégis megszólalt.
- Shakragan elárulta klánját. Azzal, hogy átadott, megszegte a parancsát. Ha visszatér, halál vár rá.
- Mi volt a parancsa?
- Hogy elvigyen téged a klánkirálynőjéhez.
- De hát… miért kellenék én neki?
A sárkány csak nagy sokára válaszolt.
- Azért, hogy megöljön.
Alanel megdöbbent.
- Mi?! Mit ártottam én neki?
- Még semmit.
- Én ezt nem értem! Kicsit világosabban is beszélhetnél! Miért vagyok ilyen fontos nektek? Soha, senkinek nem voltam fontos…
A sárkány elgondolkozott egy kicsit a fiú szomorú szavain. Végül – talán, mert megsajnálta – úgy döntött, elmondja neki.
- Te arra születtél - kezdte lassan -, hogy megbékítsd a sárkányokat.
- Tessék? - hökkent meg Alanel. - Nem, ez valami tévedés.
- Nem az.
- De hát hogy lehetnék éppen én, egy…
- Egy ember? No igen - keserűen felnevetett -, sokan, főként Shakragan klánjából megalázónak tartják, hogy épp egy ember fog segíteni rajtunk. Pedig elég nyilvánvaló.
- Már… miért?
- Mi sárkányok nem látunk tovább a harcnál. Így nem teremthetünk békét sem.
- De akkor miért akar megölni a királynő?
A sárkány sóhajtott.
- Nem mindenki akarja ezt a békét.
Elhallgattak. Alanel alig fogta fel a hallottakat. De hogy is hihetné ezt el? Pont ő, a hontalan senki, aki soha senkit nem érdekelt, pont ő a sárkányok békítője?
- Biztos, hogy én vagyok az? - szólalt meg újra.
- Mostmár biztos.
- Miért?
- Először is, tudtad Shakragan nevét, pedig nem hiszem, hogy megmondta volna.
Valóban, ez eddig fel sem tűnt neki.
- Másodszor, nem ölted meg, mikor a kardot a kezedbe adtam.
- Te voltál…?
- Elismerem, naiv voltam. Elfelejtettem, ki vagy. Tévedtem. Néha velünk is megesik. Harmadszor pedig, megváltoztattad Shakragant.
- Mi? Hogy én?
- Igen. Átadott nekem. Mert - megsajnált? Megszánt? Megkedvelt? Én sem tudom.
- De hogyan?
- Azt már csak te tudhatod.
Csendben szálltak tovább. Alanel mindent megtudott. Többet is, mint szeretett volna. Igen, mostmár fontos valakinek. Sokaknak. Mégis ebben a pillanatban szívesebben lett volna újra az a jelentéktelen kis senki, aki senkit sem érdekelt a falujában.
Némán figyelte, ahogy alattuk a hegyeket felváltják a tenger hullámai.

4.666665
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.7 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2005-01-14 15:34 Max

Max képe

Nagyon jó! És föleg mert én is szeretem a sárkányokat. Lessz folytatása is? * itt a hatodik csillag amit nem tudtam oda fölvésni! :D :D :D
______________________________

I'm the MASTER of the NeoPaint!

h, 2005-01-17 08:43 Fatyol

Fatyol képe

Igen, ez ötös, valami ilyesmire gondoltam az előző novinál!-)
"Bárcsak oly könnyen megtalálhatnám az igazat, mint amilyen könnyen cáfolom a hamisat!" (Cicero)

h, 2005-04-11 13:37 Rem

Rem képe

Nos én egy kicsit kétkedek, hogy ilyen jó lenne ez a mű, először is magad is elemzed a sokszor a művedet, nem hagysz teret az ólvasónak, lefojtod a fantáziámjukat. Nagyon kötött és merev a műved. Bár maga az történet az remek és én is várom a folytatást. ;) Mikor jön a következő rész? remélem nem soká. Műved izgalmasságát a szinte végés végig fokozott szerkesztés adja, amit meg kell hagyni remekül megy. ;) De még több pluszt vigyél bele.
______________________
Az öreg dobozoló sámán

sze, 2020-04-29 21:59 craz

craz képe

Á, egy sárkányos! :)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

h, 2020-05-04 22:47 Styra

Styra képe

Te meg hogy kerülsz ide? Karantén? :D

Milyen kis bénácska voltam még itt.

__________________________________________________

Csillagból születtünk, s csillag leszünk újra

Ha életünk lángját egy széllökés elfújja.

k, 2020-05-05 01:03 craz

craz képe

Egy frászt! Éjszakás műszak. :D

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."