Exitus

A felismerés villámcsapásként hatol a tudatomban. Nem igazán tudom, mi érte ezt el. Talán a szörnyű alkohol. A fanyar ízétől összefutott a nyál a számban. De azt hiszem leginkább a vér látványa tehet a dologról. Sosem bírtam a vért. Úgy érzem magam, mintha egészen eddig köd szállt volna a tudatomra. Tudtam, mit teszek és mélyen legbelül éreztem, hogy nem helyes itt lennem... Mégis maradtam. Itt mindenki annyira jól érzi magát, és én is boldog vagyok. De az élettelen holttest a lábaim előtt csakis engem zavar. Az is lehet, hogy csak én látom. Úgy tűnik, a többiek tudomást sem vesznek róla. Csak forognak, pörögnek és nevetnek tovább.
A nő kék íriszei fennakadtak. A szájából vékony vércsík folyik egészen az álláig. Selyem ruháját átitta a vörös folyadék. A színe szép fokozatosan kezdi őt elhagyni. A borospohár kicsúszik a kezemből, és a földön megannyi szilánkra törik. A bor és a vér összekeveredik egymással.
Meg kell erőltetnem az elmémet, hogy eszembe jusson hogyan kerültem ide.
Mióta vagyok itt? Hol vagyok? Hogy kerültem ide?
Kezemet a homlokomhoz emelem. Ujjaimat fehér szatén kesztyű fedi, és az egyiken vörös rubin gyűrű díszeleg. Megilletődötten pislogok a kőre. Abroncsos ruhám a földet söpri. Az alja kezdi beszívni a piros színt magába. A pánik egy pillanat alatt elönti az egész bensőmet.
Ijedten lépek egyet hátra és egy mellkasba ütközöm. Mélyet lélegzek. Nem kell megfordulnom. Tudom ki áll mögöttem.
A vendéglátónk.
Ujjai lágyan a csuklómra fonódnak, szinte nem is érzem az érintését. A táncparkettre húz.
Szembefordít magával, és engem elkápráztat a tökéletessége. A vonásai szinte természetellenesen tökéletesek.
Nem. Nem. Nem. Most arra kell koncentrálnom, hogy hogyan kerültünk ide. Nem egyedül érkeztem.
Szemeimet körbefuttatom a báltermen. A többiek is mind itt vannak. Jól érzik magukat, és szemükön mintha fátyol terülne el. Biztos vagyok benne, hogy néhány perce én is pont így festettem. Ő vajon látja a különbséget? - pillantok félve a férfi arcára. Kérlek, ne vegye észre! Anna pörög el mellettünk és mosolyogva int nekem.
- Gond van? – suttogja a fülembe és én összerezzenek. Megrázom a fejem. Egyre tisztábban emlékszem.
Csak még néhány perc...

Buszra szálltunk az osztállyal. Az utolsó közös kirándulásunk lett volna. Viszont a sofőr eltévedt. Hamarosan leereszkedett a köd is és mi csak araszolva tudtunk haladni. Sehol egy lakóház, vagy világítás. Csak a busz és mi. Mindenki kezdett nyugtalankodni, senki sem akart a hidegben kint éjszakázni. De akkor megpillantottuk a kastélyt. Több emelet magas, legalább hat. Bár az is lehet, hogy ennél is több, mivel a gomolygó fehérség belepte az épületet is, így nem láthattuk a tetejét. Különböző szárnyai jobbra-balra szerteágaztak. Minden ablakból fény szivárgott ki. Hívogató és csábító volt. Az ereszeket vízköpődémonok díszítettek. A falakon kúszónövények futottak a magasba. Elámultam a részletesen kidolgozott szobroktól és faragott oszlopoktól. Úgy tűnt, mintha a hely mindenfajta stílusirányzatot tükrözne; egyszerre volt modern és régi.
- Megkérdezem őket, hogy tudják-e merre kell menni a panzióba – szólalt meg az osztályfőnök miközben felállt. Kissé feszengve leszállt a járműről és hamarosan elveszett a ködben. Magába szippantotta a sűrű szürkeség.
- Elég hátborzongató egy hely – jegyezte meg Jace a mögöttem lévő széken. Én nem gondoltam így.
Gyönyörűnek találtam. Nem sokkal ezután egy villám sújtott a közeli fába. Szinte mind egy emberként sikítottunk fel. A törzs recsegve adta meg magát és kettéhasadt. Az eső szakadni kezdett, mintha dézsából öntötték volna. Hamarosan az osztályfőnökünk visszatért és az arca gondterheltnek tűnt.
- A telefonok nem működnek – közölte. – A panzió pedig egy napi út. Jól eltévedtünk – szúrós pillantást lövellt a sofőr felé, aki behúzta a nyakát. – De ezek a kedves emberek megengedték, hogy maradjunk éjszakára. Ingyen – tette hozzá nagy mosoly kíséretében. Nem voltam oda az ötletért, bármennyire is tetszett a kastély. Furának találtam a nagylelkűséget. Mind összeszedtük a cuccunkat és futva mentünk a bejáratáig. Hiába a sietség, így is bőrig áztunk.
Akár egy régi filmben, komornyik várt minket. Frakkba volt öltözve és haja hátra volt zselézve. Néhányan a fiúk közül nevetgéltek rajta. A férfi arca mégis merev maradt. Úgy festett, mint egy pingvin.
- Üdvözlöm önöket! – köszöntött minket. Mi meg csak makogni tudtunk és nagy nehezen kipréseltünk valamit a szánkon. Újabb komornyikok jelentek meg és elvették a csomagjainkat.
- Kérem kövessen! Megmutatom a szobáját – szólt az egyikük hozzám. Mind más irányba indultunk. Felvont szemöldökkel fordultam Anna felé, aki nevetve rázta meg a fejét és vállat vont. Zavarban voltam az udvariasságtól és a kimért stílustól. Úgy éreztem magam, mintha a múlt századba kerültem volna.
Arra gondoltam, hogy a kastély biztos gazdag nők és férfiak szórakozási helye, akik a régi időkbe akarnak csöppenni. Egyszer olvastam hasonlóról. A férfi bevezetett egy szobába, letette az ágy mellé a bőröndömet, aztán kihátrált. Mielőtt becsukta volna az ajtót, még azt mondta:
- Egy óra múlva valaki önért fog jönni. Kérem, addigra készüljön el! Az ajtó mögött megtalálja a fürdőt, a szekrényből pedig választhat egy ruhát. Az uram szeretne magukkal találkozni.
Értetlenül bólintottam, majd magamra hagyott. Egy ideig csak ácsorogtam a szoba közepén és szemrevételeztem a helyet. Minden nagyon szép volt. Szerencsésnek éreztem magam, hogy mindezt ingyen élvezhetem. A kezdeti gyanakvásom szinte tovaszállt. Forró fürdőt vettem, aztán törölközőbe csavarva a szekrényhez léptem, ami tömve volt a különböző holmikkal. Mindegyik ruha, ám mind különböző stílusúak; Rövid, hosszú, abroncsos, uszályos. Elképedtem. A legelképesztőbb az volt, hogy mindegyik ruha méret passzolt. Valamiért nem törődtem azzal, hogy ez milyen furcsa.
Megpillantottam egy éjkék ruhát, amin a kövek megannyi csillagnak tűntek. Rögtön tudtam, hogy azt fogom választani. Lágyan omlott egészen a padlóig és szinte az egész hátamat megmutatta. A mellem alatt egy vékony öv húzódott. Valamennyit engedni láttatott a dekoltázsomból, de nem volt hivalkodó. Egyszerű, de gyönyörű. Fehér könyékig érő kesztyűket vettem fel hozzá és egy elegáns magassarkút.
Ez a ruha van most is rajtam.
Nem sokkal azután, hogy felvettem a ruhát, egy szobalány kopogtatott az ajtón, és lágy hullámokat varázsolt a hajamba, majd egy kék rózsát tűzött bele. Élveztem a figyelmet és a kényeztetést. Gyönyörűnek éreztem magam. Olyan gyönyörűnek, amilyennek még soha azelőtt. A különleges bánásmód egészen elbódított.
Aztán a nő végig vezetett egy hosszú folyosón. A folyosón félhomály uralkodott és csend honolt. Csak a cipőm kopogása hallatszott. A barna hajú nő léptei halkak és nesztelenek voltak, mintha csak lebegne. Beszálltunk egy rozoga liftbe. Bizalmatlan voltam a szerkezettel szemben. Rozsdás volt és nyekergett.
Rengeteg gomb sokasodott rajta. A nő megnyomott egyet a sok közül, mire felfele indultunk. Az ajtó egy dolgozószobába nyílt és láttam, hogy a többiek is ott vannak. Mindenkin szép ruha volt. A lányok az enyémhez hasonló báli ruhákban virítottak, a fiúk pedig öltönyökben feszítettek. A barna hajú nő biccentett és én kiléptem. Mögöttem becsukódott a lift ajtaja.
Már egy ideje ott várakoztunk, így az ablakhoz lépkedtem és kezemet az üvegre tapasztottam. Az eső annyira zuhogott, hogy szinte ki se láttam. Emlékszem, hogy libabőrös lettem, amikor az ajtó kinyílt és belépett rajta a házigazdánk. Megfordultam és ezüst szemekbe fúródott a tekintetem.
- Üdvözlöm önöket! A nevem Exitus! Az enyém a birtok és a kastély – mosolygott. Kedves volt és megnyerő. Szinte mindenkit rögtön elvarázsolt. Beszélgetni kezdett velünk. Mindenkihez volt egy-két jó szava. Én inkább távolabb húzódtam és hozzá se szóltam, csak figyeltem. Néztem az állán a mélyedést, a szeme alatti anyajegyet, a hosszú szempilláit, a telt ajkait, sötét haját. Túl tökéletesnek találtam a külsejét, mintha csak most álmodtam volna meg őt. Rám pillantott. Ezüst szemeiben érdeklődés csillogott.
Lefejtette magáról két osztálytársnőm karját és elém lépkedett.
- Gond van? – suttogta pont úgy, mint az imént.
- Kellene, hogy legyen? – húztam fel egyik szemöldököm. Ajkaira féloldalas mosoly húzódott. Gyengéden a kezébe fogta a kezem. Megborzongtam az érintésétől és nagyot nyeltem.
- Hogy hívnak? Még be se mutatkoztál.
- A nevem Zoé.
Fény csillant a szemében.
- Csodás név. Tudod mit jelent?
Egyik szemöldökömet felvontam. Sosem érdekelt, hogy mit jelent a nevem. Megráztam a fejem.
- Élet – suttogta.
Aztán mi történt? Exitus inasai tálcán italokat hoztak és bár nem akartam inni, mégis megtettem. Úgy éreztem mintha berúgtam volna, de nem szédültem és nem csináltam semmi ostobaságot. Csupán jó kedvem támadt. A többiek is így voltak vele. Minél többet ittunk az édes nedűből annál kevesebbet beszéltünk arról, hogy haza kell mennünk és egyre kevesebbet nyafogtak egyesek, hogy nem működik a mobiljuk. Egy idő után el is felejtettem, hogy egyáltalán el kellene hagynunk a kastélyt.

Most pedig itt táncoltam a bálterem közepén, Vele.
Az időérzékemet már rég elveszítettem. Vajon mennyi idő telt el azóta, hogy itt vagyunk? Egy óra? Kettő? Talán egy egész nap?
- Érdekes vagy – szólal meg. Ijedten pillantok rá.
- Nem értem – megerőltetek egy apró nevetést. Nem túl meggyőző de remélem, hogy neki nem feltűnő.
- Miért küzdesz ellenem?
Megdermedek. Mind a ketten megállunk. Körülöttünk folytatják a táncot. A zenészek gyorsabb ütemre kezdenek, mintha csak a szívverésem dübörgését szeretnék követni.
- Itt mindened megvan. Boldog vagy. Nem kell félned, nem érzel fájdalmat – mondja és végig fogva tart a tekintetével.
- Haza akarok menni – suttogom.
- Miért?
- Mert ez csak illúzió.
- Nem az. Valódi. Ez a mi valóságunk. Nézz csak köbe! - mutat végig a helyiségen. Megteszem. Körbe pillantok. A szemem végig siklik az arcokon. - Mind boldogok – suttogja. Valóban boldogok, de én már tisztán látok és látom azt is amit nem kéne. Még mindig ott van a vérbe fagyott nő és nem csak ő. Már észreveszem a pompa mögött rejtőző sötétséget.
Kezeimmel eltolom magamtól és futni kezdek. Egy percre megállok és barátnőmet keresem.
- Anna! – kiáltom, amikor végre észreveszem. Megfogom a kezét, és elszakítom a táncpartnerétől.
- Mi az? – mosolyog rám.
- El kell mennünk!
- De én nem akarok – ráncolja a homlokát.
- Haza kell mennünk. Anyukád biztos nagyon aggódik érted. Szóljunk a többieknek és induljunk – kérlelem. Megrázza a fejét.
- Sajnálom Zoé, de a többiek sem akarnak elmenni.
- Micsoda? De hiszen - hebegek. – Emlékeztek? Emlékeztek, hogy mi történt?
Anna nem válaszol, de a kezeit kezdi tördelni. Szóval igen. Ha a többiek nem is, de Ő biztosan emlékszik.
- Miért nem maradsz velünk? – Megfogja a kezemet és megszorítja. – Annyira jó itt – mosolyog.
Kirántom magam a szorításából. Hitetlenül meredek rá és nem is tudom mit mondhatnék. Ott hagyom és kifutok a bálteremből. Ez túl sok volt. Végig futok egy hosszú folyosón. Majd jobbra fordulok. Minden olyan egyformának tűnik, olyan akár egy labirintus. Kétségbeesetten rohanok felhúzva a ruha alját. Néha megbotlok, de nem állok meg. A kijáratot keresem, ám sehol sem találom. Ekkor meglátom a rozoga felvonót. Bevágtatok, szinte beesek.
Találomra végignyomkodom az összes gombot, az ajtó nem csukódik be. Léptek zaja üti meg a fülem. A szívem a torkomban kezd dobogni. Újra végig nyomkodom a gombokat, ám semmi sem történik. Végül megnyomok egy kicsi, csillag alakút, mire az ajtó végre elkezdett becsukódni. Ám olyan lassúsággal, hogy azt hiszem ott helyben kitépem az összes hajam. A léptek közelednek és én egészen a falig hátrálok. Az ajtó már majdnem bezáródott. Még látok egy alakot, mielőtt végleg becsukódna. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő jött utánam. Egyik kezemmel megszorítom a másikat és lehunyom a szemeimet. Meglepetésemre a lift nem felfelé vagy lefelé indul, hanem oldalra.
Majdnem elesek, meg kell támaszkodnom. Pár perc múlva megáll és az ajtó kinyílik. Egy nagy szoba tárul elém, tele könyvekkel. Aztán az ajtó becsukódik. Újra megindul, ezúttal felfelé. Ebben a szobában órák százai hevernek. Mi ez a hely? A lift lefelé indul. Kinyílik az ajtó és gyerek sírást hallok. Egy nagy szoba, amiben ágyak sorakoznak olyan hosszan, hogy nem is látom a végüket. Kezeimet a szám elé kapom. A kiságyakban csecsemők fekszenek. Rengeteg csecsemő. Teszek egy lépést előre, de a liftből itt sem időzik sokáig. Az orrom előtt csukódik be az ajtó. Amikor újra kinyílik az udvart pillantom meg. Nem tétovázok; Kilépek a hideg levegőbe. Megborzongok és rögtön csupa libabőr lesz a bőröm. Óvatosan lépkedek előre. Már nem esik az eső. Ahogy előrefelé menetelek észreveszek egy telefonfülkét. Odafutok és a fülemhez emelem a kagylót.
- Miért csinálod ezt? – kérdezi a hang. Exitus hangja.
- El kell engedned! – mondom határozottan.
- Maradj! Maradj velünk! Az egész örökkévalóság a tiéd lehet. Bármi a tiéd lehet.
- Nekem mindenem megvan.
Hallgat.
- Fájni fog – mondja elkeseredetten.
- Tudom – suttogom és lehorgasztom a fejem. Hogyne tudnám?
- Miért választod a fájdalmat?
- Mert ez is a részem és várnak rám.
- Szóval döntöttél.
- Sosem volt kérdéses – válaszolom, és homlokomat az üvegnek támasztom.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Ám legyen. Úgyis vissza fogsz térni. Egyszer mindenki visszatér – mondja. A vonal megszakad, már csak a sípolást hallom.
Nagyot sóhajtok. Leteszem a telefont. Lecsúszok a földre. Kezeimmel átölelem a térdeimet.
Lehunyom a szemem. Nagy levegőt veszek.
Lökést érzek a mellkasomban. Iszonyatosan fáj!
Újabb lökés. Kezeimet a szívemre szorítom és elakad a lélegzetem. Fáj! Mindenem fáj! Az oxigén kiszorul a tüdőmből. Hirtelen minden elsötétül.

Kinyitom a szemem, de rögtön vissza is csukom. Éles fény vakít el. Pittyegő hangokat hallok közvetlenül magam mellől. Hunyorogva fordulok oda. Gépek. Egy...egy szívmonitor?
- Zoé! Istenem! Kicsikém. Ronald! Ronald, gyere! – kiabálja a hang. Elég! Úgy fáj a fejem. Mindenem fáj. Úgy érzem, mintha menten szétszakadhatnék. A kezemből csövek állnak ki. Tele vagyok horzsolásokkal és vörös csíkokkal. Mi történt? Egy kéz simít végig az arcomon.
- Kicsim, végre felébredtél – suttogja elcsukló hangon, és szipog. Ránézek. Anya az. Szemei vörösek és alatta sötét karikák húzódnak. Meggyötörtnek tűnik, olyan, mintha tíz évet öregedett volna. Újabb kéz érintésére leszek figyelmes. Oda pillantok. Apu is itt van. Sír. Miért sír? Aztán minden eszembe jut.
A busz. A baleset.
A kastély.
Igen. Emlékszem a kastélyra is.
Valóságos volt. Már ott is tudtam, hogy mi történt.
Tudtam mi vár itt. Igaza volt...
Fájdalmas, de én ezt választottam.
- Anya... a többiek? – kérdezem rekedten. A hangom olyan, mintha ezer éve nem szólaltam volna meg.
Kiszáradt a szám. Anya apura néz, aggodalmas pillantást váltanak.
- Majd később beszélünk róla, jó?
Erőtlenül megrázom a fejem. Már úgy is tudom, csupán megerősítésre van szükségem. Ráadásul a remény halvány szikrája még él a szívemben.
- Kérlek! - lehelem erőtlenül.
Anya sóhajt.
- Csak te élted túl.
Hát persze. Csak én hagytam el a kastélyt.
A busszal éppen egy veszélyes útszakaszon haladtunk. Mi énekeltünk és ugráltunk a sofőr pedig a sokadik kávéja után is alig bírta nyitva tartani a szemét. Az osztályfőnök egy könyvet olvasott. Szakadt az eső.
Éppen úgy döntöttünk, hogy megállunk, amikor egy őz ugrott a busz elé. A sofőr elrántotta a kormányt. A busz megcsúszott. Egyenesen egy szakadék felé száguldott. A következő, amire emlékszem a ködös erdő.
Meghaltunk. Én is meghaltam vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a két világ között ingadoztam. De visszatértem... Mert élni akartam!
Tudni akarjátok, milyen a halál?
Elmondom.
Csábító. Hiszen olyan dolgokkal kecsegtet, amelyeket mindenki szeretne magának.
Ha nem vigyázol, akkor rögtön magához édesget. Ígéreteket tesz: nincs fájdalom, nincs semmi, csak boldogság. Ajándékokat kínál, fényűzést és pompát teremt a számodra. Ráadásul örökké nem menekülhetsz előle...
„Ám legyen. Úgy is vissza fogsz térni. Egyszer mindenki visszatér."

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2018-01-13 18:22 Dana

Dana képe

Vesszőhibák, sok. Rózsaszín csomagolópapír valaminek, ami egyáltalán nem cuki vagy kedves. Szerintem nagyon-nagyon elnyújtod a közepét, és ezzel a bálozós-öltözködős-kastélyos jelenettel el is veszed az élét. Nem tudom, talán a felépítésen kéne variálnod, illetve kiszedni olyan részeket, amik feleslegesek. Egy bál, felvillanó emlékek, Exitus mint a csábító, de a tánc közben rémült suttogás, szétömlő vér, sérülések... már egyre kevésbé van a szereplőd Exitus hatása alatt, próbálja a többieket is szabadítani... Ha ijesztő történetet akarsz írni -- szerintem ez volt a célod --, szabadulj meg a fodroktól és a haboktól. Elrontod az egészet. Az elején bedobtál egy hullát -- engem innentől kezdve nem érdekel, hogy hány abroncsos ruha lógott a szekrényben, és milyen szépnek érezte magát a szereplőd, legalábbis nem ilyen hosszan.
Képzeld azt, hogy táncolsz, és váltakoznak a képek: jó és rossz képek. Forogsz körbe-körbe, jó és rossz képek, jó és rossz képek. Előbb a jók tartanak tovább, aztán ahogy a valóságra ébredünk: a rosszak. Hosszabbak és hosszabbak.

(Szerintem.)

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

v, 2018-01-14 19:42 Szyszyyy

Köszönöm a véleményed. :)
Igen, sajnos a vesszőhibákról tudok és még nem sikerült őket kiküszöbölnöm.

v, 2018-01-14 09:36 Roah

Roah képe

Nekem nincs bajom a pinkkel - tegnap beszereztem egy fürdőszoba-szőnyeget is, pinkesrózsaszín árnyalatban -, a pink horrorral sem, pink gótikával, mert azt vallom, ha valami jól van megírva, annak számomra édesmindegy a színe. Ergo a csillám zavart a legkevésbé - zavart? Ez is túlzás részemről, inkább mondom, milyen észrevételeim vannak, tudod, tanácsok, ilyesmik, hm?
Van a Karcon egy szerintem tök jó novella, Viola munkája, jelmezbálos, ha gondolod, szívesen adok linket hozzá. :)))

Első Karcos publikálás, és az az érzésem, első írás is - javíts ki nyugodtan, ha tévednék.
Jó? :)))

Hátttő...megnézed velem az első hat sort?

"A felismerés villámcsapásként hatol a tudatomban. Nem igazán tudom, mi érte ezt el. Talán a szörnyű alkohol. A fanyar ízétől összefutott a nyál a számban. De azt hiszem leginkább a vér látványa tehet a dologról. Sosem bírtam a vért. Úgy érzem magam, mintha egészen eddig köd szállt volna a tudatomra. Tudtam, mit teszek és mélyen legbelül éreztem, hogy nem helyes itt lennem... Mégis maradtam. Itt mindenki annyira jól érzi magát, és én is boldog vagyok. De az élettelen holttest a lábaim előtt csakis engem zavar. Az is lehet, hogy csak én látom. Úgy tűnik, a többiek tudomást sem vesznek róla. Csak forognak, pörögnek és nevetnek tovább."

Tudtam, tudták, tudatom, tudomást, csak, de, úgy, vesszők hiánya, aztán van némi interferencia az értelmében is, szerintem.
Első javaslatom: olvasás. Több olvasás, mint eddig, mert a szavak ismételgetése szegényes szókincsre vall, és irodalomban érdemes a választékos fogalmazásokra törekedni. Hogy hat soron belül elkerüld ezeket:

'hatol a tudatomban'
'Nem igazán tudom'
'köd szállt volna a tudatomra'
'Tudtam, mit teszek'
'a többiek tudomást '

Úgy érzem, rövid fogalmazással írsz, és ez az adottság kapóra jöhet még a novellák írásánál, kvázi nem dagályosak a mondataid, hanem egyszerűek, mindössze a szókincsedet kellene még növelned. Azt látom, hogy ahol nem kellene, ott használsz szót, ami felesleges, ahova meg kellene, ott ugyanazokat írod, már-már törvényszerűen, mintha nem lenne más rá.
Sokszor nem kell ám külön kiírni, pláne egy per egyben, hogy mivel látott a narráció/karakter, az olvasó tudja, hogy melyik szervnek, mi a feladata - érted? :))) A nyál például nem tud a hajban összefutni, sem göndörben, sem egyenesben, sem barnában, sem feketében, csak a szájban, szemmel lát*, meg ilyenek, nem kell külön a tudatot leírni, ismételgetve, mint valami sormintát, mert eleve elmélkedik, meditál - gondolom azt nem kell mondanom, hogy ezeket a cselekményeket sem a bokájával teszi, mármint a gondolkodást -, és ehhez hasonlók.

Vesszők hiányát pótold; sokan lebecsülik a vesszők értékét, pedig a jelentőségük nagyon is fontos a mondatok szempontjából, ugyanis egy mondat tagolatlansága a mondat értelmetlenségéhez, félreértelmezhetőségéhez vezethet, és általában vezet is, ha téves helyre kerül, vagy ha egész egyszerűen nincsen. Olyan mellőzöttséget tapasztalok vesszőkből ebben az írásban, mintha ismeretlen lenne a létük is. A vessző hasznos! A vessző a mondatokért van. :))) Ne tarts tőle, alkalmazd bátran - visszaszoktad olvasni, amit írsz?

'De azt hiszem(vessző) leginkább a vér látványa tehet a dologról.'

Vizuális vagyok. És megmondom őszintén, nem értem teljesen, mi is történik a karakterrel, már az elején, huncut egy eset van a vérrel, meg a szittyóval - azzal? -, hulla, vagy nem hulla, látja, vagy nem látja, vagy most mi van? A talánozás bizonytalan fogalmazást eredményez, a bizonytalan fogalmazásban az olvasónak kevés a támpontja, kapaszkodója, a kevés támpont miatt nem igazán érti, mi is történik éppen - a határozottság ezen sokan javíthat. Jó dolog a lebegtetés, semmi kifogásom az irodalmi levitációval, de akkor is kell némi szilárd támpont, mert az itt a hulla-ott a hulla zavarossá teheti az összhatást.

Van még benne javítanivaló, bőséggel, de hagynék munkát a többi Karcosnak is.

Amint fentebb már említettem, szerintem ügyes vagy - és még ügyesebb lehetnél -, tömör fogalmazásból, úgy tűnik nekem, zsigerből jön nálad a rövid és egyszerű megfogalmazás. Ez novella írásoknál brutál előnyt jelent, egyébként. A legtöbb szerző ugyanis vért izzadva töröl, át és át ír, kihúz, és újra töröl, és cserélget, és ragoz, és megint, szóval fájdalommal int búcsút a hosszabb mondatainak, mert lényegretőrőbb mondatok elkövetésén dolgozik, amit abból a célból tesz, hogy monitoron többen is elolvassák a sztoriját, netán véleményt is fűzzenek hozzá, novelláknál a terjedelmi korlát szűkös, szóval szerintem mázlista az, aki egy bőlére eresztett leírást el képes kifogástalanul mondani az olvasóknak, vagyis egy erdő ábrázolása nem ér el Japánig, meg ilyenek.

A másik, amit fontosnak tartok megjegyezni, az a hangulata - az ugyanis van neki, szerintem. Ne kérdezd, miért, csak tippelni fogok, de vagy a bál, vagy a zene, vagy a csillogás okán, de a sztori hangulata felidézte bennem a Halálhajó nyitó képsorait - te láttad azt a filmet? Fuu, hát milyen eleje van annak. SPOILER! ...érted, luxushajó, estély, élő zene, koktélok, csillogó csattok, tüll és selyem ruhák, hófehér szmoking, tánc, elegancia - amit rém unalmasnak tartok, általában, de abban a pár perces jelentben tök jó volt, szerintem! -, mialatt kifeszül egy húr...egy érdekes húr...a húrnál is élesebb és rosszabb, és csak kapkodod a fejed, nézőként, hogy a csodás hangulat sikolyokká válik, pánikká, vérfürdő lesz, a hófehér szmoking csupa vér, halál jár a fedélzeten, halál a Halálhajón...SPOILER VÉGE! szóval...ez jutott eszembe az írásodról, valami olyasmi hangulat.

Mindenképpen Karcolat felhasználást javasolnék, gyakorlást. :)))

Ja, és még valami!
Tudod, ha esetleg nem arat nagy sikert az első írás, ne szegje ez kedved.
Szerintem sosem cink az, ha egy kezdő írásában van baki, tapasztalatlanság, tudáshiány, és egyebek - láttad az új Star Wars-t? Az Utolsó Jediket? Baráti figyelmeztetés ellenére moziban néztem meg, és jah, ízlés, meg minden, de életemben nem csalódtam még ekkorát forgatókönyvben, megkockáztatom, hogy a legelcseszettebb Star Wars történetet írták meg, minden idők leghibásabbikára költöttek csilliókat, kreatívság és elme nélkül. Össz-vissz volt talán húsz olyan pár perces jelenet, amire azt mondom, muhaha, uhh, meg húúú. Húsz perc. A két és fél órából. És én még elfogult is vagyok Star Warsban.
Na kérlek, ez a cink, szerintem.

Isten hozott a Karcolaton! :)))

...ennek a forgatókönyvét King követte el. Professzionális munkának tartom; profi táncosok, profi jelmezek, profi horror-show, profi szellemek, profi a poltergeist. ;)

https://www.youtube.com/watch?v=VAxaX7OrO2U

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

v, 2018-01-14 19:56 Szyszyyy

Szia!
Köszi a hosszú véleményt. :)
Most, hogy így rámutattál tényleg eléggé semmilyennek tűnik a szókincsem. Pedig azért akad más is a repertoáromban. Illetve az elején a hullát kifejthettem volna jobban is, mert egyébként van rá normális magyarázat, ami el is van rejtve a sztoriban, csak nem túl észrevehető és kissé hiányos is.
Az is igaz, hogy valóban ez volt annak idején az első írásom. Azóta írtam már sok más sztorit is(hosszúakat is), de eddig még sosem sikerült olyanoknak megmutatnom, akik tényleg értettek is az íráshoz.
A vesszőhibákat egyelőre még nem nagyon sikerült kiküszöbölnöm, de azon is rajta vagyok. :)
A fent említett filmeket még nem láttam, szóval a spoileres részt inkább nem olvastam el.
Annak meg örülök, hogy maga a hangulat tetszett.