Gyors válás

Huszonhárom évnyi házasság után a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy nem bírunk tovább együtt élni, és közös megegyezéssel beadtuk a válópert. Békességben, a lehető legrövidebb időn belül akartuk lezárni ezt a hosszú korszakot. Erre minden esélyünk megvolt. Nem halmoztunk fel óriási vagyont, amin hosszú ideig civakodhatnánk, nem áldott meg Isten bennünket gyermekekkel, két lakás lévén (egyik az én nevemen a másik az övén) már egy hete külön laktunk. Tegnapelőtt a békítő tárgyaláson azt a tanácsot kaptuk a velünk foglalkozó testes, unott tekintetű, állandóan az óráját nézegető hölgytől (aki egyébként már kétszer elvállt és a két gyerekéből az egyik 14 éves korában végleg lelépett tőle), hogy utazzunk el egy hétvégére valami szép helyre, és ott ne csináljunk semmi mást, csak beszéljük át a huszonhárom évünket. Jót és rosszat, boldogot, boldogtalant, és aztán ha onnan visszatérve még mindig válni akarunk, hát akkor, nosza, legyen úgy. Az átbeszéléseket már útközben elkezdtük, miközben hóesés közepette az egyre havasabb szerpentinen felfelé haladva közeledtünk célállomásunk felé: egy kétszintes vadászházba, amit egyik kollégám bocsájtott rendelkezésemre erre a két napos víkendre.
- Engem hibáztatsz, amiért nem lehettek gyerekeink? – emelte egyre feljebb a hangját Evelin. Az anyósülés ajtajának támasztotta a hátát, lábait törökülésben pihentette maga előtt a bőrhuzaton, így nézett rám szúrós szemekkel. Alapjában véve ezt sem szerettem benne. Csak a dedós, szófogadatlan kölykök ülnek az autóban ilyen pózban apjuk mellett, mert tudják, hogy nem szabad.
- Látod, már megint kiforgatod a szavaimat! Nem ezt mondtam – motyogtam magam elé. - Azt mondtam, hogy én legalább elmentem egy alapos kivizsgálásra, de te még erre sem voltál képes!
- Ugyan minek mentem volna? Makkegészségnek örvendtem világ életemben! Soha nem voltam beteg!
Ez tényleg így volt. Hihetetlen, de amióta Evelint ismertem, nagyjából huszonhét éve, még csak megfázva sem láttam! Köhécselni maximum akkor hallottam, ha egy porcica ingerelte a torkát. A legnagyobb influenzás járványokat vészelte át vitaminok szedése nélkül úgy, hogy orrot nem fújt, könnycseppet nem hullajtott. Apropó! A sírás is távol állt tőle!
- Azért, mert nem voltál beteg, még lehettek női bajaid. Vagy tévedek?
- Jaj, hagyjál már Joe! Most majd mindjárt azzal jössz megint, hogy nincsenek könnycsepp mirigyeim, mert még soha nem láttál sírni? Mert anyádék meg az én anyámék temetését száraz szemmel álldogáltam végig?
A hóesés kezdett egyre erősebb lenni, noha a legfrissebb időjárás jelentés este hat utánra csapadék nélküli időt ígért erre a térségre. Kettes fokozatból hármasba billentettem az ablaktörlő kapcsolóját, de rémülten vettem észre, hogy ettől sem látom jobban az utat, mely mostanra már teljes egészében fehérlett a porhanyós hótól. A szembe forgalom már egy ideje megszűnt, nyilván a hegyekben élők megbízhatóbb meteorológiai előrejelzést láttak, és ilyen időben eszük ágában sem volt elindulni otthonról.
Kicsit kezdtem pánikba esni. Az autóban nem volt hólánc, sem pokróc, sem tartalék üzemanyag, egyszóval semmi, amiknek jó hasznát vehetnénk, ha bármi baj történne. A meg-megcsúszó kerekek pedig egyre inkább azt a tényt kezdték alátámasztani, hogy hamarosan nagyon nagy bajok lesznek.
Sikeresen felértünk a szerpentin tetejére, innen az út nyílegyenesen haladt észak felé. Arra gondoltam, hogy ezen az egyenes szakaszon tempósabbra veszem a figurát, így hamarabb élvezhetjük majd Evelinnel a vadászház melegét.
Eme gondolaton felbuzdulva túl hirtelen nyomtam le a gázpedált, a kipörgés gátló pedig egy röpke pillanatig tehetetlennek bizonyult a lefagyott hórétegen. Először balra farolt ki alattunk a jármű hátsó része, aztán jobbra, majd megint balra. Ekkor vesztettem el végleg az uralmamat autónk felett, így az lendületesen csúszott bele a mellettünk húzódó árokba, és az oldalára dőlve megállt. Feleségem feje tehetetlenül csapódott a „hello kittys” napellenzőhöz, ami az oldalablakhoz volt rögzítve. Egy pillanatra eszméletét vesztette, bal bokája pedig a kesztyűtartó alá szorult. Nekem csupán annyi bajom lett, hogy a visszapillantó tükrön lifegő autóillatosítóból a kókusz aromájú parfüm belecsurgott az orrnyílásaimba, ami azért elég kellemetlen érzés. Öt perc pihegés és helyzetelemzés után megállapítottam, hogy csapdába kerültünk. Hacsak nem jön errefelé valaki, mi itt reggelre megfagyunk. Hiába voltam 110 kiló, gyenge fizikumom miatt képtelen lettem volna talpra állítani az autót, hogy megpróbáljam beindítani. De még ha ez tegyük fel sikerülne, akkor is maximum három órán át tudnám ketyegtetni a motort, fűtve az utasteret, ugyanis nagyjából ennyi üzemanyag lehetett a tankban. Evelinre néztem. Noha erőteljesen beverte a fejét, nem láttam rajta ennek jeleit. Nem dagadt be sehol az arca, nem láttam egyetlen cseppecske vért, ami tőle származott volna. Mivel az autó a jobb oldalán állt, először nekem kellet valahogy kikászálódnom ebből az egyre hidegebb fémkoporsóból. Szerencsére az ajtóm a kisebb kaszkadőrmutatvány ellenére sem szorult be, így minden nehézség nélkül sikerült kijutnom belőle. Pár pillanat múlva Evelin is ott állt mellettem a havas árok szélén. A sűrű hó függönyön keresztül szinte semmit sem láttunk egyik irányba se. Illetve valamit mégiscsak: nyugat felé a hólepte fenyvesben, nagyon-nagyon messze petróleumlámpa fénye pislákolt egy viskó ablakában. Szinte gondolkodás nélkül döntöttem és Evelint magam után húzva elindultam a fényforrás irányába.
- Nem hinném, hogy ez lenne a legjobb ötlet – mondta.
- Nincs más választásunk. Senki nem fog erre járni ebben az ítéletidőben. Ha figyelmesebben nézem reggel az időjárás jelentést, mi sem lennénk most itt.
Semmi csomagot nem vittünk magunkkal. Úgy okoskodtam, hogy remélhetőleg a viskóban egy ilyen „földműves” szerű földtúró lakik, akinek biztos van traktorja, vagy valami hasonló munkagépe. Ezerkétszáz dolcsi volt nálam készpénzben, tutira vettem, hogy készséges lesz velünk a házigazda, és ha azt kérném tőle, hogy zsákruhába öltözve, gázmaszkkal a fején vontasson el bennünket hazáig az éjszaka közepén, hát akkor maximum annyit kérdezne, mikor induljunk.
A szűnni nem akaró, egyre sűrűbb hóesésben lassan haladtunk a cél irányába. A helyenként térdig is érő friss hó még inkább megnehezítette a dolgunkat. Evelin szokása szerint nyafogott, mint mindig az elmúlt 23 évben, ha nem az történt, amit ő akar, de azért fáradhatatlanul követett. Fogalmam sincs mennyi ideig botladozhattunk így, mindenesetre mikor végre megálltunk a viskó ajtajánál már jócskán kezdett besötétedni. Csengőt kerestem, bár legbelül sejtettem, hogy egy ilyen kalyibán aligha találok. Ez a sejtésem rövid keresgélés után be is igazolódott, ezért csupasz kézzel (kesztyűt sem hoztam magammal, Evelinnek meg sosem fázott a keze, még mínusz 12 fokban sem.) dörömbölni kezdtem az ütött-kopott ajtón. Csaknem abban a pillanatban, ahogy az első kongó hang megtörte a piciny építmény csendjét, zár kattant és az ajtó sarkig tárult. Az előszoba halvány fényében egy olyan nagydarab, tar kopasz, kigyúrt huszonéves fiatalembert pillantottam meg, aki elől egy hétköznapi állampolgár rendre átmegy az út túloldalára, „jobb a békesség” gondolatok közepette. Kétségem sem volt afelől, hogy már egy ideje valamelyik ablak függönye mögül nyomon követte elkeseredett botladozásunkat a kinti hóviharban.
- Jó estét – kezdtem, de már megbántam, amiért nem hallgattam Evelinre. - A nevem…
- Jöjjenek be, kérem – szakított félbe a küszöbön álló. - Bizonyára egészen átfagytak, jól fog esni Önöknek egy forró tea a kandalló mellett.
Miközben levetkőztünk és felakasztottuk nedves kabátjainkat az előszobai tükör felett lévő fogasokra, azon tűnődtem, mi a fenét keres egy ilyen kaliberű ember itt az isten háta mögött egy kalyibában? Az ilyen fazonoknak éjszakai szórakozóhelyeken van a helyük, közvetlenül a bejárat előtt, karba tett kézzel, szúrós szemekkel pásztázva a belépő egyéneket.
Vendéglátónk nem volt egy beszédes típus. Szó nélkül intett, hogy kövessük a nappaliba. Mi ennek a szívélyes invitálásnak eleget téve követtük őt.
- Te jó ég – suttogta a hátam mögött Evelin. - Ennek a pacáknak akkora háta van, mint egy 200 literes bojler!
A nappaliban pontosan három karosszék volt a meleget okádó kandalló mellett, a kényelmesnek ígérkező ülőhelyek előtt pedig faragott asztal állt, rajta három gőzölgő csészével. Zavartan néztünk össze Evelinnel, s mindketten ugyanarra gondoltunk: mintha várt vendégek lennénk!
Leültünk. Egy kínos pillanatig csak bámultuk a padlóra terített díszes rongyszőnyeget, aztán a fiatalember határozottan rám nézett.
- Azt hiszik vártam magukat?
Annyira meglepett a kérdése, hogy a szívverésem biztosan kihagyott egy-két ütemet. Éreztem, hogy elsápadok.
- Nos? Nem bonyolult a kérdésem, vagy az? – mosolygott ránk, közben megragadta a hozzá legközelebb eső csészét, amiből szürcsölve inni kezdett.
- Nézze mister…ööö…
- Hívjon csak egyszerűen Jimmy-nek. Mindenki így hív.
- Oké. Tehát nézze Jimmy. Nagyon hálásak vagyunk, amiért beinvitált minket egy kicsit felmelegedni. Mi nem hiszünk semmit, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a három gőzölgő csésze látványa. A világért sem szeretnénk sokáig zavarni. Van elég készpénzem, és lekötelezne, ha segítene kihúzni az autónkat egy átkozott árokból, és…
- Nyugodtan itt tölthetik az éjszakát – szakított félbe Jimmy és közben a feleségemre pillantott. - Ahogy elnézem Evelint, ráférne egy kiadós alvás!
A szívem most már össze-vissza kezdett verni, és úgy éreztem pillanatokon belül elájulok. Amióta beléptünk ide, én nem szólítottam a keresztnevén Evelint, sőt ha jól emlékszem még csak nem is szóltam hozzá. Akkor pedig? Kezdtem nagyon kényelmetlenül érezni magam.
- Honnan ismeri a feleségemet, Jimmy? – kérdeztem.
- Sosem láttam még – felelte halálos nyugalommal.
- Igen? Akkor honnan tudja nevét?
- Hm, jó megfigyelő vagyok. Maga szólította így az előbb.
- Én? Én ugyan nem!
- De igen! – csapott ingerülten izmos kezeivel a karosszék karfáira.
Eddigi szelíd, türelmes hangja egyre inkább ingerülté vált. Felpattant és a nappaliból nyíló egyik ajtóhoz ment, ami kulcsra volt zárva. Belső zsebéből előhalászott egy kulcsot, beillesztette a zárba és kétszer elfordította. Az ajtó élesen csikorogva nyílott ki, mintha évek óta nem jártak volna a szobában. A kicsiny helységben só lámpa világított, halvány fényénél jól kivehető volt egy frissen vetett ágy, egy kis komód, rajta illatos, általam ismeretlen fajtájú virágokkal.
Megint csak az a gondolat jött föl bennem, hogy várt vendégek vagyunk. De ez a gondolat eltörpült azon tény mellett, hogy a szobában virágok illatoznak, holott kőkeményen tombol odakint a tél, s idefelé jöttünkkor sehol nem láttam fóliaházat, ami esetleg megnyugtató magyarázattal szolgálhatna erre a különös észrevételemre.
- Evelin, ez a maga hálószobája – mondta a fiatalember –, Joe, a magáé az ott szemben. Az nyitva van, azon nincs zár amúgy se.
- Azt hiszem nem értjük egymást Jimmy. Mi nem akarunk és nem is fogunk itt aludni magánál. Ha nélkülöznünk kell a segítségnyújtását, ám legyen, tovább állunk és keresünk valaki…
- Öt mérföldes körzetben egy nyavalyás élő verebet sem fog találni, abban biztos lehet, Joe!
Most jutott el a tudatomig, hogy elméletileg az én nevemet sem tudhatná. Gyorsan visszapörgettem magamban az elmúlt percek eseményeit, és…igen, jól gondolom, nem ejtettük ki hangosan a nevemet! Nem láttam értelmét belebonyolódni ennek a dolognak a tisztázásába, inkább fontosabbnak láttam a távozásunk körül kialakult helyzetnek pontot tenni a végére.
- Akkor is elmegyünk, Jimmy! Gyere Evelin, indulunk!
Döbbentem vettem észre, hogy Evelin vacillál. Felállt és közelebb somfordált a kinyitott szobához, mélyeket szippantva annak levegőjéből. Hol a komódon pompázó virágokra nézett, hol rám, hol Jimmyre.
- Fáradt vagyok Joe. Úgy gondolnám, igaza van az Úrnak. Aludjunk itt, aztán reggel segít nekünk továbbállni.
Elcsigázott volt a hangja. Kivételesen nem parancsoló, nem uralkodó stílusban beszélt, hanem inkább kétségbeesetten kérte, hogy maradjunk. Ez meglepett. Nagy levegőt vettem, erőteljesen kifújtam, aztán beadtam a derekam.
- Rendben van. Legyen így. De reggel – Jimmyre néztem –, az lesz az első dolgunk, hogy visszamegyünk a kocsinkhoz, és maga segít kihúzni. Van traktorja? Vagy valami terepjárója?
- Megoldjuk, Joe.
Bekísértem Evelint a számára kijelölt vendégszobába és becsuktam magunk mögött a nyikorgó ajtót. Nagyon kábának láttam, ezért segítettem neki levetkőzni. Miközben összehajtogattam levetett ruháit, azon gondolkodtam, hogy mi lelte Evelint. Ugyanis ha valakit, hát őt biztosan nem tudtam volna rávenni arra az elmúlt 23 évben, hogy egy vadidegen, lepukkant viskóban aludjon az erdő közepén, tök egyedül egy nyikorgó ajtajú szobában. Viszont most semmi kedvem nem volt ezt a témát feszegetni, gyanítom neki sem, ezért betakargattam és visszamentem a nappaliba.
Jimmy nem volt ott. Kinéztem az előszobába, ahol bejöttünk, de üres volt az is. Már csak egyetlen helység maradt, ahol lehetett, ez pedig az a szoba, ahová engem akart elszállásolni. Megkerültem a faragott asztalt és a karosszékeket (az asztalon még mindig ott gőzölgött a három csésze), és megálltam a kandallótól balra lévő kissé kormos ajtó előtt, mely résnyire nyitva maradt. Jól láttam, amint a szobában Jimmy nekem háttal ülve rákönyököl az előtte lévő asztalra, és egy különleges, csipogó szerkezetnek éppen lecsukja a fedelét. Halkan visszaléptem az ajtóküszöbről, és leültem arra a karosszékre, ahol nemrégen még Evelin ült.
Nem kellett sokáig várnom. Pár pillanat múlva Jimmy egy hatalmas kést lóbálva jelent meg a nappaliban. Megállt előttem, s szomorúan csóválva a fejét rám nézett. Az őrület jeleit véltem felfedezni a tekintetében.
- Hát…nincsenek valami jó híreim a számodra, barátom – tegezett le.
- Ezt meg…ezt meg hogy érti?
- Úgy értem, hogy vagy te ölöd meg a feleségedet, vagy nekem kell véglegesen kivonnom a forgalomból. Mivel 23 évig együtt éltél vele, jogod van a választáshoz. Hogy döntesz?
Hirtelen elsötétedett körülöttem minden és elájultam. Arccal előre estem a rongyszőnyeg vázát ábrázoló motívumára, ebben azért vagyok ennyire biztos, mert az utolsó kép, ami megmaradt bennem, egy meteoritként felém száguldó kancsó. Aztán – nem tudom mennyi idő múlva – arra eszméltem, hogy hanyatt fekszem a földön és Jimmy vizes ruhával törölgeti a homlokomat.
Olyan hirtelen, amennyire csak tudtam, fölugrottam a földről, odaszaladtam a kandallóhoz és magamhoz vettem az egyik piszkavasat. Ekkor vettem észre, hogy az a hatalmas kés, amit nemrég még ez az őrült lóbált, ott pihen a faragott asztalon. Gyorsan magamhoz vettem azt is, biztos, ami biztos. Így néztünk farkasszemet egy ideig, aztán úgy döntöttem én kezdeményezek.
- Miről hadoválsz itt nekem össze-vissza, te állat? – bökdöstem felé a piszkavassal és a késsel. - Te egy kibaszott elmebeteg őrült vagy! Mi a lószart akarsz te tőlünk egyáltalán?
Jimmy higgadt maradt. - Tőled semmit, Joe! Tőled semmit!
- Akkor mit akarsz a feleségemtől? Mit akarsz Evelintől?
- Már mondtam. Meg kell semmisíteni. Kapaszkodj meg Joe, de a feleséged egy… a feleséged egy robot, egy gép!
Azt hittem megbolondultam és az agyam játszadozik velem, csak éppen nem hallucinálok mindenféle túlvilági lényeket a plafonra, meg az ablakba, hanem nemes egyszerűséggel olyan dolgokat hallok, amiket nem mond senki.
- Hogy mi? – kérdeztem.
- A feleséged egy DRAMTERS 100-as típusú kémrobot. Régóta figyeljük. Napi szinten küld információkat a földünkről ki a világűrbe, hogy kinek, hová, hogyan és miért, azt még nem tudjuk. Annyira profi szerkezet, hogy nincs szüksége sem műholdas, sem internetes kapcsolatra. Azzal a speciális eszközzel – mutatott a szobában lévő pityegő izére, amit nemrég használt – képesek vagyunk egy picit zavarni az adását, és nagyjából betájolni, merre küldi. Rengeteg információval látta el az elmúlt 200 évben az „égieket”! Egy órával ezelőtt kaptam parancsot a végleges likvidálására, mert a CIA rájött, teljesen értelmetlen a továbbiakban megfigyelni és hagyni, hogy végezze a dolgát, hiszen a mi technológiánkkal annál többet, amit eddig megtudtunk róla, úgysem vagyunk képesek kideríteni.
- Te megőrültél – csak ennyit bírtam kinyögni. - Bekattantál itt a világvégén és elment a maradék eszed, az tuti!
- Úgy gondolod? Na, figyelj. Ott van nálad a kés. Menj be a szobába Evelinhez, ne aggódj nem fog ellenkezni vagy kárt tenni benned, mert a TRAMTRUD virágpor olyan hatással van a DRAMTERS 100-asra, mintha mondjuk te két üveg whiskyt benyakalnál éhgyomorra. Az a szerkezet most egy ideig nem tud felülni, felállni, csak fekszik. Olyan, mint egy bábu, és azt teszi, amit mondanak neki. Miután beszívta a virágport, ezért is egyezett bele olyan simán az itt alvásba. Szóval menj be és a késsel finoman vágj bele a hasába. Ha elkezd vérezni, esküszöm elmehettek, de ha vér helyett kábelköteg ugrik ki a hasából, akkor azonnal megsemmisítem. Rendben?
- És ha most nyomban agyonszurkállak ezekkel? – kérdeztem és határozottan felé nyújtottam a kezeimben lévő hegyes fegyvereket.
- Joe, ha akarnám már rég kitekerhettem volna a nyakad puszta kézzel, hiába is hadonászol nekem itt gyermeteg módjára ezekkel a vasakkal. Úgyhogy kérlek ne fenyegess, hanem csináld, amit mondtam. Téged nem akarlak bántani.
Annyira össze voltam zavarodva, hogy képtelennek éreztem magam normálisan gondolkodni. Sodródtam az árral. Bementem a szobába, ahol Evelin aludt (aludt?), és a nagy késsel megálltam az ágya mellett.
Hirtelen világosság gyúlt az agyamban, és egy csomó eddig megmagyarázhatatlan dolog a helyére került bennem. Miért nem lehettek gyerekeink? Miért nem volt soha beteg és miért nem tudott sírni? A kezei miért nem fáztak hidegben és miért nem láttam soha vérezni? Amikor megrázta az ipari áram, hogyhogy csak mosolygott, miközben az egész városban 2 órás áramszünet lett?
Mindent feltettem egy lapra. Szabaddá tettem Evelin hasát a takarótól (minek takartam be, hiszen soha nem fázott?) és remegő kézzel egy fél centis vágást ejtettem a köldökétől a szegycsontjáig. A has meglepő módon ennyitől kettényílt, de semmiféle folyadék nem távozott a nyílásból. Kocsonyás, zselés anyagot pillantottam meg vér helyett, alatta pedig apró chipeket, miniatűr ledeket, nyomtatott áramköröket láttam. Ekkor kipattantak Evelin szemei, egyenesen rám nézett. Zavartság és értetlenség volt ezekben a szemekben, de abban biztos voltam, hogy tudja, mit csináltam. Tekintete a kezemben lévő késre siklott.
- Joe – szólt halkan – mit csináltál? Miért csináltad? Ennyire nem szeretsz már? Ezért hoztál ide, hogy ezt tedd velem? Ez könnyebb megoldás, mint elválni?
Már majdnem magyarázkodásokba kezdtem, de aztán eszembe jutott, hogy otthon sem mentegetőzik az ember a mosogatógépe előtt, ha véletlenül a tetejére löttyinti a gyümölcslevet. Sarkon fordultam, kimentem Jimmyhez és átadtam neki a kést.
- Tegye, amit tennie kell! A házasságomat lezártnak tekintem! – mondtam, azzal kimentem a hóviharba friss levegőt szívni…

3.75
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3.8 (4 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2018-03-23 13:44 Blade

Blade képe
3

A vége egy kicsit egyszerű lett, a háttér meg homályos, miért is küldött adatokat, kinek és miért akarnak elpusztítani egy ilyen technikát tanulmányozás helyett. Valamint hogy a férj miért ilyen ostoba... szóval a sztori erősen sántít.

De elég jól megírtad, a "hogyan" elfogadható.

p, 2018-03-23 17:15 Gitáros

Gitáros képe

"elvállt" - elvált
"kellet" - kellett
"helységben" - helyiségben

Tetszett, olvastam volna még tovább...D

Üdv!

Miki

p, 2018-03-23 17:58 Roah

Roah képe

Hát nem jellemző rám, de most külön jelezném a többi Karcosnak és a népnek, Mindenkinek, hogy aki kíváncsi a sztorira, az ne olvasson tovább, mert SPOILER jön, és ez az írás úgy az igazi, ha nyomon követik, meg ilyenek.
Hadd lepődjön meg az, aki szeret meglepődni!

Hm.
Ezek az égi kémek ilyen kis huncutbuncutok. Megfigyelnek mindent, de szó szerint mindent, aztán megy az info - régóta vártam egy ilyen sztorira, őszintén szólva Maggoth-tól, és azt kell mondjam, hogy az ötletre kapsz egy ötöst. Arra, hogy min, milyen íráson keresztül ábrázoltad ezt az ötletet.
Az össz értékelésem ugyanaz, mint Blade-é, és az a benyomásom, hogy a hibái - alaphibák, szóval nem vagy ufo, teljesen mezei kezdő hibákat látok -, ellenére a történetet pengén felépítetted, megy neked a feszkó-teremtés, rendesen izgultam, jó hatásvadász lennél, szerintem - bár amikor a rezisztencia szóba került a feleségnél, akkor már biztos voltam benne, pipáltam a dolgot fejben, hogy nem minden az, mint aminek látszik -, hogyan hozod ki a karaktert a helyzetből, miként oldod meg, kíváncsi voltam, adsz-e magyarázatot arra, hogy ki a megbízója, mit küld a lény/robot és mennyit, hova és mióta. CIA? NASA inkább? Vagy más, egy rakás más - és ha nem nevezel meg szervezetet? Vagy ha mégis, lehet fiktív is.
Ugyanúgy vagyok ezzel is, egyébként, mint Blade, hogy bicebóca a cselekmény, hiányos maradt, talán nem volt teljesen meg a koncepció(d) - ezt éreztem egy kissé az éjszakai jeleneteknél is, hogy nem uralod a sztorit, bizonytalanságot éreztem -, írói tapasztalatok nélkül vágtál neki (ha így van, fogadd elismerésemet a bátorságodért) és szerintem jól tetted, megérte.
(Amúgy civilben testközelből látom napi szinten a HB (Házassági Bontó) dolgokat, és nem védeni szeretném az óráját stírölő fiktív kollégát, hanem de :D, szóval brutál mennyiségű ügy van, egyfolytában ügy van, dolog van, nem csak HB, úgy fogalmaznék virágnyelven, hogy az is, és minden vérszigorú időhöz van kötve, de minden értelemben, és ha nem centizi ki az idejét, akkor összedől egy csomó minden (tárgyalások...is) és az Igazságügyben ilyesminek nem adnak helyt, szóval szétszakadnak, meg ilyenek, igyekeznek, ez csak úgy eszembe jutott. :)))

Nekem nagyon tetszett az írásod!

Ha gondolod, kiszedhetek még neked mondatokat, nyelvtan, fogalmazás, számokat betűvel, alapok, tudod, hogy mikre figyelj, de addig is van egy tök jó Karcos kódexünk, fent a menüsorban megtalálod, a Gyíkot keresd, sok értékes információt találsz benne.
Ha valami kérdésed van, tedd fel, habozás nélkül, szekáld csak az ittenieket, meg ilyenek!

Isten hozott a Karcolaton!

Egy faj, aki tök jól el van a vízben, meg akárhol, fent-lent, bárhol - ismered az alkotást?
Ron Howard jegyzi - Selyemgubó

https://www.youtube.com/watch?v=VP6bbZ1BvuE

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

p, 2018-03-23 20:16 Suana

Jól meg van írva, olvastatja magát.
A történet is tetszik.

:)))

Üdv: Sz

szo, 2018-03-24 04:21 Alfredo Sagittarius

Alfredo Sagittarius képe
3

"hó függönyön" - hófüggönyön
"időjárás jelentést" - ez kötőjeles
"egy ilyen „földműves” szerű földtúró lakik" - eddig max megosztó volt a karakter, ennél a pontnál viszont átvált unszimpatikusba. Ha ez szándékos, akkor jó, ha nem, akkor elég a földműves, nem kell az ilyen, a szerű meg a földtúró sem.
"tar kopasz" - a kettő szerintem ugyanazt jelenti.
"„jobb a békesség” gondolatok közepette" - ez egy gondolat.
"Ahogy elnézem Evelint" - elnéztem
"honnan tudja nevét?" - a
"ingerülté vált" - ingerültté
"só lámpa" - sólámpa
"helyzetnek pontot tenni a végére." - én így írnám: helyzet végére pontot tenni
"képtelennek éreztem magam normálisan gondolkodni." - ezt meg így: képtelen voltam normálisan gondolkodni
"Amikor megrázta az ipari áram, hogyhogy csak mosolygott, miközben az egész városban 2 órás áramszünet lett?" - ennél a résznél k. nagyot röhögtem, ami jó lenne, viszont az a problémám, hogy ez a humor csak a végén jön elő, addig nyoma sincs, és ezért stílusidegennek érzem. Nekem inkább ez az éles váltás a problémám a befejezéssel.

A főszereplő néha irracionálisan viselkedik, nagyon könnyen egyezik bele, hogy ott aludjanak, az pedig meg sem fordul a fejében, hogy egy szobában maradjanak a feleségével.
A zárójelekkel bánhatnál kicsit óvatosabban, nem túl szép, bár néha kétségtelenül indokolt lehet. A kötőjelek-gondolatjelek közötti különbséget nézd meg, valamint megszólításnál vesszőt kell tenni, pl "hagyjál már, Joe!". Akadt még
benne jócskán vesszőhiba, lehet más is, de engem szórakoztatott, kíváncsi voltam, mi lesz. A férfinevek nem tetszettek. Amúgy nagyon ismerős volt :)

"Szerintem minden emberben lakik egy másik ember, egy idegen, aki rosszat forral"

szo, 2018-03-24 05:29 Topa

Sziasztok! Köszönöm az építő kritikákat, és örülök, hogy azért alapjában véve tetszett nektek ez a kis írásocska. Nem vagyok egy tapasztalt tollforgató, sosem mélyedtem bele ebbe annyira, hogy írástechnikákat tanulmányozzak. Szeretek olvasni (manapság egyre kevesebbet van időm), és szeretek a mondatokkal bíbelődni, kihozni belőlük a lehető (szerintem) legjobbat. Elég lassan írok, hatszáznegyvenkétszer (642!) írok át esetenként egy mondatot, de engem ez nagyszerűen szórakoztat! :)
Most befejezem a hozzászólásomat, mert más nem jut az eszembe, arról nem is beszélve, hogy ezzel az öt sorral is másfél órát kínlódtam, a gyerek meg már éhes...

Üdv Mindenkinek!

szo, 2018-03-24 08:42 Roah

Roah képe

Nézd csak:

"- Látod, már megint kiforgatod a szavaimat! Nem ezt mondtam – motyogtam magam elé. - Azt mondtam, hogy én legalább elmentem egy alapos kivizsgálásra, de te még erre sem voltál képes!"

Mondtam-mondtam, de nem is a szóismétlés a lényeg, hanem a feleslegek. Nem kell szerintem a 'magam elé' az utánékelésben, sőt, talán maga az ékelés sem kell. Beszél-ékel-beszél-ékel-beszél-ékel - minek? Ha két karakter kommunikál, nem is igényli a szöveg, vagy ha mégis, van rá más mód, többféleképp is meg lehet oldani.
Van fent a Karcon ilyesféle rövid, ám szakmai gyakorlat megfigyelésére, szórakoztatásra kiválóan alkalmas novella, szívesen mutatok néhányat.

A másik az info adagolás, amit úgy általánosságban a jövőre nézve javasolnék; óvatosabban fogalmazd meg az információkat. Van érzéked szerintem ehhez, nem gyengén, és ezt lehetne még tovább fejleszteni, tudod, hogy ne legyen kiszámítható a végkifejlet, és ne menjen az egyik karakter kárára a cselekmény az ötlet miatt, miszerint a férj csapágyas, ha nem esett le neki, hogy valami nem kerek a feleségével, mert nem úgy viselkedik, mint egy nő, nem úgy nyilvánul meg, mint egy ember. Ráadásul logikailag sem áll ám össze, és a sok kérdés, azok az említett hiányosságok, amiket tapasztaltunk a történetben, erre, ilyesmikre utal: egy idegen civilizáció, ha titokban megfigyelési tevékenységet végez, tökéletesen passzol a megfigyelt környezetbe is, mint egy kaméleon, úgyis mondhatnám, akklimatizálódik mindenhez-mindennel; sír, nevet, megsérül (még a T1000 is megsérült, tudod, a Terminator is vérzett, meg ilyenek), az emberi test egy rejtekhely, egy odu, sosem kockáztatná a feltűnést azzal, hogy a robot robot legyen, robotként tegyen, pont ellenkezőleg, nagyon is emberi külső-belső jelmezt hord, ergo esendő, vagy annak látszatát kelti, szerintem. Kettő az egyben - az emberiséget csak emberiként lehet megfigyelni, szerintem, de ha már furaság, legyen hardkór, és biza lehet ebben a testben másik lény is, félig ez, félig az, az egyik más funkciókat is ellát, ki tudja mióta, és hogy hányan is vannak, és merrefelé, szerte az univerzumban. (Személyes véleményem, kizárólag olvasói pedig az, hogy szerintem soha sem buknának le, ha csak nem akarnak. A lebukás emberi elképzelés, mi van, ha az idegenek nem így működnek? Nem emberien gondolkodnak? Tudom, nehéz dolog ez, nehezebb, mint az elsőre tűnik, hisz' az ember nem működhet vállfaként, de valahogy mindig ez van, hogy az idegenek kvalitásai örökké emberiek.)
Az álca lényege szerintem maga az álca. (Szóval sok kérdés marad a végére, de még így is jó volt olvasnom a sztorit.)

Ha legalább gyanakvást adsz a férjnek, egy-két utaló mondattal, már másként fest a helyzet. Érted? És ilyesmik. Ne sarkíts, ne élezd ki, hanem fogd vissza az információkat, vagy ha már jönnek magától, akkor a férj bőrébe képzeld jobban bele magad: nem furcsállná, hogy a felesége golyóálló?
Ha mindkettőt enyhíted, ezek az élek eltűnhetnek, szerintem. A feleség ne legyen korrózió és egyébnek ellenálló, teflonbevonatú, a férj meg járjon nyitott szemmel.

Deus ex machina - úgy lehetsz szellem a gépben, hogy az olvasó nem érzékeli az írói beavatkozást, egyszerűen magát írja meg a történet, a karaktereknek még a gondolatai is önálló életre kelhetnek.

Csak 642 szer írod át a mondatokat? :D Van az úgy errefelé - nagyjából mindenki így dolgozik. :D Majd amikor 1808 felett jársz...az ám az izgi, móka és kacagás. Meg amikor már nem csak azért szórakázol, mert elvagy vele, és akkor is írsz, nincs az ujjaid alatt a klaviatúra, hanem fejben, meg amikor már az olvasók is képbe kerülnek, hogy nekik is írsz, nem csak magadnak, na, azok a részek szerintem még bulibbak. :D

Ja!
Nem csak te írsz másfél órán át egy hozzászólást! :D Ez is gyakori jelenség...
Háttő, mindenféle frinc-francot lehet kommenteléssel párhuzamban tenni, igen. Hívhatnak telefonon, mialatt írsz, vagy edzés-teregetés-sütés-főzés közben, csöngetnek, vagy a kaputelefon cseng, meg ilyenek. :D

Figyelj csak!
Mindenképpen foglalkozz szerintem az írással, ha csak nettó kettő perced is lesz/van rá, magával a szakmával, valami azt súgja, brutálisan megéri!

Jó munkát!

https://www.youtube.com/watch?v=zOQSYKcZa70

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2018-03-24 18:29 Sednol

Sednol képe

Férfiasan megmondom, hogy háromszor szaladtam neki, de mindannyiszor feladtam, amikor a robotos rész bejött a képbe. Annyira hirtelen, oda nem illő, hogy elveszítettél. De erőt vettem magamon, ahogyan mások is tették régebben, sőt még mostanság is az írásaimmal, és végigolvastam. Észrevételeim általánosak,nem megyek végig mondatonként.

Nekem túl sok a felesleges infó. Ezen érdemes melózni. Tisztább, átláthatóbb és pörgősebb lesz tőle az egész. Ez mindenre igaz, narrációra és párbeszédre is.

„- Látod, már megint kiforgatod a szavaimat! Nem ezt mondtam – motyogtam magam elé. - Azt mondtam, hogy én legalább elmentem egy alapos kivizsgálásra, de te még erre sem voltál képes!”

Mutatok valamit. Mindkét karaktered a másikat okolja. Gondolom, életedben hallottál, láttál már veszekedést, civódást. Én így képzelem el a párbeszéd ezen részét.

– Megint kiforgatod a szavaim – sóhajtottam fel. – Én legalább elmentem egy teljes kivizsgálásra, de te…

Remélem, látod a különbséget. Semmi mellébeszélés. Csak a lényeg a maga nyers valójában, ami vág, akár a beretva.

Aztán érdemes precízebbre venni az egészet.

„Olyan hirtelen, amennyire csak tudtam, fölugrottam a földről, odaszaladtam a kandallóhoz és magamhoz vettem az egyik piszkavasat.”
Felugrottam—felpattantam. Földről—padlóról. Odaszaladtam—odarohantam. Magamhoz vettem—felkaptam. Az egyik piszkavasat—a piszkavasat (egy takarító szett általában egyet tartalmaz lapátból, seprűből és piszkavasból, szóval A piszkavasat).
Itt jegyezném meg, hogy valamilyen érthetetlen okból (amúgy létem eleme a múltidejű mesélés) ez a történet nekem E/1 jelenért kiált.

A robot is olyan kis esetlen ebben a helyzetben én inkább használnám az android szót. Az adatközlésnél megemlíteni az internetet erősen kilógó.

„…kérdeztem és határozottan felé nyújtottam a kezeimben lévő hegyes fegyvereket.”

Itt egész jól meg tudom neked fogni, amit korábban mutattam: Melyik jelenti azt, amit mondani akartál?

Felé nyújtottam a kezeimben lévő hegyes fegyvereket.
Fenyegetően megráztam (nem kell a kezeimben, mi másban tennéd) a piszkavasat.

És azért csak a piszkavasat, mert az ember általában a domináns kezében lévő dolgot szokta meglóbálni (amibe mindig azt a fegyvert szokta fogni, amivel távolabb tudja tartani magától a támadóját), a másik amolyan passzív kéz. Próbáld ki. De ez nem is annyira fontos most.
Úgy gondolom, hogyha nyújtok valaki felé valamit, akkor az azt jelenti, hogy oda szeretném adni, és a te esetedben erről szó sincs.

Így utólag azt mondom, nem volt annyira nehéz végigolvasni miután elfogadtam a stílusodat. Amit én az egészből leszűrök, hogy ez egy nagyon frankó vázlat egy a novella határait feszegető terjedelmű íráshoz. Sokszor írtam ilyet. Túl sok kérdést hagysz, és túl nagyokat ugrasz.

Mivel nem pontosítod le, mikor játszódik, abból indulok ki, hogy mostanság. Azt mondod, hogy kétszáz éve figyelik meg a robotot, ezt az egyet. A CIA 1947. szeptember 18. lett alapítva a wiki szerint, adjunk neki hitelt. Honnan tudják, hogy a robot ennyire érzékeny arra a bizonyos virágporra, és ha már tudják, akkor miért nem kapcsolták le hamarabb, hogy a technológiát tanulmányozhassák, mint a Transformers-ben. Sőt, miért éppen Joe mellé társult, miért olyan fontos a szereplőd? És ami a legfontosabb, az ember úgy van kitalálva, hogy kialakít valamiféle kötődést mindennel. Személy szerint nehezen válok meg a számítógépeimtől, mert sok örömöm telt bennük. Képzeld el, hogy egy androidban mennyi örömömet lelném. :D Komolyra fordítva a szót, biztosan akadnak kivételek, de úgy gondolom, hogy húsz évnyi házasság után, még ha ki is derülne, hogy az asszonyka egy gép, akkor sem engednéd meg, hogy nemes egyszerűséggel likvidálják. Kötődsz hozzá. Szóval a vége sántít. Az emberek szentimentálisak, még a legelvetemültebbek is.

A legfontosabbat lefelejtettem, minden észrevétel csakis szerintem!

Várom a következő írásodat.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu