Gimli Lórienben

Az Aranyerdő ezúttal is gyönyörű volt, s bár már nem a tündék pompájával ragyogott, inkább hasonlított emberek erdejére, de a mallorn fák még mindig tündököltek, s bár a levelek megfakultak, még mindig ragyogott rajtuk a lombok közt áthatoló fény. Tavasz volt, és madarak röppentek ágról-ágra a sárga virágok közt, de az erdő már öreg volt, és öreg volt a tavasza is. Ám Gimli még most sem győzött álmélkodni csodálatában – de most más érzések is környékezték; már nagyon vágyott újra látni Galadriel úrnőt, ugyan akkor mélységes bánat költözött szívébe, mert a tündék jó része már elhagyta Középföldét. Jól tudta, hogy az Úrnő is hamarosan távozik, és akkor az erdő tán végleg kifakul, a patakok elcsendesülnek, nem zengik Nimrodel énekét. És Gimli nem lel többé se nyugodalomra, se vigaszra, mert szívének egy darabja örökre elhajózik a tengeren túlra. Tovább kullogott, mígnem egy patakhoz érkezett, ami lefele vágtatott a fák között, sötét vizén aranylevelek úsztak, gyökerek közt, le zúgókon. Gimli a távolba révedt, aztán motyogva megszólalt.
- Nimrodel. Ó, de régen volt, mikor átgázoltam hűs vizén! S lám, most olyan, mint ahogy álmaimban láttam, Legolas énekében hallottam. Talán a tündéket búcsúztatja. Hogyan is szólott az ének? – egy kicsit elgondolkozott, majd mély, dörmögő hangján dalra fakadt.

Hol hűsen csobog Nimrodel
Tiszta forrásvize,
Hangja ezüst csengőivel
Gazdagodott e zene.

Itt elakadt, sóhajtott egyet, és így szólt:
- Sajnos csak erre emlékszem. Talán egyszer majd megkérdem Legolast, habár ő sem emlékszik már a dal egészére – De ekkor a víz zúgásán túlról egy csengő hang felelt Gimli csetlő-botló énekére.

Éj lát-e most, fényes napot?
Hol jár ma: rejtelem.
Mert Nimrodel szétszóratott
Hegyeken-völgyeken.

Szürkerévben tünde-hajó
Várt rá napokon át,
Állta a tarajtornyozó
Hullámok rohamát.

Északi táj vad szele jár,
Tombol, zúg, kavarog:
Tünde-partoktól tengerár
Sodorja el a hajót.

Messzi vizen tünde-hajó,
Az utolsó elszáll,
De nincs rajt a jó
Nimrodel, s az úrnő a taton áll.

Egy ezüstös kérgű fa mögül előlépett Haldír, szürke ruháján megcsillant a lombok fénye, s rámosolygott a törpre.
-Mikor legutóbb itt jártál, Glóin fia Gimli – szememben egy botor törp voltál csupán, ki oly hangosan szívta be Lothlórien levegőjét, hogy azt én és testvéreim messziről meghallottuk. S te megmutattad nekem, és az egész népünknek, hogy a törpök se mind egyformák. S ma, barátom, Gimli, a Tündebarátként térsz vissza – a tünde nemes arcán mosoly terült szét. - De most, kérlek kövess, Galadriel úrnő már vár – S könnyedén szökellve indult el az ösvényen, át a fahídon.
- Úgy látom, a tündék dolgoztak, míg távol voltam. A híd, ami összeomlott, most újra áll.
- Valóban, újrafaragtuk, bár sajnáltuk érte a nemes fát. És tán nem is ok nélkül: kinek építettük, mondd Gimli? – megállt, bánatos arccal tekintett az őnála jóval alacsonyabb törpre. – Utolsóknak maradtunk itt, a leghűségesebbek, bár már emészt minket a vágy; ahogy minden tündét. Testvéreim, Orophin és Rúmin is elhajóztak már. Én csak az úrnő szolgálatára maradtam, míg… felkészül az útra. De most te beszélj, mi hír barátaid felől? Legolas se távozott még Tündehonba? S mi történt a többiekkel? Persze, halottam Elessar felemelkedéséről, meg hogy Ithilia erdei szebben pompáznak, mint valaha. Én mindig tudtam, hogy eljön ez a nap, de a kezdet egyben valaminek a végét is jelenti.
- Legolas is Középföldén maradt, habár rég láttam, mint mindenki mást. A hobbitok visszamentek a Megyéjükbe.
- Egyszóval folytatják régi életüket. Az ő idejük még nem járt le. Talán el se érkezett, ki tudja. De a hosszú utazásukat bizonyára sosem feledik el.
- Úgy emlékszem, Legolastól máshogy szólt a dal vége – szólalt meg Gimli, s látszott, gondolatai egészen másfele járnak, mint barátjáéi –Tán itt máshogy ismerik Nimrodel énekét?
- Ó…az utolsó versszakot csupán hozzáköltöttem. De hogy miként szól a teljes vers, azt kérdezd meg az Úrnőmtől. Hamarosan oda is érünk – az út további részét csendben töltötték, csupán néha szólaltak meg, de inkább elmerültek saját gondolataikban. A fák tetején, s a lombok közt olykor elő látszott villanni egy-egy flet, a tündék fákra épült búvóhelye, otthona. De Gimli egy valamit észrevett: szinte mind üresen állott, rég elhagyták már őket. A csendet végül Haldír törte meg.
- Kár, hogy sosem láthatod pompájában Lothlórient. Legutóbb, mikor itt járt a Szövetség, tél volt. Most meg már az Aranyerdő sokat veszített erejéből, és nem teremnek új Mallorn fák. A mi madaraink elköltöznek, ki tudja, hová, s helyettük az emberek énekesei érkeznek. S akkor mi marad meg az embereknek a tündékről? Csak a régi mesék, semmi több.
- De néha egy dal többet ér minden fánál – felelt Gimli – és hidd el nekem, hogy a mesék méltóak lesznek hozzátok, s a hős harcosokról, gyönyörű erdőkről, hatalmas királynőkről fognak szólni. S rátok különben is vár az őshazátok. Hisz erre vágytatok, nem? Habár én vajmi keveset tudok erről – kérdőn nézett Haldírra, de az nem válaszolt. Most vette csak észre Gimli, hogy már le is szállt az est, s mikor egy tisztásra értek, megcsodálta a csillagos égboltot, amely föléjük emelkedett, s távoli volt, mint a mallorn fák csúcsa, mégis oly közel érezte magát hozzá, mintha leereszkedett volna az ég, hogy megóvja, s eltakarja az erdőt. A sötétség minden hangot elnyelt, se a szél susogása, se a patakok csobogása nem hallatszott. Ám a rét végében ezüst lámpások világítottak egy fal mögül, élő árnyákokat vetve a fákra.
- Ne aggódj, barátom, hamarosan ott leszünk Caras Galadhonban, már csak a kapuig kell mennünk – De Gimlinek még a tíz mérföld is egy örökkévalóságnak telt, bár fáradtságot nem érzett, helyette inkább furcsa honvágy környékezte, hiszen Lothlórient immár otthonának tekintette. Megérkeztek a nagy kapuhoz, s beléptek a Fák városába. A fákon néhol lámpások függtek, de az üres erdőt világították, s flet-ek többsége üresen állt, bár a bájos szökőkútban, mely a rét közepén állt, még mindig úgy csobogott az ezüstös tündevíz, mint rég. A messzeségből egy halk dallamocska futott végig, lágyan, és szomorúan, akár egy siratódal.
- Most nekem távoznom kell, messzi útra megyek, Kelet-Lórienben élő társaimhoz. Ég, veled, Glóin fia Gimli. Az Úr és az Úrnő már vár rád, úgyhogy indulj máris. Ismered a járást, ugye? – Gimli bólintott, majd szárazon nyelt egyet. Hamar megtalálta a fehér lépcsőt, amely egy vastag fán futott körbe, fel-fel a messzeségbe, hogy már nem is látszott. A fa törzsében egy tünde ült, lantján játszott, innen eredt a dallamocska. Amikor meglátta Gimlit, gyengéden lefogta hangszere húrjait, és megvárta, hogy azok tompa zúgása végleg abbamaradjon. Utána magas, csengő hangján megszólalt:
- Ó...hát ismét eljött a törp, ki az Úrnőnél kegyben áll. Gyászos napok járnak ránk, uram, de egy régi barát még a mi bánatos urunk és úrnőnk arcára is mosolyt tud varázsolni – felállt, és félreállt Gimli útjából. Az mosolyogni próbált sűrű bajsza alatt, de sehogy sem sikerült neki. Nekivágott a hosszú lépcsőnek, ami már végképp kifárasztotta, de végül felért a talanra. Középen egy oszlopos csarnok állott, ott bent ült Galadriel úrnő a trónján, s valami bársonyos anyagot szőtt; a földön, párnákon ült három udvarhölgye, akik úrnőjük mozdulatait lesték, és próbálták utánozni. Ám a Galadriel melletti szék üres volt. Celeborn nagyúr valamivel távolabb, a talan szélén állt, korlátnak támaszkodva nézte kiürülő városát. Amikor Gimli belépett, Galadriel rögtön felállt, ahogy az udvarhölgyek is, majd azok illedelmesen távoztak. Celeborn párja mellé lépett, és így szólt:
- Üdvözöllek Gimli, a Tündék barátja. Régen láttunk – itt rámosolygott a törpre, de arcán fáradtság és gondterheltség látszott. - Igen, mert ma már mi is akképpen mérjük az időt, mint ti, hiszen minden egyes nap számít immáron, hogy hamarosan sokunknak távoznia kell. De Lothlórien még a béke és a nyugalom otthona, ezért ne búsuljunk a jövő miatt, örüljünk, hogy az északi gonoszt, s setét tornyát végleg levertük, s még inkább, hogy jó barátunk meglátogat minket – itt Galadrielre tekintett, aki előrelépett, arany haját hűvös szél fújta, s tiszta hangján megszólalt.
- Úgy látom, ahogy a tündék sóvárognak a Tenger után, te épp úgy vágytál már arra, hogy viszontlásd Lothlórient. Ez szép dolog, és szívem örül ennek, de félek, bánatot kell okoznom neked, mert talán utoljára jársz itt. Vagy ha vissza is térsz még, az erdőben addigra véget ér a dal, s tán észre se veszed már a mallorn fákat, amik majd egyszerű tölgyekre fognak hasonlítani. Akkor már nem lesz se Lothlórien, se Caras Galadhon, helyette itt a Bánat erdeje fog állni.
- Úrnőm –szólalt meg végre Gimli, hisz mióta megpillantotta az Úrnőt, nem jött ki szó a torkán. – Erdőd még most is lenyűgözött, de nem az húzott vissza, inkább Te, Úrnőm. Hiszen nem feledtelek el, és üvegbe faragva őrzöm három hajszálad, miket nekem adtál, bár nem is kértem, csupán kívántam.
- Én kérdtem, mit kívánsz. S te úgy feleltél, ahogy senki tünde nem bírt volna. Kiérdemelted, amit kértél, és kérésed nem volt önző. De most kérlek, kövess minket, az utolsó ünnepi vacsoránkra. Ma este összegyűl Lothlórien maradék lakója az Ezüstérnél, Galadriel hajóján – Azzal ő, s Celeborn úr is elindultak lefele, nyomukban az udvarhölgyek, s leghátul a borús törp. Nem számított rá, hogy már is távoznak az erdőből.
Zömök lépteit a tündehölgyek lágy dallama kísérte, amelyhez útközben egyre több csatlakozott, mígnem egy mintegy százfős tündecsapat ballagott át az éjjeli Aranyerdőn. Hátuk mögött a fény elhalt, előttük új lámpások gyúltak. A tündék kecses léptei mellett Gimlit zavarta esetlennek tűnő mozgása, de most senki se törődött vele. Így haladtak végig az erdőn, ragyogtak az éjben, s madarak gyűltek köréjük érdeklődve. Aztán megérkeztek a gyöngyöző kis patak, és a hatalmas Anduin torkolatához s az erdő mögöttük elcsendesült, nem világított semmi fény. Egy fehér, hattyúforma hajó úszott feléjük, amit Gimli már látni vélt legutóbb. Mind felszálltak a fedélzetre, és a hajó magától repűlt fel a folyón, átszelve vizet és szelet, majd lelassult, és néhány tünde hajós kecses levél-evezőjével, megállította a járművet, ami békésen ingott a folyó közepén, ellenállva az erős hullámoknak, amik szinte parancsszóra kikerülték a bárkát, hogy annak ne essék bántódása.
- Varázslat ez, vagy a tündék kézügyességének újabb fortélya? – kérdezte döbbenten Gimli.
- Nem tudom, mit értesz varázslaton. A folyó engedelmeskedik Lothlórien varázsának, s a hajó is hasonló fortéllyal épült, mint a ti törp-játékaitok – felelte a lantos tünde dalnok.
- Itt mindent áthat Lothlórien csodája, amit ti talán varázslatnak neveztek – folytatta. – De már nem sokáig, s holnap tán már a folyón se lehet uralkodni – hamarosan leültek a kecses hajó fedélzetére, s zölden aranyló vékony takarót terítettek le maguk alá. Ezüst tálakon fenséges ételek kerültek elő, s hordószámra hozták Nimrodel forrásvizét. A hattyúhajót bevilágította a telihold, és az udvarhölgyek kecses táncra perdültek, ifjak daloltak halkan, s az Úrnő arany hárfáján játszott. Úgy tűnt, most mindenki megfeledkezett a bánatról, Gimli is egészen jókedvre derült, s egy kis miruvortól rögtön visszanyerte erejét. Nem sokat beszélgetett, csak ült, és nézte Galadriel úrnőt. Amikor elfogyasztották a vacsorát, a zene elcsendesedett, a hajó némán ringott a csillogó vízen, s az Úr és az Úrnő felálltak a hajó orrába, hogy mindenki rájuk figyeljen. Sok idő telt el így, mígnem Celeborn úr törte meg a csendet.
- Íme, ez a nap is elérkezett. Lothlórien hosszú időn át Galadriel fényétől ragyogott, s ez most végleg eltűnik. Az Úrnő, ki velem együtt teremtette az erdőt, ültetett fákat, nézte az épülő várost, a Fény városát, s aki hatalmán számos csatában megtört az Ellenség, most Valinorba hajózik. Vele mennek páran a közülünk, kiket hív a tenger, s nem jönnek vissza többet. De Lothlórien megmarad, páran itt maradunk bánatunkban, északi társainkkal együtt. Az erdő megmenekült, s hála Galadrielnek, a Homály végleg eltűnt erdőinkből, így hát ne bánkódjunk; tudtuk, hogy eljön ez a nap, hát fogadjuk el. S most, egy dallal búcsúzzunk az Utolsó hajó tündéitől, s ez a dal kísérje őket békés útjukon – azzal mindannyian egy körbe álltak, s egyszerre dalra fakadtak.

Egy tündelány, de rég, de rég,
Nappal-csillag, ragyogott:
Köntös-fehérén arany-ék,
Hordott ezüst papucsot.

Csillag bolygott szemöldjein,
Feltündökölt haján;
Lórien lombos erdein
Nap fénye volt e lány.

Hosszú haja volt, s a bőre fehér,
S szabad volt, tiszta, szép,
És oly könnyen repítette a szél,
Mint hársfa levelét.

Hol hűsen csobog Nimrodel
Tiszta forrásvize,
Hangja ezüst csengőivel
Gazdagodott e zene.

Éj lát-e most, fényes napot?
Hol jár ma: rejtelem.
Mert Nimrodel szétszóratott
Hegyeken-völgyeken.

Szürkerévben tünde-hajó
Várt rá napokon át,
Állta a tarajtornyozó
Hullámok rohamát.

Északi táj vad szele jár,
Tombol, zúg, kavarog:
Tünde-partoktól tengerár
Sodorja el a hajót.

Vak hajnal jött, s e föld odalett,
Hegyek süllyedtek el,
Birkóztak tajtékos vizek
Ónszínű mélyeivel.
Amroth látta, tűnik a part,
S a hitszegő hajó
Már Nimrodeltől messze tart –
Az átokra való!!

Volt tünde-király ő erre rég,
Erdők-völgyek ura,
Néki aranylott drága szép
Lothlórien tavasza.

S látják, elhagyja a hajót,
Mint a lőtt nyíl, kiszáll;
Gázol, csapkodják a habok –
Szárnyverdeső sirály.

Szélfútta, repdeső haján
Fénylett vízkorona;
Távolodott, tajtékon át –
Hattyú ring így tova.

De néma a nyugati messzeség,
S innen a Tengeren
Nem hallott hírt a tünde-nép
Amrothról már sohasem.

S így dalolták át az éjt, csillagok táncoltak felettük, s Gimli hallani vélte szoknyáik lágy suhogását, amint átszelték a fekete égboltot. A hajó csobogva ringott az ének gördülő ritmusára, a hold cikázó fényei kacagva keltek versenyre a tajtékzó habokkal, és a mallorn-fák recsegve felmordultak. Igen, mert tartotta a númenori monda, hogy a fák megérzik a változásokat, és ilyenkor még ők is énekbe kezdenek, vagy bánatukban lekonyítják ezüst ágaikat. S valóban, a fák hajladozni kezdtek, és a maguk módján daloltak – majd egyszerre, mint vezérszóra, lassan meghajoltak Galadriel úrnő, és a folyó közepén ingadozó hajó felé.
Mikor az a dal elmúlt aztán, s az erdő ismét aludni tért, sorban elhagyták a tündék a hajót, és vonulni kezdtek a városon át. Galadriel kilépett a sorból, és megállt Celeborn mellett. Néhány szót váltottak, s az Úr arcán egy könnycsepp is gördült, de szeme boldogságban úszott, és büszkesége most sem halványult el. Majd a tünde úrnő Gimlihez fordult, aki még mindig csak száraz torokkal állt, nem tudta, mit tegyen, s nem akarta, hogy elérkezzen a búcsúzás. Ám az Úrnő megállt előtte, de nem szólt egy szót se. Végül nagy levegőt vett, és egy meggyötört öreganyó hangjával szólt.
- Ég veled, Glóin fia Gimli, a Tündebarát. Nem szólok most ékes beszédet, mert ez nem az a pillanat. Csupán annyit kérek, hogy ahogy én fogok rád emlékezni, mint mindenre Középföldén, úgy te sem feledj el engem - Gimli szólni akart, de csak bólintani bírt. Galadriel elfordult, és csatlakozott a ballagó sorokhoz. Lámpások nélkül haladtak a sötétben, de Gimli látta, hogy az Úrnő egyszer visszafordul, s csillogó szemmel tekint rá. Majd végleg eltűnt az éjben.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2007-11-17 15:16 Blade

Blade képe

Nagyon jól megragadtad Tolkien történetének mondanivalóját, azaz az elmúlás / halhatatlanság kérdését...remélem, pénzed is van, hogy kifized a bírságot jogsértésért :)

Bár nincs igazi sztori, mégis lekötött, ami azért nagy mutatvány, gratula!

Igaz, dobott rajta, hogy olvasás közben a filmzenéből a Lothlorien részt halgattam...

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

szo, 2007-11-17 20:10 Viola

Viola képe

A trilógiát olvasva is elszorul az ember lányának szíve, és lám... most is ez történt. ;)
-------
„A ráncok csupán azt jelzik, hol a mosoly helye.”

v, 2007-11-18 17:30 vépé

Mindkettőtöknek köszönöm... igyekeztem elkapni Tolkien stílusát, ami nagyon közel áll hozzám. :)
Mondjuk úgy, ez a novellám tisztelgés Tolkiennak.
A bíróság pedig remélem figyelembe veszi kiskorú mivoltomat. :lol:

sze, 2007-11-21 14:28 Nimdraug

Nimdraug képe

Én is csatlakoznék a gratulálok sorához.Bár bevallom őszintén az elején féltem tőle egy kicsit, mondván biztos valami nagy koppintás az egész, vagy vmi Gyűrűk Ura kicsit másként, de aztán tényleg nagyon jól megragadtad a tolkieni stílust(legalábbis hasonlót).
Ami még különösen tetszett: "Éj lát-e most, fényes napot?
Hol jár ma: rejtelem.
Mert Nimrodel szétszóratott
Hegyeken-völgyeken."

________________________

"Gondolkodj mielőtt beszélsz, mérlegelj mielőtt cselekszel"

sze, 2007-11-21 14:28 Nimdraug

Nimdraug képe

És még egy kérdés: Te nem futsz egészen véletlenül valamilyen néven a tolkien.hu oldalon, mert ott is felkerült már egyszer egy hasonló támájú írás, legalábis emlékezetem halovány mélységeiben rémlik valami ilyesmi.
________________________

"Gondolkodj mielőtt beszélsz, mérlegelj mielőtt cselekszel"

cs, 2007-11-22 15:24 vépé

Hello!
A verset nem én írtam, hanem Tolkien... csak az egyik versszak saját. Ezt ne vegyétek koppintásnak, direkt ezt a verset tettem bele, és szerintem a szövegből ki lehetett találni, hogy Legolas ugyan ezt énekli a Gyűrűk Urában, Lothlórienben... hmm... de, a tolkien.hu-n is futkorászom, Szméagol néven... és el is küldtem ezt a novellát oda, vagy felraktam, vagy mittudoménmi, de a teljes művelet nem sikerült... ezt azzal magyaráztam, hogy a Site Moderatoroknak nem tetszet a novella, és nem engedélyezték... :) Szóval ezt nem hiszem, hogy olvastad, de a téma nem túl eredeti (egyáltalán nem eredeti), szóval könnyen lehet, hogy az enyémen kívül száz hasonló témájú novella is létezik, amelyek egyikéhez volt szerencséd vala. :D