In memoriam Natu

Az egész szerkezet recsegett, ropogott. Egy fegyveres állt a kijárónál, egy úrhű, zsíros szolga pedig a gépezetet irányította.
Gyűlöltem ott lenni. Gyűlöltem az uradalmat, a tárnákat, a rabságot, a felvonót, amivel akkor levittek a mélybe. És gyűlöltem, kimondhatatlanul, már-már gyűlöletnek is csak alig nevezhető módon Horot.
Ő volt az „úr”. Rengetegszer éheztünk, és szomjaztunk miatta… a bányái miatt. A folyót a tárnákhoz vezettette, és így a termőföldjeink kiszáradtak. A tűző napon csak csenevész fa, és sárga fű termett meg.
Ő küldött a tárnákba engem, és a gyermeklányt.
Nekem csupán az alsó tárnavárosból kellett felhoznom egy különleges szépségű, ékköves tőrt. A lánykának viszont… őt egy varázstárgyért küldték le. Sajnáltam szerencsétlent, mert tudtam, mi fog rá várni. Szinte magam előtt láttam: átnyújtja Horonak a kincset, és ahelyett, hogy a neki tett ígéret szerint szabadon engednék… az ágyasok közé kergetik. Aztán mikor a kényúr már elégszer kedvét lelte benne, egy vérmocskos lepedőben valamelyik meddő tárnába hajítják élettelen kis testét. Tudtam, mert megtörtént ez sokakkal - a nővéremmel, és majdnem velem is. Csakhogy én szívós voltam, és így visszagondolva… nagyon szerencsés is.
Horonak megtetszett, hogy egy sokat éhezett, csenevész lányka ahelyett, hogy sírva kegyelemért könyörögne - mint ahogy addig megannyian tették –, inkább elszántan az életére akar törni. Módfelett érdekesnek és mulattatónak talált.
Emlékszem, csak addig remegtem minden ízemben, míg a mintás szőnyegekkel borított márványpadlójú, illatosított fátylakkal teli szobában fel nem fedeztem a gyertyatartóvá ékesített, aranymíves bikaszarvat. Merthogy a szarv, az szarv marad, bármennyire cifra is. A bátyjaim már idejekorán megtanítottak rá, hogyan használjam.
Tetszett ez Horonak. Így kerültem az ágyasok közül egyik kegyeltjéhez, Zesrimhez.
Őt is gyűlöltem. Miközben persze hálás is voltam neki. Elvégre profi tolvajt és harcost faragott belőlem. Hála neked, Zesrim, mert nálad megtanulhattam mindent, ami ahhoz kellett, hogy téged, Horot, és a többi sanyargatót az alvilág tüzére juttassam. Köszönet és hála érte neked, te patkány.
A szerkezet zökkent egyet. A szolga horgokkal a falhoz láncolta a kalitkát, majd kilökte a palló egyik végét a sziklapárkányra. Magam előtt tereltem a lánykát. A párkányról egyenesen a piacra vezetett utunk.
Azt mondják, máshol is léteztek földalatti városok. Én persze nem láttam soha egyiket se a miénken kívül. Horo parancsa volt, hogy az „aljanép” ott éljen. Bárki ember fia hangosan kinevethette volna, amikor saját tulajdonának nyilvánította a napfényt.
Bárki, kivéve minket. Ő volt az erősebb. Így nem volt nevetnivalónk.
Megannyian már csak az életbemaradásért küzdöttek. Piszkosan, mocskosan tépték ki az ételt egymás kezéből. Az állati élet megvakította a szívüket, és állativá torzította a lelküket.
Elveszett minden, úgy éreztem.
Most már tudom, hogy nem így volt. Sokan megmaradtak a régmúlt idők értékeinél. Őrizték azt a keveset, ami még bennünk élt: az énekeket, táncainkat, és – bár tiltott volt – a sötétben csodás, színes kelméket szőttek népünk történetéről. Számtalan mesénk is volt. Igen, rengeteg mese a napfényről. Ezeket hallgatva nőttem fel.
Persze én akkor mindezt kevésnek gondoltam. Fiatal voltam, és szomjaztam a fenti világot. Olyannyira szomjaztam, hogy akár ölni is képes lettem volna érte.
Megölni mind egy szálig azt a sok, sötét lelkű nyomorgatót!
Látod, Natu… neked köszönhetem az életemet. Ha veled nem találkozom, akkor idejekorán, vakmerően a halálba rohanok.
Aznap, mikor a piacon jártunk, alig néhányan lézengtek a sátrak között. Olajos, szúrós szagú, hideg reggel volt.
Én már tőrrel a tarsolyomban a felvonó felé tartottam, mikor megpillantottam Pozzufot.
Pozzuf egy gerinctelen, talpnyaló volt, akinek minden holdtöltekor zacskónyi zafírt adtak a kezébe, hogy „figyelje a koszos aljanépet”. Egy vékony, görbe tőrrel somfordált. Veszélyes volt, betegesen imádta a vért.
Akkor reggel is, egy ponyva mellett kaptam el, amint éppen a gyermeklány alkarját vagdalta kigúvadt szemmel, izgatottan vinnyogva. Kicsavartam kezéből a tőrt, a lányka pedig leütötte Horo súlyos csomagjával. Ügyes!- gondoltam, a zsengét nézve. Pozzufot a pult alá görgettük, azután bekötöttem a szivárgó sebeket.
Már közel voltunk a felvonóhoz, mikor szörnyű előérzetem támadt. Máig nem tudom, mivel érdemeltem ki akkor ezt az ajándékot az istenektől.
Megálltam, egy üres pultra fektettem, és kibontottam a tőrt rejtő csomagot. Díszes penge, annál is díszesebb markolat, semmi különös. Se egy titkos üreg rajta, se ismeretlen jelek. Csupán ízléstelenül sok drágakő.
A nyugtalanság mégsem szűnt, sőt: fokozódott. Félni kezdtem. Rettegve félni. A lánykára néztem, azután a kezében szorongatott batyura. Ellenkezést nem tűrve vettem el. Tőrt félresöpörve dobtam a deszkára a begöngyölt tárgyat, türelmetlenül szétráncigáltam a csomót.
Először megfagyott ereimben a vér, majd mélységes csodálatot és tiszteletet éreztem.
Iazza tükrét tartottam a kezemben.
A tükröt, amelyről azt tartották, képes kis időre megsokszorozni bárki emberfiát.
Csodás varázstárgy volt. Az anyák úgy mesélték gyermekeiknek, hogy az ezüstös keretbe foglalt kerek, hártyavékony ékkő ugyanabból az anyagból való, amelyből az égboltot is kovácsolták. Nem hagyhattam, hogy Horo kezébe kerüljön. Így hát olyan ötletem támadt, ami igazán illett tolvaji mivoltomhoz.
Iazza tükrét az öltözékem egyik redőjébe rejtettem, a kék kendőbe pedig egy lapos követ csomagoltam, és visszaadtam a lánykának. Semmit sem kellett neki megmagyaráznom. Mindent értett, és segített.
Visszaérkeztünk a felvonóhoz. A párkányon álló őr a szerkezet padlatára lökte a deszkát, majd lassan elindulunk felfelé. Egy hajítópengét a kezembe csúsztattam, és vártam a megfelelő pillanatra. Mikor aztán már egészen közel voltunk a második szinthez, a szolga elindult, hogy kiakassza a horgokat. Csak egy pillanatig tartott, amíg egy penge a csuklójába fúródott, majd egy másik a nyakába. Meglódultak a fogaskerekek és zuhanni kezdtünk lefelé. A gyermek rögtön a haldokló úrhű mellett termett, és megpróbálta beakasztani a kampót, ám az egyre csak szikrázott, nem lehetett vele fogást találni a sziklafalon. Az őr a leányka felé lódult. Alig tett meg néhány lépést, mikor az ékszernek is beillő tőrrel útját álltam. Úgy gondolta, egyetlen mozdulattal félresodorhat. Karja lendült, hogy kiüsse kezemből a fegyvert. Eközben a zsenge végre beletalált egy vájatba, és így hatalmas zökkenéssel fennakadtunk. Míg a leányzó a másik oldali kampót kereste, az egyensúlyát vesztett behemót fegyveres megtántorodott és zuhanni kezdett. A tőrt hamar két deszka közé ékeltem, majd az utolsó pillanatban félregurultam az óriási test útjából. Eszményi „tőrbe csalás” volt.
Mikor már az emelőn kívül, a sziklapárkányon álltunk, akkor tűnt fel, hogy nem jó helyen vagyunk. Valahol a két tárnaszint között rekedhettünk meg. Vak-tárna. Hát ez csodás! Pár percen belül a nyomunkban lesz Horo összes katonája, mi pedig itt állunk egy sehová se vezető járatban.
Már éppen készültem visszaszállni az imbolygó emelőre, amikor hűvös levegő illatát éreztem egy pillanatra. Intettem a lánynak, hogy kövessen. Egyre beljebb gyalogoltunk, miközben boldog remény merészkedett félve a szívünkbe.
Ez tényleg a fenti világ illata volt. Tudtam! Fű és az az esti víz… talán harmatnak hívják. Éreztem az illatukat! Mámorító volt! Némán kacagtam, miközben könnyek araszoltak az arcomon.
Eddig csak egyszer jártam fent. Még kislány voltam, mikor Zesrim magával vitt. Emlékszem, éjszaka volt. Gazdám kis ideig tanácskozott Horoval, majd engem hátrahagyva a kegyeltek egy csoportjával elindult a „fentiek” tábora felé.
Horo már régóta harcban állt velük. Mióta néhányan megszöktek Tárnavárosból, és a törzshöz menekültek, mindenki tudott nyomorúságunkról. Máig azt mondom, gyalázat hogy csupán egy nép állt igazán mellénk! A többiek nem voltak egyebek képmutató sajnálkozóknál!
Egyedül nektek, Natu… csak nektek volt annyi bátorságotok, hogy nyíltan szembeszálljatok Horoval!
Már csak néhány lépés volt hátra.
Innentől nem gondoltam nyomorúságra, tovatűnt maró gyűlöletem is, hogy valami lényegesebbnek, szebbnek adja át helyét. Egyre nagyobb darabot láttunk a csillagos égből. Mikor kiértünk, valósággal elvakított a holdvilág. Az élet szeretetétől elrévülve, kinyújtott karral öleltük magunkhoz az eget, majd elhasaltunk a fűben, és úgy éreztük, most először, igazán magához karol a föld, amelynek eddig a mélyén éltünk. Világra születtünk, miként először.

4.666665
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.7 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

cs, 2007-10-04 09:40 Blade

Blade képe

Hm, ez nem rossz, csak így tovább.

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

cs, 2007-10-04 11:40 Alkotó

Alkotó képe

Még hogy "nem rossz"? Szabad olyat csinálni, hogy írok egy novellát abba a környezetbe, amit egy másik novella írt le? Nem tehetek róla, egyszerűen megihletett. Mondjátok, hogy szabaaad!

cs, 2007-10-04 15:14 Viola

Viola képe

Neked szabad. :)
Elvégre te is mesélsz nekem.
-------
„A ráncok csupán azt jelzik, hol a mosoly helye.”

cs, 2007-10-04 15:17 Alkotó

Alkotó képe

Köszönöööm! Ígérem hű leszek az elődömhöz.

v, 2007-10-07 13:00 The Bracelet Maker

Valóságos csemege, ha az ember elkezdi olvasni nehéz abbahagyni (bár van egy-két töréspont)
Nyelvezete igencsak olvasóbarát, mintha személyes élmény lenne
TBM

h, 2007-10-08 12:55 Viola

Viola képe

Köszönöm :)
-------
„A ráncok csupán azt jelzik, hol a mosoly helye.”

sze, 2009-07-08 07:23 Avion

Avion képe

"Rettegve félni"
Ha jól tudom a rettegés a félelem szinonimája.
Keress egy másik jelzőt.

________________________________________________________________
A ma még rossz, de a holnap már az enyém lesz… és ma van holnapja a tegnapnak…