In memoriam Natu II.

Másnap pirkadatkor ébredtünk. A bársonyzöld fű vizes volt. Nocsak – lepődtem meg – mennyi itt a víz! Nem csak este, de még reggel is jut mindenhová. Oda, ahová, a folyók, patakok nem érnek el.
A leány mellettem térdelt. Őt is a harmat foglalkoztatta. Nézte, szagolgatta, megkóstolta.
Most még világosabb volt, mint este. Úgy hittem, a fény ereje már fokozhatatlan. A horizonton azonban megjelentek az első sugarak, és bebizonyították: tévedtem.
A nap sugarai sárgák voltak és kellemesen felmelegítették a libabőrös testet. Sokáig álltunk a hatalmas fényes csodával szemben, mintha ez lett volna az egyetlen alkalmunk, az utolsó, hogy valamiképp beteljünk vele. Miközben a nap feljebb és feljebb emelkedett, egyre forróbb lett a levegő. Elindultunk hát, hogy megkeressük a fentiek törzsét, az inireket.
Lent, a völgyben fák álltak, zöldjükből helyenként előtűntek a színes sátorponyvák. A leányka hatalmasra kerekedett szemekkel nézte a megnyurgult növényzetet. Még soha nem látott lombot. A bányába mindig csak a kopasz rönköket úsztattak le. Csak csenevész gazok fényre éhes fakózöld leveleit látta eddig. Most falánkul tépte le, és tűzdelte övébe a sötét, életteli növényeket. Mosolyogtam mohóságán.
Egyre csak a sátrakra gondoltam, a törzsre, amellyel majd együtt harcolhatok. Türelmetlenül vágytam megismerni. Látni, milyen fegyvereik vannak, hogyan küzdenek, vannak-e olyan erősek, mint valaha az én népem harcosai voltak…
Legfőképp azt akartam, hogy legyenek társaim a megtorlásban. Nem is hallottam meg, mikor valaki ott belül halkan egészen másról beszélt. Nem arról, hogy milyen véresen bosszulhatok majd meg minden eddigi sérelmet. Nem a fenségesen iszonyatos igazságosztásról, hanem arról, hogy mi lesz utána.
Suttogott a sok ismeretlen halottról, akiket majd el kell temetni, a földről, amely terméketlenné válik a rengeteg vértől. Arról is beszélt, hogy lesz élet, és meg kell érte küzdeni, de a tőrnek nem szabad a gyűlölet kezében lennie, mikor ez bekövetkezik. Nem értettem miért, de akkor ez nem is nagyon érdekelt.
Óvatosan közelítettük meg a sátrakat, mégis, mikor odaértünk, már tudtak rólunk. Olyannyira megfigyeltek, hogy kivont lándzsák helyett vízzel, leplekkel és pépes agyaggal vártak. Tárnaváros szökevényei legelőször mindig az oázis őreivel találkoztak, így ők már tudták, mi a teendő. Miközben egyikük elmondta, hogyan jutunk le a faluba, két másik harcos már hozzá is kezdett az agyag dagasztásához. Mindenütt, ahol csak a nap érhetett bennünket, bekenték agyaggal, majd fejünkre csavartak egy-egy nedves turbánt. Erre azért volt szükség, mert népünk bőre a napfény hiányától teljesen fehér volt. Reggel óta már amúgy is eléggé megégetett minket a nap.
Egészen alkonyatig gyalogoltunk. Akkor egy kecskeszagú barlangban húztuk meg magunkat. Iazza tükrét, észrevétlenül a belső, melegvizű forrás fölé rejtettem.
Mikor fűcsomóra és mohára hajtottam fejem, arra gondoltam, jól van ez így. Jó, hogy végre enyém lehet a napvilág és a csillagos éjszaka. Egyedül az fájt, hogy a zsarnok miatt nem osztozhattam mindenkivel ezen az örömön.

Láttam Horot, amint csont-trónusán a napig emelkedik. Fogakkal és hajfonatokkal díszített aranyos palástjában, tokásan és fénylően kopaszon, vigyorogva.
Óriássá változott, elérte az égbolt tetejét. Vastag ujjaival megfogta a napot, majd hatalmas szájába pottyantotta, akár egy szőlőszemet. Rágta, szikrázva őrölte, aztán lenyelte. Kárörvendően hahotázott egy keveset, majd felhabzsolta a holdat és a csillagokat is.
Lent, a porban őrjöngve átkozódtam tehetetlenségemben. Fenyegetőztem, de ő kinevetett. Erre dühöm csak fokozódott. Tűzforró, szikkasztóan sós könnyeket sírtam. Telesírtam a tárnákat, és a mérhetetlen sóval kiszárítottam a folyót.
Horot ette a méreg. Toporzékolt, észre se véve, hogy közben zsugorodik. Egyre csak tajtékzott, én pedig gúnyosan kacagva ontottam a gyilkos könnyeket őt kerülgetve. Aztán mikor már újra embernyi volt, én kezdtem el nőni. Felkaptam a gyűlölt zsarnokot, és vasvégre tűztem. Kiszabadult a nap és minden fényes égitest, mégsem láttam őket. Sötétség ült a szememre, egyedül melegségüket éreztem.
Próbáltam őket megérinteni, de messze szálltak. Ekkor a tárnákból morogva, döngve tört föl a Legsötétebb, és körbeölelt. Sikoltva a fény melege után kapdostam, mindhiába. A nyirkos és sós vakság elnyelt...

Ekkor valaki felültetett, és kesernyés, alkoholos folyadékot diktált belém. Lassan megszűntem zihálni, verítékezni, és minden megfeszített izmom ellazult.
A barlangban az őrökön kívül szinte mindenki más aludt. Álmos motyogás, szuszogás hangja keveredett az éjszaka neszeivel. A mellettem térdelő őrszem valamiféle jelet rajzolt hüvelykjével, a homlokomra, majd visszatért társaihoz.
Hátamat a sziklafalnak vetettem, és összekuporodtam.
Az összes istenekre… semmit se értettem! Hiába voltam ébren, bőrömön éreztem a mélysötét nyirkot, és szívemben a Legsötétebbet.

Másnap megérkeztünk az első inir faluba. Életem egyik legszebb szakasza kezdődött el azon a helyen. Hamar befogadtak minket. Véget nem érő türelemmel tanították, miként kell a napvilágon élni.
Mire a nyár őszbe fordult, már-már mindenestől elfeledtem a múltat. Napjaim úgy teltek, mint bármely leánynak. Nadrág helyett puhán ringó szoknyát viseltem, és nem bántam, hogy lassan teljesen idegenné válik kezemben a vas. Nem voltam többé sem tolvaj, sem gyilkos.
Szeretek visszaemlékezni erre az időszakra. Volt úgy, hogy csak ez tartotta bennem a lelket. Emlékszem, egyszer azt mondtad: ha az ember képtelen elviselni a sok vért, amit háború alatt a szégyen se mos le róla, csak a béke emléke csitíthatja.
Továbbélni pedig egyedül az segíti, ha képes mélyen belül vágyni a jóra. Így lesznek olyan emberek, akik a harcok végén tudni fogják, mit kezdjenek a termékeny ürességgel.
Mikor ősz közepén a tárnavárosi hordák támadtak, ebből még mit sem sejtettem. Az első pillanattól kezdve egyetlen istenem volt: a gyűlölet.
Véget ért a nyugodt, hajadoni élet, miután egyik reggel a falu véneitől azt kértem, engedjék, hogy beálljak harcosaik közé. Minden használhatót előszedtem abból a ládából, amelybe az érkezésemkor nálam lévő holmikat tettem nyár elején. Aznap ismét úgy aludtam el, mint a tárnavárosi szép időkben: tőrrel a párnám alatt.

4
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2007-10-09 07:19 Blade

Blade képe

...mondjad még ;)

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----