In memoriam Natu IV.

Utóbb tudtam csak meg, hogy napok teltek el, egy-egy eszméletvesztésem között. Az erdőben történtekkor két nyílvesszőt kaptam ugyan, de sebeim nem voltak halálosak. A tárnavárosiak vezetője felismert.
Hogy ne ismerte volna fel egykori legjobb tanítványát?
Zesrim tömlöcbe vettetett, és úgymond „az istenek kegyére bízott”. Tehát ha megmaradok, alaposan megfegyelmez, aztán újra emberei közé fogad; ha pedig minden jel arra utal, hogy hamarosan legyőz a sebláz, akkor azt is isteni döntésnek tekinti majd, és miközben haldoklom, körbehurcoltat egész Tárnavároson, mint elrettentő példát. Aztán a megunt ágyasoknak kijáró végtisztességben részesít: meddő tárnába hajíttat idegen, bomló tetemek közé. Ő tehát csak nyerhet a dolgon.
Egy nemrég rabságba vetett inir mellé zártak. Nem más volt ő, mint a felderítőnk. Az ifjú harcost, Natunak hívták. Tekintete tiszta volt, galádságtól mentes. Távol állt tőle az árulás.
Nem úgy a travol tengerésztől. Látni lehetett a rácsokon keresztül, miként lóg napokig a tér közepén álló bitófán. Mikor ugyanis jutalmát kérte, ostobán siettette kifizetését, mondván: ha rátalálnak társai, nem sok jóra számíthat, ezért szeretne mielőbb eltűnni e vidékről. Horo biztosította, hogy a lehető legmélyebben megérti, ám… az igazat megvallva ő sem szívleli az árulókat.
Én eközben gyorsan gyógyultam.
Túl gyorsan, mivel legkevésbé sem vágytam visszatérni a régi életemhez. Reggelente napfény és madárfütty helyett ütött-kopott, horpadt kolomp hangjára kelni, illatos avar és forró homok helyett nyálkás köveken, korhadt pallókon járni… ismét ölni, rejtőzködni, kegyetlenkedni.
Esténként az ég tetején időző Hold mind több hideget lehelt a földre. Amennyire csak tudtam, betakaróztam a zizegős szénával.
Háború volt, az alkalmi szálláshely pedig kevés. Így a mi cellánkból abrakoltatták a lovakat. Minden reggel barátságosan fel-felhorkantó, bársonyos orrok böködték a tarkómat, csiklandozták a nyakamat, szimatoltak a fülembe. Még ebben a kétségbeejtő helyzetben is megtörtént, hogy elnevettem magam egy-egy ilyen ébresztő alkalmával.
Minden nappal egyre több élet és nyomasztó nyugtalanság költözött belém. Ennek árnyát még a barátságos hátasok sem tudták eloszlatni. Semmiképp, soha nem akartam újra azzá válni, aki valaha voltam.
Esténként sokat tűnődtem ezen. Aztán mikor már elegem lett a hiábavaló, nyugtalan forgolódásból, nem csupán betakaróztam a finom illatú szénával, hanem addig izegtem-mozogtam, míg a fejem búbjáig elmerültem benne. Mikor Natu egyszer látta, amint ezen ügyködöm, nevetve megjegyezte: „olyan vagy, mint egy dacos gyermek”. Igaza volt.
Miután ilyen módon elvackoltam magam, dúltam-fúltam még kis ideig, aztán békésen elaludtam abban a biztos hitben, hogy most aztán láthatatlan vagyok, minden földi baj számára.
Idővel barátságomba fogadtam a nyurga inirt. Ő ezt már akkor megtette, mikor engem még sebláz gyötört. Egy szolgálólánnyal együtt ápoltak. Natu megnevezte, milyen gyógyfüvekre van szüksége, a merész leányzó pedig észrevétlenül megszerezte valamennyit. Kettejük érdemeként mindinkább erőre kaptam. Előfordult, hogy néhány gyorsan illanó perc erejéig ki nem állhattam őket ezért.
Mikor ennek egyszer hangot adtam, Natu borostyánszín szeme elsötétült, örökké életcsodáló, derűs tekintete komorrá vált. Ekkor már meg is bántam előbbi hirtelenségem. Kértem, ne nehezteljen rám. Türelmes barátom volt, hát megenyhült.
Mikor egy-egy este újfent elbújtam a szénatengerben, ő nemritkán csatlakozott hozzám.
Fogságunk utolsó éjszakája is ekképp telt. Tartottam a másnaptól. Jönnek, elvisznek, megostoroznak, és abba sem hagyják a gyötrést, míg csak ki tudom mondani: „nap”.
- Egyszer talán az én történetem is bekerül a fény-mesék közé - mondtam, majd keserűen felnevettem. - Valahogy így fog kezdődni: „Élt egyszer egy lány itt a sötétben, aki addig vágyakozott a napvilágra, mígnem egyszer szárnyai nőttek, csodaszép, tündérporos szárnyai, épp mint a pillangóknak… jaj, kisfiam, ne nézz már ilyen bután! Tudod mi az a pillangó, tegnap meséltem róluk! Olyan színűek, akár a sok szép kő, amit apa és anya kenyérre szokott becserélni. Jaj… hát ne legyél ilyen butus…” - Natu mintegy magának mondott valamit a fanyarságomról, ami csak olaj volt a tűzre - Ne forgasd a szemed, azt hiszed könnyű elképzelni mindezt, mikor épp csak annyit láthatsz belőle, mint egy gyertya lángja?! Az már kész vakulat, ha egy tárna fel talál robbanni! Sokan odavesznek, mégis szerencsésnek érzi magát az, aki legalább egyszer ennyi fényt láthat!
Hosszan hallgattunk. Nem akartam bántani Natut, és lám… mégis kifordultam önmagamból. Pedig felesleges magyaráznom, mi van ott lent, holnap úgyis a saját szemével láthatja. Élete fogytáig robotolhat a bányában.
- Ne haragudj - mondtam, majd megosztottam vele másnapi tervem a legapróbb mozzanatig.
- Ez egy halálos ítélet - összegezte végül a hallottakat.
- Igen - bólintottam elégedetten. - Horonak.
- Neked is - fogai közé vett egy fűszálat, és így folytatta: - Elmondok egy mesét. A rémálmaid juttatták eszembe. Egy testvérpárról szól, és olyféle árnyakról, mint a tiéd.
Hátradőlt, egyik karját a tarkója alá igazította, aztán belefogott:

Sok holddal a tündérek eltűnése után történt, hogy az emberek emlékei és álmai a Zergenye völgyében ragadtak. Surrogott, ködlött, és egyre csak gyűlt a fák között megannyi délibáb és lidérc. Így aztán teremtett lélek sem mert a hegyek közt járni.
Addig-addig gomolyogtak, mígnem túlcsordultak a völgy peremén, átfolytak a hegyek karimáján, akárha lúdbőröztető, jeges tengerré váltak volna.
Kis erekben zubogtak éjszaka a falvakra. Ott ábrándok bőrébe bújva, köd-kéken derengve átölelték az alvókat. Aznap este didergett, fogvacogva álmodott minden ember.
Ezután gyakorta megtörtént, hogy nem csak éjjelente, de a verőfényben bóbiskolókhoz is hozzábújtak elfeledni vágyott, jeges délibábok. Az emberek megtanultak félni, mert nem menekülhettek örökké az ébrenlétbe. A csillagok mosolyát nehézkes sóhajjal fogadták, immár elveszítve a tücsökszavas békét.
Hogy ennek valamiképp vége szakadjon, egy testvérpár, Kemecse és Hajnácska, elhatározták, hogy útnak indulnak, és felkeresik a csengelei varázslót.
A nap járását követték. Átkeltek megannyi erdőn és hegyen, míg elértek Csengele dombjához.
A varázsló már várta őket, egy tisztáson asztal gyanánt napmeleg, lapos kövön terített meg nekik. Kellette magát megannyi étel és ital. Míg ők falatoztak, a hajlott hátú, törékeny apóka mesélt nekik Biséről, a kányáról, akinek barlangjában most az Idő lakik.
Azt tanácsolta, tőle kérjenek segítséget.
Ismét útnak indultak hát.
Már viszonylag közel voltak Bise barlangjához, amikor egy idegen csatlakozott hozzájuk. Azt mondta, vándor, és szívesen velük tartana. Ami azt illeti furcsa volt ez a vándor.
Többnyire csak kámzsája árnyékából fel-felvillanó zúzmarás tekintetét látták, arcvonásait soha.
Mikor akadályba ütköztek, ezután megannyiszor összevesztek. Az idegen pedig, teljesen sohasem pártolt át egyik, vagy másik félhez, mondván - és emlékeztetve is - hogy Kemecse itt, Hajnácska pedig emitt tévedett, így aligha lehet igaza ennek, vagy annak éppen. Mindezt oly rafináltan tette, hogy sem a fiúnak, sem a lánynak nem jutott eszébe, hogy ellene forduljon. Mindig olybá tűnt, mintha pártatlanként ugyan, de végül az igazság oldalára állna.
Észre sem vették, hogy már nem beszélgetnek esténként a szikrát pergető tűz mellett, és hogy ugyanolyan didergető lidércek ringatják őket álomba, mint az otthoniakat.
Mire megérkeztek a kánya-barlanghoz, már szót is alig váltottak.
Megálltak a bejáratnál, és Kemecse az Idő nevét kiáltotta.
Erre hírtelen körös-körül kihajtottak a virágok, színektől és fénytől káprázott a szem. Majd üstöllést bársonnyá fakult minden, arannyá égtek a falevelek, a levegő illata érettebbé, fűszeresebbé vált. A testvérpár beleszédült a varázslatba. Mindketten térdre hulltak a ropogó hóban. Mire újra körülnéztek, már a szusszanásnyi tél is nyomtalanul tovatűnt.
Aranybarna köntösében az Idő állt előttük.

Ekkor Natu elhallgatott. A csillagokra mosolygott, és azok valaminő csoda folytán visszamosolyogtak rá. Cinkostársaknak tűntek.
Már alig lepődtem meg, ha ilyesmi történt. Mióta nyurga barátom meséit hallgattam, egyre többször érzékeltem efféle, megmagyarázhatatlan dolgokat.
Az inir nép igencsak bölcs volt, és úgy általában nyitott az élet dolgai felé. Ugyanakkor felettébb zárkózott is, ha szívet-lelket érintő gondolatokat kellett megfogalmaznia. Hogy valamiképp mégis szerét ejthessék a közlésnek anélkül, hogy kiadnák magukat, különféle történetekkel igyekeztek megértetni érzéseiket. Oly módon adták át ezeket, hogy ajándékként barátjuk szívbe oltottak egy rebbenet-érintésű világot.
Távoli földekről jöttek csillogó tekintetű, lelkes világjárók, hogy annyit szívjanak magukba mohón e csodából, amennyit csak nem szégyellnek. Végül mégis mind üres kézzel tértek haza. Ezt a képzeletvilágot ugyanis az inirek csak barátaik számára nyitották meg. Barátságát pedig valahány mese-tudó óvatosan, már-már szűkmarkúan mérte.
Hisz céljuk nem csupán szórakoztatás volt. Tisztelettel tekintettek minden egyes szép érzésből születő mese. Új szemet és új fület adhattak általuk, olyat amilyennel ők nézték a világot, s a világ őket.
Így történhetett, hogy láttam, amint valódi mosolyt öltött magára a csillagos égbolt.
- És mit tanácsolt nekik az Idő? - kérdeztem.
- Azt, hogy ne dédelgessék az árnyaikat.
- Hisz szó sem volt dédelgetésről! Épphogy kétségbeesetten menekültek!
- Ahelyett, hogy szembenéztek volna velük - felelte erre Natu. - Semmi sem táplálja úgy a lidérceket, mint az igazi, mélyről jövő félelem.
- Ezután mi történt velük?

Csalódottan hazafelé indultak. Ám alig jutottak kétnapnyi járóföldre, mikor Hajnácska megbetegedett. Zöld karikák híztak szeme köré, és egész teste oly hideg volt, akár a jég. Kemecse kétségbeesetten virrasztott mellette egészen addig, míg erővel bírta az ébrenlétet. Aztán mikor már maga is árnyékszerűvé gyengült, mélységes álomba zuhant.
Alighogy szemeit lezárta, fehér, végtelen térben találta magát. Az Idő ismét ott állt előtte, ahogy nemrég, Bise barlangjánál. Ezúttal azonban nem az egyszerű, barna köntösben. Földig érő hímzett, drágaköves bársonyöltözéket viselt. S ha az ember közelebbről megnézte, láthatta: minden szivárványos kő egy-egy élő, pislogó szem volt. Egy rubintvörös például kíváncsian nézte a fiút, míg egy karneolbarna bátorítólag rákacsintott, két smaragdzöld pedig összekancsalított a mulattatására.
- Ajándékot adok neked, Kemecse - mondta az Idő. - Taníts meg ezzel látni másokat is! - ekkor levett palástjáról két derűsen csillogó, felhőtlen égboltot idézően kék íriszű szemet. Finoman rájuk lehelt, mire azok csillámló porrá omlottak. A semmiből langyos szellő kerekedett, hátára vette a tündöklő szemcséket, és Kemecse arcába fújta valamennyit. A fiú szeméhez kapott, megdörzsölte, mintha csak homok ment volna bele az imént. Mikor felnézett, ismét Hajnácska mellett ült. A körülöttük lévő táj azonban egészen megváltozott. Úgy tűnt, valaki kicserélte a régi, sorvadozó fákat, élettelin, büszkén égre törőekre. Az eget se hagyta érintetlenül: összeterelte a szétszéledt bárányfelhőket, ragyogóvá tette a bársonyos kékséget.
Kemecse már szemernyit sem félt attól, hogy nem jutnak haza, vagy Hajnácska esetleg nem gyógyul meg. Az sem aggasztotta, hogy látszólag eredménytelenül tették meg ezt a hosszú utat. Beszélni kezdett testvéréhez: elmondta, hogy ismét találkozott az Idővel, és hogy szíve könnyebb lett, megtelt reménnyel. A lányka szeme alól nyoma veszett a zöldes karikáknak, arcára visszatért az egészség pírja. Minden szó gyógyította.
Nem sokára az erdő fái közt Kemecse meglátta útitársukat. A tölgyek elhúzódtak az idegentől, kérgük gyűröttnek tűnt, hidegtől borsódzott. A fenyőfák mind fenyegetőn meresztették felé tűleveleiket, a szederindák töviseiket. A fiú most a köpeny alá látott, és alig hitt szemének. Ez volt minden árny közt a leghatalmasabb. Kéken derengő, áttetsző arcot takart a kámzsa. Fémesen hideg tekintetű, pontnyi szemekkel, és előreugró fogazatú, szívásra termett, rövid ormányféleséggel ékeset. Egyenesen feléjük tartott. Átgázolt bogáncson, szedren, majd bosszúsan lerázta magáról a marasztaló indákat, és valódi alakját végleg felfedve, lidérc módjára folyt alá a domboldalon. Fenyegetően acsarkodott, és kígyómódra sziszegett. Készült, hogy végleg elnyelje őket.
Kemecse és Hajnácska azonban ekkor már nem törődött vele. Hátat fordítottak neki, és az időközben lábukhoz kígyózott homokszín, langyos ösvényre léptek. Szempillantás alatt, eltűntek a megszépült tisztásról. Az árny pedig, mielőtt dühében felordíthatott volna, halk pukkanással semmivé foszlott.

- A többi árny is így járt?
- Mindegyik, amelyiknek tulajdonosa képes volt bizakodva az eljövendő felé tekinteni.
- A vándor az a sok kétség volt, amitől a végén mindketten megszabadultak?
- Igen. Kettejüké. Ezért volt olyan hatalmas.
- Natu, az én árnyam nem ilyen - mondtam elkomorodva. - Nem kétség, hanem bizonyosság. Ugyanis szörnyen biztos vagyok benne, hogy meg fogom ölni Horot. Ez az árny a részem, mióta csak az eszemet tudom. Ha meg kellene neveznem, akkor azt mondanám, ez a tulajdon gyűlöletem.
- Azt hiszed, erőssé tesz.
- Igen, azzá tesz! Sokszor éreztem már harc közben is, mennyi erőt ad!
Natu felült, és elnyalábolt a fejem fölül egy nagy halom szénát, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Elhiteti veled, hogy legyőzhetetlen vagy, elhiteti, hogy nincs is nála fontosabb e sártekén, elhiteti, hogy a megtorlás öröm! De még milyen! És elhiteti veled: csak arra vagy képes, hogy vértengerré változtasd a földet, mert élhetővé tenni már más feladata… elhiteti? - arcát feldúlttá tette a düh, tekintete visszafojtott indulattól izzott.
Könnyek szöktek a szemembe. Szégyelltem magam, amiért az előbb még oly magabiztosan beszéltem zsarnokölő tervemről. Dicsőségről és a gonosz megérdemelt haláltusájáról áradoztam, holott… most minél kisebbre zsugorodnék szívem szerint, hogy ne kelljen magamon éreznem legjobb barátom kérlelhetetlen, szigorú tekintetét.
- … elhiteti? - kérdezte.
- El! - kiáltottam zokogva.

5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 5 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2007-10-26 13:53 Blade

Blade képe

Nagyon jól írsz, le a kalappal!

A szókincsed remek, a megfogalmazás is, a mese része nagyon tetszett.

Hány rész van még?

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

p, 2007-10-26 19:42 Viola

Viola képe

Még egy hosszabb, az utolsó. Aztán már csak vizsgák után kezdek bele egy újabb mesébe.
Irulok-pirulok a dicsérettől... :)

-------
„A ráncok csupán azt jelzik, hol a mosoly helye.”

szo, 2007-10-27 07:52 Blade

Blade képe

Küldheted ;)

Vizsgák közt, lazításképpen is lehet írni...

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----