In memoriam Natu V.

Zesrim még utoljára igazított valószerűtlenül hosszú szemöldökén: bajusz módjára óvatosan megpödörintette. Ezután övébe tűzte kedvenc tőrét és marokra fogott egy kötélcsomót. Kilépve sátrából, elindult kedvenc tömlöce felé. Kidüllesztett mellkassal, felszegett állal lépdelt. Úgy, ahogy elképzelése szerint egy dicső hadvezérhez illett. Határtalan jókedvében még hírnevére sem ügyelt olyan kínosan, mint máskor. Ő - a Kígyóvérű - pajzán gúnydalt fütyörészve vágott át a táboron.
A szökés óta arról ábrándozott, hogy egyszer személyesen törheti el a lány minden egyes ujját - a lábujjakat is beleértve. Vágyálmaiban a kis céda mindig megpróbálkozott valamivel. Hol egy semmiből előtermett husánggal akarta leütni egykori mesterét, hol egy bőrszíjjal megfojtani. Ám ő, Zesrim, kivételes leleményességgel mindannyiszor kedveltje ellen fordította a spontán fegyvert. Elegánsan, ahogy szokta: rengeteg kínt szerezve felesleges vérben tocsogás nélkül. Közönségesnek tartotta azokat, akik mindent képesek voltak összemocskolni egy semmi kis élet kioltása közben.
Milyen unalmas és semmit mondó munka az ilyen. Ő soha nem fogja még csak hasonlóra sem ragadtatni magát. Neki nem az élvezet a célja… nem. Neki küldetése van!
Ez a lázadó cemende viszont… könnyen lehet, hogy elveszíti miatta a fejét. A legjobb volt mind közül, ezt el kell ismerni.
Merő mámor lesz végezni vele. Semmi jajveszékelés, semmi könyörgés. Kérlelhetetlen lesz, akárcsak ő. Ugyanolyan stílusban harcol majd. Ugyanazokat a fortélyokat veti be! Micsoda tanítvány! Odaadó mestere volt ennek a rátarti, hitszegő riherongynak! Ő tette harcossá, ő alkotta! És miért? Ó, a hálátlan kis szotyka!
Úgy bánt vele, mintha a tulajdon gyermeke lett volna…
Milyen csodálatosan sötét, kéjjel teli gondolat… mintha csak a lánya lenne. A méltó utód, akinek egy gyönyörűséges percben nyakát szegi majd a gyalázatban telt hónapokért…

Zesrim az idő múlásával egyre betegesebb lett. Tekintélyét maga alá temette a téboly. Ő volt az, aki hosszú évek munkájával belém ültette mindama kegyetlenséget és gyűlöletet, amitől végül ösztönösen menekültem.
Miután eltűntem, Horo keményen megfenyítette Zesrimet. A tükörnek velem együtt nyoma veszett, ennek folytán a kényúr tombolt.
Míg engem az inirek élni tanítottak, addig tárnaváros minden kegyeltje próbált hozzászokni a közelgő pusztulás gondolatához. Ha nem uruk végez velük egyik dührohama alkalmával, akkor a varázstárgytól legyőzhetetlenné vált inirek.
Zesrim remélte, hogy ha smaragdokkal kirakott tálcán nyújtja át Horónak a fejemet, egy időre visszakapaszkodhat ura tenyerére.
Ez az ember nevelt engem felnőtté.
Tudod Natu, nem a meséd, inkább barátságod volt, ami rábírt arra, hogy legyek különb, mint egykori mesterem. Ám ha nem is vágytam a bosszúra ezután minden percben, meg nem gyógyíthattál teljesen.

Zesrim tehát mélységesen magabiztosan tartott a cellához.
El lehet képzelni, mekkora volt meglepetése, mikor ígéretes zsákmányát elfogyasztani készülő ragadozóként, szájszélnyalogatva megállt az üres ketrec előtt.
Máig könnyesre kacagom magam, ha felidézem Mirin szavait. Mert a szolgálólány, aki egykor segítségedre volt gyógyításomban, kedves barátom, néhány éve erre járt, és elmesélt mindent, ami távozásunkat követően a táborban történt.
Nos hát a ketrec tárva-nyitva.
Pár lépésnyire attól a helytől, ahol éjszaka még két hátas állt, most egy kótyagos úrhű feküdt keresztbe álló szemekkel. Mindenki más percek alatt láthatatlanná vált Zesrim közeledtének hírére, szolga és katona egyaránt. Csupán ez a szerencsétlen nem hallgatott senkire. Kezében üres tömlőt szorongatott, és hol az egyik oldalára gurult vele, hol a másikra. Egészen addig szórakoztatta magát ezzel, míg meg nem látta az elszürkült ábrázatú hadurat. Ekkor valaminő ügyeskedés folytán lendületesen felült, és e sikerén fellelkesedve újabb bravúrra szánta el magát. Egyetlen mozdulattal ingujjába törölte az arcára folyt temérdek nyálat, és hatalmas, kacérnak szánt vigyorba rántotta össze a bortól rendezetlenül heverő harcvonásait.
- Adj egy teli tömlőt a te ifjú daliádnak! Te kis lekváros csupor! Te! Falni való vagy, hallod-e!
Zesrimet olyannyira sokkolta mind a látvány, mind a hozzá intézett szavak, hogy a csuprozó egyelőre sértetlenül folytathatta a széptevést.
- Te kis puha galamb! Fogásra termett mindened! Jaj, gyere közelebb vagy én megyek!
Néhány merészebb szolgáló hangtalanul felkúszott a közeli fára, és a ketrec fölé hajló vastag ágra ültek, mint a fecskék. Elázott szolgatársuk ezalatt alfelén csúszva eljutott kiválasztottjához. Két tenyerét lelkesen összedörzsölte, majd megpróbálta leráncigálni magához a zaklatástól fejhangon sipítozó kegyeltet.
A hadúr eközben hozzá se nyúlt az oldalán fityegő tőrhöz. A fák törzséhez lapult, fűben kuporgó nézősereg nem tudta, mire vélje ezt. Sokan nekibátorodtak, és mind közelebb merészkedtek a furcsa pároshoz.
- Felesleges úgy vonakodnod! Adj egy csókot, na! Minek kell… ennyit… szemérmeskedni! Hát nem kürtölöm én világgá, azt az egyetlen mézédes csókocskát! Hát ne… húzd… el… azt a… pici… szádat! Hová mész?! Gyere csak vissza! Ne hangoskodj már annyit! Hát meg akarlak én enni?! Dehogy akarlak! Nekem csak egy kis kedvesség kell, egyelőre semmi több! Na, hát ne ficeregj már! Csak… egyetlen csók! Nnna… ugye, hogy nem is volt olyan rossz! Látod, nem vagyok én holmi erőszakos zsivány! Nem kell tőlem félni, ha mondom! Csak ne lennél ilyen zsémbes. Isten úgyse’, feleségül vennélek! - a ketrec felett fecskézők eleinte fojtottan pukkadoztak a nevetéstől, később már titkolatlanul hahotáztak.
- Ilyen háklis perszóna viszont… pfujj… az nem kell senkinek! - folytatta a borissza. - De hát a szépség ugye nem is azért van, hogy a feleségek bírják… na, ülj csak ide az ölembe! Eszem azt a pufók, rózsás képedet!
Zesrim, a Kígyóvérű, aki mindenkor „a gyilkolás hóbortos művésze”, „a hidegvérű gyötrés mestere”, továbbá „a szenvtelen kínzás prófétája” elnevezésekkel büszkélkedhetett gyilkos-körökben, aznap - életében talán először -, józan eszét vesztette. Felocsúdva a sajátos szerelmi idillből oroszlánüvöltést hallatott és mindenkit félresodorva orkánként végigsöpört a táboron. Amerre csak járt, tört-zúzott. Aztán mikor ismét teljesen magára talált, immár válogatás nélkül szabdalta az útjába kerülőket.
Egy ellenséges sereg nem tudott volna annyi kárt tenni néhány óra leforgása alatt a jól felszerelt tárnavárosi seregben, mint saját, őrjöngő hadvezére.

Mi akkor már távol jártunk, mivel azon az estén nem csak Natu mesélt. Az én történetem közel sem volt olyan szép, mint az övé, ahhoz viszont elégnek bizonyult, hogy perceken belül ihletet kapjunk a szökéshez.
Iazza tükréről beszéltem. A varázstárgyról, ami lassan már fél éve ott feküdt az oázistól nem messze, egy barlang forrása fölött. Magam sem tudom, miért nem hozakodtam elő vele egészen idáig. Lehet, hogy a tükör hatalma riasztott, netán a hozzá hasonló tárgyakról keringő história…
Mert kordés varázslók hurcolják magukkal egyik tájról a másikra azt a rémmesét, miszerint egyszer egy nemes szívű harcos megakadályozta, hogy egy lenyűgöző erejű nyerget gonosz ellensége szerezze meg. Ám hiába lett végül a „jóé” a nyereg, egyre csak gyűlt benne az ártó szándék. Kisvártatva sötét foltok jelentek meg rajta, és egy szerencsétlen pillanatban összeroppantotta a hátast, így okozva gazdája vesztét. Mások szerint a nemes lelkű hős kivételesen aljassá vált hatására.
Némelyik varázstárgy észrevétlenül átformálja birtoklóját, míg van, ami inkább igazodik hozzá. És létezik olyan is, amelyik akár mindkettőre képes.
Legtöbbször tulajdonosuk jellemét öltik fel, de már az erős sóvárgás is elindíthatja a folyamatot. Úgy mondják, rajta van ilyenkor az átformáló „kéznyom”, mely majd eggyé teszi a gazdát birtokával. Nem kell sok idő, hogy ez a jel kibontakozzon akár a leendő tulajdonos jelenléte nélkül is.
Horo „kéznyoma” volt, ami visszatartott attól, hogy magammal vigyem a tükröt, esetleg a tudat, hogy még mindig elfoghatnak a tárnavárosi őrök… nem tudom. Abban viszont biztos voltam, hogy neked, Natu tudnod kell róla. Reméltem, hogy a te hatásod alá kerül a tükör, és valahára hasznunkra lehet.

Iazza tükre varázsában fürdette a barlangot és környékét. Erőt gyűjtött és sugárzott. Vibrált az elénk futó víz, kilépett a szomjas kövek közül, hogy faleveleket tutajoztasson a hátán. A fák recsegve hajladoztak. Egyszerre tettek széles ívű, örvénylő mozdulatokat. Törzsük kérge úgy hullámzott, mint emberi test meg-megfeszülő izmai felett a bőr. Óriások táncoltak valaha ilyen méltósággal. És mindez körös-körül az ég kékségével itatódott át.
Lovaink ösztönösen lassítottak a csoda-járta tájon. Gyönyörködve haladtunk el a fa-óriások alatt, miközben magunk is a földöntúli fényben fürödtünk. Egymásra mosolyogtunk.
„Erre hírtelen körös-körül kihajtottak a virágok, színektől és fénytől káprázott a szem. Majd üstöllést bársonnyá fakult minden, arannyá égtek a falevelek, a levegő illata érettebbé, fűszeresebbé vált.”
Leszálltunk a hátasokról, és gyalog vágtunk neki az elárasztott tisztásnak.
Belépve a barlangba, azonnal a forráshoz siettem. Natu ezalatt a bejáratnál őrködött.
Mióta az inirek a Muhar-tó partjára menekültek, senki ember fia nem járt erre. Gaz nőtte be az itatókat, és az átható kecske-szag is veszített erejéből. A máskor sötéten fortyogó forrás, most azúr színben tündökölt. Kék szikrák csordogáltak vizébe a Iazza tükrét rejtő hasadékból.
Óvatosan kiemeltem a bűvöletes tárgyat, magamhoz szorítottam és egy szempillantás múlva már lóra is ültünk.
Ahogy a szárazfüvű legelőket is magunk mögött hagytuk, dombok sziluettje tűnt fel az alkonytól átforrósodott horizonton. Üldözőknek színét se láttuk. Sötétedés után megálltunk, és tüzet raktunk egy terebélyes fa alatt, majd az érdes szélű, sárga fűre heveredtünk.
Sokáig kísérleteztem az alvással, de sehogy se ment. A folytonos forgolódással össze-vissza vagdaltam magam a pengeéles derékaljon. Felültem, kicsomagoltam a tükröt.
- Mit látsz? - kérdezte Natu felkönyökölve. Ő is több apró vágástól vérzett.
- Semmit. Nem olyan, mint a barlangban, vagy mint fél éve. Nem ragyog, de nem is komor-sötét.
- Hát akkor?
Hunyorogtam, egészen közel hajoltam, orrheggyel súroltam a langyos ékkövet.
- Csodaszép - sóhajtottam. - Tényleg olyan, mint az égbolt. Nem is kék. Inkább… nem… ennek a színnek nincs neve. Más és más attól függően, honnan éri a fény. És… - lefelé fordítva a fejem fölé tartottam, hogy jobban szemügyre vehessem a sok kis ezüstös pontot - saját csillagai vannak! Ezek nem a fentiek tükörképei! - újra az ölembe fektettem - Meg aztán itt ez az ovális keret. Aprólékosan megmunkált bronz. És ezek az alakok - fordítottam meg ismét - egyre többen vannak. Még mozognak is.
Natu kezébe adtam a tükröt. Figyelmesen megvizsgálta, majd végigsimította a domborműves felületet.
- Ez egy történet - mondta végül - az ifjú Iazzáról szól. A tükör keletkezésének körülményeiről mesél.
Megvárta, amíg közelebb húzódom hozzá, és a lehetőségekhez mérten kényelmesen elhelyezkedem. Ekkor kezdte szavakba önteni a látottakat:
- Iazza egy fiatal, tehetséges uralkodó volt. Igazságos, népét szerető király, még a világ kezdetén. Hét ország rendjéért és békéjéért ő felelt akkoriban, nyolcért Vodem, hatért Zutra. Egyért pedig, mind közül a legtöbb varázzsal bíróért Ytra, az első felhő.
Erről szólt az első kép. A három férfialak közül a középső, a szakáll nélküli volt Iazza. Hét csírázó magot tartott tenyerén. Országai jelképét. A királyoktól valamivel távolabb légies nőalak ült élő-fa trónján. Nem más, mint Ytra. Mindannyian méltóságteljesen néztek ránk. Néha pislogtak, egymáshoz fordultak, bronz szemük sarkában finom mosoly-ráncok ültek.
- Az idő múlásával Iazza és Ytra egymásba szerettek. Országaikat azonban nem egyesíthették. Iazza a földön uralkodott, Ytra pedig félúton a mindenség és a mélység között. Az ő felhőpalotájában készült az ég, a szelek, köd és harmat, száznyi délibáb, milliónyi esőcsepp, megszámlálhatatlan csillag.
Ezt a műhelyt csodálhattuk meg a dombormű következő képén. Szünet nélkül dolgoztak hatalmas szövőszékek láthatatlan kezektől hajtva. Az elkészül seregnyi színből szőtt lágy esésű kelme kiúszott az ablakon. Ott újabb dolgos kezek kifeszítették a magasban. Ytra valamiféle folyadékkal dörzsölte be a szövetet, amitől az megszilárdult, enyhén átlátszóvá vált, és elnyerte végső formáját. Így készült az égbolt.
A következő képen két összefonódott kéz rebbent szét néha másodpercekre, majd ezredszer is egymásra találtak.
- Iazza, miután végigjárta birodalma hét székhelyét, nyolcadikként mindig Ytra palotájába tért be. Csupán az év nyolcadát tölthették együtt. Ezért alkotta meg végül a felhő-leány égi műhelyében a tükröt, mellyel hasonmásokat lehetett létrehozni. E hasonmások egészen addig ködszerűek voltak, míg Iazza erejéből kézzel foghatóvá nem váltak. S nem csak ebben gazdagodtak, hanem a király értelmét és szívét is híven tükrözték. Minden székhelyre jutott egy hasonmás, az igazi Iazza pedig Ytrával maradhatott.
- Mit jelent az, hogy „Iazza erejéből”?
- Hamarosan kiderül.
Lélegzetvisszafojtva figyeltük, amint a fiatal férfialak a míves tükör kicsinyített mása fölé hajolt. Elővette tőrét, és gyengéden megsimogatta a mellette álló Ytra arcát. Néhány pillanatig szeretettől elgyengülve nézték egymást, majd Iazza szorosan markába zárta a pengét. Az él végighasította tenyerét, és a megeredt vér apró cseppjei tört fényű gyöngyszemekké dermedtek az opálos tükörlapon. A levegőből nyolc felhő-alak vált ki. Mintha valamiféle szívóerő munkált volna bennük, úgy lettek egyre sűrűbbek, élesedtek körvonalaik: embert formáztak. A tükör lapján kővé vált bíbor cseppek valamiképp a pára-lények mellkasába kerültek, és különös virággá bomlottak. Vörös szirmaik füstként kígyózva vették birtokba a hét testet.
- Hogyan láthatunk mi ilyen színeket? - csodálkoztam rá a bronz mélyéről előbújó élénkvörösre. Ekkor már kilenc Iazzát láttunk.
- Ytra mindenre gondolt - felelte Natu és mellémheveredett.

Még az éjjel elindultunk. Mikor a nap felkelt, már majdnem elértük a Muhar-tavat.
Natu arca mindjobban ragyogott az örömtől. Tüdejét teleszívta hűvös levegővel, tekintete megtelt derűvel, és oly erőtől sugárzóan ült a nyeregben, hogy ránézve hinni tudtam: visszatérnek a háborítatlan békéjű nyári napok. Rongyokban lógott rajta a ruha, tele volt sebekkel, de nála szabadabbat és szebbet soha nem láttam. Lehetetlen volt nem gyönyörködni benne.
Végignéztem magamon, és ami azt illeti, rajtam se sok ép felület maradt. A narancsos fénysugarak ugyan tetőtől talpig bearanyoztak, rozzantságomon mit sem változtattak. Nem számított. Tudtam, hogy már az én szememben is szivárványos fények kergetőznek.
Még egy utolsót vágtáztunk, kiélvezve a felszabadultság újonnan támadt érzését. A faluhoz közeledve lelassítottunk, lépésben értünk a kunyhók közé.
Az emberek arcán nyoma sem volt kétségbeesettségnek vagy félelemnek. Hiába üldözték el őket őseik földjéről, hiába ölték meg harcosaikat, nem tudott köztük tanyát verni aggodalom vagy keserűség. Olyannak ismertem meg az inireket, amilyenek most voltak. Mintha mi sem változott volna, épp csak valamelyik istenük jókedvében tóval ajándékozta volna meg őket. Mélyről jövő bölcsességük óvta őket minden nyomorúságos indulattól. Bármi történt, bíztak isteneik és a mindenség igazságában.
Gyermekarcok néztek fel ránk, asszonyok jöttek ki a kunyhókból. Egyikük Natura függesztette tekintetét. Mosolya különbözött a többiekétől, ott volt benne mindaz, amit egyik ember tudhat a másikról; borostyánszín szemében a világ összes szeretet nézett az én drága barátomra. Egészen a vének kunyhójáig kísért minket. Mikor leszálltunk, Natu odalépett hozzá: megölelte törékeny édesanyját.

3
Te szavazatod: Nincs Átlag: 3 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2008-02-04 12:31 Blade

Blade képe

Hát már nem nagyon emlékszem az előzményekre, olyan régen került fel az utolsó rész...de lassacskán csak eszembe jut :)

Ezeket a szavakat honnan szeded: céda, cemende - és mit jelentenek?

---- ----
So dark the con of man - Mily' sötét az emberi ármány.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

h, 2008-02-04 15:42 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Csak viccelsz, hogy ne tudod, vagy tényleg nem ismered a jelentésüket? (Bizonyos hölgyekre használják... erősen pejoratív.) :)
_____________________
Csak én, Bloody Dora, mint azt már megszokhattátok.

h, 2008-02-04 22:46 Viola

Viola képe

Bezony, erősen kétes erkölcsű nőszemélyeket neveznek emígy.
Most pedig tessék nyilatkozni, hogy milyen volt olvasni! :)

-------
"A mazsola egy rémült arcú szőlőszem."

sze, 2008-02-06 17:23 Athelas

Athelas képe

Kezd hosszúra nyúlni a mese; a belefoglalt történetek miatt is nehéz talán követni, de érdekes olvasmány... ;). Részemről kíváncsian várom, hogy mit kerekítesz ki belőle.