Szerencsejáték bukott lovagoknak

Zentram mindkét csizmáját a földre lökte, aztán úgy, ahogy volt, a lovaglástól és a megtett úttól bűzlő ruhában végigfeküdt a finom damaszttal terített ágyon. Alkarvédői zörögve földre hulltak, mikor végre azoktól is megszabadult.
Nyomorultul érezte magát, amiért a rendje elküldte. Egy kis pihenés – ahogy ők fogalmaztak – minden lovagnak kell olykor.
Olykor. Különösen az olyan alkalmakkor, mikor a vasvillás falusiak őt dobják ki a sárkány helyett.

– Hát milyen kifordult világ ez? – kérdezte a mesés faragványokkal ékes plafontól a baldachin túloldaláról.
Aztán már kopogtatott is egy szolga a reggelivel. A fürdő is hamarosan nyitotta kapuit, ideje volt összeszedni mindazt, ami még megmaradt a lovagi önérzetből.
Pár falat sonka és tojás után Zentram a gőzökkel terhes terembe lépett. Kardját és ruháit az egyik fali fülkében hagyta, majd a kellemesen meleg vízbe ereszkedett. És alig sóhajtott fel elégedetten, a szemközti boltív alatt a vízbe siklott egy fehér sárkány, majd a mozaikkal borított padkák egyikére heveredett a medence túloldalán.
Ilyen nincs. Hogy még itt is az orra alá dörgölje a sors… – dühösen kimászott, felöltözött, aztán visszatért a szállására.
Ahogy meghagyta, vértezetét csillogóra pucolták. És bár nem sokáig volt távol, minden készen várta. Kagyló alakú pajzsa tükörként ragyogott. Üresen, címertelenül - micsoda szégyen!
A vásári forgatag aztán valamelyest felvidította a lovagot. Hosszan időzött a tenyérjós standja előtt, és lenyűgözve nézte a fátylába burkolódzó, menthetetlenül szeplős lányt, ahogy hetet-havat összehordott mindenkinek. Legtöbbször azt jósolta, hogy az illető egy nemsokára felemelkedő királyságban fog fontos szerepet betölteni.
Odébb gyógynövényekkel megbolondított söröket árultak, aztán amuletteket, ereklyéket, pergamenre rótt hősi regéket, és vagy ezernyi kacatot.
A nézelődést elunva Zentram betért az ivóba. Rosszabb hírű volt és nagyobb vendégseregnek örvendett, mint az előkelő Fehér Páva, ahol rendje elhelyezte. Ott állandóan csend honolt, a szolgák árnyként suhantak. A falak és a szőnyegek pedig ragyogóan fehérek voltak, akár az ágyakra terített finom damaszt. A zsalukat csipkézett faragás díszítette, a kertben békés szökőkút és ízlésesen nyírt cserjék feledtették a város utcáinak mocskát.
Itt azonban rögtön két örömlány karolt Zentramba és egy kupát adtak a kezébe. A bor karcos volt, de jó, és három muzsikus igyekezett túlharsogni a zsivajt.
Élet pulzált a falak közt, és ez jobban üdítette a komor lovag szívét, mint a fürdő vagy a kifogástalan reggeli.
Az egyik sarokban éppen célba dobtak. Zentram egy darabig csak nézte őket, aztán maga is beszállt. Ha akadt nyíltan ismert gyengéje, az a szerencsejáték volt. Mindez persze nem túl szép egy lovagtól, de látott már több bűnnel megvert rendtársat is, és úgy gondolta, az évek során remekül megtanulta féken tartani lénye szenvedélyes oldalát. Ezúttal is csak egyetlen, kurta kis kört engedélyezett magának.
Aztán nyert, és mire kettőt pislogott, legyőzte az összes kikötői zsiványt.
– Én kiállok ellened – mondta aztán egy vékony kis hang a nagy csendben, mikor már percek óta némán, egyre savanyúbb képpel állták körbe a vesztes martalócok.
A kis jósnő leoldotta fátylát, aztán egy padra dobta, és csípőre tett kézzel megállt a lovag előtt. Szeplői csak úgy ugráltak az orrán, ahogy felnevetett, mikor a legnagyobb zsiványok rögtön egymást túllicitálva tettek ellene.
– Nem tanultok ti semmiből – ingatta a fejét, és elvette a felé nyújtott három tőrt.
– Biztos vagy benne, kicsi hölgy? – kérdezte a lovag szemöldökét felvonva.
– Én igen, de te nem unod még, hogy állandóan nyersz?
– Meg kell hagyni – mosolygott vissza Zentram –, teli a zsebem, és soha nem sajnáltam még ennyire, hogy kettőnél nincs több.
– Akkor ne pénzben játszunk – villant a lány szeme.
– Félreértesz kis hölgy. Nem játszom húsban – vetette oda a lovag.
A közelben állók közül többen felszisszentek erre, és a lány szürke szeme is elsötétült, mint a magukban vihart érlelő felhők az égen.
– Barom, nem magamat ajánlottam fel.
Erre Zentram arca is megrándult. Csak gyenge nők barmozhatták le következmények nélkül.
Gyenge nők, mázsás öklű rajongóikkal körülvéve.
– Hát akkor?
– Egy szívességet akarok. Bárhol, bármikor beválthatót.
– Nahát – horkant fel a lovag. – Az tiszta, hogy te mit nyernél az üzleten, de nekem hol éri meg?
– Azt hiszed, semmiben nem lehetnék hasznodra?
– Bizonyára megjósolhatnád nekem is, hogy majd egy királyi udvar vár tárt karokkal, vagy valami hasonló – gúnyolódott Zentram, és máris unta a mókát.
Legyőzi a pöttöm jósnőt, aztán vesz ma éjszakára egy frissen mosdott, illatos kurtizánt valamelyik nevesebb bordélyban.
– Azt hiszed, elszalasztottad az egyetlen alkalmat? – nézett révetegen a távolba a lány, fel se véve a sértést, és ettől Zentram tarkóján égnek állt minden pihe.
Mégis honnan a fenéből tudhatná ez a kis csitri, mit veszített ő azzal, hogy a falusiak kiadták az útját anélkül, hogy megvívhatta volna előre elrendelt, dicső csatáját. Bukott lovag volt. Soha nem szerezhetett már címert, nevet, vagy rangjához méltó helyet bármely udvartartásban. A lehetőség örökre elszállt.
– Jól van, apróság – húzott a kupából egy hatalmasat. – Legyen. Elvégre egy lovaggal állsz szemközt, és ha egy hölgy azt állítja, hogy a hasznomra lehet, ki vagyok én, hogy kételkedjek a szavában, nem igaz?
A lány arcán ragadozó-mosoly terült szét, és már dobott is.
Talált. Méghozzá a közepébe.
– Ilyen nincs – nevetett fel borízű hangon a lovag, aztán ő is dobott. Fél szemmel még éppen látta, hogy a kis jósnő csókot dob felé.
Mellé.
Közel volt, de nem eléggé. Egy ponttal kevesebb, mint a csitrié. Valaki levette a két tőrt, és a kis vörös újra dobott.
Megint tökéleteset.
A lovag tőre kiütötte az övét a helyéből, de még így is ott volt az az egy pont hátrány. Utoljára a lány ismét eltalálta a tábla közepét, a lovag pedig dobás helyett egyszerűen az asztal táblájába állította a tőrt.
– Jól van kis boszorkány, mit akarsz?
– Gyere holnap reggel a standomhoz, és megtudod – kacsintott a lány, aztán begyűjtötte nyereménye másik felét a kalapozóktól, felmarkolta fátylát és távozott.
– Jesbet ellen nem érdemes játszani – mondta egy tömzsi martalóc. – Tényleg boszorkány.
– Nem boszorkány, hanem királylány! – helyesbített egy foghíjas matróz.
– Akárhogy is – borzongott meg a tömzsi alak. – Ez nagy hülyeség volt, cimbora!
Részvéttel telve valamennyien megpaskolgatták a távozó lovag hátát, aztán páran még fogadtak, vajon épen megússza-e, hogy bajszot akasztott a jósnővel.
Zentram másnap pontosan ott állt, ahol előző nap először látta a lányt, de a stand üres volt. Már éppen azon gondolkodott, hogy talán túl korán érkezett, mikor a fruska odafüttyentett neki az egyik fa tetejéről.
A lábát lógatta és almát evett. Fátylát ezúttal nem viselte, helyette kötélcsomó feküdt az ölében.
– Hozd! – dobta oda Zentramnak a portékát.
– Szolgaság nem szerepelt az alkuban – sercegtette állát a hajnali fényben hunyorgó lovag.
– Ó, ezt pusztán azért mondtam, mert nem állhatnám, ha te magad kérnéd el, hiszen lovag vagy, nem? Én meg hölgy – mosolygott pimaszul.
– Annyi biztos, hogy én lovag vagyok – felelte Zentram, és a többit gálánsan szó nélkül hagyta.
– Hová megyünk?
A lány nem válaszolt. Az almacsutkát bedobta az ereklyeárus üres bódéjába, aztán kikerülte a pék kordéját és talányos mosollyal nézett fel a lovagra.
Haja lángolt, mint a frissen szított tűz, szürke szemeiben zöld szikrák táncoltak, szeplői pedig csalafintán vezették a tekintetet arcától, le a nyakára, egészen a ruhakivágásig.
Szinte szép volt.
– Azt mondják, a páncélosok megint küldtek egy bukottat a Fehér Pávába. Csak nem te lennél az?
Ennyit a tündéri hangulatról. Zentram arcát fanyar fintorba facsarta a szégyen.
– Beszéljünk inkább arról, hogy mit akarsz.
– Embereket – felelte a lány oldalra billentett fejjel. – Szakácsot, írnokot, lovászt, egy öreg banyát a pincébe meg ilyeneket.
– Mi az ördögnek?
Erre Jesbet még közelebb lépett és megkopogtatta a lovag homlokát.
– Udvartartást gyűjtök, pupák! Senki nem mondta még, hogy királylány vagyok?
Szóval innen ered ez a képtelenség! Zentram már azt hitte, a matrózok találták ki.
– Egyetlen szívességről volt szó, nem egy csokorról.
– Jól van, akkor az újakra is hajlandó vagyok veled fogadást kötni – vonta meg szeplős vállát a kis jósnő.
– Nincs több célba dobás – szögezte le gyorsan a lovag, de egy szóval sem ellenkezett az újabb játék ellen.
– Még szép, abban most már úgysincs semmi kihívás, nehogy megsértődj. Bátorságpróbákra gondoltam.
A lovag erre kajánul elvigyorodott. Máris seregnyi olyan ötlet jutott eszébe, amivel bármikor meghátrálásra bírhatja a lányt.
– Legyen. És mit ajánlasz cserébe?
– Ha nyersz, megkapod tőlem a címered.
Nahát. Zentram elméjéből kitisztult a gúny, csak a dermedt csend maradt.
Furcsa egy szégyenbillog a hiány. Az üres pajzs jobban égette a lelkét, mint bármilyen átok.
– Ugyan hogyan adhatnál te nekem olyat, kicsi lány? – mosolyodott el szomorúan a lovag, és már azon volt, hogy megy, és miután eleget ivott, valóban felkeres egy nyilvános házat, ahogy azt még tegnap tervezte. Fene esne a kis vörösbe – dörzsölte meg mellkasát a szíve felett.
Erre a vakarcs megfordult, és felhajtotta loboncos haját.
Tarkóján ott parázslottak az arany jelek: valóban királyi sarj volt az istenadta!
– Ezt most végig kell gondolnom – mondta a lovag, és halántékát masszírozva leült a sörös stand szélére.
Még mindig legalább egy órájuk volt a vásár kezdetéig, bőven elegendő idő arra, hogy valamiféle tervet kieszeljen.
Egy valódi királylány, a fenébe is!
– Mi történt a családoddal?
– Beröppent hozzánk egy sárkány – válaszolta Jesbet, és úgy túrta át a standot, mint egy gyakorlott tolvaj.
– És aztán mi történt? A lányokat meg szokták kímélni ezek a férgek.
– Hát persze – biggyesztette a száját a hajadon. – Aztán ha eltunyulnak, előfordulhat, hogy inkább mégis kihajítanak, nehogy valami fontoskodó lovag jogot formáljon a megmentésünkre.
– Kínos.
– De még mennyire, hogy az. Most aztán szerezhetek saját várat meg udvartartást. Sok meló, nekem elhiheted.
– Szerencséd van, hogy nem sütött meg.
– Ki mondta, hogy nem próbált?
Erre nagyot húzott a talált sörből, majd átnyújtotta az üveget a lovagnak is.
– Tulajdonképpen ugyanabban a csónakban evezünk, te meg én – folytatta aztán a lány. – Mindkettőnkkel kitolt egy sárkány. Nem lehetne, hogy pusztán csak együttérzésből segítesz nekem… vagy mert lovagi kötelességed?
– Abban hol lenne a szórakozás? – nevetett fel dallamos hangján Zentram. – Te mondtad, hogy bukott vagyok. Éppen csak az imént.
– Jó, jó – emelte fel megadón a kezét Jesbet. – Akkor maradjunk az eredeti feltételeknél.
És mivel a lány először szakácsot akart, rögtön szereztek is egyet. Azt, akinek a múlt héten fényes jövőt jósolt egy új királyságban.
Mivel a pocakos-szakállas férfi nem akart önszántából jönni, Zentram megkötözte, kipeckelte a száját, és a vállán átvetve távozott vele a kifőzde hátsó ajtaján át, követve a lányt.
– Azokért a fánkokért meg lehet veszni, hidd el nekem – bizonygatta Jesbet egész úton, míg oda nem értek egy kidőlt-bedőlt falú házhoz.
– Mégis mióta laksz itt? – kérdezte felvont szemöldökkel a lovag. A lány otthona éppen a legrosszabb hírű negyed kellős közepén állt.
– Négy éve. Mikor megérkeztem, egy arannyal hímzett kendő két hétre pont ennyit ért. A Pávában egy vacsorát nem kaptam volna érte, itt viszont volt időm kitalálni, hogy mihez kezdjek.
– Végül beálltál csalónak.
– Be. Egy fia gömbölydedség nem volt rajtam a kurtizánsághoz.
Zentram élesen beszívta a levegőt, de aztán semmit nem fűzött a blazírt kijelentéshez. Követte a lányt, és az egyik emeleti szobában végre letehette a megtermett szakácsot.
Az első, ami feltűnt számára, az a hiány volt. Csak néhány párna hevert a földön, és egy takaró. Két szögön lógtak a ruhák, meg a fátyol.
– Egerek – szabadkozott Jesbet, mikor látta, min akadt meg a lovag tekintete.
– Mi lesz, ha az embereid mind megvannak?
– Elhagyjuk a várost, és irány a váram!
Miután látta a kis szobát, Zentram nem igazán tudta elképzelni, hogy valóban létezik valahol egy efféle vár, de nem volt kedve vitatkozni. Az a két szög járt a fejében meg az egérrágta párnák. Megoldást fog találni.
Az utcára érve a lány felpattant egy falnak támasztott hordó tetejére, hogy kényelmesen a lovag szemébe tudjon nézni, majd beleköpött a tenyerébe.
– Akkor hát következzenek a bátorságpróbák! Áll az alku?
Zentram jelentőségteljesen bámulta a felé nyújtott jobbot.
– Értem – fintorodott el a lány, és térdnadrágjába törölte a kezét. – Akkor próbáljuk máshogy – ezzel letépett egy zsebkendőnyi darabot tunikája széléből, hölgyként kecsesen ujjai közé csippentette, majd affektált sóhajjal leejtette.
A posztó csendesen vitorlázva földet ért, de a lovag meg sem mozdult.
– Jól van, nem bánom – forgatta a szemét Jesbet. – Ha már egy kis szerencsejátékból is nagy ügyet akarsz csinálni – ezzel ruhája egyik ráncából előhalászta pecsétgyűrűjét, majd felhúzta, és kezét maga elé nyújtotta.
A lovag mosolytól ragyogó arccal letérdelt és megcsókolta a hatalmi jelvényt.
– Jól van, akkor most?
– Most, aranyból született hölgy, ellátogatunk a fürdőbe, és felbosszantasz egy sárkányt – felelte a lovag.
– Semmiség – legyintett a lány. – Van benne gyakorlatom.
Ezzel útnak indultak, és mielőtt végleg kiléptek volna a sikátorból, Jesbet ismét elrejtette az ékszert.
– Ha már így imádod a formaságokat, lehetek már most a hűbérurad?
– Nem.
– Jól van, beszéljünk róla majd akkor, ha jobb kedved lesz.
A jókedv pedig ezúttal hamarabb utolérte Zentramot, mint valaha gondolta volna.
A tejfehér sárkány aznap is ott időzött a medencében. Gyöngypettyes pikkelyei körül ragyogó felhőkben ült meg az illatos pára. A mozaikon és a víz apró hullámain álmos szikrákat vetett fénye. Gyönyörű volt, jóval kisebb és civilizáltabb, mint tűzokádó rokonai, de Zentram szemében akkor is csak féreg maradt.
A lovag elégedetten nézte, ahogy a lány felkapaszkodik a bóbiskoló lény hátára. Mikor az felrezzent, Jesbet alázatos dögönyözőnek adta ki magát, akit a fürdő vezetője küldött illusztris vendégének, hogy kifejezze megbecsülését, és meztelen talpával eljárt egy óvatos kocsmai kettőst a tüskés gerinc mentén.
Ezután következett csak a neheze. Mikor a sárkány ismét elszunnyadt, Jesbet horogra függesztett színes csengőket szúrt a nagyobb pikkelyek peremébe a nyak körül és a farok végén. Pont olyanokat, amilyenekkel a gyerekek szokták megjelölni saját báránykájukat. A feladat nehézsége éppen abban állt, hogy valójában csak tippelni lehetett, melyik pikkely érzéketlen, és melyikre fog felriadni a bestia. A lovag nem tudta eldönteni, hogy a lánynak csak pokoli szerencséje volt, vagy valóban értette a dolgát. Egyik lehetőség hátborzongatóbb volt a másiknál.
Ahogy az utolsó csengő is a helyére került, Jesbet fejest ugrott a medencébe, és legközelebb Zentram mellett bukkant fel zavaróan testre tapadó, átázott alsóingében.
– Na, csempéssz ki, aztán szerezz nekem egy lovászt!
– Előbb száraz ruhát kerítünk.
– Ahogy gondolod, pupák, de te fizeted, mert az aranyból született hölgy nincs eleresztve ezüsttel.
Később aztán Jesbet már kényelmes utazóruhában követte a lovagot. A lehetőségekhez képest úgy festett, mint egy hölgy, és néha saját maga szórakoztatására úgy is viselkedett.
A lovászt egy főúri palota istállójából emelték el. Ő is megkötözve végezte, és hamarosan a szakács mellett üldögélhetett.
– Kívánj hát, dicső lovagom, hogy délig végezhessünk – intett származása minden gőgével a lány –, mielőtt itt, helyben éhen döglök.
Zentram gondolkodott kissé, majd megfejhetetlen arckifejezéssel a karját nyújtotta.
– Azt akarom, hogy velem ebédelj a Pávában.
– Aztán? – ráncolta szeplős orrát Jesbet. – Lopjam el a macskát a konyháról?
– Dehogy.
– Akkor csempésszek bele valamit a szomszéd asztalnál ülők ételébe?
– Nem, csak… – Zentram félrebillentett fejjel méregette a ruhát, még annál is szúrósabb tekintettel, mint mikor a szabó a lányra igazította – legyél valódi hölgy.
– Hát, ez hihetetlenül unalmasan hangzik – biggyesztette eper színű ajkait Jesbet. – Segítsek kitalálni valami jobbat?
– Nem, pont ezt akarom. Gondolj a híresen jó pecsenyékre, amiket megkóstolhatsz!
– Igazán nem szeretnélek elkeseríteni, de hála neked, a világ legjobb szakácsa már az enyém.
– Ha nem mered, az más… – vont vállat Zentram.
– Már hogy ne merném! – kapott rajta azonnal a lány, és hamarjában tíz ujjal megfésülte előkelő loknikba sütött haját, majd a lovagba karolt. Felszegett állal hagyta magát a város legdrágább fogadójába vezetni.
Rövidesen egy különálló terem hosszú, gyönyörűen megterített asztalának két végénél ültek. Kristályból metszett kehelyből ittak, és úgy társalogtak, ahogy a palotákban szokás. A lány nem csak illatos volt, szép és finom modorú, de olyasvalaki is, aki célt adhatott egy bukott lovagnak. Zentram fejében újabb tervek szövődtek, míg egyik fogást a másik után fogyasztották el.
Látta Jesbeten, mennyire élvezi, hogy újra ugyanaz a megbecsülés és kényelem veszi körül, mint amit gyermekként megszokott. Az ismerős mozdulatok egymás után jutottak eszébe, és az utcán felszedett hanglejtés is egyre kevésbé ütött át beszédén. Szinte elképzelhetetlennek tűnt Zentram számára, hogy visszaeressze abba a kétszöges lakásba.
Ezért úgy döntött először kifaggatja, aztán megöli a fehér sárkányt. Ha van birtoka, az Jesbeté lesz. Márpedig miért ne lenne neki.
– Előállhatok a következő kérésemmel? – kérdezte aztán a lány.
– Csak tessék.
– Menjünk el a boszorkányért. Rá és az írnokra mindenképpen szükségem van, ha még alkonyat előtt indulni akarok.
Zentram ezen meghökkent. Úgy hitte, még legalább pár napig biztosan eltart ez a játék, és azalatt bőven lesz ideje becserkészni a sárkányt. Akár egyazon emeleten is lakhat vele, de ha nem, akkor valakit mindenképpen meg kell vesztegetnie az információért, és a Fehér Páva kellően megbízható menedék ahhoz, hogy időbe teljen megtalálni a személyzet legesendőbb tagját.
– Azt hittem, még szükséged van egy komornára legalább – mondta aztán Zentram ahelyett, ami valójában a fejében járt.
– Ne nevettesd ki magad. Ha mindeddig megvoltam egymagam, most ugyan minek kajtatnék kíséretért. Csak a legszükségesebb emberek kellenek, a többiekre lesz még időm.
Zentram ráhagyta, és egy meghajlást követően távozott, hogy lovat kerítsen a lánynak.
A boszorkány a közeli mocsár szélén lakott. Kövekből épült kunyhója előtt kis csomag állt a verandán, mintha már várta volna őket.
A lovag gyanakvó pillantására Jesbet csak annyit mondott: – Veszített kártyán. Tudja, hogy velem kell jönnie.
És valóban. Elmaradt a szokásos kötözős-peckelős ismerkedés, a kerekded asszonyság teketória nélkül felpattant Zentram mögé, és fogatlanságában is dévaj vigyorral átkarolta a férfi derekát.
Már csak az írnok volt hátra, és még így is elég fiatal volt az idő. Zentram ezért kimentette magát, és saját teendőire hivatkozva egyedül tért vissza a Pávába.
Órákon át rótta a folyosókat, de nem hallotta a csengőket. Lehetséges, hogy a bestia már meg is szabadult tőlük? Nem lehetett olyan könnyű. Valószínűleg a kovácsért kellett küldetnie, hogy a horgok végéről levágják az egyszerű kihúzást akadályozó szakállt. Elindult hát, hogy megkeresse a kovácsot.
Az ám, de kovácsból is vagy öt volt ebben az átkozott városban, és mire rálelt arra az egyre, már alig maradt ideje.
Mikor visszafelé tartott, akkor figyelt fel Jesbetre az utca túloldalán. Szokásához híven egy fán ült, és elgondolkodva nézte a fogadót.
– Gyere – intett neki Zentram, és a szobájába vezette. – Itt pihenhetsz egy kicsit, mielőtt indulunk.
Nem kellett kétszer mondania, a lány azon nyomban elnyúlt az ágyon.
A lovag halkan kióvakodott az ajtón, majd pár lépés múlva egy másik előtt megállt. Előhúzta a kardját, és a következő lélegzetvétel után berontott.
Gyerekjáték volt hárítani a sárkány csapásait. Se erőfölényét, se fürgeségét nem használta ki a lovaggal szemben. Pániktól szűkölve, hátat fordítva iszkolt az erkélyhez. Lerítt, hogy nincs harchoz szokva.
Zentram könnyedén a sarokba terelte, aztán a három marhát is kitevő bestiára borított egy mázsás szekrényt, hogy nyughasson végre. Nyakához pengét nyomott.
– Beszélgessünk. Merre van a birtokod?
– Nincs birtokom – nyüszítette a sárkány.
– A magadfajtának ne lenne? Hogy másképp engedhetnéd meg magadnak ezt a helyet? – állával Zentram a szoba közepe felé bökött, ahol éppen lángra gyúlt egy felborított, intarziás asztal.
A sárkány nyelt egyet kínjában, és a tejfehér pikkelyek fel-le jártak a kardél alatt. A lovag fokozta a nyomást.
– Rendben! Volt birtokom, mikor megérkeztem, de aztán… aztán elvesztettem!
– Ugyan már!
– Esküszöm! Balszerencséssé tettek, gonosz praktikával kicsalták tőlem a kincseimet, és most már csak egy szolga vagyok. Semmit sem adhatok neked!
Ám a lovag ekkor már nem a szoba nagyvonalú berendezését méregette, hanem a szemközti ládából kilógó címeres leveleket. Valamelyik csak elvezet a bestia örökségéhez.
– Nem ölhetsz meg! Egy boszorkány védelme alatt állok! – kiáltotta a sárkány fejhangon, már-már állig húzott nyakredőkkel.
– Hazudsz! – lendítette csapásra kardját Zentram, de ekkor szörnyű fájdalom nyilallt fegyvert tartó kezébe, és a penge dolgavégezetlenül, hangos csattanással ért földet.
– Nem hazudik – mondta Jesbet. – Elnyertem tőle kártyán.
A sárkány megragadta az alkalmat kifarolt a szekrény alól. Nekirugaszkodott, nagy robajjal áttörte az útjába álló, csipkézett zsalukat, és kiröppent az ablakon.
– Darh’se tudós sárkány – sóhajtott a lány –, egy kis tréfa még belefér, de hiba volt őt megtámadnod.
– Inkább az volt hiba, hogy megsebezted a fegyverforgató kezem – vicsorgott dühében Zentram, és tőrrel átütött jobbját dajkálta.
– Én is rühellem a fajtáját, de nem tehettem mást. Szavamat adtam, hogy magammal viszem. Most már mindegy. Hadd kárpótoljalak, lovagom – guggolt le mellé Jesbet.
– Ugyan mivel kárpótolhatnál? – morogta a férfi.
– Add a pajzsod – mondta a késdobáló hajlamú királylány, majd kivett egy sárkányirónt Darh’se ládájából, és nyelvét kinyújtva dolgozni kezdett a tükörsima felületen. A végeredményt azzal szentesítette, hogy izzó pecsétgyűrűjét a címer-rajzolat aljába nyomta. Egyetlen cseppet kent rá véréből, az mégis olyan fényesen ragyogott, akár maga a nap.
– Íme – nyújtotta át művét.
– Mi ez? – hördült fel Zentram a gyerekrajzra hajazó firkálmány láttán.
– A címerem. Ezzel kell beérned, mivel az írnokot elbaltáztad – intett Jesbet a törött, lifegő zsaluk és a szakadt függönyök felé.
Zentram erre felnevetett, és ahogy úrnőjét nézte az alkonyati fényben, már tudta, hogy a kocsmai martalócoknak igazuk volt: a királylányok még a boszorkányoknál is veszedelmesebbek. A sárkány nem tudta, kivel kártyázik.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2017-12-08 19:03 Sren

Sren képe

Sziaaa! :)

Ezer éve nem láttalak, nem is nagyon hittem a szememnek először, amikor megláttam a neved!

Örülvést örülve egy ritkán érkező, hangulatos Viola-mesének, alig vettem észre az apró rejtek-buktákat. Még ha az enyhe túlírtságolás, túljelzőzés a Meséhez tartozik is (fogjuk rá, így írtad meg, hát ide tartozik...), még mindig ott marad a tiritarka utánvetések tömkelege. Sok szép színes-szagos. Jó, az is hozzá tartozik - legalábbis remek ürügy (már akinek).
E stíluson kicsit ront a szenvtelenség - pontosabban, a sok pont ott, ahol még szolid keretek közt is felkiáltójel illődne inkább.

Szerintem (de ez csak egy vélemény) túl tehetséges vagy ahhoz, hogy megállj ezen a "Fable-szinten". De tényleg. Erősen valószínűsítem, hogy ha egyszer írnál valami brutál súlyosat árnyaltabb technikával, én fognám magam, megszaggatnám a ruháim, hamuval kenném az arcom és elslattyognék a Nagy Orrfacsaró Akárhováságba szégyenkezni, kikerics-üzemmódban az irigységtől.

Így ezt nem teszem. Csak nosztalogva agyalok, és köszönöm, hogy ezt tehetem. Szívekbe férkőzöl, mint mindig. Többre, sokkal többre lennél képes - de értelek, nem olyan egyszerű az, amikor az ember csak mesélni szeretne...

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

v, 2017-12-10 01:59 Viola

Viola képe

Ó, ilyen szépet talán még soha nem írtak nekem! X)
Miután Fable-fantasyn nőttem fel (nem, biztos nem látszik :D), sokáig nem is akartam mást. Ő volt a mérce és a hozzá hasonló mesét írók. Csak újabban gyötör a gondolat, hogy talán mégsem ez a nekem való vonat.
Kalandos útja volt a novellának. 2016 augusztusában írtam egy pályázatra, aztán ott az idei Libellus-os felhívásig pihent. Nagyon vártam már, hogy mikor oszthatom meg végre veletek is. :)
A súlyos témák és én még nem találtunk utat egymáshoz. Ha szorul a hurok, elsurranok valami bohóckodásnak álcázott rejtekúton vagy csak simán a cselekvésre viszem a fókuszt és kihagyom az érzelmek leírását.
Tökéletesen jól látod a helyzetet, legtöbbször csak mesélni szeretnék, valami szórakoztatót és szépet adni, közben meg nem tudom, mi legyen a tüskés témákkal. A súlytalan és a nyomasztó közti skálán keresem a helyem - momentán nem sok sikerrel.
Örömmel jelenthetem viszont, hogy a jelzőzésen azóta dolgoztam. :) A napokban ért véget egy leírás kurzus, amit baromira élveztem!
Mivel alapvetően inkább alulíró vagyok, és a gondjaim zöme is így mutatkozik meg (információadagolásban, érzelmi mélységben), ezért most még kifejezetten örülök is, ha túlíráson kapnak. :D Azért bízom benne, hogy idővel ebben is lesz egyensúly.
Még egyszer köszönöm a bíztató szavakat, nagyon jókor jöttek!

---------------

"...húzd közelebb a széked a szakadék széléhez, mondok neked egy mesét!" F. Scott Fitzgerald

p, 2017-12-08 20:36 Suana

Nekem tetszik.

:)))

Üdv: Sz

p, 2017-12-22 20:08 Viola

Viola képe

Öröm és bódottá. Köszönöm, hogy olvastad! :D

---------------

"...húzd közelebb a széked a szakadék széléhez, mondok neked egy mesét!" F. Scott Fitzgerald

h, 2017-12-11 18:59 Roah

Roah képe

Ne haragudj, nekem nem tetszik - a régi írásaid, köztük ez http://karcolat.hu/irasok/egyeb/viola/margaret_es_felicia valahogy teljesen más volt, hát ezt itt például imádtam. :))) Vagy ott van az a jelmezbálos, Álarcos bál? Hát mekkora volt az is. :))) Nagyon kedveltem.

Oké, persze, nyomtatásba szerintem ez is mehetne egy combosabb javítás, korrektúra után, de valahogy...tudod, mi hiányzik nekem belőle?
A fantáziád. Azzal a meseszép fogalmazásoddal és szókincseddel. Neked volt/van egy képzelőerőd, legalábbis mindig az jut eszembe az írásaidról, hogy a fantáziád élénk, remek, színes, mozgó, élő, és ami a legjobb volt benne, az az ahhoz passzoló-illő szókincs, az, hogy ezt a sajátos fantázia-világodat ki is tudtad fejezni, stílusosan, ami szerintem nem kis adottság, hiszen sokaknak van ilyenje, de nem tudja felszínre hozni, nem tudja megmutatni, főleg nem úgy, ahogyan szeretné - neked ez páratlanul ment.
Ezt a fantáziavilágodat hiányoltam a legjobban; ez a novella nekem nem Violás. Nem szólt úgy a hangszer, ahogyan szokott.
Nem, mert visszafogottnak érzem a fantáziádat, ami az egyik erősséged.
Túl józannak látom, hogy is hangzik, Oscar Wilde gondolata? "Józan esze mindenkinek lehet a világon, föltéve, hogy nincs fantáziája."
De neked van, hatalmas fantáziád van. :))) Csak mintha korlátoztad volna, vagy nem tudom - nem úgy szólt ebben a műben, ahogyan szokott.

Itt hagyok egy unikornist. :)))

https://www.youtube.com/watch?v=SqDDlYi8GSw

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

szo, 2017-12-23 12:03 Viola

Viola képe

Forgattam magamban egy darabig a választ, mert jók a felvetések. :)
Amikor elkezdtem regényt/hosszabb novellákat írni, aggasztott, hogy csikorog a szöveg. Az idő telik, de még mindig nem gördül úgy, mint a lelkes elsők, ezt én is érzem. Tény, hogy tizenévesen például könnyebben fogalmaztam meg magvas életbölcsességeket. :D
Alakul a saját hang, de lassan. Sokat kísérletezem.
Másrészt ott van az ezerarcú tetszés is: az írós pajtik azt várják, hogy befejezzem az alakváltós-steampunk történetem, a férjem egy lovagos regénynek drukkol, de amíg az fel nem tűnt, addig a kismalacos novellám volt számára az etalon; nekem a reneszánsz darab a szívem egyik csücske, pedig kevesen olvasták.
A Wild-idézet nagyon tetszik, esélyes belőle egy írós háttérkép a gépemre, köszönöm! :)
Nem véletlenül adott napokra való gondolkodnivalót a kommented, sokban rímelt a saját félelmeimre. Nem látom az írásaimat kívülről - se az erejüket, se a gyengéjüket. Szóval bízom benne, hogy most már igazán kevés hiányzik, és hamar megtalálom majd a módját, hogyan írjak az egypercesek határain túl is olyan szabadsággal, hogy ne okozzon hiányérzetet egyikünknek sem az így születő mese.

Köszi az unikornist! :D

---------------

"...húzd közelebb a széked a szakadék széléhez, mondok neked egy mesét!" F. Scott Fitzgerald

szo, 2017-12-23 14:27 Roah

Roah képe

Annyi dolgom van, azt se tudom, hova nyúljak, de vannak dolgok, ami miatt érdemes megállni. :)))

"Forgattam magamban egy darabig a választ, mert jók a felvetések. :)"

Én meg azon aggódtam, nehogy destruktívnak tűnjön a véleményem, szabályosan izgultam, ez az igazság. :)))

"Tény, hogy tizenévesen például könnyebben fogalmaztam meg magvas életbölcsességeket. :D"

Hát igen, ezért is hagytam itt egy Unikornist - sok mindent jelképez, egyszerre: ártatlanságot, gondolkodást és legfőként a Természet Tiszta Erejét. Anno, azért is lehetett könnyedebb dolgod még az életbölcsességek megfogalmazásával, mert még nem korlátozta le a gondolataidat tudás, nem volt gát, határ, akármilyen fal, vagy szűrő, a gondolatok csak jöttek-jöhettek a természetadta elképzelések szerint, egész egyszerűen szabadabb volt, szabadabb lehetett, szerintem ez az egyik legjobb dolog a gyermeki ártatlanságban, tudod, amikor még nem befolyásolja a látásmódot semmi, és ha valakinek írói szíve, író szeme van hozzá, az bizony ki is tudja mondani, képessé válik remekül megfogalmazni a világ nagy dolgait, általában elbűvölő, őszinte formában.
Talán ez a magyarázata a jelenségednek. :)))

"Másrészt ott van az ezerarcú tetszés is: az írós pajtik azt várják, hogy befejezzem az alakváltós-steampunk történetem, a férjem egy lovagos regénynek drukkol, de amíg az fel nem tűnt, addig a kismalacos novellám volt számára az etalon; nekem a reneszánsz darab a szívem egyik csücske, pedig kevesen olvasták."

Ó, az írók, és az írd meg kérések. :D Ismerős ez is. ;) És az is, hogy kinek-mi az ízlése, ki-mit is akar olvasni, egyetértek.
Nem lehet és nem is kell minden olvasónak a kedvében járni, nem támogatom azt sem, hogy mindenkinek meg kelljen felelni, nagyon nem, sőt.
Ismervén a munkáidat, azokból kiindulva éreztem azt, hogy egy értékes része hiányzik, ami igen, érzésem szerint az egyik legerősebb adottságod irodalom terén, és az a fantázia-világod.
Jó dolog leszkanderozni a túltolást, a túlírást, de ne válj meg mindentől, ami te vagy. :))) Kifejezetten kedvelem, ha valaki együttműködik egy szerkesztővel, vagy elvetemült olvasóval, esetleg olyan olvasóval, aki hozzá közel áll, ad a véleményére, ilyesmik, de vannak az irodalmi munkának olyan részei, amihez nem árt ragaszkodni, óvni, vigyázni rá. Remek dolog profikkal dolgozni, mert nem kell állandóan százszor elmondani mindent, nem kell magyarázni mindent arra vonatkozóan, mit-miért húzzon ki egy szöveggondozáskor, mit-miért írjon át, vagy másként, de nem kell mindenre bólintani, a magam részéről nem is szeretem, és őszintén szólva nem is várom el. (Na nem ilyen idilli a hangulat, vannak azért verbális állasok, pro és kontra :D, vannak szellemi arénás összecsapások, kőkemény földharc, vállrándulás, meg ilyen kis fincsiségek is, melyeknek tétje egy darab mondat megléte, vagy törlése. :D Fogalmazzunk úgy, mindkét oldalon bőszen jártam már - tök buli. :D)

Neked van saját hangod, csak ezúttal nem eresztetted ki. :))) Jól érezted te is, hogy valami nem kerek, csak azt nem tudtad, mi lehet az. Nem is kell ám szerintem egy írónak kívülről látnia a munkáit. Arra ott vannak az olvasók, szerkesztők, elvetemült Karcos-olvasó(k). ;)
Látod, olyan érzéked van még így is a saját munkádhoz, olyan elvárásaid lehetnek magad felé, ami nem hagyott nyugodni, csak érezted te, hogy valami nem stimmel, szóval a hozzáállásod príma, a fejlődnivágyásodat csak hirdetni lehet. Az a helyzet, hogy kimondott író-lélekre pontosan ez vall, az, hogy nem képesek elégedetten hátradőlni, örökké van valami új, amit meg akarnak tanulni a szakmából, érdeklődéssel fordulnak a közönségük felé, szóval ezt fantasztikusan jó dolognak tartom. És ehhez még ott van a szakmai alázatod, a nyitottság, rugalmasság - valóban kicsike hiányzik, és még akármi is lehet...
...és ha a fantáziádat szabadjára engeded újra, lesz más, ami zavarni fog, mert így működik egy író lelke. ;)
(Azt hiszem, Miéville, China Miéville is fantázia-áradatban van, nagyjából fejbúbig lehet benne - talán ez az, ami miatt ki is lóg a sorból, eredetibb, de az biztos, hogy a rajongói emlékeznek a munkáira. :))) Ha támad a fantáziád, majd egy szerkesztő - sokak szerint Miéville mellé is az kellene :D -, rendszabályozza...amit lehet. :D)

És egy utolsó gondolat: tudod, mit mondanak be mindig a strandon? Tudod. Azt, hogy "Fokozottan figyeljenek és vigyázzanak értékeikre!" Néha jusson ez eszedbe. ;)

Boldog karácsonyt! :)))

"Ha meg akarod védeni a mennyeket, néha el kell szabadítanod a poklot."

(China Miéville)

https://www.youtube.com/watch?v=Cv7yOj7XfnA

--------------- "Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha." (W. Shakespeare)

"Nagy szeretet fél, apró kételyen:
S hol a félsz nagy, nagy ott a szerelem."

k, 2017-12-12 11:30 Blade

Blade képe

Hát nekem is a túlírtság jutott eszembe olvasás közben, illetve hogy legyen már vége az évődésnek, valamint egy szín, a rózsaszín. ;) Ez egy mese, rettentő fiataloknak.

p, 2017-12-22 19:54 craz

craz képe

Akkor próbáljuk máshogy – ezzel letépett / Akkor próbáljuk máshogy! – Ezzel letépett

Ahogy az utolsó csengő is a helyére került, Jesbet fejest ugrott a medencébe / Ahogy helyett amint/amikor

– Kívánj hát, dicső lovagom, hogy délig végezhessünk – intett származása minden gőgével a lány –, mielőtt itt, helyben éhen döglök. / felszólítás, felkiáltójel

– Azt akarom, hogy velem ebédelj a Pávában. / ez is

biggyesztette eper színű ajkait / biggyesztette eperszínű ajkát

Ezért úgy döntött először kifaggatja / vessző

– Ne nevettesd ki magad. /!

– Gyere – intett neki Zentram /!

A sárkány megragadta az alkalmat kifarolt a szekrény alól. /,

Amúgy nem rossz. ;)

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."