Holtodiglan (I./II)

 Lassan sötétbe borult a világ, eltűntek a színek, összeolvadtak a formák, a nádfedeles parasztház halvány sziluetté vált az égbolt előtt. Egy, az érzékelés határán derengő narancssárga folt sejtette csak, hogy a tisztaszobában gyertya ég, valaki még ébren volt odabent. Pár lépésre egy vénember ült a terebélyes diófa alatt. Nappal sem látott jól, de az éjszakában vaknak érezte magát. Lábánál sírhant domborodott. A fejfa friss volt, az idő még alig látott hozzá kérlelhetetlen feladatához; talán mert eleget rágódott már azon, aki a föld alatt pihent. A diófa lombjai halkan susogtak, miközben az esti szellő bújócskát játszott a levelek között. Az öreg a múlton merengett. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy beszéltek a lombok, amikor egy szép nyári este először ölelte itt feleségét, és holtomiglan-holtodiglan tartó hűséget fogadtak egymásnak.

De senki emberfia nem maradhat örökké fiatal, nem kerülheti el a halált, és a végén valaki egyedül marad. Már egy hónapja is megvolt, hogy a virágokkal beültetett földhalom mellett érte az este. Itt sem volt jó, de másutt még kevésbé bírta elviselni a napok lassú vánszorgását. És ahogy leszállt az éj, a régi emlékek egyre valószerűbben jelentek meg képzeletében.

A ház irányából érkező neszezés zavarta meg ábrándozásában, odafordította fejét, és egy kicsi, fekete foltot látott közeledni.

– Nagypapa, nagypapa! – kiáltotta egy vékony gyerekhang. – Meddig akarsz még kint ücsörögni? Anyuék már elaludtak, de én nem tudok, ha nem vagy mellettem!

Az öreg elmosolyodott. Előrenyúlt a kislányért, majd magához vonta, és az ölébe ültette.

– Jaj, drága tündérkém, egy ilyen nagylánynak már nem szabad félni a sötétben!

– Tudom, tudom. Csak mióta a nagymama elment, azóta félek megint egy kicsit.

A vénember mélyet sóhajtott, aztán komolyan az arcába nézett:

– Tudod mit? Ha most elég bátor leszel, akkor holnap ajándékot kapsz. Érdekel?

– Persze! – vágta rá lelkesen.

– Rendben van. – Az öreg egy kulcsot vett elő az egyik zsebéből, majd az unokája apró kezébe nyomta. – Most szépen elmész aludni, ezt a kulcsot beteszed a párnád alá, ez lesz felelős azért, hogy szépet álmodj. Aztán holnap mikor felébredsz, odaadod édesanyádnak. Ő tudni fogja, milyen zárba való, és ott meg fogjátok találni a meglepetésedet. De vigyázz nagyon! Ha csak egyszer is kinyitod a szemed pirkadatig, vagy addig egyetlen szót is kiejtesz, a meglepetés holnap reggel nem lesz a helyén.

Az unokája tiltakozásul már szóra nyitotta volna a száját, mire a nagyapja felemelte a mutatóujját, jelezvén, hogy a nembeszélésre vonatkozó szabály már életbe is lépett.

– Most pedig sipirc, irány az ágy! Későre jár, és nem szeretném, ha holnap rimánkodni kéne, hogy méltóztassál már végre felkelni!

A kislány még talán szeretett volna mondani valamit, de arra a meglátásra jutott, hogy holmi alkudozás nem éri meg a kockázatot. Puszit nyomott a nagyapja arcára, és eltipegett.

A vénember éjfélig ült a fa alatt, majd a botjára támaszkodva felkászálódott a földről. Görnyedt háttal megállt a sír mellett, nézte még egy darabig, aztán megfordult, és lassú léptekkel elindult a kertkapu irányába. Érezte, tovább már ő sem maradhat, ennyi járt neki, indulnia kellett.

A néhány házból álló falvacskában éjnek-évadján egy lélek sem volt ébren. Egy darabig bandukolt a sáros földúton, de amint elmaradtak a házak, lefordult egy ösvényre, ami a sás felé vezetett. Útközben a békakórus egyre hangosabb zenebonája töltötte be a levegőt, a sást magasan növő nád váltotta fel, nemsokára iszapban, és térdig érő vízben gázolt. A náderdő egyszer csak véget ért, az ösvény a nyílt vízfelülethez vezetett. A holdfény tisztán tükröződött a tavacska felszínén, alig moccant a levegő. Nem véletlenül itt ért véget az út; egy jókora lapos szikla őrizte ezen a helyen a tavat, ami nyáridőben a falusi gyerekek kedvenc játszóhelye volt, éjszakánként pedig titkon szerelmesek lopództak le ide. A hűvösebb őszi esték viszont máshová űzték a tilosban járókat, nem kellett attól tartani, hogy bárkivel összefuthat ezen a kései órán. Levetette magáról a bő szabású, durva inget, szépen összehajtogatta, majd a kőre helyezte, aztán a nadrágját is leterítette mellé, végül a botját rájuk fektette, nehogy valami semmiből jött hirtelen fuvallat a vízbe sodorja őket. Más nem volt nála. Meztelenül állt a holdfényben, térdig a vízben. Göcsörtös, vén kezeit nézte szomorúan, végigsimított ráncos alkarján, mint valami drága portékán, amitől nemsokára meg kell válnia, aztán felszegte a fejét, és lépett néhányat előre. Ez volt az a hely, ahol először látta meg élete párját majd egy emberöltővel ezelőtt. Az emlék halvány mosolyt csalt az arcára. Tisztán látta feleségét, ahogy a többi lánnyal együtt játszott a vízben, ő pedig a nád közül leste a fickándozó fehérbőrű sellőket. A lányok egyszer csak észrevették, felkapdosták a ruháikat, és sikítozva a falu felé iramodtak. Jobbnak látta, ha ő is futásnak ered, csak épp a másik irányba. Szaladni kezdett a kaszálón át a pár mérföldre hullámzó erdő felé, de gyalogosan nem volt esélye. Három falubeli suhanc lóháton üldözőbe vette, és nem túl messze a tett színhelyétől nyakoncsípték. Mivel nem volt súlyos a bűne – ha lehet egyáltalán ezt a csínyt ilyen súlyos szóval illetni –, és a legények sem voltak ellenségesek, ezért nem tiltakozott: hagyta, hadd vezessék a faluba. Hogy kiköszörülje a csorbát, egy-egy napot le kellett töltenie minden lány családjánál; kiganézta a disznókat, felkötötte a szőlőt, az egyik háznál pedig egész nap csak heverészett. Bármikor elszökhetett volna, de nem tette; örült, mert így legalább szabadon legeltethette a szemét a menyecskéken. A büntetés nem is volt igazi büntetés. Tudták jól azok a régi vénasszonyok, kell a vérfrissítés egy ilyen belterjes, világvégi közösségben, hiszen a rokonságban legtávolabb álló falubeliek is harmad-unokatestvérek voltak. Így esett, hogy itt maradt.

Gondolatai megkeseredetten tértek vissza a mába. Mélyet sóhajtott, és megindult a tó közepe felé; a víz gyorsan elérte a derekát, nemsokára csupán a feje látszott ki, majd az is eltűnt. A lassan szétterülő hullámgyűrűk még rövid ideig meséltek a titokról, amit elnyelt a mély, végül elhaltak, és ismét kisimult a víztükör.

Csend lett, furcsa és baljós. Akkora csend, ami máskor csak téli éjszakákon fordul elő, miután fenekéig befagyott a tó. Nem kuruttyoltak a békák, nem hallatszott madárhang, még a szúnyogok sem zümmögtek. Mintha egyetlen pillanatba fagyott volna bele a világ. Csak a Hold nem tulajdonított különösebb jelentőséget a tó körüli eseményeknek, komótosan követte kijelölt útját, míg lassan eljutott égi pályáján a Kakas farkától a csőréig.

Ekkor váratlanul megmozdult a felszín, és nagyjából ott, ahol az öregember eltűnt a víz alatt, egy ziháló, prüszkölő alak tört elő. Néhány karcsapás után elérte a sekély részt, ahol öles léptekkel, a feltorlódó hullámok ellenállásával küzdve a szikla felé indult. Ereje teljében járó férfi volt, hosszú, egyenes, sötét haja a derekáig ért, szigorú szürke szemei a Hold állását fürkészték, széles járomcsontja pusztai ősökről árulkodott. A nád szélénél felmászott a kőre, tenyerével leverdeste magáról a vizet, majd felvette a kikészített, viseltes ruhákat. Aztán felkapta a botot is, és elindul az ösvényen kifelé a nádasból.

Az útra kiérve a diófa felé tekintett. Sötét volt, mégis látott minden részletet: a virágágyakat, a nádfedelet, a nagy lapuleveleket a kapu tövében, a faragott ágyat a szobában, a kislányt a kemence mellett. Sőt, újra látta a feleségét is, ahogy esküvőjük napján ölben vitte be az udvarba, a falubeliek pedig virágot dobáltak rájuk, pipacsot és zsályát. És egyszerre az is felderengett, amikor utoljára elengedte a kezét.

A mágus szemében nedvesség gyűlt, elfordult, és lassan elindult a csapáson, ami kivezetett a völgyből a Zergehajtó-hágó felé. Régóta várt rá egy feladat, folytatnia kellett hát az útját. Miközben gondolataiba merülve ballagott, megfogadta, hogy soha többé nem lesz szerelmes, és nem fog még egyszer megöregedni sem.

 

*

 

A hegyek túloldalán másik ország, másik világ terült el, és ahogy lejteni kezdett az ösvény, már az új élete kanyargott előtte. Umaknak nevezte el magát; egyszerű név volt, nem feltűnő, de viszonylag ritka a környéken. Azért választotta, mert azon a régi nyelven, amin először használták a szót, szunyókálót, alvót jelentett. Maga is úgy érezte, mintha egy álomba került volna, amiből még mindig nem ébredt fel. Egy évvel a falu elhagyása után is ugyanazok az emlékek kísértették: a régi dolgok, a régi kedves. Számtalanszor felmerült benne, hogy véget vet az életének, de soha nem tudta rászánni magát. Inkább lett volna ismét öreg, szeretett volna örökre megpihenni élete párja mellett, de valami nálánál is hatalmasabb erő nem engedte. A belső küzdelem szinte szétszakította, és tudta, ha ez így marad, abba beleőrül.

Elintéznivalója nem olyan dolog volt, amit az ember elhatározásból, lelkiismeretből, vagy félelemből tesz. A feladat egyenlő volt a létezésével. Egy emberöltőn keresztül szunnyadt benne, elnyomva, de nem elrejtve. Mindig tudatában volt annak, hogy egyszer majd útra kell kelnie; a hatalma is megvolt, minden pillanatban használhatta volna, de nem tette. Évtizedeken át úgy élt, mint a szorgos paraszttá vedlett egyszerű vándor: tisztességben, szegénységben és szeretetben. Végül a szegény, becsületes, paraszti élet a részévé vált. De a személyiségét alkotó két világ teljesen különbözött. Amit meg kellett tennie, nem volt összeegyeztethető azzal az emberrel, aki egész életében dolgozott, gyermekeket nevelt, segítette az elesetteket, és végig kitartott egyetlen nő mellett. Hiszen pusztítást és rombolást fog előkészíteni, gonosz tetteket kell végrehajtania, és elbukhatna, ha engedne jobbik énjének. A saját bukását pedig nem tudta akarni, mert legbelül nem a jobbik énje volt az erősebb. Az csak rátelepedett arra az érzelemmentes vázra, ami most már egyre erősebben hajtotta előre, ami valójában a saját akarata volt mindig is. Elhatározta hát, hogy kitörli az emlékeit; elvégzi a rituálét, minekután az elmúlt évtizedek képei nyom nélkül semmivé válnak, és nem fogja tovább hátráltatni célja elérésében a jóság és szánalom bilincse.

Önmarcangolását csak tetézte, hogy késlekedése miatt sötét misztériumokhoz kell nyúlnia, és a saját halálát sem kerülheti majd el. Akkor meg mire ez a sok fájó emlék?

Rendeltetése szerint a régi nagykán – Koracsár – örökösét kellett a széthullott Örök Birodalom csúcsára segítenie. Koracsár vasmarokkal, vérrel és ármánnyal uralkodott a keleti óceántól a nyugati óceánig mindenek felett, de halála után birodalma szétesett. Ötven éve viszont még élt Batir, a nagykán legkisebb fia. Ha Umak akkor hozzálátott volna a feladatához, és nem engedett volna gyarlóságának, másképp alakultak volna a dolgok, de már nem tudta a könnyebb utat választani.

Az évek elröppentek, a világ megváltozott, sokan megszületek, és sokan el is távoztak azóta. Batir a helyi hatalmasság – Yegor nagyherceg – börtönében halt meg több mint húsz évvel ezelőtt, halála pedig egészen új irányba terelte az eseményeket. Hogy a nagykán tervezte így, vagy saját önzése vezetett idáig? Umak nem tudhatta, de késlekedése miatt nem az élő, hanem a halott Batirt kellett trónra emelnie.

Az elmúlt heteket a felejtő-rituálé előkészítésével, és emlékeinek leírásával töltötte. Orlav városától kétnapi járóföldre ütött tanyát egy vadászházban. Ideális rejtek volt, távol esett az utaktól, és a lapos karsztokat borító sűrű, fekete fenyvesek között keresve is nehéz lett volna ráakadni. Nem mintha járt volna erre Umakon kívül bárki.

Két feljegyzést készített. Az egyikben élettörténetét írta le, ami számára azon a napon kezdődött, amikor a nádasból a fürdőző lányokat leste; bárhogy erőlködött, nem tudott semmit felidézni az azt megelőző történésekből. A másik írásban azt sorolta, hol találhatók Batir maradványai, és kik azok, akik segíthetik, vagy akadályozhatják terve végrehajtásában. Egy év alatt felmérte a környék uralkodóit, és felkereste az emberáldozó sámánokat is az északi és keleti pusztákon. Az Örök Birodalom bukása után újraszerveződő nagyhercegségek között nem alakult ki szövetség, vezetőik féltékenyen lesték a másik térhódítását, csak azért nem estek még egymás torkának, mert a be-betörő lovas hordák féken tartották egymás ellen feszülő indulataikat. De szavára a sámánok visszahívták a féktelen harcosokat, és csak arra vártak, hogy a gyűlölet izzó parazsa fellobbanjon, és lángba borítsa a térséget. Ezt a lángot kellett még felszítania Batir ébredése előtt. A feljegyzéseket a vadászház sarkában álló durva faasztalra tette, és egy míves, smaragddal berakott tőrrel az asztalhoz szegezte azokat. Így biztos nem fogják elkerülni a figyelmét, ha magához tér.

A rituálé végkimenetele nem volt pontosan kiszámítható. A regék szerint valaki évtizednyi emlékeket veszített el, másból kitörlődött a szeretet és a harag, a tehetségtelenebb próbálkozók pedig belehaltak, vagy megnyomorodtak.

Amikor elérkezett a megfelelő óra, leült a ház közepén lévő tűzhely mellé. A döngölt földbe mélyesztett, kövekkel kirakott gödröcske alján parázs izzott, és a ráhelyezett száraz fahasábokat egyre erősebben nyaldosták a lángok. Két piszkavasat lógatott a tűzbe, majd egy odakészített zsákból nedves, megsárgult leveleket dobott rá. Hamarosan gomolygó füst töltötte be a vadászház minden szegletét. Umak ölébe helyezte a sámándobját, búgó, elnyújtott hangon énekelni kezdett, és a dalt lassú ritmusú dobszóval követte. Eleinte még köhécselt, majd egyre mélyebb transzba zuhant; érzékei eltompultak, az éneklés pedig érthetetlen, ritmusos zümmögéssé változott.

A tudata – mint valami kipárolgás – a hallójáratán keresztül elhagyta a testét. Egy darabig csak függött a füstfelhőben, és saját porhüvelyét szemlélte. Már nem szólt a dob, véget ért az ének, csak a tűz pattogott.

Ekkor karjai villámgyorsan előrekaptak, megragadták a tűzben felforrósodott, kihegyezett piszkavasakat, és kétoldalról a hallójáratába vágta őket. Irdatlan sikoly szakadt ki a torkából, pár rövid pillanatig ebben az állapotában merevedett meg a teste, az égő avar szaga az égő hús szagával keveredett, majd egy újabb rántással a karok kirántották a még mindig forró szerszámokat, és Umak rángatózva a földre hanyatlott.

A tudat tehetetlenül lógott tovább a levegőben. A rituálé megakadályozta, hogy visszatérjen a testébe, ahol az ösztön biztonságban szunnyadt a haldokló mágusban. Az órák múlásával egyre gyengébbé, halványabbá vált, majd szertefoszlott, eltűnt a semmiben; nyomtalanul, mintha soha nem is létezett volna, akár egy ki nem mondott kósza gondolat.

 

*

 

Umak tizenegy napon át feküdt a vadászház padlóján. A tetőnyíláson át behulló hideg esőcseppek ébresztették. Nyöszörögve felült, és értetlen szemekkel nézett körbe a szobában, aztán zúgó fejjel, négykézláb mászva az egyik sarokba húzódott. A nap hátralévő részét itt töltötte, hallgatta az esőt, bámulta a fényeket, figyelte, ahogy egy pók hálót sző a feje felett, majd rátelepedett az este, és elaludt. Másnap reggelre elmúlt a fejfájás, de új érzés jelentkezett, az éhség és a szomjúság. A tűzhely mellé mászott, ahol az eső után kormos nedvesség gyűlt meg, de egy nyalás elég volt ahhoz, hogy eltorzult pofával feladja a további próbálkozást. Körbenézett, akad-e még valami, ami enyhítheti kínjait; bejárt minden sarkot, a szájába tuszkolt néhány levelet, de nem lett jobb.

A szoba hirtelen szűknek tetszett, a plafonról beérkező fény vonzotta a tekintetét. Felmászott az asztalra, onnan felkapaszkodott a gerendára, majd a füstnyíláson át kimászott a tetőre. A tisztást, ahol a vadászház állt, szigorú, sötét mamutfenyők övezték; mintha csak szánalomból nem foglalták volna el a ház körüli füves területet. Nem túl messziről vízcsobogás hallatszott; elindult a lejtőn a hang irányába, pár lépésre bent az erőben egy patak csordogált. Mire leért, kitapasztalta, hogy két lábon általában biztosabban mozog, mint négykézláb. Bizalmatlanul közelítette meg a vizet, de nem érezte rajta a kellemetlen, fanyar szagot, amit a házban lévő kormos pocsolyán. Óvatosan lehajolt, belenyalt, és minden fenntartása elszállt. Jókedvében szaggatott, ziháló hangot adott ki, majd hosszan és boldogan lefetyelt egy kőre hasalva.

A következő hónapokban az erdőben kóborolt, messze maga mögött hagyta a vadászházat. Megtanulta, mit lehet megenni a földről és a fákról, hogyan készíthet magának ágakból és fűből menedéket az éjszakai hideg és az időnként nekibuzduló esők ellen, majd ráakadt egy barlangra, ami tökéletes szállásnak látszott. Az első hetekben éhezett, erősen lefogyott, és a láz is kiverte. Betegen, kimerülten kóválygott az erdőben bogyók után kutatva, amikor összefutott az őzzel. Régebben talált egy tetemet; finom, édes húsa volt, megtelepedett mellette, és napokig nem kellett élelem után koslatnia. Azóta nem volt ilyen szerencséje. Az erdő éber állatai után hiába futott, hiába próbálta őket osonva becserkészni, a fürge vadak elszaladtak előle. Ez az őz is messziről észrevette, de nem tűnt el a tűlevelek mögött, biztos távolból bámult rá. Umak nem mert megmozdulni, nehogy megriadjon a kecses préda. Nem érhette utol, nem teríthette le, de az éhségtől és fáradtságtól elgyötört elméjében kezdetleges – az ösztön és az értelem határán egyensúlyozó – fohász bontakozott ki; szavak nélküli vágy, ami egyszerre szólt az állatnak, az erdőnek, és annak az ismeretlen láthatatlan fenségnek, ami az árnyékokat, a szelet, a vizeket és a napot jelentette. Dermedten álltak mindketten, tekintetük egybekapcsolódott, majd Umak egy tétova lépést tett előre, aztán még egyet, és még egyet; egy súlyos végű husáng került a kezébe, az őz már csak egy karnyújtásnyira volt, de meg se rezzent, és Umak lesújtott, a vad pedig rángatózva omlott a barna avarba.

Ezután könnyebb lett az élet, nem kellett már egész nap élelem után bóklásznia. Időközben ruhája leszakadt róla, arcát is bozontos szőr nőtte be, és a környékbeli falvakban beszélni kezdték, hogy láttak egy vadembert a fák között, aki egy darabig bámulta őket, majd elszaladt. Mivel ártalmatlannak tűnt, sokat nem törődtek vele.

A levelek lassan lehullottak, az idő egyre zordabbra fordult a karsztok között, és már nem volt elég a száraz fűből összehordott alom, amiben az éjszakákat töltötte. Egyik reggel dideregve ébredt, talán még soha nem fázott annyira azelőtt. A barlang szája mögötti világot puha, fehér lepel borította, ami lágysága ellenére annyira hideg volt, hogy néhány lépés után elment a kedve az aznapi vadászattól. A hó másnap és harmadnap sem tűnt el, Umak pedig szűkölve fagyoskodott a száraz gyomok között. Eszébe jutott az a fura dolog, ami valaha a testét borította. A legelső időkben, mikor még nem tudott magának ágyat építeni, jó szolgálatot tett a hűvös estéken, aztán egyre melegebbek lettek a nappalok, az éjszakák, és levetette, elhagyta. Felderengett neki, hogy a hozzá hasonló kétlábúak más állatok bőrét viselik magukon. Ahol a sok kétlábú lakik, egyszer azt is látta, ahogy a bőrök kifeszítve száradtak a napon. Ő is megpróbálkozott már a zsákmány bőrének lenyúzásával, de az éles kövekkel csak nehezen boldogult, a sallangok pedig, amiket leszedett, bebüdösödtek, és vonzották legyeket. Nem volt hát más választása, az emberektől kellett bundát szereznie.

Az elhatározás megszületett, és nem is tétlenkedett tovább. Elindult az erdő szélén fekvő falu irányába. A hóban gyorsan szedte a lábait, a mozgástól a hideg sem volt olyan elviselhetetlen, és nemsokára meghallotta az ütemes hangokat, amik jelezték: közel jár. Korábban megfigyelte, ahogy az emberek csillogófejű szerszámaikkal ledöntik a faóriásokat; a kopácsolás hangja bejárta a völgyet. Velük sokkal óvatosabban kellett elbánni, mint az erdő lakóival. Korábban kétszer is megesett, hogy egészen közel került a kétlábúakhoz. Nem akarta bántani őket, csak a kíváncsiság vezette, de hiába fogta el a pillantásukat, hiába düllesztette feléjük a szemét, az emberek mindvégig zavartak, fenyegetők maradtak, az egyik egy hosszú botot lóbálva még a nyomába is eredt. Tudta, most az előző találkozásoknál ügyesebbnek kell lennie, és csak akkor szabad lecsapnia, ha valamelyik egyedül marad.

Látótávolságon kívül várta meg, míg az este közeledtével végleg elült a fejszék zaja, majd közelebb merészkedett. Hangosan karattyolva négy favágó bandukolt a falu felé a letaposott hóban, mindegyik vastag prémeket viselt. Umak utánuk lopakodott, remélve, hogy valamelyik lemarad, vagy valahol elszakad a többitől. Csalatkoznia kellett, együtt értek be az elszórtan álló házak közé, ahová nem merte követni őket. Távolról figyelt, várta, hogy elcsendesedjen a falu, és feltűnt neki, hogy az egyik viskó közelében csak egyetlen ember mozgolódott sötétedés előtt.

Mikor minden elhalkult, elszánta magát. Kezében egy doronggal közelítette meg az alacsony épületet. Morgásra lett figyelmes, a ház mellől egy sárga szempár villant rá, de a kutya akarata engedett, és az állat csendben a helyén maradt. Az ajtó elé óvakodott, megnyomta, az nem nyílt ki. Egy pillanatig tanácstalanul állt, majd dühösen, minden erejét beleadva nekifeszült. A deszka egy reccsenéssel engedett, ő pedig előrezuhanva beesett. A szobában tűz égett, ami a falakat meleg színekbe festette, és az ágynál egy ezüst bozontú fickó ült fel riadtan a csattanásra. Ahogy tekintetük találkozott, a férfi megdermedt. Umak diadalittasan közelített felé, élvezve, hogy végre egy kétlábút is sikerült megtörni az akaratával. A favágó csak pillanatokig maradt a bűvölet hatása alatt, és az ágy mellett heverő fejszéje felé kapott, de ennyi késlekedés is elég volt ahhoz, hogy elveszítse az esélyét; Umak súlyos csapása bezúzta a koponyáját.

Senki nem vette észre a gyilkosságot. Ahogy megnyugodott, először arra lett figyelmes, milyen jó idő van a helyiségben. Lekuporodott a parázs mellé, kezét fölé tartotta, és élvezte, ahogy átjárja a meleg. Meg akarta fogni az izzó zsarátnokot, hátha azt is magával tudja vinni. Óvatosan felé nyúlt, de olyan elviselhetetlen volt a forróság, hogy letett erről a szándékáról. Mikor már nem remegett a hidegtől, a holttesthez lépett. Leráncigálta a rajta lévő ruhadarabokat, magára húzta őket, majd a ládán heverő prémeket is felöltötte; leghasznosabbnak a vaskos meleg lábbelit találta. Végigpásztázta a szobát, kutatta, milyen zsákmányra tehet még szert. Magához vette a fejszét, ami a dorongnál sokkal hatékonyabb fegyvernek látszott. Elképzelte, ahogy egy vaddisznóra sújt le vele; biztos volt benne, hogy a csillogó anyag még azt a kemény koponyát is összezúzná. Az asztalon húst is talált, ami sós volt, nem rémlett neki egyik állat sem, amelyiknek ilyen volt az íze, az asztal közepén pedig egy kancsóban különös szagú, kicsit kesernyés barna folyadékot fedezett fel. Egészen kellemesnek találta a fanyar ízt, nem volt kétséges, hogy az emberek közé később is vissza fog térni.

Indulás előtt megkereste a dorongot, ami beesett a narancssárgán izzó forró anyagba, és legnagyobb megdöbbenésére annak vége is izzóvá, érinthetetlenné vált. A felismerés teljesen felvillanyozta, rájött, hogy a parazsat ő is tudja szaporítani. Egész kupac aprított fa volt felhalmozva a sarokban, egy darabot a tűzhelyre vetett, és csodálatára kisvártatva szép sárga lángnyelvek kezdték nyaldosni a száraz hasábot.

A dorongot az épp végénél tartva végül kilépett a viskóból. Felöltözve épp úgy nézett ki, mint a környékbeliek. Nekivágott a hóban a hazavezető pár órás útnak, és időnként kurjantott egyet, vagy szaggatott zihálást hallatott, jelezve a világnak, mennyire jól érzi magát új bőrében.

Mire a barlanghoz ért, a fadarab vége megfeketedett, és minden hő eltávozott belőle. Jókedve azonnal elszállt, és morogni kezdett. Dühében földhöz vágta, fel alá járkált a barlang szája előtt, majd egyik kezével újra megragadta, a másikkal pedig görcsösen markolászta körülötte a levegőt, mintha azzal akarná fenyegetni a kihűlt csonkot, hogy megfolytja, ha nem gyullad lángra. A görcsös akarat elérte a célját; egy sóhajtásnyi időre lángok jelentek meg az ujjai között, de a siker felett érzett megkönnyebbülés hullámai kioltották a tüzet. Másodjára tudatosabban koncentrált, és rövid ideig nyitott tenyerében egyensúlyozta a lángokat, majd harmadjára elég sokáig megmaradtak ahhoz, hogy a husáng ismét meggyulladjon tőle. A próbálkozás teljesen kifárasztotta. A hasa tele volt, bőrét meleg irha borította, erre a napra nem maradt már egyébként sem tennivaló. Nagyot ásított, bevackolt a fekhelyére, és álomba merült.

Kora reggel kutyaugatásra ébredt, a hang veszélyesen közelről jött. Felpattant a szeme, és a barlang szája felé hunyorgott. Odakint emberek beszéltek, és ugyan nem értette őket, de megrémisztette a szavakban sűrűsödő indulat. Nem mozdult, hátha elmennek, nem veszik észre. Még a lélegzetét is visszafogta, úgy lapult a sarokban. A bejáratnál fenyegető alakok jelentek meg. Először nem jöttek közelebb, csak hadonásztak a sötétség felé. Egyikük kezében fáklya gyulladt, aminek halvány fénye nem világította be a barlang legmélyét. Hezitáltak, a sötétség zavarta őket, majd a fáklyás meglendítette a karját, és a bedobta a lángot az üreg közepére. Ahogy a fény rávetült Umak búvóhelyére izgatottan kiabálni kezdtek, a következő pillanatban pedig egy súlyos tárgy csapódott a feje melletti sziklának. Felpattant, kereste a menekülés útját, de a közeledők teljesen elzárták a járatot. A fejszét a barlang szájától pár lépésre hagyta még előző este, és a marcona támadók már túl voltak rajta, még egy fadarab sem volt a közelében. Hiába próbált akaratával nekifeszülni a fenyegetésnek, olyan erős indulatot érzett, ami megtörhetetlennek tetszett. A favágók pedig egészen közel értek, kivált közülük a legmagasabb, egy hangos kiáltással feje fölé lendítette fegyverét, Umaknak pedig már csak annyi ideje maradt, hogy a kezét védekezően maga elé tartsa, hátha megvédi a csapás erejétől. Szeretett volna eltűnni, vagy olyan kicsivé válni, amennyire csak lehet, hogy eliszkolhasson a halálos veszedelem elől.

A fejsze nem sújtott le. A favágó meglepetten hátralépett, és a többiek is megrökönyödtek. Umak megérezte az esélyt a menekülésre. Előre ugrott, hármat feldöntött közülük, egy kutya lábára is rálépett, ami ijedtében vinnyogva ugrott neki a falnak, és pillanatok múlva már mind mögötte voltak. Loholt a kijárat felé, látta a letaposott havat, és ráébredt, hogy emiatt találhatták meg rejtekét. Most már mindegy volt, nem is nézett vissza, futott lélekszakadva a lejtőn a fák közé.

A favágók is gyorsan kitódultak a barlangból. Nem vették üldözőbe, babonásan bámulták, ahogy a fehér porhavat felverő lábnyomok távolodtak, de hogy mi hagyta őket maga mögött, azt még ezen a szép, napos reggelen sem láthatták.

Umak pedig rohant, egyre messzebb a barlang és a falu közeléből. A tudata alatt lakozó erő egy bizonyos cél irányába terelgette, egyre közelebb Orlav városához, ahol Batir maradványai pihentek. Mivel a szerencsétlen kimenetelű rituálé teljesen kitörölte minden emlékét, és a bonyolultabb összefüggések megértéséhez szükséges fogalmak hiányoztak a fejéből, ezért nem tudta magának megmagyarázni, miért indult el az erdőség széle felé, de már nem érezte biztonságos helynek a lombokat, és engedte, hogy egy-egy véletlenszerűnek tűnő döntésnél a belső iránytű vezesse. Ahogy ereszkedett a hegyoldalban, a hóréteg egyre vékonyabb lett a talpa alatt, és lejjebb a foltok is elmaradoztak. Estére messze maga mögött hagyta a megszokott vadászterületet. Nem vágyott vissza a hideg, fehér bércek közé, a belső hang kellemesebb, melegebb helyre vezette.

Éjszakára egy fa odvában bújt meg, majd folytatta útját, amerre a lába vitte. Ellaposodott a táj, fokozatosan elfogytak a fák is, és egyszerre az erdő szélén találta magát. Bizalmatlanul nézte az előtte elterülő, lapos lankákban hullámzó messzeséget. Mióta az eszét tudta, a lombok között élt, ezért a nyílt terep látványa félelemmel vegyes kíváncsisággal töltötte el. A késő őszi napfényben megerjedt szőlőszemek édes illatát sodorta felé a szél; a nyál összefutott a szájában, és kimerészkedett a megbarnult levelű, elhagyott lugasok közé.

Napokig bolyongott a környéken. Eleinte próbálta elkerülni az embereket; a legutóbbi találkozás miatt félt, hogy fejszével esnek majd neki, de a nyílt terepen nem sikerült mindig észrevétlenül maradnia. Néha kiáltottak felé valamit, olyan is volt, aki integetett, de senki nem vette üldözőbe. Napról-napra közelebb merészkedett a magas szürke városfalakhoz. Nem a kíváncsiság és nem is az éhség kényszerítette az embertömeg közelébe, hanem valami más, egyre erősebben követelődző belső erő.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2013-01-08 17:22 craz

craz képe

Egy, az érzékelés határán derengő narancssárga folt sejtette csak, hogy a tisztaszobában gyertya éghet, / Egy, az érzékelés határán derengő narancssárga folt sejtette csak, hogy a tisztaszobában gyertya ég, (?)
Nappal sem látott jól, de az éjszakában szinte vaknak érezte magát. / Muszáj mindig szinte mindenkinek szintéznie? az éjszakában vaknak érezte magát - sokkal kifejezőbb.
Lábánál sírhant domborodott, a fejfa friss volt, / csak a sírhant régi?
az idő még nem látott hozzá kérlelhetetlen feladatához; talán mert eleget rágódott már azon, aki alatta pihent. / és ha már több mint eleget rágódik, akkor majd hozzálát?
A diófa lombjai halkan susogtak, az esti szellő bújócskát játszott a levelek között, az öreg pedig a múlton merengett; / mit keres az öreg a levelek között? :O Simán két mondat, pedig nélkül.
sok-sok évvel ezelőtt is ugyanígy beszéltek a lombok, amikor egy szép nyári este először pihentek itt egymás karjában a feleségével, a lombok ágkarjaikkal karolták át az öreg feleségét?
(Vége az első bekezdésnek.)
De senki emberfia nem maradhat örökké fiatal, nem kerülheti el a halált, a végén pedig valaki egyedül marad. -pedig
Ő maradt egyedül. / felesleges ismétlés
Már egy hónapja is megvolt, hogy a virágokkal beültetett földhalom mellett érte az este. / :O És harminc napja kijártak etetni őt?
Azt, ami volt, már tisztábban látta, mint azt, ami van. / Pedig ugye azért ezt a mondatot szinte négyféleképpen meg tudnád fogalmazni másképp?
– Nagypapa, nagypapa! – kiáltotta egy vékony gyerekhang. – Meddig akarsz még kint ücsörögni? / Látom, szegény unoka is aggódik, hogy az öreg több, mint harminc napja kint ücsörög.
Anyuék már elaludtak, de én nem tudok, ha nem vagy mellettem! / Erről le kéne szoktatni a kiscsajt, mert ez hosszú távon életveszélyes dolog.
kislány, kislány
hogy holmi alkudozás nem éri meg kockázatot.
Görnyedt háttal megállt a sír fölött, / csak régebbi az a hant, ha elbírja (mellett)
Görnyedt háttal megállt a sír fölött, belebámult a nagy ürességbe, / izé, sírrablók? Mivel üres, az öreg pedig csak közelre lát - bár akkor hant sincs.
Érezte, tovább már ő sem maradhat, ennyi járt neki, indulnia kellett. / hosszú az a harminc nap
Útközben a békakórus egyre hangosabb zenebonája töltötte be a levegőt, / A békakórus szerintem ugyanolyan, ismétlődő hangzás, tuti nem zenebona.
egy jókora lapos szikla őrizte ezen a helyen a tavat, / Ha a víz térdig ér, és a szikla lapos, akkor nem látszik ki a tóból.
Egyszer csak észrevették, a lányok kiabálva elszaladtak, három falubeli suhanc pedig elfogta. / Aha, a helybéliek jobban el tudtak bújni.
Hogy kiköszörülje a csorbát, egy-egy napot le kellett töltenie minden lány családjánál; kiganézta a disznókat, felkötötte a szőlőt, az egyik háznál pedig egész nap csak heverészett. / Na ez negatív diszkrimináció a vándorokkal szemben, ha a három srác minden következmény nélkül leshette a csajokat a vízben. :/
Tudták jól azok a régi vénasszonyok, kell a vérfrissítés egy ilyen belterjes, világvégi közösségben, / Oké, akkor meg csapda volt, és nem kell elbújniuk a helyieknek.
Rég volt, tán igaz se volt. / (om(f)g) Ez miért kellett? Akkor most az öreg hallucinált? Zavaró.
Csend lett, furcsa és baljós. Akkora csend, ami "csak"(?) téli éjszakákon fordul elő, miután fenekéig befagyott a tó. / Te most becsapsz, nem is tél van - vagy csak jól eltitkoltad idáig?
Akkora csend, ami csak téli éjszakákon fordul elő, miután fenekéig befagyott a tó. Nem kuruttyoltak a békák, nem hallatszott madárhang, még a szúnyogok sem zümmögtek, mintha egyetlen pillanatba fagyott volna bele a világ. Csak a Hold nem tulajdonított különösebb jelentőséget a tó körüli eseményeknek, nagyobb úr volt ő annál. / A mocsok hold, ő persze kuruttyolt, hangoskodott meg zümmögött. :O
De a személyiségét alkotó két világ teljesen eltérő volt. Amit meg kellett tennie, nem volt összeegyeztethető / volt,volt
Oké, mágus, így már értem a harminc napot. De akkor a látásával vertél át.
Rendeltetése szerint a régi nagykán – Koracsár – örökösét kellett a széthullott Örök Birodalom csúcsára segítenie. Annak a Koracsárnak a leszármazottját, aki lovas hordái élén vasmarokkal, vérrel és ármánnyal, de uralkodott a keleti óceántól a nyugati óceánig mindenek felett. Ha azonnal hozzálátott volna a feladatához, ha nem engedett volna gyarlóságának, akkor másképp alakultak volna a dolgok, de most már nem tudta a könnyebb utat választani. Ötven éve még nem fertőzte meg a lelkét az emberiesség, és a kicsinyesség, ráadásul még élt Koracsár örököse Batir is. / Most mi van? :O Akkor egy hullát kell a trónra segítenie egy széthullot birodalomban, ami még sem hullott szét, ahol az a hulla most is uralkodik?
Az egyikben élettörténetét írta le, ami számára azon a napon kezdődött, amikor a nádasból a fürdőző lányokat leste; bárhogy erőlködött, nem tudott semmit felidézni az azt megelőző történésekből. A másik írásban azt sorolta, hol találhatók Batir maradványai, és kik azok, akik segíthetik, vagy akadályozhatják terve végrehajtásában. / Hogyha az amnéziája súlyosbodna, akkot tudja, ki is ő?
nedves, megsárgult leveleket dobott rá. Hamarosan gomolygó füst töltötte be a vadászház minden szegletét. / Nedves leveleket?, tuti füstmérgezés.
Ekkor karja villámgyors előrekapott, megragadta a tűzben már halvány narancssárgára hevült kihegyezett piszkavasat, és oldalról a saját fejébe vágta. A forró vas a bal fülén ment be, és a vége a jobb fülén jött ki. Irdatlan sikoly szakadt ki a torkából, pár rövid pillanatig ebben az állapotában merevedett meg a teste, az égő avar szaga az égő hús szagával keveredett, majd egy újabb rántással a kar kihúzta a fejet átjáró szerszámot, és Umak rángatózva a földre hanyatlott. / Ne már! :(
Másnap reggelre elmúlt a fejfájás, / Az agya megszokta a piszkavas jelenlétét?
Bizalmatlanul közelítette meg a vizet, de nem érezte rajta a kellemetlen, fanyar szagot, amit a házban lévő kormos pocsolyán. Óvatosan lehajolt, belenyalt, és minden fenntartása elszállt. Jókedvében szaggatott, ziháló hangot adott ki, majd hosszan és boldogan lefetyelt egy kőre hasalva. / A piszkavas meg vidáman rezgett közben a fejében?
majd ráakadt egy barlangra, ami tökéletes szállásnak látszott / Mi a francnak, ha volt saját erdészháza?
Az első hetekben éhezett, erősen lefogyott, és a láz is kiverte. Betegen, kimerülten kóválygott az erdőben bogyók után kutatva, / amikor furcsa hangot hallott a fejében: Hé, mágus, ez nem a piszkavastól van? (bocs)
Nem érhette utol, nem teríthette le, de az éhségtől és fáradtságtól elgyötört elméjében kezdetleges – az ösztön és az értelem határán egyensúlyozó – fohász bontakozott ki; szavak nélküli vágy, ami egyszerre szólt az állatnak, az erdőnek, és annak az ismeretlen láthatatlan fenségnek, ami az árnyékokat, a szelet, a vizeket és a napot jelentette. Dermedten álltak mindketten, tekintetük egybekapcsolódott, majd Umak egy tétova lépést tett előre, aztán még egyet, és még egyet; egy súlyos végű husáng került a kezébe, az őz már csak egy karnyújtásnyira volt, de meg se rezzent, és Umak lesújtott, a vad pedig rángatózva omlott a barna avarba. / Tök jó, hogy ez csak egyedi eset, mert akkor mi lenne a Csodaszrvas legendával...
Csóri nekromanta mágus akkor mégsem találta meg a késsel odatűzdelt papírokat. :(
Korábban kétszer is megesett, hogy egészen közel került a kétlábúhoz. Nem akarta bántani, csak a kíváncsiság vezette, de hiába fogta el a pillantását, hiába düllesztette felé a szemét, az ember mindvégig zavart, fenyegető maradt, az egyik egy hosszú botot lóbálva még a nyomába is eredt. / Akkor most egy vagy több kétlábú?
Látótávolságon kívül várta meg, míg az este közeledtével elült a fejszék zaja, / Tuti robotok voltak, ember nem bír órákon át egyfolytában fátvágni.
Kezében egy doronggal dideregve közelítette meg az alacsony épületet. / Hogy kell doronggal dideregni?
Közel érve morgásra lett figyelmes, a ház mellől két sárga szempár villant rá, de a kutya akarata engedett, és csendben a helyén maradt. / Négyszemű kutya? :O
Ahogy tekintetük találkozott, a férfi megdermedt. / Itt még Umak fejében van a piszkavas?
Umak diadalittasan közelített felé, élvezve, hogy végre egy kétlábút is sikerült megtörni az akaratával. / Vagy a bizarr látvánnyal, amit a fejéből kikandikáló piszkavas szolgáltat?
Umak súlyos csapása bezúzta a koponyáját. / Mire nem jó egy didergő dorong...
Ahogy a vadászat izgalma után megnyugodott, / Nem nevezném vadászatnek, inkább kivégzésnek.
Leráncigálta róla a ruhadarabokat, magára húzta őket, majd a prémeket is felöltötte; / Akkor a prémek nem ruhadarabok, csak öltözetkiegészítők?
leghasznosabbnak a vaskos meleg lábbelit találta. / milyen az a vaskos meleg?
Elképzelte, ahogy egy vaddisznóra sújt le vele; biztos volt benne, hogy a csillogó anyag még azt a kemény koponyát is összezúzná. / Fejszével max. álló vaddisznóra.
A görcsös akarat elérte a célját; egy sóhajtásnyi időre lángok jelentek meg az ujjai között, / amnáziás nekromanta tűzvarászló?
Kora reggel kutyaugatás ébresztette, / a narráció is elég csapongó, egyszer a mágus szemszöge, másszor pedig ismer olyan dolgokat, amit ő nem - minden átmenet nélkül
izgatottan kiabálni kezdtek, a következő pillanatban pedig egy gerely csapódott a feje melletti sziklának. / egy gerely? :O
A favágók is gyorsan kitódultak a barlangból. Nem vették üldözőbe, babonásan bámulták, ahogy a fehér porhavat felverő lábnyomok távolodtak, de hogy mi hagyta őket maga mögött, azt még ezen a szép, napos reggelen sem láthatták. / Lehet, hogy egy amnéziás élőhalott mágus, akinek még mindig egy piszkavas szúrja át a fejét, és a hóban disznómedveember nyomokat hagy? :O
Mivel a szerencsétlen kimenetelű rituálé teljesen kitörölte minden emlékét, és a bonyolultabb összefüggések megértéséhez szükséges fogalmak hiányoztak a fejéből, / tuti a vas piszkálta ki onnan őket...
Mióta az eszét tudta, a lombok között élt, / azaz pár napja?
Néha kiáltottak felé valamit, / - Hé, ember, egy piszkavas áll ki a fejedből!

Nincs eleje, közepe, vége. Oké, helyesírásilag például jó, de attól még ezer sebből vérzik, amin a logikai bukfencek közben megcsúszik a padlón.

Szerk.: Bocs, de a címet kb. másfél órája olvastam, így nem baj, hogy nincs vége. Csak ígérd meg, hogy a második rész jobb lesz ennél!

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

k, 2013-01-08 18:26 Vist

Vist képe

Te jó ég, köszönöm szépen! Ilyen részletes válaszra nem számítottam. Nem gondoltam volna, hogy valaki ennyi energiát szentel neki. Le vagyok nyűgözve, tényleg.

A következőre akkor össze kell szednem magam! Egyébként az is kész van, csak nem akartam egyszerre beküldeni a hossza miatt. A harmadát körülbelül így is kidobtam a végén. (Lehet, nem kellett volna.)

Egyébként a piszkavas nyomban kikerült, még te is belinkelted:
"majd egy újabb rántással a kar kihúzta a fejet átjáró szerszámot, és Umak rángatózva a földre hanyatlott. / Ne már! :("

A "Ne már!" biztos a szituáció irrealitásának szólt. Úgy éreztem, ez beleférhet egy rituáléba, amit egy mágus végez el, de hajlok arra, hogy a jövőben átértékeljem a hasonló szituációkat.

Most pedig neki kell állnom jóvátenni a bűnöket, amiket a szövegben elkövettem. Hjaj

k, 2013-01-08 22:07 craz

craz képe

Oké, a piszkavasat benéztem. :D

- - - -
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér, e mély pohárból,
csupán az első korty fanyar."

cs, 2013-01-10 00:34 Vist

Vist képe

Na végre volt egy kis egybefüggő időm. Az útmutatásaid alapján kijavítottam sok hibát, köszönöm. És Lilianának egy régebbi hozzászólását is szeretném megköszönni, amiben pár típushibára hívta fel a figyelmemet. Azokra most különösen próbáltam ügyelni, talán nem is volt olyan sok belőlük, de sikerült másféléket generálnom.

Pár megjegyzés:
"Lábánál sírhant domborodott, a fejfa friss volt, / csak a sírhant régi?" - Ezt azért írtam így, mert egy folyamatosan ápolt sír esetében szerintem csak a sírkő, vagy a fejfa alapján lehet megállapítani, hogy milyen idős lehet.

"Már egy hónapja is megvolt, hogy a virágokkal beültetett földhalom mellett érte az este. / :O És harminc napja kijártak etetni őt?" - Nekem az, hogy rendszeresen ott éri az este, nem egynlő azzal, hogy egésznap ott van. De lehet rosszul érzem.

"békakórus zenebonája" - Ha távol vagy a tótól, akkor valóban egy szólamba folynak a hangok, de ha odaérsz, akkor a közelebbiek elég jól elkülönülnek - szerintem. Most mondhatnám, hogy főleg kecskebékáknál jön ki jól, de ez már kicsit olyan, mint amikor a töketlen fecske maximális repülési sebességéről értekeztek a Gyalog Galoppban :)

"Elképzelte, ahogy egy vaddisznóra sújt le vele; biztos volt benne, hogy a csillogó anyag még azt a kemény koponyát is összezúzná. / Fejszével max. álló vaddisznóra." - Azt gondoltam, hogy az őzbecserkészős rész után kiderül, hogy akár állóra, persze, de akkor nem ment át :(

egy jókora lapos szikla őrizte ezen a helyen a tavat: http://andyjohnsonphoto.com/p853518424/h2A762F43#h2a762f43

Mióta az eszét tudta, a lombok között élt, / azaz pár napja? :) Pontosan, vagyis itt már pár hónapja.

A többi esetben orvosoltam (vagy változtattam) a problémákat, de az átfutás holnapra marad, késő van.

A piszkavas-monológon egyébként pár helyen jót derültem, de igazából sajnálom, hogy ennyire kizökkentett.

szo, 2013-01-12 21:10 Nimretil

Nimretil képe

és a saját halált - egy betű kimaradt

piszkavas rituálé - nekem ez eléggé irreálisnak tűnt. Szerintem nem melegszik fel a piszkavas narancssárgára, de holnap begyújtás után belököm a cserépkályhába, és tesztelem neked. A másik dolog, amit viszont nem próbálok ki, hogy szerintem nem tudod a narancssárgán izzó, kihegyezett piszkavassal átszúrni a fejedet, mert idő előtt elhajlik. De ha nagyon akarod, van csontom, felmelegítek egy piszkavasat, belevágom, akkor biztosra mehetünk. Tegyük hozzá, még nem láttam olyan piszkavasat, aminek a lehegyezett része elég hosszú lenne ahhoz, hogy átérjen egy felnőtt férfi fején.

"Ahol a sok kétlábú lakik, egyszer azt is látta, ahogy a bőrök kifeszítve száradtak a napon." - itt egy kicsit megijedtem, de aztán hálistennek besózás és szárítás nélkül bebüdösödött a bőr. Az ilyeneket szeretem

Amúgy tetszett. A "Mert ha már több remény nincsen"-t még nem tudta felülmúlni (ugyanazon a világon játszódnak amúgy?), de eddig érdekes, kíváncsian várom a folytatást. Az ötlet is egyedinek tűnik, de lehet csak még nem olvastam eleget. Regényt nem akarsz írni? Vagy már van is készen esetleg?

v, 2013-01-13 10:39 Vist

Vist képe

Köszönöm a hozzászólást, és a kísérlet végeredményére is kíváncsi vagyok, ha esetleg megcsinálod :) De a rituálé leírását inkább átirtam - ezt a részt Craz is kritizálta.
Szóval nem izzik a vas, csak felforrósodott, és halántékcsontot átütő piszkavas sincs már.

A "Mert ha már több remény nincsen" egy másik világ. Ott a legmagasabb kultúrák késő bronzkori, kora vaskori technikai szinten vannak, de ezek tőszomszédságában nagy területeket foglalnak el az egészen fejletlen társadalmak is. Ráadásul ott csak egészen megbújva létezik a mágia, ha létezik egyáltalán.

Ebben a világban viszont erősen jelen van a mágia, és inkább a középkorra hajaz. Egy novella persze nem elegendő keret a világ részletes kibontására. Ráadásul itt a történet volt meg először a fejemben, és azt csak beleraktam egy alkalmas környezetbe. A kánok és nagyhercegségek világát azért hoztam be, hogy ne kelljen túlmagyarázni a hátteret. Ez a középkori orosz területek, és a szomszédos nomád népek konfliktusaira hajaz. A nagyhercegségbeli nevek is régi orosz nevek, és a kánok neveit is létező kánok viselték valamikor.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult még meg a fejemben egy regény gondolata (szerintem a legtöbb beküldőnek vannak ilyen dédelgetett álmai), de az még nagyon odébb van. Az alapkonfliktus mondjuk már meglenne :)

v, 2013-01-13 11:04 Nimretil

Nimretil képe

Oké, mihelyst megvan a kísérlet eredménye, jelentkezem.

Ami a regényírást illeti, én a karcolat előtt eleve csak abban gondolkoztam. Most sem rajongok túlzottan a novellákért, persze, vannak jók, aláírom, de még bele se lendül az ember, és máris véget érnek. Maximum a tanulás kedvéért ülök le novellát írni, lévén, hogy erre hamarabb kap visszajelzéseket az ember.

v, 2013-01-13 11:15 Vist

Vist képe

Akkor lehet, hogy te már nekifutottál egy regénynek.
Szerencsére a saját novelláidat bármikor beépítheted. Vagy az ötletet, vagy az egész írást. Tehát ha regényben gondolkozol, akkor sem vesznek el. Sőt, van pár plussz építőkockád.

v, 2013-01-13 11:25 Nimretil

Nimretil képe

Már több regénynek is nekifutottam, de az írástanulásnak ebben a fázisában már 30 oldal is elég ahhoz, hogy belássam, az eleje nagyon vacak. Ha ennek ellenére továbbhaladok, akkor ugyanez lesz a 30. oldaltól kezdődő résszel kapcsolatban, amikor 80-nál járok.
Igazából eddig egyetlen olyan novellát sem írtam, ami kapcsolódott volna bármelyik "nagyobb" ötlethez. Valószínűleg azért, mert nem a világ, vagy annak eseményei elsődlegesek nálam, hanem konkrétan az a történetdarabka, ami az elejétől a végéig vezethető végig. Pedig lehet tényleg az lenne a leglogikusabb, majd bepróbálkozok eggyel.

v, 2013-01-13 12:17 Obb

Nem az egész novellát kell beépítened egy regénybe, csak egy-két jól elkapott mondatot, tájleírást vagy valamilyen körítőrészt. Sok novellám része beépült egy későbbibe vagy a regényembe nekem is.

v, 2013-01-13 12:34 Nimretil

Nimretil képe

Azt hiszem, kezdem érteni, mire gondoltok. Akkor ez lényegében kicsit olyan, mint amikor egy rajzoló vázlatokat, terveket készít valamihez? Így látok benne fantáziát, most támadt is pár ötletem.

v, 2013-01-13 14:53 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Nem vázlat, inkább úgy tekints rá, mint egy tanulmányfej-sorozatra. Szóval amit össze lehet gyűjteni és kiadni, azaz önmagában is megállja a helyét, de később beépül egy festménybe.

_____________________
Dr. Bloody Dora

v, 2013-01-13 15:44 Nimretil

Nimretil képe

Szerintem egyre gondolunk, csak egy kicsit mellélőttem ezzel a "vázlat" szóval. Nyilvánvaló, hogy a novellának önmagában is meg kell állnia a helyét, még akkor is, ha azon belül tervez meg olyan elemeket az ember, amiket később be tud dolgozni egy hosszabb írásba.
Én olyasmire gondoltam, mikor pl. külön megtervezi a rajzoló a képen szereplő karaktereket mondjuk. Tehát azok is kész, rendes képek. De igazad van, a vázlat nem ezt jelenti.