Holtodiglan (II./II)

Valér Marvinius egyáltalán nem ujjongott, amikor beavatták a titkos misztériumokba. Főpapi tisztséget kapott, igazi elöljáró lett – Orlav városában, valahol a világvégén. Soha nem volt törtető; véleménye szerint alázattal, és munkával kellett kiérdemelni a rangot és a tiszteletet. Ezért annak a gyanújának sem adott hangot, mely szerint drága unokatestvérei ezzel a kinevezéssel akarták eltávolítani a Legszentebb Irányító Főtanács közeléből, mielőtt tehetségével és tudásával felkeltette volna a legmagasabb vezetés érdeklődését. Látszólag beletörődött a sorsába, legbelül rágta csak a keserűség, mert hite szerint otthon ennél többre is vihette volna; legalábbis ezzel vigasztalta magát. Nem sok követője volt erre az igaz hitnek, szerencsére Yegor – Orlav nagyhercege – legalább színleg közéjük tartozott.

A környékbeli uracskák nagyhercegnek titulálták magukat, bár azt a területet, amit sajátjuknak mondtak, egy jó lovas, jó lóval széltében-hosszában három-négy nap alatt meglovagolt. Orlav annyiban volt különleges, hogy itt raboskodott élete végéig Batir, Világverő Koracsár utolsó élő fia. A nagykán halála utáni káoszban aztán Yegort megkörnyékezte a szerencse, és sikerült elfognia a keleti puszták felé menekülő fiút, aki épp ezen a vidéken vonult keresztül maroknyi kíséretével. Az utód semmiben nem ért fel szinte istenként tisztelt apjával, a trónviszály kirobbanásakor meg sem próbálta felvenni a harcot. Torzsalkodó bátyjai elől futott, a sors fintora, hogy mégis ő élt a legtovább. Yegort a zsákmány kiemelte a környék hatalmasságai közül, legalábbis megpróbált ezzel is nyomatékot adni saját fontosságának. Mikor Batir elhunyt, a családi kripta bejáratánál helyezte el a maradványait, remélve, hogy így talán évszázadok múlva is mindenki emlékezni fog arra, ki verte rabláncra a világ urának örökösét.

Érkezésekor Valér első és legfontosabb feladata volt ellenőrizni a maradványokat. Koracsár elképesztő erőknek tudott parancsolni, és félő volt, hogy fia is ismerte ezeket a praktikákat. Pár éve elvégezte a szokásos rituálékat, a sír tiszta volt, a lélek minden bizonnyal már régen eltávozott. Így csak a rendes teendőkkel kellett foglalkoznia. Megtartotta az ünnepi rituálékat, megáldotta a gyermekeket, és eltemette a halottakat, de a kisszámú hívő között túl sok dolga nem akadt. Eleinte próbálkozott a térítéssel, de csak gyanakvásra, és ellenállásra talált. Ha Yegor hajlott volna az erőszakra, vagy legalább hajlandó lett volna adót kivetni azokra, akik nem követték hitvallását, akkor könnyebb dolga lett volna, de Yegor valójában nem hitt semmiben. Ezekben a változó időkben csak azt akarta láttatni Valéron keresztül, hogy áll mellette egy igazán erős szövetséges. Így aztán a főpap azt tette, amit a legkevésbé néztek ferde szemmel a helyiek: gyógyított.

Egy borongós délelőtt eszméletlen embert hoztak az ispotályba. Csirkét akart lopni a szerencsétlen, de észrevették, és egy ügyes paraszt hátulról leütötte. A hűvös idő ellenére csak egy alsó volt rajta. Nem volt nehéz kitalálni, hol lehetett a többi ruhája; a pórul járt tolvajt valószínűleg megfosztották minden értékétől.

A csirkelopás nem volt olyan nagy bűn, hogy ne részesülhetett volna az ispotály vendégszeretetében, különben is erős férfinek látszott. Ha felgyógyul, hasznos tagjává válhat a bányászok odaadó gyülekezetének, ott nagy volt a lemorzsolódás. Nem lett volna bölcs dolog az ilyen életerős férfiakat egyszerűen csak kézlevágásra, vagy halálra ítélni, elpazarolva ezzel azt a rengeteg energiát, amit bűnös életük hátrahagyása után még a közjó szolgálatában tudtak végezni. Így aztán Valér megvizsgálta az alélt tolvajt, majd a nővérek gondjaira bízta, hogy mossák le, kössék be a fején a sebet, és takarják be jó melegen. Majd az idő eldönti, hogy felépül-e, vagy átalussza magát a túlvilágra.

Valér csak fél szívvel tudott figyelni az ispotály új vendégére, sokkal jobban izgatta Dasa. Szerette, ha a fiatal nővér állandóan a közelében van, és sóváran leste, ahogy a betegek között sürgölődött. Mikor nem látta senki, elnyugtatta szemét formás csípőjén, a ruha domborulatai alatt elképzelte a rózsaszín mellbimbókat, esténként pedig forró öléről álmodott. Az sem igazán zavarta, hogy Dasa már asszony volt, és két kicsi gyerek várta otthon. Örömére a másik is egyre nagyobb odaadással és tisztelettel leste szavait. Néha észrevette, milyen áhítattal figyelt rá a nő, mikor a szertartásokat végezte, vagy a betegeket vizsgálta. Ilyenkor úgy tett, mintha teljesen elmerülne munkájában, és nagyon komoly ábrázatot öltött magára. Egyébiránt pedig úgy vélte, kevesebb baja származhatott abból, ha egy asszonnyal szűri össze a levet, hiszen ki mondja meg, hogy kié a poronty, ami kibújik belőle. Csak az első lépést nem merte megtenni.

Még aznap délután mikor a tolvajt behozták, Dasa kopogott be a szobájába. Csak úgy tessék-lássék térdet hajtott, puha fehér bőre kipirult, és izgatottan hadarni kezdte:

– Uram, a beteg felébredt! Lemenekült a pincébe, és nem mer senki a közelébe menni, mert egy lapáttal fenyegetett meg minket. Olyan, mintha nem lenne ki a négy kereke. Lezártuk, és már az őrökért is küldtünk.

Valér felpattant az asztaltól, majd sietve elindultak. A folyosón, ahol még senki ne láthatta őket megszorította Dasa kezét:

– Ne aggódj kedvesem, biztos csak megijedt. Fejsérülések után előfordul, hogy megzavarodnak az emberek.

Dasa nagy barna szemeivel ránézett, hagyta, hogy keze a főpap kezében pihenjen, majd a forduló előtt pár lépéssel előresietett, nehogy valaki tetten érje őket.

Mire megérkeztek, már öten-hatan tömörültek a pincelejáratnál, ők is megerősítették, hogy valószínűleg valami őrülttel lehet dolguk. Kinyitották az ajtót, majd Valér egy fáklyával a kezében óvatosan előrelépett. A pince végében lévő hordók mellett a tolvaj állt meztelenül, lapáttal a kezében, amit fenyegetően lóbált a levegőben, és artikulálatlan hangon ordibált. Ez nem az a fajta viselkedés volt, amit fejsérülés okozhatott. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a jövevény a körülményekhez képest jól volt, és a beszéd képességére talán soha életében nem tett szert. Egy vadember állt a pincében.

A főpap ezt látva visszahátrált, mert elsőre nem tudta eldönteni, mi lenne a helyes cselekedet, de ekkor megérkeztek a katonák, elszánva arra, hogy megfékezzék a fenyegetést, ami a hordók mögött lakozott. Valér megszánta a nyomorultat, nem szerette volna, ha felkoncolják. Meghagyta nekik, hogy kerítsenek egy hálót, vagy bármit, amivel kíméletesen elfoghatják, aztán étel után szalajtott.

Csirkével, kenyérrel és borral felvértezve kezdett neki újra az ismerkedésnek. Nem volt benne biztos, hogy beválik-e a terve, ezért az ajtó mögött ugrásra készen állt két őr, arra az esetre, ha balul ütne ki a dolog. Ahogy belépett, a vadember ismét felemelte a lapátját, és indulatosan a levegőbe bökött. Valér is vitt egy botot, majd széles, jól látható mozdulatokkal egy kicsit távolabb a falnak támasztotta. A másik gyanakodva nézte, mit csinál, de abbahagyta a fenyegetőzést. A főpap azon töprengett, honnan jöhetett. Talán valaki szándékosan tartotta állati sorban, vagy az is lehet, soha nem élt emberek között; nem tudhatta. Közben a sült csirke illata bejárta a pincét, és a helyiség mélyéből szimatolás hallatszott. Valér elmosolyodott, letört egy darabot a csirkéből, majd előredobta. A vadember megfontolás nélkül esett neki, és pillanatok alatt végzett vele. Még két-három darab húst hajított előre, és mindig egy-egy lépéssel közelebb óvakodott. Mikor úgy döntött, aznapra ennyi elég, letette az ételt és a bort a padlóra, majd távozott.

Meghagyta, hogy csak ő adhat enni a vadembernek. Páran morogtak azon, mi értelme egy ilyen mihasznára pazarolni a drága ételt, de nem törődött velük. Elképzelése szerint a leghűségesebb, legodaadóbb szolgát faragja belőle.

Teltek a napok, a hetek, a hónapok, és egyre jobban haladt a neveléssel. Eljött a nap, mikor a lapát a földön maradt, majd az is, mikor egymás mellett ültek a fáklya fénye mellett. A vadember később már másokat is megtűrt a közelében, végül az ispotályba is kiengedték. Lassan kezdte megérteni, mit beszélnek körülötte, és már egy-egy könnyű szóra is ráállt a nyelve. De az undorító, ziháló nevetése megmaradt. Mindig Valér nyomában járt, mintha a kutyája lenne. Egy időben kezdett túl nagy figyelmet szentelni a nővéreknek, szófogadatlanná vált, és a nők félni kezdtek tőle. Valér szerencsére idejében felismerte a veszélyt, és otthonról egy különleges felcsert hivatott. Quelestiában – a nagy, tengermelléki királyságban – előfordult, hogy egy-egy tisztség betöltését teljes önmegtartóztatáshoz kötötték, legyen az a papi hierarchia, vagy a hadsereg egy bizonyos posztja. A nemesi családokon belül is megesett, hogy ha az öröklés már két generáció távolságban is biztosnak tűnt, kasztrálással vették elejét az oldalhajtások további burjánzásának. Umakkal altatófőzetet itattak, majd elvégezték rajta a beavatkozást. Egy ilyen művelet könnyen végzetes lehetett, ha nem hozzáértő személy hajtotta végre, de Quelestiában évszázados hagyományai voltak a férfiasság ilyen fajta elveszejtésének, és a megfelelő ráolvasások alkalmazásával gyorsan gyógyult a seb. Umak is jól viselte, néhány hét múlva teljesen felépült, és ezután a nyugodtabb, kezelhetőbb lett. Nemsokára teljesen megszokottá vált a városban, amint szorosan a főpap sarkában lépkedett. Valér Balicusnak nevezte el egyik unokabátyja után, bár a helyiek csak a főpap kutyájaként emlegették. A névadó Balicus lehetett a fő kitervelője száműzetésének, de valószínűleg nem jöttek be otthon a számításai, mert a legutóbbi hírek szerint ő is kés alá került. Valér pedig egészen belenyugodott a sorsába; nem hiányoztak neki az udvari intrikák, kezdte magát jól érezni Orlav városában. Annál is inkább, mert végre félszegségét is leküzdte, és Dasa szépen gömbölyödő pocakja akár az ő elvetett magjának szárba szökkenése is lehetett. Ráadásul mióta Dasa a terhessége miatt nem tudta ellátni különleges feladatait, egy másik nővér, az épp csak asszonysorba került, szeplős, mindig vigyorgó Angina legalább olyan odaadással helyettesítette. Csendes munkássága is meghozta lassan a gyümölcsét. Az ispotályban felgyógyult betegek közül sokan visszatértek, hogy meghallgassák szavait, vagy áldást kérjenek mindennapi ügyeikben, amikor pedig az aszályosan induló nyár napfordulóján kivonult a város határába, hogy elvégezze a termékenységi rituálékat, és újra összebékítse a Földanyát az Ég Urával, egész tömeg követte a hosszú ceremóniát. Két napra rá be is teljesült az isteni nász, és az Ég Urának magja bőségesen áztatta a Földanya termékeny ölét. Megnyíltak az ég csatornái, a sok víztől sártengerré változtak Orlav utcái, és Valér hosszú háborújában fontos csatát nyert az Egy Isten sarlatánjai ellen.

Az esők megérkezése után más szemmel néztek rá az emberek, különösen a környékbeli parasztok körében erősödött a tekintélye. A városi prűd, és puritán polgárok java viszont még mindig idegenkedtek tőle, a helyi diakónus egyenesen fekete mágiának bélyegezte az esőfakasztást.

*

Umak csendesen figyelte, ahogy Dima a kriptában sertepertélt. A pelyhes állú papsegédnek láthatóan nem volt túl nagy kedve a takarításhoz. Miután Valér elutazott, átmenetileg Dima lett a gazdája, de a puhány kölyök már az első perctől kezdve ellenszenves volt neki. Ezt a másik is észrevehette, mert arra sem próbálta rávenni, hogy akár csak egy seprűt is megragadjon. Inkább egyedül látott hozzá a pókhálók begyűjtéséhez, időnként morogva valamit az orra alatt. Umak azon vette észre magát, hogy kifejezetten élvezi a helyzetet, és csak azért nem adott hangot örömének, mert megtanulta már visszatartani irritáló nevetését; inkább csendben maradt.

Az elmúlt hónapokban gyors fejlődésen ment keresztül, amit főleg Valér törődésének köszönhetett. Nem emlékezett pontosan a módszerre, amivel rávette a főpapot arra, hogy a szárnyai alá vegye, mert akkor még sok, azóta megismert fogalom hiányzott a fejéből, de ösztönösen megérezte benne az alapvető jó szándékot és szánalmat. Így nem kellett nagyon erőlködnie sem, hogy a maga oldalára állítsa. Egy egészen kicsi mentális lökés a főpap elméjében hirtelen elhatározássá változott, és végül Valér megmentette az ajtó mögött állók sugárzó haragjától. Azóta pedig egyre gyorsabban tágult a világ, és mikor Valér és Yegor egyik beszélgetése közben felvetődött a kripta kérdése, sikerült olyan irányba terelnie a gondolatokat, hogy végül a nagyherceg megbízta a főpapot a sírok felügyeletével.

Végre itt állt a hívogató szarkofág előtt, a belső iránytű ide vezette, ez volt az út vége. Megismerte a fedőlapon a faragásokat, épp olyanok voltak, mint a visszatérő álomban, ami Orlavba érkezése óta kísértette. Már csak Dima választotta el attól, hogy beteljesítse vágyait.

Ahogy telt az idő, a papsegéd egészen belejött a takarításba. Felmosta a padlót, letörölgette a szarkofágokat, friss gyertyákat hozott a leégett csonkok helyére, majd távozóban valamiféle imát is mondott – talán csak megszokásból –, de Umak nem érzett a szavak mögött igazi erőt. A tejfelesszájú elméje nem jelenthetett problémát akaratának, és Dima amúgy is haragudott, amiért nem vette ki a részét a munkából, egyszerű dolga volt vele:

– Ma éjszakára pedig itt maradsz a halottak között! Majd megtanulod, hogy szót fogadj nekem!

Ezzel a papsegéd bevágta a kripta vasalt ajtaját, és kívülről ráfordította a kulcsot.

Umak végre egyedül maradt a szarkofággal. A sötétben hosszan hallatta ziháló nevetését, ami semmit sem változott az emberek között eltöltött idő alatt, közben rázkódott a teste, kezével pedig a térdét verdeste. Amikor lenyugodott lángot idézett a tenyerére, és körbejárta Batir nyughelyét. A fedőlap masszívnak és nehéznek tűnt, ezért gyertyákat gyújtott, hogy teljes testével nekifeszülhessen. Erőlködése nyomán lassan engedett a súlyos kő, oldalra csúszott, és alatta feltárult az összeaszott test. Amikor akkora rés nyílt rajta, amin már éppen befért, óvatosan becsusszant a koporsóba, majd a lapot belülről visszahúzta a helyére.

A sötétben kényelmesen elernyesztette tagjait, és végre megszállta a békesség, amiről már régóta álmodott. Még utoljára elaludt, majd ahogy az őt létrehozó varázs már majdnem teljesen beváltotta küldetését, Umak lelke teljesen, végérvényesen megszűnt létezni.

*

Batir egy sötét, szűk helyen ébredt. Valami különös dolog történhetett. Elsőre Yegor újabb ötletét sejtette a dolog mögött, amivel tovább akarta fokozni már addig is elviselhetetlen kínjait. Alig bírt megmozdulni, minden irányból hideg kőlapok vették körbe, háta alatt pedig rövid tapogatás után egy kiszáradt tetemet ismert fel. – Élve eltemettek! – hasított bele először a gondolat. Kétségbeesetten próbált nekifeszülni zárkájának, és meglepetésére a fedőkő viszonylag könnyen elmozdult, nagy huppanással oldalra csúszott. Felült, és a sötétségbe bámult, ami körbevette. Néhány lélegzetvételnyi időre így maradt, majd lesújtott rá a felismerés: – Nem fáj a fogam! Nem kínoz a csúz!

Ezután a varázs elvégezte utolsó rendeltetését is; Batir előtt megvilágosodott apja rendelkezése, és érezte, ahogy az erő, amivel ő életében soha nem rendelkezett, átjárja tagjait.

A puszta harcosainak vérfagyasztó csatakiáltásával kiemelkedett a sírból, megesküdött a szellemeknek, hogy végrehajtja Világverő Koracsár kívánságát, és olyan birodalmat épít majd, amiben évszázadokon át uralkodnak leszármazottai. Azt is megfogadta, hogy mindenkit elpusztít, aki csak egy szalmaszálat is keresztbe tett neki, és remélte, hogy Yegor még életben van, mert különösen kegyetlen véget szánt neki.

Yegort még aznap elérte a végzet, de Batir túlbuzgósága miatt sokkal kevesebbet szenvedett, mint ami terv szerint kijárt volna. A tomboló örökös mindenkit a másvilágra küldött, aki az útjába akadt, de sokat nem időzött Orlav városában. Lóháton elviharzott kelet felé, ahol a végtelen fűtengereken még mindig a kánok harci kiáltása és a sámánok éneke zengett.

Mágia ide, eskü oda, időnként egészen apró – vagy ki tudja, lehet nem is annyira apró – dolgokon múlik a világ sorsa. A megtestesült bosszú, a világ urának örököse ugyanis hiányában volt egy bizonyos testrésznek, ami nélkül csak igen bajosan – vagy inkább egyáltalán nem – lehet gondoskodni a vér szerinti utódlásról. És szándékolatlanul ugyan, de Valér apró beavatkozásával nagyobb jót tett az általa ismert nagyhercegségeknek és királyságoknak, mint legendákba vesző idők óta bárki. Orlav átmeneti szerencséjére a nagy vágtában Batirra csak estefelé jött rá a vizelhetnék, ekkorra a várost már messze maga mögött hagyta. Ha aznap reggel, mikor a kriptában felébredt, bambán és értetlenül nézett a sötétségbe, akkor arra már szó sincs, hogyan nézett lefelé a nadrágjában lévő – egészen pontosan nem lévő – kegyetlen igazságra a kiszemelt bokor mellett. Csak állt meredten, és elsőre az sem jutott el a tudatáig, hogy a hólyagja elengedett.

Így csak a bosszú maradt a számára. Tizenöt éven át viselt hadat a nagyhercegségek és Quelestia seregei ellen. Amerre járt elnéptelenedett városok, felégetett földek, és halottak hegyei maradtak, de kivéreztek a puszta seregei is. Titkát nem tudta örökre elleplezni, s mikor lábra kapott a szóbeszéd, egyre többen elpártoltak mellőle. Quelestiában pedig csak Ülvepisilő Batirnak csúfolták, és az ellene vonuló seregek is azzal bátorították magukat, hogy olyan nem győzhet felettük, aki úgy pisil, mint a kislányok.

Batir egyre kegyetlenebb és elvakultabb lett, ésszerűtlen döntései miatt még a vérivó sámánok is elpártoltak mellőle. Hosszú háborúskodás után azon vette észre magát, hogy ismét csak egy maroknyi követője maradt, mint mikor nem sokkal apja halála után Orlav mellett a keleti puszták felé menekült. De már meg sem fordult a fejében a megfutamodás gondolata, nem is futhatott volna talán sehova. Egy sáros lapályon vette fel utoljára a harcot. A hátában Quelestia büszkeségei, az Ég Urának Lovagjai loholtak, előtte a nagyhercegségek egyesített seregei zárták el az utat, ő pedig az utolsókkal megvárta, hogy bezáródjon körülötte a kelepce, majd végső rohamra vezette társait.

Azt rebesgették, mielőtt meghalt, apját átkozta, amiért visszahozta őt a túlvilágról, és ekkora csúfságra ítélte, de talán ezt csak az utókor aggatta a legendájához. Sokkal valószínűbb, hogy az utolsó hang, amit kiadott egy hörgés, vagy kiáltás lehetett, mikor egy kopja átjárta a testét.

*

 

Valér Marvinius a háború után visszatért Orlavba. Ez alkalommal önszántából érkezett, és nem körmönfont riválisok miatt hagyta el Urbiust, az Ég Urának szentelt várost, ahol az arany háztetők és fehér falak villódzása alatt a kán terrorjának megszűnte után is folyt a láthatatlan háború a nemesi házak, egyházi főméltóságok, dúsgazdag mágnások és mindenféle egyéb befolyásos, vagy befolyásra vágyó törtetők között. Pedig könnyen megtalálhatta volna a számításait, hisz nyilvánvalóan magának a Mennyei Úrnak az akarata vezette, amikor úgy döntött, hogy kasztráltatja a befogadó varázs megtestesülését. Az ajánlatokat alázatosan visszautasította, azzal az indokkal, mely szerint még nem fejezte be a dolgát Orlavban, és sokkal nagyobb szolgálatot tehet a távoli vidéken, mint az aranyváros falai között. Úgy vélte, épp elég baj volt, hogy az Egy Isten követői sorra térítették a barbár törzseket a királyság tőszomszédságában, és most végre eljött az esély, hogy visszavágjanak, és nem holmi vademberekre, hanem egy nagyhercegségre terjesszék ki befolyásukat. Amúgy sem érezte magát elég pallérozottnak ahhoz, hogy olyan kifinomult ügyekről disputáljon nap mint nap, amik az Ég Urának hatáskörébe tartoztak, nem volt kenyere a politika. Inkább a Földanya nyugodt, lassú kérlelhetetlensége állt közelebb a lelkéhez. És ahogy az isteni asszony csendes beletörődéssel támogatta égi urának terveit, úgy akarta ő is támogatni a főpapok tanácsát; hívek toborzásával azok között, akik még eltévelyedve jártak a világban. Ezekkel az érvekkel meg is győzte a marasztalókat, azt viszont nem árulta el, valójában milyen gyarló vágyak motiválták a döntését. Egy provinciális főpapnak saját fennhatósága alatt az istenpár mindkét tagjának ügyeiben el kellett járnia, segítségül pedig kijárt neki a papnők kísérete, és a Földanya Papnői a szokásos gyógyító és vallási feladataik mellett elöljárójuk egyéb kívánságainak is eleget tettek. A nagykirálynak is csak három felesége lehetett, a főpapnak pedig ugyanennyi kísérő dukált.

Valér a nagyhercegégbe visszatérve nem is teketóriázott; első dolgai között szerepelt Földanya leghűségesebb követőinek felavatása. A háború előtt ez elképzelhetetlen lett volna, Orlav prűd polgárai vasvillával kergették volna világgá, ha előáll a tervvel. De a háború alatt sokan megfordultak itt a tengermellékről, keveredtek az emberek, az eszmék, a hosszú háborúkban pedig igencsak megcsappant a környék lakossága, és az új nagyherceg – Yegor unokaöccse – pótlásukra quelestiai parasztokat és mesterembereket telepített le. Morgolódó persze továbbra is akadt, de a kisebbséghez tartoztak. A nagycsaládos, szegénysorú földművesek pedig boldogan szabadultak meg az erős fiúknál haszontalanabb leányzóktól, és büszkék voltak arra, hogy az egyik unokájuk így egyszer talán nagy ember lehet.

Egy délután két nő jelent meg az ispotálynál, és Valért keresték. Miután egyéb elfoglaltságaival végzett, fogadta őket. Egy sudár, barna bőrű leányzó és az édesanyja ácsingózott a boltívek alatt. A lány takaros, hímzett ruhába volt öltözködve, és gyöngyös pártát viselt, mely mutatta, nem volt még senkinek az asszonya. Az is mindjárt látszott, nem holmi nincstelen pereputtya, módos családból származhatott. Valér szóhoz sem jutott a gyönyörűségtől, meg mert volna esküdni, ilyen szép lányt még életében nem látott, és magáról megfeledkezve hosszú pillanatig bámult az igéző, mogyoróbarna szemekbe. A két nő széles járomcsontja azt is elárult, hogy egy nem olyan távoli ősük a puszták gyermeke lehetett, de nem volt ez nagyon különleges a vidéken. Békeidőben olykor szép szavakkal, kalandon pedig erőszakkal vették be a szilaj lovas ifjak a parasztok lányainak ölét. A jövevények illedelmesen bemutatkoztak, a lányt Éneének, az anyját Lellének hívták.

– Miben segíthetek? – kérdezte Valér szinte lelkesen. Aztán még mielőtt válasz érkezhetett volna már folytatta is: – Jaj, de ne itt ácsorogjunk! Ha már ennyit várakoztak, akkor kerüljenek beljebb!

A fogadószobába vezette őket, ételért és borért küldetett, majd izgatottan hellyel kínálta vendégeit. Aztán ő is helyet foglalt, és újra feltette a kérdést: – Szóval miben segíthetek a hölgyeknek?

Már szinte hallotta az alázatos választ, mely szerint Énee szeretné magára vállalni a Földanya papnőinek odaadó hivatását. Bár már mindhárom helyet betöltötték, erősen gondolkozott, hogyan lehetne mégis elfogadni az ajánlatot.

*

Énee kíváncsian fürkészte a főpapot, és nem tudta elképzelni, hogy lehetett képes ez az öntelt alak olyan csúfosan keresztbe tenni a nagyapjának. Valami különös játéka lehetett a sorsnak, hogy végül elbukott az öreg. Arra sem utalt semmi, hogy Batir megérkezését komolyabban előkészítette volna, persze lehet, hogy csak a gondos tervezés miatt nem utaltak erre a jelek. Kislány volt még, mikor utoljára látta a nagyapját, kinek hatalma messze meghaladta az övét. Az erő generációról generációra gyengült családjukban, de az öntelt Valér még számára is könnyen manipulálhatónak tűnt, különösen mivel a férfi szemmel láthatóan elepedt érte. Ha koncentrált, érezte benne az erős szexuális vágyat, de ha csak ránézett is látta, mennyire nem bír magával.

Összemosolygott édesanyjával, megtalálták a kapcsolatot, akit kerestek: Valér hírneve miatt ismert volt a quelestiai udvari körökben, és ha időnként visszatért a tengermellékre, a nagykirály lakomáin is tiszteletét tette. Illem szerint Elle vette fel a szót:

– Méltóságos uram, ne haragudjon, hogy megzavartuk, de a segítségét szeretnénk kérni olyan dologban, ami a mi sorsunkat nagyban megkönnyítené, méltóságos uramnak viszont nem kerülne nagy fáradtságába.

Valér egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, nem ezt a mondókát várta, de intett, hogy hallgatja a kérést.

– Hallottuk, hogy uraságod nemsokára látogatást tesz Urbius városában, és mi is éppen oda tartanánk. Egy szem lányom eladósorba került, és egy rokon, aki még a háború előtt odaszakadt, megígérte, hogy jó férjet talál a neki. Mi meg nem ismerjük sem az utat, sem a szokásokat arrafelé. Ha meg nem sértenénk, és nem lennénk terhére, örülnénk, ha elkísérhetnénk. Pénzünk van az útra, és nem is leszünk láb alatt, de nem szeretnénk elveszni abban a nagy országban.

A főpap némi csalódottságot és a bosszúságot érzett, és már készült visszautasítani a kérést, de nem tudott nemet mondani azoknak a szép, reménykedő szemeknek. Különben is hosszú az út, közben bármi megeshet.

– Rendben van – válaszolta kimérten. – Három nap múlva indulok, ha úgy tetszik, elkísérhetnek.

A leány boldogan mosolygott a válasz hallatán, a főpap arcán pedig látszott, átsuhanó bosszúsága nyomban elpárolgott, ahogy ránézett.

Az ispotályt elhagyva Énee a jövőn merengett. A terv zökkenőmentesen haladt a megvalósulás felé, az események bizakodással töltötték el. A neheze persze még hátra volt, de az álmodozás a pontos tervezés öreganyja. Batir hamvait a papok a szélbe és a tengerbe szórták, a nagykán két nagyobbik fiának maradványait is elégették, de Énee soha nem tervezett a bukott ivadékokkal; a Világverő tér majd vissza, hogy bevégezze feladatát. Ha minden jól megy, akkor egy-két év múlva a legerősebb királyság trónörökösét hozza majd világra, és ha felnő a gyermek, akkor személyében a saját vére, a saját fia fogadhatja majd be Koracsár szellemét. Az Ég Urának Lovagjai és a puszta fiai egybeforrva követik majd minden parancsát, és semmi nem állhat az útjába. Újra egy kézben lesz a világ, és talán abban az egy kézben is marad örökre – az ő fia kezében.

Addig pedig a Zergehajtó-hágón túl, a félreeső völgyben megbúvó tavacska hullámai alatt, vaskoporsóba zárva pihen Koracsár, a világ ura, várva, hogy utolsó varázslata végre beteljesítse akaratát. 

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

h, 2013-01-14 21:28 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Kettedik rész. Bocs, hogy nem olvastam túl részletesen, de az elsőt is elkerülte a figyelmem. Megígérem, hogy majd egyben a kettőt, oké? :)
(Mondjuk láttam furcsa mondatokat... biztos, hogy a naposcsibére sújtó pöröly kellően erős szókép? Erről valahogy a vogon űrhajók úgy lógtak a levegőben, ahogy például a téglák sosem gyöngyszem jut eszembe, nem tudom, miért.)

_____________________
Dr. Bloody Dora

k, 2013-01-15 11:55 Vist

Vist képe

Oké, de azért elég hosszú lett, szóval ahogy érzed. Ennél a hossznál nem várhatom el, hogy részletesen pepecselj vele. (Persze amúgy sem :) )
Az a fránya pöröly hasonlat stílusában eléggé kilóg az egészből, én is tudom. Egyszerűen nem volt szívem kivenni. Ez a gyengeség jele?

(Frissítés: "felismerés úgy sújtott le rá, mint a pöröly a naposcsibére" kidobva, jobb ez így.)

v, 2013-02-10 11:58 Nimretil

Nimretil képe

Végre van egy kis szabadidőm, így el tudtam olvasni a folytatást. Az ötlet tetszett, meg így a végére összeállt a kép, de nem éreztem annyira kiforrottnak, mint az előzőt. Nekem ez így egy kicsit olyan, mintha egy kisregényre is elegendő ötletet próbálnál belezsúfolni egy rövidebb novellába. Sokszor olyan érzésem támadt, mintha egy hosszabb írásnak az összefoglalóját olvasnám, ami csak gyorsan felvázolja, hogy nagyjából mi történt. Umak meg Batir története még hagyján, de az Énee-s végkifejletnél/csattanónál hiányoltam a végső terv részletesebb kifejtését. Sőt, szerintem ahhoz, hogy igazán ütős legyen, ekkorra már az olvasónak benne kellene lennie az eseményekbe, el kéne hinnie, hogy a Világverő elbukott, és akkor kéne kijátszanod az Énee-s fordulatot, mint valami adut. De mondtam én már régebben is, hogy inkább regényt írj. :D

"vagy ÁLDÁS KÉRJENEK mindennapi ügyeikben"

"És mint ahogyan az isteni asszony csendes beletörődéssel támogatja égi urának terveit"

p, 2013-02-15 09:30 Vist

Vist képe

Szia Nimretil! Nagyon köszönöm a hozzászólást :)
Egyetértek veled: vagy kisebb léptékű történetet, vagy nagyobb terjedelmet kellett volna választani. Vagy pedig teljesen másképp megírni. Ez tényleg egy nagyobb léptékű történet megvágása, ahol a legfontosabb eseményeket kiragadva próbáltam novellányi méretűre süríteni szöveget. Valószínűleg nem tett jót a követhetőségnek. Egyébként ha arra gondolok, hogy milyen novellákat szeretnék írni, akkor be kell látnom, hogy azok a témák nehezen sűríthetők bele harminc-ötvenezer karakterbe. A háttérben mindig megjelenik a gondolataimban a nagyobb történelmi tér, és "nehezen tudok róla leszállni". Olvasni is ilyeneket szeretek. Ezeket viszont ki kell bontani, meg kell ismertetni az olvasóval, ami megintcsak sok plussz karakter, ráadásul érdektelen is lehet. Ennél a történetnél épp azért választottam "klisé" hátteret (pusztai lovas népek és nagyhercegségek konfliktusai), hogy minél kevésbé keljen magyarázni a világot, de belátom, nem volt a legsikeresebb a koncepcióm.
Azt is észrevettem, hogy túl kevés párbeszédet használok. Pedig az előremutató párbeszédektől jobban pörögne a történet, mint az általam alkalmazott leírásoktól. A következő beküldésem ezért valószínűleg túlnyomóan párbeszédből fog állni, bár mostanában sajnos nem jut idő az írogatásra.
/De ha időm is lesz, és önbizalmam is, akkor talán egy kisregénybe is belevágok. Remélem ez még a nyugdíj előtt összejön, bár mire odaérenék már úgysem lesz ilyen :)/