"Mert ha már több remény nincsen"

 Hajnal volt. A várost még köd rejtette el a kíváncsi szemek elől, csak néhány közeli torony szürke, légies sziluettje lebegett a homályban, mint megdermedt, óriás kísértetek. Nem messze a déli kaputól, de még a szürkület rejtekében, egy ócska kordé bakján rongyos, ápolatlan paraszt gubbasztott. Széles vállai előreomlottak, hosszú, csomós haja a szemébe lógott. Ha valaki lett volna a közelében, azt is látta volna, hogy sír, de csak egy varjú károgott a ködtakaró felett. Egy barna hajtincset tartott a kezében, egyetlen emlékét régi életének. Ennyi maradt az ősi dinasztiából. Valójában nem paraszt volt, hanem egy megtört földönfutó, aki már elvesztette a reményt, hogy visszaforgathatja az idő kerekét. Utolsó sarja volt a Harbanoknak, akik évszázadokon át adtak királyokat Harum szigetének. Ő sem akart már túl sokáig vendégeskedni ezen a világon. Úgy számolta, ha minden a tervek szerint halad, akkor még legfeljebb egy-két hete lehet hátra.

Tíz éve már, hogy az egyre hízó szörnyeteg – a Birodalom – Harumra is szemet vetett. A Közép-Császár véreskezű légiói úgy söpörtek végig a szigeten, mint egy éhes hiénafalka. A nemeseket lemészárolták, a harok népét rabszolgasorba vetették. Csak a Felföld sűrű rengetege bujtatott még egy maroknyi klánt, akik űzött vadként éltek az alig járható hágók mögötti rejtett völgyek ölében. Nem tudhatták soha, hogy másnap ott fognak-e nyugovóra térni, ahol felébredtek, hogy betakaríthatják-e, amit a sovány földbe elvetettek, hogy van-e még értelme az örökös bujkálásnak. Mégsem hódoltak be. Makacsul kitartottak, és várták, hogy visszatér majd egy király, kinek vezetésével kiűzik az elnyomókat.

Tiis Harbannak viszont nem voltak ilyen illúziói. Tudta, hogy egy maroknyi éhező szerencsétlen az oldalán nem dacolhat a légiókkal szemben. Élhetett volna velük, osztozhatott volna a szenvedésben, vezethette volna a riadt csordát, mint büszke gímszarvas, akinek a trófeája csak még jobban vonzza vadorzók seregét, de más tervei voltak, és a Mélyben Szunnyadó eddig kegyes volt hozzá.

Leszállt a kordéról, és két ládát emelt le róla a deres fűre. Belülről neszezés, vinnyogás hallatszott. Kitárta a fedeleket, és a ládák mélyéről apró, piros szempárok meredtek felé. A nagyobbik ládában lévő patkányok a világosságra rohangálni kezdtek. Ha nem lett volna még egy rács, akkor ki is ugranak. Nem egészen úgy néztek ki, mint azok a rokonaik, akik a környékbeli magtárak macskáit tartották kondícióban. Nyúlánkabbak, világosabbak, és szőrtelenebbek voltak. Az egyre hidegebb őszi éjszakákon puha rongycafatok és finom, száraz szalma védte őket. Tiis egy marék árpát szórt közéjük. A másik ládában viszont mozdulatlanul feküdt három szürke szőrcsomó, és már csak kettő szuszogott közülük. Egy már megint megdöglött, de most már nem számított.

Az elmúlt hetekben mindent úgy csinált, ahogy azt a vízen túli, ébenbőrű mágus meghagyta. Egy dolgot kérdezett még Tiistől, mielőtt átadta a becses portékát: – Hová? – Amikor megtudta, hogy a fehér idegen visszatér a saját világába – aminek még hírből sem ismerte a nevét – megcsóválta a fejét, felmarkolta a drágaköveket, majd távozott.

A hajóút önmagában is istenkísértés volt. Olyan út, amire csak azok vállalkoztak, akiknek a dicsőség még az életnél is többet jelentett, vagy azok, akiknek már semmi sem számított. Nem is ismertek olyan élőt, aki már megjárta volna oda-vissza a Tajtékos-tengert. A gyakran felhorgadó tomboló szelekkel és hegynyi hullámokkal ember nem dacolhatott. Csak a szerencséjükben és a Mélyben Szunnyadóban bízhattak, de végül valamelyik segített, és a kíméletlen viharok elkerülték őket.

A rakományt a legnagyobb elővigyázatossággal kezelték. Ha kinyitották a beteg állatok ládáját, kendőt kötöttek az arcuk elé, ha ki kellett dobni egy elhullott példányt, akkor azzal együtt a bőrdarabot, amivel megfogták, és a kendőt is a tengerbe vetették.

Mégsem tudták útját állni a ragály démonának. A gályákon, amelyekre az átkozott portéka felkerült, sorra hullottak az emberek.  A testőrség tagjai, akik elkísérték az utolsó Harbant kétéves száműzetésében, végül a hullámok között leltek végső nyugalomra. A három hajóból csak a Kormorán futott be Nyárfeledő éjszakáján egy csendes öbölbe, néhány napi járóföldre Midartól, a Birodalom fővárosától.

Miután Tiis megmaradt hű kísérőit szélnek eresztette, egyedül folytatta útját. A gályát hátrahagyva, terményszállító parasztnak öltözve vágott át a tartományon, ugyanis a kikötőbe befutó, távoli partokról érkező hajókat gyakran átvizsgálták. Az utakon viszont az évnek ebben a szakában egymást érték a városi magtárak felé igyekvő, zsákokkal megrakott szekerek, és általában a kutya sem törődött velük.

 Midar falait elérve már nem törődött a korábbi óvintézkedésekkel, puszta kézzel vette ki az egyik beteg állatot. – Gyere csak kicsikém, engedd át nekem az átkod! – becézte. Az meg sem próbált védekezni.

A fekete ember úgy mondta, hogy az átok démonai a szennyből gyűjtik erejüket. És minél nagyobb volt a szenny, annál nagyobb lesz a megtisztulás. Vér, izzadság, szajhák, fröcsögő szájak, mocsok, ürülék, patkányok, dögevők, csótányok, mind a démont táplálják. A falakon belül volt ezekből bőven.

Szétfeszítette az állat apró száját, majd az éles kis fogakat a csuklójának szorította. Ahogy azok átvágták a bőrét, és kiserkent a vére, apró hegeket húzott. Aztán, hogy biztosra menjen, elővett egy almát. Ezt alaposan meghengergette az ürülékben, majd egy undorodó fintorral beleharapott.  „Ennek biztos működnie kell!” – gondolta. Ezután a beteg állatokat átrakta a többi közé, majd visszapakolta őket a kordéra. Egy pillanatig a földön maradt, üres ládára meredt. Csak úgy tessék-lássék kiborította belőle az almot, a maradék élelmét belepakolta, aztán az egészet kinyitva otthagyta az út mellett.

A városkapunál ácsorgó négy őr a terményhordó parasztoknak nem sok figyelmet szentelt. Már ezen a korai órán sem ő volt az első, aki teli zsákokkal a magtárak felé tartott. Ahogy beért a kapun, egy darabig még haladt a főúton, majd magára hagyta a kordét egy álmosan ásítozó sikátornál. Csak egy batyut és a ládát vitte magával. Egy beugrónál tiszta ruhába öltözött, még a haját is a helyi divat szerint kötötte fel, majd elindult, hogy valami szállás után nézzen.

Nem volt számára ismeretlen a főváros. Fiatalkorában eltöltött itt pár évet. Apja úgy gondolta, hogy jó kapcsolatokat kell ápolni a Közép-Császárral, és erre talán a legjobb mód, ha a család egy tagja állandóan az udvar közelében lebzsel. Azok boldog és naiv évek voltak. A légiók nyugaton harcoltak lázadó darmunok ellen, és Harum seregének java ott harcolt a császár oldalán. Utólag persze hiba volt, de ki tudta még akkor, hogy mit hoz a jövő.

Tiis gyűlölte a birodalmiak nyúló-nyálkás nyelvét, finomkodó viselkedésüket, mindenki mást lekezelő modorukat, de bármennyire is szerette volna, nem tudta kitörölni a szép emlékeket, amik a városhoz kötötték. Azon vette észre magát, hogy akaratlagosan kerüli a számára valaha oly kedves helyeket. Itt egy csók az öreg platán alatt, ott a téren egy hajnalig tartó táncmulatság, érezte az utcai bódékból terjengő különös, fűszeres sültek illatát. Ahogy kifordult egy keskeny utcából, a központi agoránál találta magát. Szinte mellbevágta a Győzelem Piramisának látványa. A darmun lázadás leverése után maga a császár tüntette ki a harumi vezéreket. Ő is ott állt akkor a piramis teraszán a légió okkersárga palástjába burkolva, fegyverrel az oldalán. A császár pedig megölelte. Bárcsak döfte volna kardját annak a kígyónak az oldalába, bárcsak láthatta volna, ahogy meghökkent szeme fennakad, és kimúlik a véráztatta köveken. Akkor már régóta tervezhette, hogy Harum is sorra kerül. Ezt mondta Tiisnek: – Fiam, ha hazatérsz, mond meg apádnak, hogy hálánk jeléül mostantól a Birodalom védőszárnyai óvják királyságotokat. – Ez a mondat már akkor is furcsán csengett.

Tiis később nem egészen értette, hogy miért engedték el. Talán csak azért, mert a birodalmi nemességnek mindene a stílus. Ez is csak játék volt, amit a császár hozzáírhatott élete drámájához. Vagy azért, hogy eloszlassák a legkisebb gyanút is. Talán soha nem tudja már meg a szavak igazi értelmét. XII. Amonit pár éve eltávozott az élők sorából, és a szörnynek új feje nőtt. Mindenesetre Tiis már két nappal a harumi sereg tervezett hazaindulása előtt hajóra szállt, és személyesen vitte meg a jó hírt a háború végéről.

Otthon nagy mulatságot szerveztek a győzedelmes hadsereg megérkezésének. Pár nap múlva a kikötőben ünneplő tömeg várta a hazatérő flottát, asszonyok, gyerekek, szeretők, büszke szülők. A sziget minden szegletéből érkezett legalább egy családtag, ha megtehette. És persze az öröm mellett elfojtva mindenkiben ott munkált a félsz, hogy talán az ő szerette is azon kevesek között lesz, akik elestek a harcokban. Ha tudták volna!

A közeledő gályákon dübörögtek a harci dobok, mint amikor győztes hadsereg tér vissza, a fedélzeteken feszítettek a teljes harumi harci díszbe öltözött katonák. Napsugarak bújócskáztak a pajzsokon, pikkelyes vérteken és a lándzsák hegyén. A parton integettek, kiabáltak, a mólókon pedig olyan sűrűn álltak, hogy volt, aki a vízbe pottyant. Már ki lehetett venni az arcokat, de még akkor sem eszmélt a tömeg. Ki tudja egy ekkora seregnél, hogy melyik, ki fia borja? Amikor a kikötő nyugati oldalán az első hajó pallója lecsapódott, és kiugratott a harumi színekbe öltözött birodalmi lovasság, csak akkor kezdődött a zűrzavar.

Hogy mennyien haltak meg aznap Harkavannban, senki nem tudta. Ötezren, tízezren, de lehet, hogy még többen. Mindenesetre a meglepett várost egyetlen heves rohammal elfoglalták a támadók.

A másik tengerparti nagyvárost – Urgsavannt – is villámtámadással akarták bevenni a császár katonái, igaz ott nem várta ünneplő tömeg az érkezőket, és az őröknek is feltűnt, hogy a hazatérő flottának nem itt kellene lennie. Urgsavann négy hónapig volt ostrom alatt, majd megadta magát. Ekkor már csak pár eldugott erőd és a Felföld dacolt a légiókkal, Harum elveszett.

Tiis a hirtelen feltoluló emlékek miatt megtántorodott. Egy falnak támaszkodott, és próbált magára nyugalmat erőltetni. Egy fickó megállt mellette:

– Valami baj van? – kérdezte.

– Tűnj innen, ha jót akarsz! – sziszegte. A fickó motyogott valamit, majd odébb állt.

Ráeszmélt, hogy nem szabad feltűnést keltenie. Mélyet sóhajtott a párás levegőből, majd megindult a kikötő felé. Ott aztán nap mint nap megfordul egy-két hajó a déli part összes városából, és a hosszú utazás után kiéhezett tengeri népség úgy fickándozott a bűzös kocsmákkal teli sikátorok útvesztőjében, mint a férgek a tehénlepényben.

A mólók környékén már ezen a korai órán is tarka sokaság nyüzsgött. Ilyenkor cserélt gazdát a legtöbb áru. Egymás mellett ringatóztak a távoli Kalvis vékony, gyors kétárbocosai, a keleti parton használt óriási háromsorevezősök, melyek gyomra rabszolgasorba vetett harok ezreit nyelte már el, és köpte szét a déli part városaiban. Ott voltak az orduk hosszú, fedett, vitorla nélküli hajói, amikkel a vadonba vesző folyamokon egészen a jeges pusztákig eveztek. De volt ott számtalan közönséges gálya, csónakok, kisebb halászhajók és néhány trireme is. Ezek festett pofája úgy vicsorgott a többi hajó között, mintha farkasok keveredtek volna a birkacsordába.

Tiisnek legelőször is pihenésre volt szüksége. Át akarta gondolni a rá váró feladatokat. A Tajtékos-tenger túloldalán és a hosszú hajóút alatt kiismerte már a démont, akit a testébe engedett. Tudta mire számíthat, mennyi ideje lehet hátra. Innentől kezdve minden az időzítésen múlott.

Egy csendesebb utcában szállt meg, egy nem túl hangos fogadóban. Az ablakból rálátott az öböl túloldalán elterülő Belső-városra. Az Alkotó Templomának vörös tömege mögött csipkézett homokkőszikla uralta a látóteret, ez volt a császári palotanegyed.  Kicsivel távolabb a Szilánk nyújtózkodott az ég felé. A szinte függőleges sziklatű a kiváltságosak börtönéül szolgált. A császár testvérei töltötték ott fényűző rabságukat, de más, különböző okokból életben tartott személyek is élvezték az egyedülálló kilátást – nem ritkán haláluk napjáig. Impozáns látvány, meg kellett hagyni. Maga a szoba egészen takaros volt. Az ágyat puha birkabőrök borították, vörös és sárga szőnyegek fedték a falakat, egy öblös rézkancsó mosolygott az ablak előtti kisasztalon, és egy ötágú gyertyatartó is részét képezte a berendezésnek. Tiis a ládát lerakta a sarokban, majd a bőrök között álomba merült. Hosszú ideje nem aludt már ilyen kényelmesen.

Órák múlva ébredt, amikor odakint már besötétedett. Az utcák még mindig nem csendesedtek el teljesen. Midar valójában soha nem aludt, legfeljebb csak bóbiskolt egy kicsit. A kikötő közelében az éjféli órákban is zajlott az élet. A kocsmákat, füvesházakat és bordélyokat napnyugta után kezdte csak igazán birtokba venni az élvhajhász ármádia. Néhány kereskedő is jobban szerette ilyenkor intézni teendőit. A császári monopóliumot kijátszó ügyleteket biztonságosabb volt az éj leple alatt nyélbe ütni. Aztán mikor már csak a legkitartóbbak lődörögtek odakint a hajnali szürkületben, egy másik társaság vette át tőlük a stafétát a lassan szertefoszló sötétségben. Korán kelő szolgák zörögtek megrakott szekerekkel, felizzott a tűz a pékek kemencéjében is, papok siettek a reggeli ájtatosságra, és mire a nap korongja először pillanthatott be a városfalak mögé, már szinte ugyanakkora volt a nyüzsgés, mint amikor előző este valahová más irányba nézett.

Tiis viszont az éjszakát akarta kihasználni. Miután elmúlt az ébredés utáni kábaság, elhagyta a fogadót. Nem vágyott társaságra, nem akarta, hogy az alkohol eltompítsa érzékeit és férfiasságát, de szüksége volt valamire, ami feloldja benne a feszültséget. Elkerülte a hangosan nyüzsgő ivókat, és egy füvesházat vett célba. A császár minden füvesház védelmére külön őrséget tartott fenn. Aki tisztességesen fizetett, annak nem kellett attól tartania, hogy itt kirabolják. Díj ellenében haza is kísérték a vendéget, vagy reggelig alhatott a ház valamelyik szobájában. Olyan is akadt, aki itt lakott, amíg futotta rá a pénze. A legtöbben viszont csak alkalmi vendégek voltak. Két-három kuncsaft ücsörögött a félhomályban, egy zárt szobából röhögés szűrődött ki, egy másikból öklendezés hallatszott. Tiis nem akart mást, mint pár órára megszabadulni a feszítő kétségektől, az emlékektől és a lelkiismeret súlyától.

Miután fizetett, leült egy kicsi kőasztal mellé, amit paravánok takartak. Nemsokára egy kopasz, tógás férfi érkezett. Egy kendőt és egy szögletes mintákkal díszített cserépedényt rakott elé, aminek alsó részében parázs izzott, felette pedig forró víz bugyogott, és egy csőben végződő fedővel volt letakarva. A vízbe zúzott szirmokat szórt, aztán távozott. Tiis a kendőt a fejére borítva a cserép fölé hajolt. Mélyet lélegzett az aromás, kiáramló gőzből. Az illat átjárta az orrát, a száját, úgy érezte ez a legjobb dolog, ami hosszú-hosszú évek óta történt vele. Mély lélegzetvételekkel inhalált, és közben kellemes melegség áradt szét a tagjaiban. Először végigfolyt a karján, a kézujjain, majd elöntötte a combját és az ágyékát is. Férfiassága nekifeszült alsóruhájának. A melegség aztán a lábujjait is elérte, és végül teljesen elborította. Olyan érzése támadt, mintha a testét is elveszítette volna, és nem maradt belőle más, mint egy lusta hullám a Tajtékos-tenger közepén, egy szokatlanul nyugodt, forró nyári napon. Időnként összefüggéstelen képek jelentek meg előtte. Az egyik pillanatban kishúga ráncigálta a ruháját, valamit meg akart mutatni az ablakból, aztán egy patkánnyal ölelkezett, ami egyszerre nő is volt, és csupasz farkával gyengéden Tiis hátát simogatta. Majd az volt az érzése, hogy repül, mint a madarak az égben, de nem valahova, hanem egyszerre minden irányban. Árnyékával kezdte elborítani a kikötőt, a várost, a környező szántókat, az erdőket és a hegyeket, és a végén minden sötétbe borult.

A parázs lassan elaludt, a víz is kihűlt, és a világ is kezdett a helyére kerülni. Tiis levette a fejéről a kendőt, és körbenézett. A paraván barátságosan üdvözölte, a tompa fények puhán ölelték körülötte a falakat, és ahogy megpróbált felállni, könnyűnek érezte magát, mintha maga is csak levegő, pára, egyetlen mély sóhaj volna. Búcsút intett az őröknek és a fűárusnak, majd kisétált az éjszakába. Tisztában volt azzal, hogy mi történt a múltban, az előző napokban, és azzal is, hogy miért van itt, de egyáltalán nem feszélyezték az előtte álló események. A szíjak, amik eddig szorították, leoldódtak a finom, forró gőzben.

Határozott léptekkel indult el valamerre, pontosan maga sem tudta, hogy hova. Pillanatnyi impressziók alapján döntötte el, hogy balra, vagy jobbra fordul, átvág a téren, vagy befordul egy mellékutcába. Megcsókolt egy kínálkozó darabos kurvát, de aztán továbbsuhant. Táncot lejtett pár részegen fetrengő koldus felett, az egyiket le is vizelte, majd a rabszolgapiacon nézelődött, mintha csak valami színes, vidám forgatagban lenne. Éjszaka a piac egy része óriási bordélyházzá változott. A letakart ablakrostélyok mögül nyögések és sikoltozások szűrődtek az utcára. Volt, aki önszántából mutogatta bájait, de még több volt a rabszolga-kereskedő, akik rabláncra fűzve kínálták a gyönyört.

Tiis szeme megakadt egy vékony, félénk, fiatal lányon, aki szégyellősen próbálta eltakarni csupasz bőrét, amennyire a semmi kis ruha engedte. Tiszta aggyal soha nem használt volna ki egy ilyen kiszolgáltatott teremtést, de most minden olyan egyszerűnek és természetesnek tűnt. A kereskedő nyájas szavakkal kínálta neki a lányt:

– Drága barátom, nagyon jól választottál. Ez a kis őzike még nem sok férfiembert látott. Az én lányaim nem olyanok, mint ez a sok kiszolgált szajha – mutatott körbe az utcán. – Tegnap hozta őket a Pajkos Orka, de csak ma álltak munkába. Az a gyönyörű kis liliom, akit kiszúrtál magadnak, még nem akadt senkinek a horgára – vigyorgott. – Legalábbis itt nem. Ennek ellenére jutányos árat tudok felszámítani érte. Legyen mondjuk öt ipszur!

Tiis először nem is vett tudomást a kereskedőről. Szótlanul nézte a lány csillogó bőrét, nedves ajkát, a kebleket takaró hosszú haját, a szégyellősen összeszorított combokat.

– Na jó, legyen négy! – verte vállon a kereskedő. Erre felocsúdott.

– Rendben van, a négy az jó lesz.

Kifizette a négy ipszurt, mire egy félmeztelen köpcös óriás kiszabadította a lányt, intett neki, hogy kövesse, és eltűnt a bordélyház kapujában. Az első emeleten egy sötét folyosóról lefüggönyözött szobák nyíltak, ajtó sehol nem volt. Hangos zihálás, kuncogás, nyögések, és szipogás hallatszott. Az őr elhúzta az egyik függönyt, és bevezette a remegő lányt egy szűkös, sötét helyiségbe, ott pedig magukra hagyta őket. Ahogy összezárult mögötte a függöny, a lányhoz lépett. Megoldotta rajta a semmi kis rongyot összefogó csomót, majd mivel az nem esett le, mert a lány magához szorította, egy rántással letépte róla. Anyaszült meztelenül állt előtte. Gyönyörű volt, de megereszkedett hasa arról árulkodott, hogy túl volt már legalább egy szülésen. Ettől Tiis csak még kívánatosabbnak találta. Ledobta tunikáját, majd a riadt teremtést az ágyra térdeltette. Az szipogott, de nem ellenkezett, csak akkor jajdult fel kicsit, amikor hátulról beléhatolt.

Miután végzett vele, elfogta valami kíváncsiság.

– Mi a neved? – kérdezte még mindig ugyanabban a pózban. Feleletet nem kapott.

– Mi a neved? – rivallt rá hangosabban.

A válasz har nyelven érkezett:

– Ne bánts uram, ne bánts! Nem értem, egy szavad sem. Kérlek! – majd halkan sírni kezdett.

Tiis elhátrált tőle. Hirtelen nagyon rosszul érezte magát. Az aktus hevében valamivel tisztább lett a feje, és most hirtelen hányingere lett attól, amit csinált. Magára öltötte a tunikáját, majd megcsókolta a még mindig négykézláb térdeplő lány hátát, és ezt súgta a fülébe:

– Ne aggódj gyermekem, nem fogsz sokáig szenvedni. Olyan ajándékot kaptál ma tőlem, amivel a halálba küldöd azokat, akik ezután beszennyeznek. Emlékezz majd rám!

A következő éjszakákon rendszeres vendége lett a füvesháznak és a kuplerájoknak is. Egy nap többször is elmerült a bolondhúr egyre csábítóbb gőzében, és annyi szajhát tett magáévá, amennyivel csak elbírt. A kikötőt övező utcákon kívül megfordult az agorába torkoló sikátorokban, a Kisfalnál, ahol a szegények laktak, és a Kék Kapu lábánál is, ahová az udvari írnokok és a palotaőrség tagjai jártak ki esténként, hogy színt vigyenek a monoton hétköznapokba.

A hatodik napon arra ébredt, hogy levertebb a szokásosnál, a hetediken pedig ágyékánál és hónaljánál apró, alig észrevehető foltok jelentek meg. „Most már biztos!” – gondolta.

Az előző napok kószálásai közben kinézte a helyet, ahol elengedheti a patkányokat. Eddig a félreeső, csendes fogadó takaros ki szobájában nevelgette őket, de a foltok megjelenése után nem volt rájuk szükség, a démon már biztosan munkált benne egy ideje.

Egy csatornakiömlő közelében kiterelte védenceit a ládából. A legtöbb még elég virgonc volt, gyorsan eltűntek szem elől, de kettő döglötten hevert. Oldalra rugdosta őket, és mint aki jól végezte dolgát, tovább állt.

A belső városfal felé indult. A kékmázas cseréppel kirakott, monumentális kapun már nem lehetett csak úgy keresztülsétálni. Az őrök megállították:

– Hé, te, mi keresnivalód erre? – állt elé egy bronzvértes, lándzsás strázsa.

– Tiis Harban vagyok, a Harban dinasztia utolsó tagja, és meg akarom magam adni a császárnak.

Ilyen válaszra nem voltak felkészülve. Először tanácstalanul néztek egymásra, mint akik hiszik is, meg nem is, amit hallanak, aztán rövid diskurzus után az egyik eliramodott, a többiek pedig megmotozták. Nem találtak nála semmit, csak egy közönséges tunika és egy fekete köpeny volt rajta.

Este megláncolva a császár főtanácsadója elé vitték. Rozvalinnak hívták, ravasz, kopasz öregember volt, aki mindig egy díszes, mamutagyarból faragott botra támaszkodva járt. Azt pletykálták, hogy a botnak varázsereje van. A tanácsnokok aranymintás, fekete tógáját viselte, és csüngőkkel teleaggatott sipka csilingelt a fején. Rozvalin az elmúlt tíz évben szinte semmit sem változott, mintha nem fogott volna rajta az idő. Ugyanazzal a vizslató tekintettel fürkészte vendégét, mint abban a másik, régi világban, amikor először sodorta őket egymás mellé a sors.

– Nem nagyon érek rá, szóval fogd rövidre! – harsogta az öreg. – Mit vársz attól, hogy feladod magad?

Tiis ennél azért nagyobb meglepetést várt, mégiscsak egy királyi sarj. Ráadásul sokáig a birodalom első szövetségesei voltak. Bosszantotta ez a lekezelő modor, de tudta, hogy az öreg semmit sem tesz véletlenül. Meg kellett maradnia tervezett mondókájánál. Mélyet sóhajtott, majd belekezdett:

– Elfáradtam. Nem akarok tovább bujdosni, nem akarok tovább terveket szövögetni. Nincs értelme. Az én családomnak vége, Harumnak vége, számomra mindennek vége. Otthon sokan tudják, hogy életben vagyok. Sokan várják, hogy visszatérek, és elhozom nekik a szabadságot, de én tudom, hogy erre semmi esély. Persze lenne, aki mellém állna, de ha mindenki fellázadna, akkor sem nyerhetnénk. Hadra fogható épkézláb férfi már alig akad a szigeten, éhező martalócokkal és kivénhedt nagypapákkal meg ugyan mihez kezdenék? Nem kell a felesleges vérontás, nem kell a reménytelen küzdelem. Jobb lesz mindenkinek. Azt sem várom el, hogy a császár meghagyja az életemet. Azt tesz velem, amit akar. De remélem, ha személyesen lemondok előtte minden névleges címemről, akkor kegyesebben fog bánni a népemmel. Akkor már talán nem lesz szükség a terrorra. Azt remélem, hogy idővel Harumot is provinciává alakítja, és betagozódik a birodalomba, mint teljes jogú tartomány. Ha én nem leszek, akkor mindenki könnyebben beletörődik ebbe. Magamnak semmit nem akarok.

Rozvalin mogorva arccal hallgatott. Csapdát keresett, cselt, de nem talált. Valójában ő maga is ezt látta a leghelyesebb lépésnek a Birodalom és Harum szempontjából is.

– Egy érett férfi érett szavai – mondta. – Látom, a Harbanok érdemesek voltak népük szeretetére. Csak épp a politikához nem értettetek soha. Ami azt illeti, mindegy. Tudod, így is, úgy is ez lett volna a vége. Az a makacs apád soha nem hódolt volna be, és a flottátok okozhatott volna kellemetlen meglepetéseket. De ez már történelem. Te viszont nagyon jól látod a helyzetet. A lehető legbölcsebben tetted, hogy idejöttél.

– Mikor döntöttétek el, hogy ellenünk fordultok? Már a darmun lázadás alatt is megvolt a tervetek, ugye? – Tiis hanga saját maga számára is meglepően nyugodtnak, beletörődöttnek tűnt.

– Ami azt illeti, már korábban is, a lázadás pedig épp kapóra jött. Apád olyan lelkesen kereste a császár kegyeit, hogy nagy hiba lett volna egy ilyen lehetőséget kihagyni. Értsd meg, két ilyen erős flotta nem létezhetett egymás mellett! Ezt el kellett dönteni. Valójában csak egy sokkal hosszabb, véresebb háborút zártunk rövidre. Talán nektek is jobb így, különösen, hogy ilyen bölcs és belátó vagy. XIII. Amonit értékelni fogja az áldozatodat. Valószínűleg életed hátralévő részét a Szilánkon töltheted. Nem fogsz hiányt szenvedni semmiben. Ahogy elnézem a szemeidet, már amúgy is közeli barátságba kerültél a bolondhúrral, de ezután majd sokkal közelebbi barátaid is lehetnek, és annyi, amennyi csak jólesik. – Majd kezét Tiis vállára tette, mélyen a szemébe nézett, és a következőt kérdezte: – Csak azt áruld el nekem fiam, hogy hajlandó vagy-e nyilvános ceremónia keretében hűséget esküdni a császárnak?

– Hajlandó vagyok – válaszolta.

– Rendben van, akkor ezt el is intéztük. Holnapután sort is kerítünk rá. De ha most megbocsátasz, mennem kell, tengernyi a teendőm. A részleteket majd holnap megbeszéljük.

Még szólt az egyik őrnek, hogy Tiist egy kényelmesebb szobában szállásolják el, és véletlenül se felejtsék el a gőzölőt, majd elégedett vigyorral az arcán elhagyta a termet. Csak azt nem látta már, hogy nem csak ő vigyorog.

 

XIII. Amonit kényelmetlenül fészkelődött a Győzelem Piramisának alsó teraszán a durva kőtrónusban. Utálta a ceremóniákat. Soha nem értette, hogy mi szükség van ezekre a színjátékokra, és hogy miért nem lehet legalább egy kicsit változtatni a kétezer éves szabályokon. Ráadásul a smaragddal kirakott, tollas fejdísz sem volt könnyű viselet. Nem is értette, apja annak idején hogyan viselhette olyan könnyedén ezt a túlméretezett aranysisakot.

Már alig várta, hogy vége legyen, és visszatérhessen lakótornyába, ahol kedvenc feleségei és egy kis illatos gőz segít majd feledtetni a mai hercehurcát. Mindig nehezen bírták az idegei, ha túl sok szem meredt rá, és most a fél város összegyűlt a központi agoránál, hogy láthassák, amint valami messziről szalajtott hadúr, vagy hercegecske hűséget esküszik neki. Nem értette, hogy Rozvalin miért akadékoskodott mindig, amikor ő az ilyen ügyeket egyszerűbben akarta elintézni. Császári dekrétumban megírni, piacokon szétkürtölni, és kész. Már számtalanszor megfogadta, hogy fejét veteti ennek a fontoskodó tanácsnoknak. Egyszerűen nem tudta megérteni, hogy egy császárt nem lehet kényszeríteni semmire. Eddig csak azért nem váltotta be az ígéretét, mert Rozvalin ilyenkor emlékeztette rá, hogy drága atyjának, XII. Amonitnak, a halálos ágyánál megesküdött, hogy a „kopasz latort” mindig maga mellett tartja, és egy ujjal sem fog ártani neki. A „kopasz lator”, ez volt rá a kedvenc beceneve.

A trón két oldalán sorakozott a testőrség. Tagbaszakadt, szakállas, barna bőrű harcosok, nehéz bronzpáncélban, lófarkas sisakban. A kerek pajzsok úgy csillogtak a napsütésben, mint megannyi szikrázó napkorong, a lándzsákra kötött színes szalagok pedig boldogan lengedeztek a szélben, mintha élveznék a ceremóniát. XIII. Amonit kimondottan szerette ezeket a katonákat. Az volt a nagy terve, hogy egyszer az agora közepén viadalt rendez. Városi csavargókból, matrózokból és a testőrségből csapatokat szervez, majd egymásnak ereszti őket, hogy mindenki láthassa milyen nagyszerűek az ő katonái. A végén az életben maradt csapat tagjait persze busásan megjutalmazná. Rozvalin ezt az elképzelését is meghiúsította, de eljön még az a nap, amikor a kopasz kinyuvad.

Végre elkezdődött az ünnepség. Egy vállas, sötéthajú fickót vezettek elé, akit a légió okkersárga palástja takart. Mellvértet is viselt, de a keze össze volt láncolva, és a nyakában is lógott egy lánc, amin az egyik őr vezette. Nem volt túl jó bőrben. Rozvalin szerint az elmúlt napokban túl sokat szippantott a bolondhúrból, azért voltak ilyen vörösek a szemei. A Kisebb Isten egyik főpapja elmondott egy nagyon hosszú litániát az elmúlt évek dicső hadjáratairól, amire a tömeg időnként lelkes ovációban tört ki, majd feltett pár kérdést a fickónak, amikre az hangos igennel válaszolt.

 Most jött az a rész, amiben XIII. Amonitnak is tevékenyen részt kellett vennie. Kicsit izgult, hogy minden rendben fog-e zajlani. A vállas idegen térden csúszva elindult a trónus felé, ő pedig gyorsan felidézte magában a mondókáját: „Fiamul fogadlak, a mai naptól a birodalom védőszárnyai óvják életedet.” Már nyújtotta a kezét, hogy áldón rátegye az előtte térdelő fickó fejére, amikor az teljes tömegével nekiesett. Tiis olyan erővel rugaszkodott el, hogy a láncot tartó katonát is magával rántotta, aki elvesztette egyensúlyát, és felbukott. Kezei ugyan hátra voltak bilincselve, de fogaival beleragadt a császár arcába, és egy darabot kiharapott belőle. Amikor lehámozták róla prüszkölt, köpködött, hörgött, mint egy őrült, akit démon szállt meg. A császár miután túl lett az ijedtségen, magánkívül volt a dühtől. Rikácsoló hangon csak azt hajtogatta, hogy ezért szenvednie kell mocsoknak. Egyik kezével vérző arcát fogta, másik kezével hadonászott. A testőrök lefogták a támadót, ő meg rugdosni kezdte. Hallani sem akart arról, hogy helyben kivégezzék. Az nem lett volna kellő elégtétel. Végig akarta nézni, ahogy kínlódik, azt akarta, hogy könyörögjön a halálért. Soha nem látott határozottsággal megparancsolta, hogy az agora közepén állítsanak fel egy pódiumot, ahol a kínzómesterek nyilvánosan fogják darabokra szedni. Amíg az elkészül, kössék ki egy póznához, ahol a császárukat ért támadás miatt bosszúra szomjas emberek némi elégtételt vehetnek. Két őrt is odarendelt, nehogy valaki komoly kárt tegyen a játékában, mert minden hörgését, minden vonaglását, minden gyötrelmét látni akarta. Rozvalin úgy döntött, most nem akadékoskodik, nem látta még ilyen állapotban a császárt. Inkább intézkedett a pódium felállítása felől.

 

Tiist végül az agora mellett kötötték ki, miközben az ácsok nekiláttak, hogy másnap reggelre a pódium készen álljon. Sokan megvárták, amíg a testőrök kikötözték. Gyalázták, köpködték, valahonnan egy létra is előkerült, amiről egy koldus levizelte, de ennél többet nem mertek ártani neki, és különben is, később sokkal jobb mulatság ígérkezett. Tiis figyelte az arcokat, a mozdulatokat, és mosolygott. Akadt már a tömegben bőven ólmos, tompa tekintet, kivillanó testrészek, amiket halvány foltok, vagy néhol már egészen jól látható vörös kelések pettyeztek. „Nem fog mindenkit egyszerre leteríteni a ragály” – emlékezett a fekete ember szavaira. „Van, aki csak pár napig, és van, aki több napig húzza. Olyan is lesz, aki túléli.” – Tiis remélte, hogy a császár nem tartozik az utóbbiak közé.

Valaki megjegyezte, hogy miért mer ez itt mosolyogni, majd egy terebélyes asszonyság, akit úgy tűnt meglehetős tisztelet övez, ráripakodott:

– Mit mosolyogsz te bitang? Mit mosolyogsz te császárgyilkos, rabszolgafattya? Holnap ilyenkor már kint fogsz lógni a kapu felett, és cafatokban lógnak majd a beleid. Varjak fogják széthordani a húsodat mindenfelé. Ezen nevetsz te pogány senki?

Tiis arca elkomorult, és mivel a termetes nőszemély szavaira a legtöbben elhallgattak, úgy érezte, hogy most őt is meghallják majd.

– Igen, ezen is nevetek – válaszolta. – De kíváncsi vagy rá, hogy mi az, amin még nevetek? –kérdezte.

– Na, mi? – kelt ki magából a matróna.

– A jövő, ami rád vár, ami rátok vár – hordozta körbe a tekintetét. Erre páran újra kiabálni kezdtek, de a hájas nő csendre intett mindenkit:

– Hát, ha olyan okos vagy, akkor mond meg nekem, hogy mit látsz a jövőben!

Tiis érezte, hogy most tényleg kíváncsiak arra, amit mondani fog. A zsémbes asszonyság akaratlanul is a kezére játszott. Nem volt teljesen magánál, az elmúlt napok képzelgései és a régmúlt események keveredtek a fejében. Túl sok volt a bolondhúr, és a palotában valami mást is szórhattak a vízbe. Kivörösödött szemekkel fordult a sokaság felé:

– Hát akkor jól figyeljetek! – kezdte. – Halljátok, mit mond nektek a Sötét Próféta, aki a pusztulás démonát szabadítja erre a világra! Holnap ugyan én meghalok, de csak azért megyek előre, hogy megnyissam nektek is a kaput a halálba. Szélesre tárom majd, hogy egyszerre mind beférjetek, az egész város, az egész tartomány, az egész Birodalom. Mert mire megérkezik az első hó, ti mind halottak lesztek. És haldokolni fog a rothadó országotok is. Démonok fogják lerágni a húsotokat, patkányok, varjak, meggyalázott szüzek, izzadó katonák, szajhák és csótányok fogják vinni az üzenetemet városról-városra, a darmunok földjétől az Ilgamaron túli vadonba. Nem számít, hogy bűnös, vagy ártatlan, szabad, vagy rabszolga, mind szenvedni fog. És mindenki meghallja majd hívó szavam, és követ a halál kapujáig. És addig fogom nyitva tartani azt a kaput, amíg ez a förtelmes világ a darabjaira nem hullik. Amíg az elnyomó légiók vissza nem térnek, hogy átadják a helyüket a hazatérő rabszolgává tett tömegeknek, amíg az Amonitok degenerált dinasztiáját karóba nem húzza a saját népe, amíg csak egyetlen olyan nyomorult, szerencsétlen, meggyalázott is lesz a világon, aki úgy érzi, hogy nem nyert elégtételt. Ezt látom a jövőben, mert ez fog történni! – Ekkor már olyan hangosan ordított, hogy a hangja betöltötte az egész agorát. Olyan volt, mintha nem is emberi hang tört volna elő a torkából, hanem valami ősi, elemi rettenet. Amikor befejezte, egy percig suttogás sem volt a téren. Aztán néhányan kényszeredetten felnevettek, még jutott neki pár ronda megjegyzés, de senki nem akart közelebb lépni hozzá. Az emberek elfordultak, szétszéledtek, és nemsokára csak az ácsok kopácsolása hallatszott. Tiis lehorgasztotta a fejét, hagyta, hogy hosszú haja mélyen lelógva betakarja az arcát, majd egy altató dallamára, amit először talán a bölcső mellett hallott édesanyja szájából, egy dalt kezdett dúdolni, melynek szövege az elmúlt napok mámoros bolyongásai közben fészkelte be magát a fejébe.

 

Ha csak a szenvedést látod,

Szólj a Sötét Prófétához.

Szajhák, patkányok s varjak

Hoznak majd síri nyugalmat.

Mert ha már több remény nincsen,

A halál megsegít Kincsem,

Idézek megváltó átkot,

Elsöpröm a rút világot.”

 

*

 

Mire az első hó leesett, Tiisnek már csak a csontjai fehérlettek a déli kapu fölé kiakasztott kalitkában. De ekkorra már nemcsak a Harbanok dinasztiája veszett ki örökre, hanem egy másik, sokkal idősebb, és sokkal hatalmasabb család is eltűnt a történelem színpadáról, lehullt a feje a szörnyetegnek is.

A ragály elemi erővel söpört végig a kontinensen. Egész falvak, városok, tartományok néptelenedtek el a nyugati partvidéktől a keleti vadonig. És ahogy terjedt a ragály, úgy terjedtek a hírek is. Nemsokára mindenki tudott a Sötét Prófétáról, mindenki tudta, hogy miért szabadította rá a démonát a világra. És azt is tudták, mit kell tenniük, hogy megfékezzék

XIII. Amonittal és családjával a főváros megmaradt népe végzett a főtanácsnok vezetésével. A légiók maradványai hazatértek, és I. Rozvalin császár felszabadította az összes rabszolgát. Bárki hazatérhetett, vagy maradhatott, és szabad polgára lehetett az új alapokra helyezett Központi-Birodalomnak. A lány, akinek Tiis először ajándékozta a démont, túlélte a betegséget. A Próféta csontjait visszaszállította Harum szigetére, és Urgsavannban egy szentélyt emeltek neki, melynek az első főpapnője lett. A szentély előtti szobor egy széles vállú, hosszú hajú férfit ábrázolt, amint jobb kezét nyújtotta a Meggyalázott Szűznek. Vállán varjú ült, bal kezében pedig egy sovány patkányt tartott. A talapzatra vésett ima rímei kísértetiesen összecsengtek egy ősi harumi altatódallal.

És ha valakit a Nagy Megtisztulás után olyan megaláztatás, szenvedés, vagy igazságtalanság ért, amiben nem remélhetett mástól segítséget, akkor a Sötét Prófétához fohászkodott, hogy tárja szélesre a Túlvilág kapuit, hadd nyelje el ezt a szennyes világot örökre.

4.333335
Te szavazatod: Nincs Átlag: 4.3 (3 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

k, 2012-10-09 14:57 Sren

Sren képe

Szép hosszú fantasy, olvassatok, emberek!
A végén a fehérlő csontok egészen tetszettek. :D

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2012-10-09 20:38 Vist

Vist képe

Köszönöm,
remélem nem elrettentően hosszú :)

k, 2012-10-09 19:04 Nimretil

Nimretil képe

Elolvastam, gratulálok, van benne kakaó. Egészen a végéig mindig láttam előre a következő lépést, de ez tetszett is, logikusan megy a történet. A Sötét Prófétás résszel már nem számoltam, az viszont meglepett. Így utólag a Ködszerzetre emlékeztet ez a fajta megoldás. (Ha nem olvastad volna, inkább nem lövöm le a poént, ha olvastad, akkor gondolom leesett, hogy Kelsier tervére gondoltam.) A világ hangulata nekem végig megvolt, a a főszereplővel egyáltalán nem tudtam szimpatizálni, de ez nyilván nem is erről szól.
Próbáltam kiszedni a formai hibákat, de egy idő után a történet kötötte le a figyelmemet, tuti, hogy elsiklottam apróságok felett. Mindenesetre amit sikerült kiszúrni, azokat berakom ide, ha esetleg javítani akarsz:

"Utolsó sarja volt a Harbanoknak, AKI évszázadokon át adtak királyokat Harum
szigetének." - lemaradt a k betű

"Siit elhátrált tőle." - Tiis

"Hadra fogható épkézláb férfi már alig akad a szigeten, éhező martalócokkal és kivénhedt nagypapákkal meg ugyan mihez kezdenék." - ide nem kérdőjel kell?

"Hát ha olyan okos vagy, akkor mond meg nekem, hogy mit látsz a jövőben!" - nem kell vessző a hát után?

k, 2012-10-09 20:53 Vist

Vist képe

Nagyon szépen köszönöm. Örülök, hogy átment a történet, és logikusnak ítélted. A főhőst egyébként tényleg nem akartam kifejezetten szimpatikus figurára formálni.
A Ködszerzetet nem olvastam, szóval ezt lehet nemsokára orvosolni is fogom, kíváncsivá tettél.
Az összes hibában igazad van, mindjárt javítom is. Pedig annyiszor átnéztem. Eleve elég hosszú lett, és éreztem, hogy pár maradni fog benne. Javítás közben valahol mindig elveszett a koncentráció. Milyen lehet egy hibáktól nyüzsgő könyvet kigyomlálni? Lehet volt már, aki beleőrült :)

k, 2012-10-09 21:24 Nimretil

Nimretil képe

Én kifejezetten rühellek olvasás közben a hibákkal szöszölni, pláne, hogy ha ismerem a szöveget, akkor alapból mindent jól olvasok. Szóval az első olvasók szerintem ilyen apró hibáknál komoly előnyben vannak. Mindet képtelenség kiszedni, színvonalas, lektorált könyvben is belefut néha ilyesmibe az ember. (Bár gondolom ezzel nem mondok újat.)

Lehet kicsit elfogult vagyok a Ködszerzettel (az első részről beszélek most elsősorban), de a helyedben mindenképpen elolvasnám. Így átgondolva gyakorlatilag ugyanaz az alapelv, annyi, hogy nyilván regényben szövevényesebb a cselekmény, így ez a mozzanat csupán egy eleme. Plusz ott van az is, hogy ott a terjedelem miatt jobban elő lehet készíteni, ezért valamivel nagyobbat tud ütni. Mondjuk ugyanaz az érzés itt is átjött, amikor szónokol a piactéren. Az a rész elég hatásosra sikerült. (A Ködszerzetben még annyi extra van, hogy ott más érzésekkel is összekombinálja.)
Azért arra kíváncsi lennék, neked mennyire egyértelmű a hasonlóság.

INNENTŐL SPOILER
A főszereplőt kifejezetten aljasnak éreztem, azért elég durva eszközökkel él. (Mondjuk a császár se piskóta.) A logikusságra visszatérve, szerintem tiszta sor: az alaphelyzet adott, a patkányból nekem rögtön jött a pestis (a démonos megoldás kifejezetten tetszett). Amikor egyértelművé válik, hogy saját maga akarja terjeszteni a kórt, akkor nekem is a kupleráj volt az első ötletem. Az is egyértelmű, hogy a császárnál biztosra akar menni. Itt nyilván a szokások határozzák meg, mit kell tennie. Én arra számítottam, meg kell csókolnia a kezét, vagy valami, és akkor tudja megharapni, de ez abszolút részletkérdés, sok jelentősége nincsen. Innen már tuti, hogy kivégzik. Plusz a végén ott vannak azok az elemek, amik nem ennyire egyértelműen következnek a korábbiakból, mert az sem jó, ha mindent előre kitalál az olvasó. Az ilyeneket szeretem. Következetes, ötletes.

sze, 2012-10-10 08:20 Vist

Vist képe

Köszi, hogy ennyi energiát szántál erre a novellára. Nagyon fontosak a vélemények nyílván mindenkinek, és jó látni a hozzászólásodból, hogy tényleg tetszett.
A történet alakulása (a legvégét leszámítva) valóban kikövetkeztethető. A fő célom az volt, hogy ízelítőt adjak egy világról, ami a fejemben már részben összeállt, és szándékom szerint még születnek benne irományok.
Érdekes, nekem az "aljas" nem jutott eszembe, amikor írtam, de tény, hogy az.
A Ködszerzetnek már utánanéztem. Nagyon érdekes társadalma lehet. Abból amit olvastam róla, nekem egyfajta fantasy utópia jött le. Szeretem az olyan könyveket, ahol nem a szokásos viszonyokra/hierarchiára épül a világ, hanem ebből a szempontból is van valamilyen saját íze.

sze, 2012-10-10 09:18 Nimretil

Nimretil képe

Ne köszönd, századannyi energiámba se került elolvasni, mint neked megírni.
Várom a következő novelládat, ami ezen a világon játszódik.

k, 2012-10-09 22:16 Kasimir von Baradlay (nem ellenőrzött)

Jó kis történet, a végén felvetődött bennem, hogy milyen kultúrkörben alakulhat ki hasonló típusú vallás a valóságban. Mert a kereszténység is körülbelül így fejlődött ki, de azért nem volt ennyire "darkos". :)
Néhány hibát is megjegyzek, ami sok helyen kicsit bizarrá tette a leírásokat.
"Férfiassága feszesen nekifeszült alsóruhájának." - Itt a feszesent vedd ki, vagy alakítsd át a mondatot. (Ismétlés.)
"Az egyik pillanatban kishúga ráncigálta a ruháját, valamit meg akart mutatni az ablakból, aztán egy patkánnyal ölelkezett, ami egyszerre nő is volt, és csupasz farkával gyengéden a hátát simogatta." - Ebben az "elszállós" bekezdésben nyilván minden szürreális, de én nem engednék meg ilyen bizarr kétértelműséget, ugyanis nem tudni, ki simogatta a csupasz farkával a másikat. :)
A "meglehetősen lefogyott" Központi Birodalom bennem azt az érzést kelti, mintha az ország korábban nem lett volna meggyötört, most pedig igen. Ez talán nem is hiba, de valamiért furának tűnik, én inkább képmentesítenék a "megfogyatkozott" szóval.
A "hírtelen"-eidet meg cseréld ki rövid "i"-s hirtelenekre.
(P.S.: Szerintem kérj hibalistát a nálam szakavatottabbaktól, mert biztosan van benne több is, nekem ezek tűntek fel leginkább. A történet szerintem rendben van, de a csiszoláshoz biztosan tudnának néhány hasznos tanácsot adni.)

sze, 2012-10-10 08:51 Vist

Vist képe

Köszönöm :)
A keresztény párhuzam nekem is eszembe jutott, de nem volt szándékolt. Persze tudat alatt lehet, hogy beleszólt.
Az "elszállós" bekezdés valóban félreérthető lett, sőt :) Magamtól azt hiszem nem írnék olyat, amit az egyik lehetséges értelmezés jelent. Nem vagyok prűd, de a téma ellenére is erős kiszólás lenne.
A hibákat javítottam, a "hírtelen"-t szégyellem. Valamiért a Word-öm szerette.

sze, 2012-10-10 09:52 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe
5

Háromszor is elolvastam, mielőtt csillagoztam. Már elsőre is tetszett, de akkor egyetlen hibát sem találtam. Ez jellemző, egy hibátlan tartalmú írásból nehéz kivenni a formai hibákat. Másodszor már kifejezetten erre akartam kihegyezni a dolgot, de tán a harmadik sor után ismét csak magával ragadott a cselekmény. Harmadszorra csak azért olvastam el, mert teszett :)

Nagyon jól bonyolítod a cselekményt, képszerűen fogalmazol, bár a képek néhol megdöbbentőek, mint a hízásra hajlamos birodalom esetében, de ez nem feltétlenül baj. A címadáson is érdemes gondolkodnod. Ez a cím nekem túl nyakatekert és semmitmondó volt, ami nyugodtan lehet az én hibám, de emiatt nem is olvastam el elsőre az írásod. A hozzászólások győztek meg róla, hogy érdemes. És persze nem is csalódtam.

(A mert ha együttes használata riasztott, ebben a formában a ha és a már jobban tetszett volna)

sze, 2012-10-10 10:26 Vist

Vist képe

Köszönöm szépen. Legfőképp attól féltem, hogy túl hosszú lett online olvasáshoz, de ezt megcáfoltad. Persze mindenkinél más a limit.
A címen én is gondolkodtam. Önmagában kicsit butácskának tartottam. Azért ezt választottam, mert a végén van egy versike, amiben így szerepel ez a sor, és ott szerencsésebb a "mert", mint az "és", hisz a "mert" visszautal a versike első felére. De eddig is bizonytalan voltam, hogy jó-e a cím, és most méginkább az lettem.
Lehet, hogy lecserélem, főleg, ha éri még pár kritika.

sze, 2012-10-10 10:38 Licaj Vuv

Licaj Vuv képe

Érthető.

Azt hiszem, az utalás itt nem szerencsés. Jobb lenne talán a Sötétpróféta, vagy "...ha már több remény nincsen.", de én sem tudtam soha címet adni az írásoknak.

Ami az onlány olvasást illeti, ne tekints mérvadónak. Nekem nem gond, ha egy írás hosszú. Képes voltam anno háromszáz oldalas regényt is elolvasni. (Igaz csak egyszer :) ) Ugyanakkor egy féloldalas anyagot sem mindig tudok. Attól függ, mennyire talál el hozzám az írás.

Ez a fantasy most nagyon bejött nekem. Köszönet érte.