Ha ütött az órád

A világot mozgató rugók megálltak. Az emeltyűk, fogaskerekek egy lélegzetvétel erejéig megszakították örök vitustáncukat. A valóságot átható zakatolás – amihez az ember a születésétől úgy hozzászokott – elhallgatott. A nagy óramű, az IDŐ megfagyott, és megfagyott vele minden mozdulat, érintés, a hétköznapi dolgok és a múltat, jövőt meghatározó események is. Megdermedt minden; a születés, az élet és a halál, minden, ami a nagy körforgás része. A város dobogó szíve kihagyta az utolsó ütemet, és nem mozdult többé. Az utcákon kavargó porszemek mozdulatlanul függtek a levegőben a viaszbábnak tetsző járókelők között.
Az üzemekben és hivatalokban a mérnökök sóbálvánnyá válva meredtek a tervrajzokra, a logarlécekből, körzőkből, vonalzókból, abakuszokból emelt halmok fölött. A technikusok dolgos kezében megálltak a szerszámok, még a nóta is a torkukra fagyott, pedig a dal, a napnak ebben a szakában, igencsak jólesett. És kővé dermedtek a technomágusok is; az igézet, ami egyben tartotta a mérnökök által tervezett, lehetetlen szögek és formák uralta építményeket, most nem működtek. Az összeomlani készülő épület monstrumok azonban szilárdan tartották magukat a megfgyott pillanatban.
Állóképpé merevedtek az utcákat uraló gőzfelhők és pamacsok is: most nem gomolyogtak, csak lebegtek egyhelyben. Lampbridge da Flotta legendás hírű, míves porcelán gázlámpáiban megszűnt hunyorgni fény, kézzel festett, mázas kerámiakövekkel kirakott sétálóutcáin a rózsabogár zümmögését is meghallhatta volna bárki.
Az esti sötétségben valami mégis megmozdult. Nehéz kámzsa alatt rejtőzködő alak kerülgetett néhány csipkébe és bársonyba bújtatott gyermeket a Lowing Parkot övező, aprólékos gonddal díszített kovácsoltvas kerítése mentén. A nörsz, aki a sort zárta, jól megfigyelhető kétségbeeséssel az arcán, talán éppen a rosszcsontok után rohant, amikor a megtorpanó idő őt is megállásra kényszerítette. A különös árny biztosan, de óvatosan sétált el a szétrebbenő apróságok között. Útjából mintha a kandeláberek színes, mozdulatlan fényei is kitértek volna. A gravitációval viaskodó, üvegből és fémből emelt sokemeletes toronyházak, üvegpaloták, pályaudvarok és plázák lámpafüzéreinek derengése lidércfényként kísérték útját. Az kisebb, alig hat, hétemeletes, ébenfából, acélból és színes üvegtéglákból épített szórakozóhelyek, vendégházak, éttermek máskor zsivajtól hangos termei némák voltak. Nem csilingeltek a míves ezüst- vagy aranyberakásos pénztárgépek, nem koppant aranykorona a holdfából faragott bárpultokon sem. Nem koccantak össze a kristálykorsók és nem csilingeltek a kávéházakban a csészealjhoz érintett porcelánok sem.
Még az alak léptei sem koppantak a kövezeten – a hang is megdermedt. A park sokember magas, masszív gránittömb kapuja mögé húzódva azonban az ajkát elhagyó rejtélyes, ősi szavak elhangzottak a süket csöndben, legyőzve az időt. Akárcsak igézőjük.
Szavai nyomán a homályban megmozdult valami – egyszerre mozdult a magas, tetőtől talpig feketébe burkolózó, csuklyás alakkal. Szavai az ő szavai, mozdulatai az ő mozdulatai voltak. Megváltozott a valóság, egy ponton meghasadt a szövete, és megszülte Armart, a Mérnököt.
Egy pillanattal később megtört a világot és az időt bilincsben tartó varázs. A Hamming Kávéház télikertjét melegen tartó kis kazánban megroppant egy hasáb. A Villorge híres éttermének konyhájában éppen a megfelelő puhaságúra sült egy oldalas. Egy kisasszony még márvány-merev arcán elfolyt a szemfesték. Egy úriember zsebórája ütött egyet, jelezve, hogy gazdája éppen késik egy fontos üzleti vacsoráról. Az idő, megszabadulva béklyójától, felvette a kezdetektől fogva rá jellemző ritmust, és ott folytatta az ütemet, ahol egy pillanattal (vagy egy élettel?) korábban abbahagyta.

***

A színesen villódzó gázlámpák fényei könnyeket csaltak szemébe; színes fátyol mögül nézte a körülötte szorongó embereket, amint a hideg huzattól összeborzolt hajjal, egykedvűen meredtek maguk elé.
Nem tudta ki ő, és hol lehet. Kábultan tapogatózott valami szilárd támaszték után, mert úgy érezte, lábai nem tartják meg. Hűvösen, szolgálatkészen simult tenyerébe egy gazdagon díszített fémkapaszkodó. Alattuk hangosan duhogtak a gigászi gőzdugattyúk, súlyos fellegeket pöfögtek fel a sárkánytorok alakúra formált kipufogószelepek.
–… és megbűvölt lyukkártyát tettem a helyére! – A pirospozsgás arcú, köpcös férfi, aki hozzá beszélt, hangos kacajra fakadt. – Szegény lány nem tudta, hogy a háztartási konstrukt miért nyúlkál állandóan a szoknyája alá! Jó mi?
Ő tétován bólintott, igyekezett kipislogni szeméből a homályos foltokat. Harsány társa újabb történetbe kezdett, majd ránézett és zavartan abbahagyta.
– Jól vagy, Armar? Nagyon elsápadtál.
"Szóval ez a nevem… Armar." Nem csengett számára ismerősen.
– Igen…jól. – Dünnyögte nehézkesen. Émelygett, gyomorszáját marokra szorította a hányinger.
– Biztos a huzattól szédültél meg. – A férfi a törött üvegablakra mutatott, amely mögül hangosan sziszegve tódult feléjük a dermesztő hideg. – A tanács igazán megfizethetné a mérnökeit, micsoda tervezés ez?! Jobb üvegeket kellene tenni ezekre a nyamvadt metrószerelvényekre. Persze – itt suttogóra fogta a hangját, ami így az üvöltő zajtól alig hallatszott –, mindenki tudja, hogy a polgármester átjátszotta a cimboráinak a beszerzési pályázatot.
"Metrószerelvények… igen… Ez a metró." Rosszulléte valamelyest enyhült, és egy újszülött kíváncsiságával nézett körül.
Pillantása elidőzött a fából faragott stukkón, a gyöngyház-berakásos padlón, és a több száz aranyozott szelepen, ami fáradt gőzt eregetett az ablak alá.
Aztán elvakította a fény. Karját arca elé kapta, mert az ezer tűként szúró szilánkos sugarak égették retináját. A puffogó, zakatoló gőzszörnyeteg kibukkant az alagútból, és szédületes sebességgel rohant egy sosem látott város, sosem látott utcáin. A törött metróvonat-ablakon immár a tavasz édeskés illata tódult be – bebújt az utasok télikabátja alá, és melegével izzadsággyöngyöket csalt homlokukra. Az irha most már nehéz, a sárkánybőr meleg, a kucsma feleslegessé vált.
– Az ember nem tudja eldönteni reggel, hogy öltözzön – jegyezte meg utitársa, mire a körülöttük állók egyetértően morogtak. Armar kibújt a testét ölelő bundából, és csodálkozva nézegette a kezében tartott díszes, idegennek tetsző ruhadarab szabását és színét. Női kabátnak tűnt, így első ránézésre, ám észrevette, hogy a szüntelenül csacsogó ismeretlen, aki zavartalanul próbálta kisajátítani figyelmét, szintén hasonló módon hímzett, vörös bőrkabátot viselt, gallérján vastag, ezüstszínű prémmel.
A szerelvény fékei felsikoltottak, fülsüketítő robaj kíséretében a fémsárkány váratlanul nagyot fékezett. Néhány gyanútlan utas legurult az ülésekről, és a felboruló szatyrok és táskák színes tartalma végiggurult a kocsi padlóján. Armar a lábát erősen megvetette, és éppen sikerült elkapnia a fejét egy felé röpülő, gyümölcs-csendélettel díszített kalap elől, ami így a mellette buzgón kapaszkodó férfi kövér arcán landolt. A káosz eluralkodott a metróban. A dühös utasok idegesen szedegették össze szétgurult holmiijaikat. A szerelvény közben nehézkesen megállt és Armar, kihasználva ismeretlen ismerőse szóáradatában beállt szünetet, és gyorsan távozott erről az örültek által megszállt ördögi szerkezetről.
A peron fala egyetlen, több méter hosszú tükörből állt. Amikor kilépett a metróvonatból, szembe találta magát saját furcsa és idegennek tűnő ábrázatával. Nem tűnt sem öregnek, sem fiatalnak. Határozott vonásait bizonytalan, csodálkozó arckifejezése ellenpontozta.
Háta mögött a szerelvény sárkányszárnyai összecsukódtak, és a továbbinduló jármű elárasztotta gőzzel a dolgukra igyekvő utasokat. A kavargó gőz egy pillanatra elrejtette tükörképét, de másodperceken belül tekintetét ismét az imént látott, szürke szempár tekintetébe fúrta. Mire sikerült elszakadnia a képtől, körülötte megritkult a tömeg. Kutatni kezdte, hogyan is juthatna keresztül a vasúti síneken a váróterem irányába, azon át pedig az utcára. A márványperont csupán néhány méter hosszúra építették, és sem lépcső, sem alagút nem vezetett a kijárat felé. Armar meghökkenve vette észre, hogy az emberek körülötte egyszerűen csak besétálnak a tükörbe, és teljes zavartalansággal lépnek ki a sínekkel átellenes oldalon álló, égbetörő várócsarnokba. Amikor sarkon fordult, láthatta, hogy a tükröződött emberek beszélgetve, nevetgélve vagy éppen mélabús képpel, de hús vér valójukban sietnek dolgukra. Idegenkedve tapintotta meg a hűvös felületet maga előtt, és hallotta, amint egy asszony a síneken túl felsikolt. Hátrafordult, és látta, ahogy szétrebbennek az emberek, és mérgesen morognak egy levegőben nyulkáló kéz miatt. Az ő keze miatt! Összeszedte hát bátorságát, belépett a furcsa teleportba, és már ott is találta magát az óhajtott másik oldalon.
– Átkozott varázsmasinák, nem is értem minek van ezekre még szükség! – dühöngött egy nő a tömegben. – A szomszédos kerületben mozgó gőzjárda szállítja az embert, itt meg a frászt hozzák ránk a vidékiek, akik nem ismerik a járást. Tapintatlanság. Le kellene vágni azt a végtagot, ami a gazdája nélkül jelenik meg. Én mondom, Elder drágám, az összes boszorkányt meg mágust tűzre kéne dobni, de a polgármesterhez is lenne néhány szavam ezek miatt a kőkorszaki megoldások miatt. Az ember nem figyel, és ez a varázs-söpredék úgy felkapaszkodik, hogy még talán polgári jogokat is kap.
– De drágám – hőkölt hátra éltes korú férje –, vigyázz miket beszélsz! Nyilvános helyen vagyunk...
A nő még akkor is méltatlankodott, amikor elnyelte őket a forgatag. Armart a hallottak nem zavarták különösebben, főként annak fényében, amilyen problémákkal szembe kellett néznie. Egyre sürgetőbb kényszer tört rá, hogy megtudja ki is ő, és hova került. Megtapogatta a ruháját. A kabátja felső zsebében néhány pénzérme mellett apró fakockára lelt. Amint előhúzta, színes köd kezdett el kavarogni az apró tárgy körül, majd egy bonyolult minta rajzolódott ki a levegőben, amelynek a közepén cirkalmas betűk sorakoztak. El tudta olvasni a feliratot:
ARMAR SCOTT, FŐMÉRNÖK. KOBRA VÁLLALAT. EZEN IGAZOLVÁNYT HITELESÍTETTE, ÉS JÓTÁLL ÉRTE THALUR MAFEX FŐINSPEKTOR, MAGHBURG VÁROSI KÖZHIVATAL.
A férfi érdeklődve forgatta kezében az apró tárgyat. A kocka egyik oldalán a következő cím díszelgett: GÉPÉSZETI FŐOSZTÁLY, ACICIA SUGÁRÚT 34, 56. EMELET, A KÖRLET.
"Ezek szerint, ez a munkahelyem címe. Ez egy nyom."
Már csak azt kell kitalálnia, hogyan jut el oda.
A metróállomás kijáratát két oldalról hosszú sorban ócska, ütött-kopott standok szegélyezték. Armar egy VEGYESBOLT feliratú, deszkákból ácsolt, lyukas árnyékvetővel fedett bódéhoz lépett, és megszólította a pult mögött álló, fásultnak tűnő asszonyt.
– Meg tudná mondani, hogyan jutok az Acicia sugárútra?
Az vállat vont:
– A külvárosban lakom, csak dolgozni járok ide. Viszont három koronáért tudok adni egyszer használatos célkereső bűbájt.
Armar tanácstalanul belekotort a zsebébe. Maga is meglepődött, amikor ujjai aprópénzt tapintottak. Előhúzott egy tízest, és átnyújtotta az eladónak.
– Hét visszajár – közölte színtelen hangon a nő, és az aprópénz mellet tenyérnyi, barna papírlapot nyújtott át a férfinek.
Armar tanácstalanul forgatta a kezében a frissen vásárolt holmit.
– Hogyan kell…?
Az eladó, kizökkenve egykedvűségéből, meglepetten felnevetett:
– Ha nem lenne a valószínűtlenségi szakadás, azt mondanám, maga nem idevalósi. – A papírlap felé intett. – Adja ide!
Miután a férfi átnyújtotta neki, hüvelykujját rászorította és hangosan kimondta a címet: Acicia sugárút… Hányas szám?
– Harmincnégy.
–…harmincnégy – fordult újra a nő a papír felé, majd visszaadta Armarnak a készséget és megjegyezte: – A piros nyilat kövesse.
A barna lapon kirajzolódott a környék stilizált térképe. Úgy tűnt, szerencséje van, mert az épületig mindössze négy tömböt kell gyalogolnia. Amint Armar elfordult, meglepetten vette észre, hogy a jobb felső sarokba rajzolt apró iránytű is vele mozog. A férfi ráérősen elindult a jelzett irányba.
A körülötte álló különös, természet törvényeivel dacoló épületek túlburjánzó díszítésein meg-megcsillantak a mind erősebben tűző, mézszínű napsugarak. Az egyik csavart kagylóra emlékeztető torony tövében néhány kámzsás alak kántált. Hátukon a „MAGHBURG, VÁROSI KARBANTARTÓ RÉSZLEG” felirat díszelgett.
"Karbantartó közmágusok" – ötlött fel a férfiben a gondolat a semmiből, amint rájuk nézett. Semmi sem tűnt valóságosnak. A bunda, amit eddig a kezében szorongatott, egyre terhesebbé vált a légies üvegpaloták kupoláin átragyogó napsugarak melegében, de nem mert tőle megválni. Homlokán izzadság gyöngyözött.
A Kobra Vállalat úgy terpeszkedett a körülötte álló üvegpaloták és toronyházak között, akár egy csúf, barna pók a harmatos fűben. Felfelé szétnyíló, ormótlan tömbjét vas- és acélpillérek támasztották, mélyen benyúlva a szomszédos épületek által határolt utcákba, terekbe. Az épület saját siklójárattal rendelkezett, a karvastagságú acélsodronyok száznál is több célállomással kötötték össze, akár egy óriási pókháló. A kabinok éjjel-nappal jöttek és mentek, híreket, alkatrészt, alapanyagokat szállítottak egyik vállalattól a másikig. Armar megilletődve bámult a magasba, miközben feje felett surrogva, dohogva, pöfögve húztak el a siklókabinok, kisebb reppentyűk és néhány aerokopter. Az utcaszint felett, számára ismeretlen rendszer szerint működő légifolyosón gépek sokasága tartott ismeretlen célok felé. Miközben az ormótlan öntöttvas kapu előtt ácsorgott, és gyűjtötte magában a bátorságot, hogy belépjen, valaki a karjába kapaszkodott. Egy csavargó. Nem, rosszabb: egy technomágus.
– Ember, rémes a szaga – húzta el Armar a száját.
– A csatornában dolgozom, uram, a szagom… a munkakörömmel jár.
Armar sajnálta a szikár, szakállas fazont, ösztönös rokonszenvet érzett az irányába, de nem tudta miért. Azt azonban érezte, hogyha kideríti, magával kapcsolatban is újabb nyomra bukkanhat.
– Mivel foglalkozik odalent?
– Telegrafálok. Tudja… a csatorna kövei remekül felerősítik a teleport bűbájokat. Mint a visszhang. Az üzenetek jönnek-mennek. – Felsóhajtott. Armar úgy tippelte, nem lehet egyszerű élő átjátszóállomás posztot teljesíteni az utcaszint alatt.
– Miért nem keres valami kevésbé fárasztó munkát? Már nem fiatal…
– Mérnök uram, én csak egy technomágus vagyok, örülhetek, hogy van munkám, és nem zárnak rezervátumba. Megszólítanom sem lenne szabad Polgárokat, nemhogy egy Mérnököt… de uram, ma valami olyat hallottam, ami arra kényszerít, hogy a felszínre óvakodjak, és áthágjak minden előírást, ami a magamfajta bűbájosra vonatkozik.
– Ne csigázzon, ember, már így is kezdek becsavarodni.
Szegény ördög a kezét tördelte, és idegesen ugrált egyik lábáról a másikra. Szánalmasan festett.
– Veszély fenyegeti – bökte ki végül.
– Ezt honnan veszi? Tulajdonképpen miért gondolja, hogy éppen engem fenyeget veszély? Hiszen azt se tudja, ki vagyok. Én magam se tudom!
– Nagyon is tisztában vagyok vele, Mérnök uram. Maga a Gépészeti Főosztály vezetője. Az egyik üzenetben láttam… nem szabadna fecsegnem, nem az én dolgom… és… el akarják rabolni a… – mondandóját nem tudta befejezni, mert két tagbaszakadt csendőr ragadta meg a karját. Az öreg felsikoltott, de hiába vergődött, az egyenruhások szorosan tartották.
– Várjanak – hűlt el Armar –, éppen valami fontosat akart közölni velem!
A csendőrök ügyet sem vetettek rá. A szakállas technomágust a szolgálati rabszállítóhoz taszigálták. Mire a férfi szóhoz jutott volna a meglepetéstől, a közjáték már véget is ért, és ő ott maradt a nyomasztóan fölé magasodó épület árnyékában egy homályos, érthetetlen figyelmeztetéssel, amivel semmit sem tudott kezdeni. Valaki veszélyben van. Mindössze ennyi információ állt a rendelkezésére.
Téblábolt még néhány percig, vágyakozva nézte a gondtalannak tűnő Polgárokat, akik a dolguk után siettek, vagy ráérősen szemlélték a szemközti üzletsor tarkabarka kirakatát. Divatos, Cugnot gőzszekerek dübörögtek a macskaköves úton – a Polgári elit a hétvégére a város menti vidéki kúriákba vonul kipihenni a kávéházak, mulatók zsivaját.
Armar végül elszánta magát. Nem ismerte ezt a fickót, ezt a szegény, eszehagyott ördögöt, akinek a testében tartózkodott, de annyit már sejtett (újabb nyom), nem valami türelmes ember. Feldúltan lépett a fémszörnyeteg bendőjébe. Nem tudott volna több ingert befogadni, ezért nem is vesződött az információs pulttal – amúgy sem venné ki jól magát, ha a saját irodája felől kezdene kérdezősködni. Átvágott a sötét csarnokon, egyenesen a lifthez, ám az oda vezető kapunál néhány egyenruhás férfi és nő téblábolt. Úgy tűnt ahhoz, hogy beléphessen, át kellett sétálnia a biztonsági rendszeren. Már nem fordulhatott sarkon. Észrevették. A mogorva bűbájosok gyűrűjében a férfi úgy érezte, hogy teljesen kiszolgáltatott. Mentális ujjak tapogatták le tudatát, próbáltak beférkőzni legmélyebb, legtitkosabb gondolataiba. Amram elborzadt, ha arra gondolt, mi mindent tudhatnak ezek az őrök bárkiről, aki az épületbe egyszer is betette a lábát. Ám ezt a tudatot, az ő tudatát, ebben a pillanatban a legszűzibb, legtisztább állapotban találták. Talán csak a gyermekek elméje ilyen ártatlan. A férfi érezte a fejében a gondolataikat, és az enyhe zavart is, amit emlékei hiánya keltett a bűbájosokban. Érezte a lelküket is. Nem lépheted át a mentális határokat úgy, hogy csupán elveszel. Ha betekintesz valakinek a gondolataiba, belőled is ott marad valami. Érezte a szégyenüket, amiben éltek. Ez volt a legmeghatározóbb benyomása velük kapcsolatban. A társadalom számkivetettjeiként éltek, mégis nélkülözhetetlen alkatrészeiként a gépezetnek, ami Lampbridge de Flottát működésben tartotta. A haszontalannak ítélt bűbájhasználók rezervátumokba zárva tengették életüket, míg szerencsésebbnek mondott társaik a rabszolgákénál is rosszabb körülmények között, a társadalom teljes megvetésétől kísérve végezték a rájuk szabott feladatokat. Robotoltak egy városért, ami nem csupán kihasználta őket és velük született képességüket, de hatalmuktól rettegve nyomorban, rabláncon tartotta fajtájukat. Pedig a bűbájosok nélkül nem állnának a Város legendás épületei. Azokat nem a mérnöki csoda tartott egyben évszázadokon keresztül, hanem a ráolvasások. Nem működne egyetlen teleport bűbáj sem. Háztartási boszorkányok nélkül a Polgárok a saját kezükkel lennének kénytelenek takarítani gyönyörű utcáikat, sebeiket maguk gyógyíthatnák az ispotályokban. Nem lennének nevek sem, mert ugyan ki forrasztaná egybe azt a személyiséggel, miután megszületett egy csecsemő? Armar érezte a szégyenüket a fejében, és elzsongult tőle. Aztán egyszercsak vége lett. A kapcsolat megszakadt. Átesett a beléptetés procedúráján, mentálisan biztonságosnak ítéltetett.
Bizonytalan léptekkel átsétált a hatalmas márvánnyal kövezett kapun, és az egyik, üresen várakozó felvonóba lépett. Kis habozás után beütötte az 56A parancsot a lift kezelőtábláján, aztán megdöbbenve huppant a padlóra, mert a fülke hihetetlen sebességgel lőtt ki – oldalra. A különös szerkezet hirtelen irányváltásokkal hol felfelé, hol balra haladt, és egyszer – Armar legalábbis megesküdött volna rá – háttal tolatott. Amikor az ajtó kinyílt, a férfi majdnem kibucskázott a folyosóra.
Az irodáját nem tartott sokáig megtalálni, ugyanis az övé volt az egyetlen a szinten. Megtámaszkodott a fekete, kézzel faragott mahagóni lambériában, kilépett a vörös bársony futóra, és imbolygó léptekkel benyitott az ajtón, amire a nevét aranyszínű festékkel írták fel gondos kezek. Körül sem nézett. Gondolatai éppen olyan szárnyszegetten vergődtek elméje mélyén, mint amilyen bénultnak érezte rogyadozó lábait. Ledobta magát egy kényelmesnek tűnő karosszékbe, és lehunyta szemét. Megpróbálta magában összefésülni az eddig összegyűjtött információ-morzsákat.

Öngyújtó kattant, apró láng csapott fel, és füst kesernyés illata gomolygott a levegőben. Armar kis híján szívrohamot kapott, amikor kinyitotta szemét, és megpillantotta maga előtt reggeli utastársát a metróról. A férfi most közel sem tűnt olyan jámbornak és barátságosnak. Komoran figyelte őt. Armar úgy érezte, fenyegetően méregeti.
– A nők – szólalt meg a hívatlan vendég. A nők miatt van minden, barátom. Azok visznek a romlásba, azok miatt szenvedünk, értük küzdünk és bármit megadnánk, hogy boldoggá tegyük őket.
– Nem teljesen értem, miről beszélsz – vetette oda Armar, a fáradtságtól kissé ingerültebben, mint ahogy szerette volna.
A köpcös emberről mostmár egyértelműen sütött a rosszindulat.
– A fehércselédekről beszélek. Az asszonyokról. A feleségedről beszélek, te féleszű!
– Nekem nincs feleségem.
– Biztos vagy benne? – Guber Armar felé fordított egy fotográfiát az íróasztalon, amitől a férfi gyomra görcsbe rándult. A képen egy boldog párt látott. Lényegében egyikőjük arca sem tűnt ismerősnek, csupán a tükörteleportban látottak alapján azonosította önmagát. Szürke szempár, fekete fürtök; egy húszas évei vége felé járó férfi ölelt át büszkén egy fiatal nőt, akinek szemtelen és boldog mosolya csak úgy sugárzott. Lángvörös fürtjei csintalanul repkedtek arca körül. "A láva leánya" – ötlött fel benne a gondolat, ami mintha nem is a sajátja lett volna.
– Nem ismerem a lányt – jelentette ki.
– Pedig ő a feleséged. És most komoly bajban van a kis ribanc. Mert te nem tudod féken tartani azt a tüzes kis természetét. Azért. De elcsíptük. Azt hitted, ha kijuttatod a városból, biztonságban lesz? Hogy valamelyik valószínűség-járaton kicsempészed, igen? Azokat a vonatokat jobban őrzik, mint a szaros Városházát, cseszd meg. Azt hitted, megúszhatod, amit meg kell tenned nekünk? Nem is értem, hogy hihetted, hogy sikerülni fog?! Paróka meg smink: ennyire tellett tőled, de a nejed most nálunk van. Megszereztük.
Armar elképedve hallgatta, miket hord össze ez az ember. Bár nem ismerte a képen látott nőt, teljes szívével felháborodott, ahogy ez a férfi róla beszélt. Nincs hozzá joga. Senkiről nincs joga így beszélni. Bár nem ismerte önmagát sem, azt biztosan tudta, hogy egy ilyen nőért valószínűleg meghalni sem túl nagy ár. Semmiképp nem az, ha valóban az ő felesége.
– Szóval nincs sok választásod, pajtikám – folytatta a köpcös, elégedetten pöfékelve a füstöt, mert láthatóan sikerült felkeltenie a másik férfi figyelmét. A nejed nálunk van, és azt is el kell mondanom, nem bánunk vele kesztyűs kézzel. Harcias kis macska, el kell ismernem, nem adta könnyen az irháját. Le kellett kötöznünk, mert megsebesítette az unokaöcsémet, de most már ártalmatlan. Kiszolgáltatott. Védtelen. És csak egy szavamba kerülne, hogy…
– Elég már! Mégis mit akarsz tőlem? Pénzt? Fogalmam sincs, hogy gazdag vagyok-e, de ha az vagyok, vedd el, ami kell!
– Ostoba. Nem a pénzed kell. Meg kell tenned valamit. Valami nagy dolgot. Valami olyasmit, amire csak úgy tudunk rávenni, hogy elraboltuk a feleséged, és a kínzásával zsarolunk. Na, fiú, érdekel, hogy mit tudsz ajánlani a csinos kis feleséged épségéért cserébe?
Armar, rettegve a választól, igenlően bólintott.

Ahogy utólag visszagondolt a Vállalatnál lezajlott eseményekre, el kellett ismernie, hogy az a fotó valószínűleg nem lett volna elég ahhoz, hogy mindarra rávegye, amire most készült. A lány gyönyörű, és mosolya olyan bölcsességet sugallt, ami Armar számára csak még vonzóbbá tette. De hogy elpusztítsa a város szívét, hogy elpusztítsa a gőzerőművet, ami nélkül Lampbridge de Flotta teljesen kiszolgáltatottá válhat – ehhez a fotó kevés lett volna.
Zsarolója nem avatta be a terv egyéb részleteibe, csupán annyit mondott, amennyit feltétlenül szükségesnek ítélt. Az erőmű látja el energiával a város távfűtési rendszerét, a tömegközlekedést és a távgőz-rendszert, ami nélkül minden háztartásnak magának kellene gondoskodnia a szükséges gőzről, saját kazánokkal. Az pedig katasztrofális füstszennyezéshez vezetne, a gyönyörű, csillogó épületek hamarosan megfeketednének, az emberek megbetegednének a koromtól, a szénpor elárasztaná az utcákat, tönkretenné a gyönyörű parkokat, sétányokat: mindent, amiért érdemes a városban élni. A szénszállítók miatt feltöredeznének a muzeális értékű kerámia utcakövek, és Lampbridge da Flotta éppen olyanná válna, mint azok a szomszédos nagyvárosok, amik a valószínűtlenség horizontján túl nyújtóznak, mocskos füstöt okádva az égre, ami mindent beterít és megfolyt. És ez az ember most megpróbálja rávenni, hogy bűnrészessé váljon ennek a disztópiának az előidézésben. Természetesen először nemet mondott. Magában elszámolt a lelkiismeretfurdalással, amit ismeretlen neje sorsa miatt érzett. Ha igaz is mindaz, amit Guber, ez a mocskos zsaroló állít kettejük boldog, közös életéről, számára a mérleg nyelve még mindig a város javára billent el.
Ezzel újabb dolgot tudott meg magáról: menthetetlen hős típus, erkölcs-huszár, igazság-bajnok… mégha szíve mást is mond. Ami végül átbillentette a képzeletbeli mérleg nyelvét, az egy igazán aljas húzásnak köszönhető. Guber mágiához folyamodott. Nem volt bűbájos, a varázslat legkisebb szikrája sem szorult belé, de az egyszerű igézeteket Polgárok is végre tudták hajtani. Ennek köszönhetően Armar egy szívszorító emlék birtokába jutott, bárhogy is tiltakozott tudata ez ellen. Violet, ez a gyönyörű, fiatal és végtelenül bölcs nő, közös gyermeküket horda a szíve alatt. Gubernek köszönhetően felszínre bukkant annak a pillanatnak az emléke, amikor Violet szorosan átölelte, és szemérmesen fülébe suttogta a nagy hírt. Újra átélte azt az örömteli meglepetést, hogy ehhez a csodához neki is köze van. Kettejük csodájához.

Armar szárnyaszegetten baktatott az esőben, hasítottbőr cipője cuppogott minden lépésnél, keményített gallérja összegyűjtötte a vizet, ami mind a nyakába csurgott. Egyedül vállára kanyarított tarka bőrbundája nyújtott némi védelmet számára, de végül az is átázott; a fel-feltámadó szél sáros újságpapírhalmokat sodort útjába, és még több vizet zúdított a nyakába.
Guber gyöngybetűvel telerótt papírfecnije szinte égette a zsebét. Az iroda nyomasztó félhomályában egy címet firkantott rá, majd a mérnök kezébe nyomta, és kegyetlen gúnnyal a szemében útjára bocsátotta.
Armar az arcába vágó esőtől csak nehezen tudta kivenni a célkereső varázslattal megbűvölt papíroson megadott címet. Helyismeret hiányában már hosszú percek óta bolyongott a sötéten ásítozó, téglafalú sikátorok útvesztőjében. Háromszor is elsétált a rozsdarágta vaslépcső mellett, amit keresett. Amikor végre rábukkant, újabb értékes perceket veszített, miközben tétován ácsorgott a sötét sikátorban, és azon tanakodott, miként tudná kijátszani zsarolóját. Újra és újra megpróbálta meggyőzni magát, hogy amit csinál, az őrültség. De lehet-e valaki kevesebb ütőkártya birtokában, mint most ő? Gruber fenyegetése, a szeméből sugárzó rosszindulat és kegyetlenség rábírta arra, amit más esetben talán soha sem tenne meg.
A rozoga lépcső alján félig nyitott ajtó fogadta. Miután beóvakodott a bejáraton, odabenn, a mennyezeten himbálózó lámpa sápadt fénykörében két tagbaszakadt alakot pillantott meg. Balsejtelem szorította marokra szívét. A helységet sűrű szivarfüst lengte be, Armar torkát kaparta a kesernyés illat.
„Vedd át a csomagot.” – Gruber szavai még mindig élénken éltek benne. Ordítani támadt kedve, ha arra gondolt, első emlékeire egy ilyen alakkal kötött ördögi paktum záradékaként tett szert. Az alagsor padlódeszkái rosszat sejtetően felnyögtek talpa alatt. A két monstrum rá sem pillantott. Egyikük felmordult, majd matatott néhány pillanatig a helyiség közepén elhelyezett íróasztal zárján, azután elővett, és Armar felé nyújtott egy aktatáskát.
„A bomba nincs élesítve. Ne szórakozz az embereimmel.” Hogy pontosan mit értett Guber a szórakozni kifejezés alatt, nem derült ki. Egészen mostanáig. A mérnök bizonytalan mozdulattal vette át a táskát. Ahogy tekintete találkozott a tagbaszakadt figuráéval, rájött, mire gondolt zsarolója, de elkésett. Ez egy gólem! Kis híján felkiáltott, de torkára fagyott a szó. Fogalma sem volt, honnan fakad a tudás, amelynek segítségével felismerte ezeket a teremtményeket. Talán egy másik élet, egy másik valóság emlékszilánkjai próbálták átszakítani az elméjére telepedő ködöt, ami eltakart mindent. Valahonnan tudta, hogy soha nem szabad egy lélek nélküli agyagszörny szemébe nézni. Büntetlenül legalábbis soha. De a későn jött felismerés már nem akadályozhatta meg azt a hatalmas bal horgot, amibe belereccsent az állkapcsa. Annak tükrében, hogy ez a két gólem Lampbridge egyik legveszedelmesebb zsarolójának tulajdonában állt, Armar rosszabbul is járhatott volna. Vérző ajkát tapogatva iszkolt vissza az utcára, kétségbeesetten markolva a veszedelmes csomagot rejtő táska fogantyúját.

Alig fél órával később már egy drótpályára kötött siklóban száguldott a város határa felé, annyi robbanószerkezettel megpakolva, amivel a Holdig lehet repíteni az erőművet. Az aktatáskába csomagolt tölteteket, a papírra vetett utasítás szerint, a sikló ülése alá rejtett faládába kellett pakolnia, és a láda mélyén lapuló plombával lezárnia. Több millió embert fog a nyomorba taszítani egy olyan tettel, amelynek indítékról még csak fogalma sincs. Nem tudta, Gubert a bosszú fűti-e, vagy csak a hatalomvágy. Esetleg szénkereskedelemből szeretne megélni az elkövetkezendő évtizedekben? Végső soron mindez nem számított. Semmi nem számított, csak a családja, akit nem is ismert.

A Kobra Gőzerőművet a városon kívül építették, és a modern kor csodájának számított – és a város legjobban virágzó üzleti vállalkozásának. Nem csupán egy vulkánra épített komplexum volt, hanem a máglyát birtoklók kigúnyolása is, annak szimbóluma, hogy a Mérnökök és a Mechanikusok bűbájosok nélkül is el tudják látni a várost energiával. A hatalom jelképe, amely jogán a város vezetősége állati sorba kényszerített minden férfit és nőt, emberek ezreit, akibe egy cseppnyi bűbáj is szorult.
Mindezt Armar nem sejtette, ahogy azt az apróságot sem, hogy a Kobra Vállalat vezérigazgatója a Kormányzó unokaöccse. Ő csak annyit tudott, hogy hamarosan szabotőrré válik, és ez a szabotőr sosem lenne képes szégyen nélkül a szemébe nézni annak a nőnek, akit tettével épp megmenteni készül.
A kabin a vulkán peremén álló apró állomásra érkezett. A látvány lélegzetelállító volt. A szunnyadó tűzhányó kürtője körülvette a hatalmas lapályt, amely a férfi előtt elterült. Az erőművet közvetlenül az állomás alá építették, de az égbe törő világítótornyok, amelyek üzenetek ezreit pislogták a város felé, így is fölé magasodtak. A talaj a lába alatt enyhén remegett; a vulkán magmája alá vezetett csőrendszerben keringő víz és gőz sosem szűnő munkájának következményeként. Ironikus módon a Polgárok a legvitriolosabb hangvételű újságcikkből sem értesülhettek soha a tényről, hogy a csövek mágia segítségével vészelték át rájuk nehezedő hihetetlen terhelést. Nem szólt a fáma az évek során bekövetkező legkülönfélébb balesetekről sem, amelyek a Mérnöki kísérletek elkerülhetetlen következményi voltak. A várost tápláló egyik legnagyobb folyó vizét vezették a bonyolult rendszerbe, hogy azt a több ezer fokos hő szinte azonnal gőzzé alakítsa. A Környezetgazdálkodási Mérnökök időnként jelentést küldtek a hivatalba néhány riasztó adattal. A vulkán lassan, de biztosan hűl, a folyó vize pedig, amelynek forrását nem is ismerték, mert a biztonságosnak ítélt területeken túl fakadt, nem kap már elég utánpótlást. Nem most, nem holnap, de száz éven belül teljesen kiszipolyozzák a föld eme kincseit, és akkor nem csak Lambride da Flotta kerül bajba, hanem minden élőlény is, aki az Onaga-folyó mentén él.
Armar ezekről sem tudott semmit. Az erőmű kezes-lábasában, egy ládába rejtve robbanószert tolt maga előtt. Átlépte az erődítmény bejáratát, miközben magában átkozta a percet, amikor aznap leszállt a metróról. Bár csak elvonult volna valami eldugott helyre, hogy kivárja, amíg visszatérnek az emlékei, ahelyett, hogy nyomozni kezd önmaga után. Ennél még az is jobb lett volna, ha egy nyomornegyedben tudatlanul, féleszű páriaként éli le hátralevő életét. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Gruber biztosra ment, és hogy valahonnan előre tudta, mit tesz majd ő; mit cselekszik ebben a különös helyzetben. Ahogy elnyelte az óriási csarnok, egyre hangosabban kiabált a lelkében egy hang, hogy hibát követ el. Azt akarta, hogy elkapják. Hogy ne engedjék a gépház közelébe, kobozzák el a veszélyes rakományt, őt magát fogják le, vessék börtönbe, ne követhesse el azt, amire kényszerítik. Valahol abban bízott, ha önhibáján kívül bukik le, Guber megkíméli állapotos feleségét. "Naiv fasz vagy" – tette hozzá gondolatban.
A biztonságiak fásultan méregették, amikor a közelükbe ért. Tekintetükben Armar tartózkodást, idegenkedést vélt felfedezni. Mindent, amit egy társadalom perifériájára szorult technomágus érezhet egy köztiszteletben álló Mérnökkel szemben. A férfi érzékelte, ahogy a mentális csápok kinyúlnak felé, és óvatos tapogatózásba kezdenek.
– Valami van a szállítmánnyal – kezdte Armar, és fejével a plomba felé bökött. Az egyik varázstudó bizalmatlanul megtapogatta a doboz tetejét.
– A pecsét sértetlen, Mérnök uram.
– De én érzem, hogy valami nincs rendben vele! – Armar hangja hisztérikus színezetet öltött. Nem láthatta, ahogy a biztonságiak lopott pillantásokat váltanak egymással. Ő csak arra tudott gondolni, hogy tudtára adja ezeknek az embereknek, milyen veszélyes anyagot szállít. Ha elérné, hogy higgyenek neki, talán segítenének a felesége nyomára bukkanni, és az erőmű is megmenekülne. De a közönyös, hivatali előírások rabságában sínylődő bűbájosok csak egy dolgot akartak: a lehető legmesszebb kerülni azoktól a zűröktől, amiket egy Mérnök szeszélye idézhet a fejükre.
– Sajnálom, Mérnök uram, nekünk nincs felhatalmazásunk kinyitni a ládát, mivel nem tapasztaltunk semmilyen rendellenességet, sem a szállítmányban, sem az ön mentális-szférájában.
Armar tehetetlenül vergődött saját kétségei közt. Képtelenek őt megérteni. Tovább fogják engedni valami bürokratikus rendelkezés miatt, ami a Mérnököket mindenek felett bűntelennek nyilvánítja, és a rendszer miatt, amelyben varázstudó soha az életben nem meri vállalni a felelősséget, hogy ezt kétségbe vonja. Főként nem egy Főmérnök esetében. Ezt érezte a fejében, érezte a lelkében, és látta az arcukon is.
Ahogy erre rájött, feladta az esetlen próbálkozást, és boldogtalanul tovább indult a számára kijelöl célállomás felé.
Az éjjeli műszakra az őrökön kívül csupán egy gőz hajtotta robot-mecha maradt az épületben, aki ha kellett, ellátta a karbantartási feladatokat. Erre Guber figyelmeztette. Ám arra nem készítette fel, milyen hihetetlenül grandiózus építmény ez az erőmű. A kongó folyosókon haladva csak a láda görgői keltette nyikorgás visszhangzott. Az irdatlan mélységbe vesző csarnokot függőfolyosók százai (talán ezrei) szelték keresztbe-kasul, egyetlen, pókháló-szerű építménnyé változtatva a központi épületet. Armar újabb kétségbeesett kísérletet tett a saját szabotázsakciója leleplezésére, amikor észrevett két biztonsági mágust. Csöndes beszélgetésbe mélyedtek, talán észre sem vették a közeledő Mérnököt. A férfi szándékosan feléjük irányozta rakományát, míg azok már nem tudtak kitérni útjából. A láda nagyot koppanva felborult, a halálos fegyvert rejtő doboz kiesett belőle, de a plomba nem sérült. Ez mágia. A meglepett bűbájosok azonban nem a várt módon reagáltak: hebegni és mentegetőzni kezdtek, és nemhogy a baleset okát nem firtatták, de sűrű elnézések közepette olyan gyorsan tovaiszkoltak, hogy Armarnak szinte felocsúdni sem maradt ideje. Végül nem maradt több kibúvó, nem maradt több lehetőség. A mérnök, izzadva, pánikban és saját kétségbeesésében dagonyázva már nem odázhatta el azt, ami rá várt.
A gépterembe érve egy pillanatra elakadt a lélegzete a látványtól. Csarnoknyi méretű, csillogó réz dugattyúk, ember nagyságú szelepek, és rejtélyes műszerek vették körül. A villogó, sokszínű lámpák a kijelzőkön szemkápráztató kakofóniája egyszerre tűnt lenyűgözőnek és félelmetesnek. És ő most ezt az egészet a levegőbe repíti. Nyomorra ítéli azt a gyönyörű várost, és benne a sok millió nőt, férfit és gyermeket… az ő gyereke is élhetne ott.
Csöndesen kipakolta a tölteteteket a márványpadlóra, és sorbakötötte őket, ahogy Guber utasította. Csatlakoztatta a detonátort, és legvégül az időzítőt. Remegő kézzel aktiválta a szerkezetet, és felhúzta az időzítő rugós óraművét. Végezetül már csak egy dolog maradt. Teljesen kihajtogatta Guber cetlijét, és a tenyerébe pottyantotta belőle a jegygyűrűjét, benne a megbűvölt smaragddal. A tervek szerint ha összetöri, azzal élesíti a pokolgépet. Ezután tíz perce maradt volna a menekülésre. De nem állt szándékában menekülni. Sosem tudott volna jó apja lenni a gyermekének. Nem tudott volna a bűntudattal élni, Violet szemébe nézni anélkül, hogy eszébe ne jutna az a lassú pusztítási folyamat, amit néhány percen belül tette elindít. Amilyen erősen csak tudta, földhöz vágta a gyűrűt úgy, ahogy azt utasításba kapta. Lágy vibrálást érzett maga körül, mintha pezsegne a levegő. Lehunyta szemét, leült a hűvös kőpadlóra és várta a testét szétszaggató robbanást. Felkészült a halálra.
De arra nem készülhetett fel, ami ezután történt. Az illatot hamarabb érezte meg, minthogy meghallotta volna a lépteket. Viola illata ölelte körbe, és amikor hitetlenkedve kinyitotta szemét, a feleségét látta sietve közeledni. Nem úgy festett, mint a képen. Nem mosolygott. Nem látszott gödröcske az arcán. Szeme vörösen izzott, haja úgy úszott utána a levegőben, akárha lángnyelvek csapkodnának arca körül, alakját ragyogó glóriaként ölelte körbe a rá irányított, automata mozgásérzékelő reflektor fénycsóvája. Úgy festett, akár egy dühös istennő, aki megérkezett, hogy igazságot szolgáltasson.
– Nem fogod megölni a férjemet – sziszegte, és olyan könnyedén rántotta talpra Armart, mintha az csak egy könnyű rongybaba volna.
A gépterem rázkódni kezdett, a gigantikus dugattyúk ki-ki hagytak egy ütemet, a villódzó lámpák vörösre váltottak, szökő gőz sivított a csövek közül.
– Mi a… – kiabálta túl Armar a hangzavart – rohadt élet ez?! A bomba tíz percre van időzítve!
– A gyűrű – szólt hátra a nő – kiütött minden mágikus aktivitást az épületben. Nézd! – Karjánál fogva kirángatta a gépteremből, és a folyósokon szerteszét heverő biztonsági mágusokra mutatott. – Ők a Mi a vértanúink… és ha nem töröd el a gyűrűt, most te is azzá válnál, mert én se lehetnék itt, hogy kimentsem a valagad ebből az istentelen pokolból!
Az erőművet a ráolvasások és igézetek hatása nélkül zabolátlan vadállatként igyekezett szétvetni a csövekben uralkodó nyomás. A Mérnökök azonban nem véletlenül nevezték a modern kor csodájának ezt a hatalmas szerkezetet. A bezúduló víz csillapította a remegést, hűtötte az alkatrészeket. Az erőművet lassan elárasztotta az Onaga vize, megelőzve a gépek pusztulását.
A bejárat közelébe érve Armarék útját állta az a néhány technomágus, akik a férfit átengedték befelé jövet.
– Idáig ért a gyűrű hatósugara – sziszegte a nő. Armar, most amilyen gyorsan csak tudsz, indulj el a bejárat felé!
– De a bomba… hebegte a férfi.
– Teszek a bombára! Nem csinálom ki miatta Odint! Gyerünk, lódulj már, mert itt pusztulunk mindketten!
A férfi nem ellenkezett. A biztonságiak abban a pillanatban, ahogy nekiiramodott, rontásokkal szórták meg a két behatolót. Violet nem maradt adósuk, és maga is néhány komoly átkot küldött támadóik felé. Armar most már teljes erejéből futott a kijárat felé. Violet megállás nélkül szórta a rontást a bűbájosokra. Úgy tűnt, az egyikük védelme feladta; miután találatot kapott összeesett, és társai a segítségére siettek. Rövid szünet állt be a két menekülőt ostromló varázslatok sorozatában. Nem fogták fel, mi készül, ebben a férfi biztos volt. Pedig ott volt előttük a láda… és átengedték!
Csövek, gigászi hőszivattyúk, túlterheléstől sivító dugattyúk fedezékében rohantak a kijárat felé. A maroknyi rémült és képzetlen biztonsági mágus már csak ímmel-ámmal viszonozta Violet elképesztő erejű rontásait.
Miután kiértek az épületből, Violet egy kiszögellés mögé vonszolta a teljesen összezavarodott mérnököt, ahol egy ember-magas réz-mecha várta őket mozdulatlanul. A férfi hátrahőkölt, de Violet továbbra is szorosan tartotta.
– Figyelj… Armar. Bele kell bújnod ebbe a mechába, de most azonnal. Nem menekülhetünk a sikló felé, mert sajnos ahhoz, hogy megakadályozzam az esztelen és teljesen felesleges öngyilkossági kísérletedet, több mágus figyelmét keltettem fel a kelleténél. Képzett, és erős mágusokét. A lány arcán a bűntudat és a düh grimaszai váltakoztak, és látszott, hogy olyan helyzetbe került, amire nem számított. Improvizál.
– Ez az éjjeli műszakra itt hagyott mecha egy része… a váza. Itt tudsz belebújni – A szerkezet hátán egy nyitott részre mutatott. – Préseld be magad, kívülről rád zárom. A magma-folyam felé menekülünk. Másfelé nem mehetünk, a többi utat figyelik. Sokkal egyszerűbb volna, ha te is… önmagad lennél… de most nincs vesztegetni való időnk.
– De téged mi véd majd meg?
A lány tekintetében először látott meg valamit abból a szemtelen vidámságból, amit ott, az irodájában álló fotográfián annyira vonzónak talált.
– Én a láva gyermeke vagyok, nekem a tűz nem árthat. Éltet. Még ha ezt most el is felejtetted, te hősies idióta. Na, gyere már!
Armar bemászott a szerkezetbe. Úgy saccolta, a robbanásig három percnél nem lehet több hátra. A nehéz páncélzatban lomhán mozgott ugyan, de lépteit megkönnyítette Violet mágiája. Izzó, fortyogó sziklákon egyensúlyoztak, hamut és savas gázokat böfögő kürtőket kerülgettek, amikor a robbanás végül szerteszaggatta az erőművet. A lökéshullám mindkettejüket a földre taszította. A nő lábáról a hőtől már percekkel korábban lemállott a bakancsa, és most a ruhája is felparázslott, ahol hozzáért a forró kövekhez. A bőre szép pernyevörös árnyalatúvá változott, de látszólag ez meg sem kottyant neki. Armar páncéljában hihetetlen fordulatszámon zakatoltak az apróbbnál is apróbb ventillátorok, és hűvös levegőt keringettek körülötte, míg a szellőzőjéből forró gőzt fujtatott kifelé.
Erőltetett menetben haladtak. Hosszú időn át evickéltek a perem irányába, vigyázva, hogy mindig szilárd felületre lépjenek. Egy rossz mozdulat, és elnyeli őket a tűzforró halál. A távolban a horizont valószínűtlennek tűnő peremét szinte teljesen elnyelte az égre törő füst- és lángcsóva. Amikor Armar rossz helyre lépett, Violet érte nyúlt, és kihúzta a lángoló masszából. Tekintetében kétség bujkált, amit a férfi nem értett. Ő csak veszteséget és a kudarcot érezte.
A nő testéről lassan minden ruhadarab elparázslott, de nem bánta. Számára ez tűnt a világ legtermészetesebb dolgának. A felcsapó lángnyelvek forrón ölelték, biztonságot jelentettek, és annak ígéretét, hogy ennek a férfinek a segítségével végre megváltozik a világ. Az első akadályt, ha nem is úgy, ahogy tervezték, de végülis leküzdötték. Várt rájuk a Menedék.

***

A világot mozgató rugók ismét megálltak. Az emeltyűk, fogaskerekek egy lélegzetvétel erejéig, nem tovább, megszakították örök vitustáncukat. Csupán néhány, hosszú köpenybe burkolózó alak mozgott az időn túli csendbe fagyott utcán. Óvatosan, rezzenéstelen arccal kerülgették az útjukba kerülő embereket, akik bizarr installációt alkotva, dermedten, különféle pózokban álltak. A csoport elérkezett a park monumentális bejáratához. Az eget vörösre festette a lángokban álló erőmű égő csontváza, amely most, a többi dologhoz hasonlóan, szintén mozdulatlanságba fagyott.
– Lépj előre – intett a vörös hajú nő, és biztatóan elmosolyodott. – Nem esik bántódásod, megígérem. Rendes fiú vagy.
Armar bátortalanul előrébb lépett. A kapu túloldalán megpillantott egy másik, mágusokból álló csoportot. Vagyis nem. Azok ők voltak.
– Tükörteleport… – suttogta a sötétségbe.
– Bizony – mosolygott tovább a lány. – Most azonban „házon belül” használjuk. Gyerünk, Odin, lépj színre! Már nagyon hiányzol. – Azzal a férfi fejét mentális akaraterejével a saját tükörképe felé fordította. A szürke szempár a másikét nézte, a tekintetük összekulcsolódott. Armar már nem tudta többé, hogy a kép melyik oldalán áll. Szédült, és úgy érezte, a másik Armar elevenen felfalja. Végül önálló tudata a kialvó gyertyalánghoz hasonlatosan, csöndesen ellobbant. Armar nem volt többé. Tekintetét már Odin uralta, az ismert világ leghatalmasabb erejű varázstudója. Igen! Most már emlékezett. Ő Odin, Violet hites ura, három gyermekük édesapja, a bűbájosok osztályharcosa. A vakmerő bolond, aki tükörmáglyával hasította ketté tudatát, hogy észrevétlenül átférkőzhessen a Vállalat mentális védelmén. A Nagy Szabotőr, aki elpusztította a világot kiszipolyozó Mérnökök legfontosabb bástyáját. Az egyetlen dolgot, ami nem csak az élővilágot pusztította volna el, amelyből a mágia is fakad, de rabszolga sorban, nyomorban is tartotta a varázstudókat.
– Új korszak kezdődik – suttogta Odin. Immár újra önmagaként felmérte, mennyire veszélyes és kétségbeesett lépés volt megbontani a valóságot, mégha az csupán csak egyetlen ember valósága is – az övé. A rátörő diadalérzetbe némi keserűség is vegyült: sajátjaikat is fel kellett áldozniuk az akció során. Ez olyan lecke volt, amelyet – úgy érezte – sohasem felejthet el. Emlékezett arra az intelemre is, amelyet régi mestere annyiszor hangoztatott: ha utat nyitsz a valószínűtlenségnek, azok számára is kitárhatod az ajtót, akiknek nincs keresnivalójuk ezen a létsíkon. Ennek ellenére úgy érezte, semmi sem túl drága azért, amit ma véghezvittek.
Hangja mélyebb, megfontoltabb lett, amikor megszólalt, látszólag éveket öregedett a ráncoktól, amelyek ismét megjelentek gondok felhőzte homlokán.
– Már nincs, ami helyettesíthetne bennünket. A küldetés első szakasza sikerrel zárult, hála Armarnak, akiben annyi szeretet és felelősségtudat lakozott, ami majdnem a vesztét okozta. A lelkünket és a valóságot kettéhasítani többek közt azért is veszélyes játék, mert senki nem tudhatja igazán, mi lakozik bennünk és mit hasítunk ki. Köszönetet kell mondanom Gruber barátunknak – az alacsony, köpcös mágusra kacsintott –, aki olyan hitelesen alakította a zsaroló szerepét, hogy még a nagy Odin is elhitte minden szavát… még ha nem is volt önmaga.
Holnap új nap virrad, barátaim, és a Polgároknak szembesülniük kell az új helyzettel. A bűbájosok nem rabszolgák többé. Rá kell ébredniük, hogy gyönyörű városuk fennmaradása most már attól függ, szembe tudnak-e nézni ezzel és a várost uraló korrupt hatalommal. Az ősi mágia elpusztította a Mérnökök természetellenes, világromboló törekvését. Holnap egy másik kor virrad, barátaim. Visszafoglaljuk a várost!

A bűbájosok távozását a Központi Óratorony bús kongatása kísérte, és az idő visszazökkent megszokott ritmusába.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

p, 2020-08-21 03:21 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Pár helyen anakronisztikusra sikerült (de tényleg csak pár szó). Illetve pár helyen sikerült mágia helyett mágylát írnod. :) Ja, ha már a hibákat sorolom, akkor nem egyszer lehagytad a záró gondolatjeleket. Illetve egyszer kiesel a nézőpontkarakter nézőpontjából, ami totál ad-hoc, meg tudtad volna oldani néküle is.
Amúgy meg kit érdekelnek a problémék, csak olvastam. Aranyos. Miéville felsejlik, de nálad van valami, ami nála mindig hiányzik: értelmes befejezés.

_____________________
Dr. Bloody Dora

sze, 2020-08-26 10:23 Zora

Zora képe

Az a lényeg, hogy olvasható, minden más orvosolható. :) Köszi!

------------------------------------------

cs, 2020-08-27 16:23 Bloody Dora

Bloody Dora képe

Kifejezetten olvasóbarát. :)

_____________________
Dr. Bloody Dora