Álomfestő

Fekete, fehér, aranypettyes, villámló sárga, tűzpiros, nefelejcskék, avarszínű, ibolyalila, harsányzöld, cakkos szárnyú és hosszúcsápú, kicsi és nagy... A rét egy színörvény, a sokszáz lepke szédítően kavarog, mire egyet lefestenék, már rég messze jár. Homlokom verítékes, a paletta merő zavar. A színek mindenfelé folydogálnak, olykor össze is érnek.

Gondolataimba merülve nézek végig a tisztáson, újra és újra eszembe vésve minden egyes kis részletét. Ismerek minden fűszálat, pontosan tudom, hol milyen árnyalatú és illatú a föld, de amint elfordítom a fejem, mintha minden kis apróság kiröppenne az emlékezetemből.

Sokszor jövök ide, erre az eldugott helyre. Ha már végleg megelégeltem a város zaját, az emberek locsogását, a természet ölén keresek menedéket, s ha szerencsém van, nem csak azt találok. Megannyi csodát rejt az erdő, a mező, mind csak arra vár, hogy megörökítsem egy halhatatlan műben.

Rengeteg fejtörést okoz a színek kikeverése, hiszen a legtöbb varázslat felülmúlhatatlanul gyönyörű: nem azért alkották őket, hogy egy magamfajta jöttment művész csak úgy ellopja a képüket magának, megállítva az időt a világ egy kis szegletében, örökre mozdulatlanságba kényszerítve mindent, ami él és mozog.

Egy kihívás, amit szívesen elfogadok, hisz ezért élek. Igyekszem megfogni a dolgok valódi szépségét, minél pontosabban visszaadva azt az egy pillanatot, de mindig csak az emlékeimre támaszkodhatok. Hiszen mindez nem tart tovább pár másodpercnél. A kedvemért nem áll meg semmi.

Ha a festés mégsem megy, halkan dúdolok valamit, ráhangolódom a természet apró neszeire. A kis dal a széllel szárnyal, a madarak boldogan csatlakoznak a rögtönzött koncerthez. Mintha mindig is ide tartoztam volna: úgy érzem, nem csak egy betolakodó, egy idegen vagyok, de barát és szívesen látott vendég.

Álmaimban is mindig az erdőket járom, elkísérem az őzeket a patakhoz inni, éjjel a rókák és farkasok mellett várakozok. Olykor a végeláthatatlan pusztán keresek valami fontosat, de sosem tudom, mi az, csak megyek előre. Vágtató ménesek nyomába eredek, s mivel csak álmodom, így könnyedén beérem őket. Fejem felett a keselyűk rikoltása is üdvözlésnek hat. A távoli hegyek felé veszem az utam, nincs akadály. Fel! Fel egészen a csúcsig, ahonnan elérni a felhőket!

Szomjam a kis patak hűs vize oltja, a halak pikkelye szikrát szór a délutáni fényben. A pillangók ott köröznek az eldugott réten, táncuk akár a nyári vihar: frissítő és vidám. Nem tudnám őket megszámlálni, lefesteni vagy leírni, semmilyen dallammal nem adhatom vissza ezt a szépséget.

Már nem is akarom. Ezt a csodát megtartom magamnak, nem láthatja senki más.

Az a kis rét a pillangókkal az én világom, egyedül az enyém. Gondolnom sem kell rá, mindig magam előtt látom, legyen éjjel vagy nappal. Már nem festek kérésre, csakis a saját elképzeléseim szerint dolgozom. Egy pillangó itt, kettő ott, a rét felülről, egyik vagy másik fa mögül, sőt még alulról is. Soha nem látott színek és formák, nem fogyok ki az ötletekből.

Elvarázsolt az álomvilág.

Az egyik lepke a kezemre száll. Tűzvörös szárnya az életet, a szerelmet és a boldogságot hirdeti. Pillecsókot hagy a bőrömön, majd tovareppen, mintha búcsúzna. Mintha azt kérné, hogy felejtsek el mindent. Lassan felébredek. Magamhoz térek egy hosszú álom után.

Kicsit szégyellem is magam. Művésznek hívnak, lefestem, amit megálmodtam, de egy ideje ugyanaz a kép visszhangzik a fejemben, mást nem is látok, csak azt az egyetlen pillanatot. S habár nem lehet megunni a különböző beállításokat, a színek váltakoztatását, a formák végtelen ábrázolásmódját, mégis egysíkú.

Megígérem a pillangónak. Újra az leszek, aki voltam, mielőtt a végzet elvezérelt arra a tisztásra. Újra önmagam, nem az álomvilág foglya, a képzeletem ismét szárnyalni fog.

 

Titokban még most is vissza-visszatérek oda, csodálni a múltam egy részét.  Mert a múltammá, emlékképpé vált az a néhány év, olyan oldalakká egy naplóban, ahová szívesen visszalapoz az ember.

A tengernyi szárnyaló szépség között próbálok ráakadni arra az egyre, amelyiknek olyan vörös a szárnya, mint a lenyugvó nap. Meg akarom neki köszönni. Ismét álmodom, szebbeket minden eddiginél, a képeim gyönyörűbbek, mint valaha.

Bármerre is jársz, te csöpp pillangó, azt akarom, hogy tudd: sosem foglak elfelejteni...

 

1
Te szavazatod: Nincs Átlag: 1 (1 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2012-09-01 07:00 Kelvin

Kelvin képe

Minden írásodba kell farkas? :)

 

"...Lámpámba az éjnek

pilléje repdes,

Gyász vergődik a falon..."

szo, 2012-09-01 10:58 polgarveronika

polgarveronika képe

Értem én, hogy ragaszkodsz a farkasbőrhöz, de hidd el eljön az idő, amikor ki kell bújnod belőle, mert addig nem tudsz magad lenni. A Gondolatokhoz nem szoktak kritikát írni, én sem teszem. Csak baráti javaslat a farkasvértől vett könnyes búcsú.

 

_______Tertium non datur ______

szo, 2012-09-01 13:32 Nimretil

Nimretil képe

A hsz-ekből azt hittem, megint vmi farkasos cucc, így olvasáskor meg is lepődtem egy picit. Ide illik a farkas, így tetszett is.

 

A farkasos témához még annyit, engem a vérfarkas őrület hidegen hagy, a valódi farkasokkal semmi bajom, így, hogy nincsenek a környéken. Amíg tudja az ember, hogy milyen az igazi farkas, addig  nincs is semmi baj azzal, ha tiszteli őket. Ez egy kicsit olyan, mint amit Terry Pratchett írt a tündékről a Hölgyek és Urak-ban (már ha olvasol egyáltalán tőle bármit is). Oké, hogy látja az ember, ahogy szabadon vágtat a falka az erdőben, de utána képzeld el azt is, hogy tél közepén a mínusz húsz fokban egy fa tetején dideregsz, és vársz, hátha azok a dögök elkotródnak végre. Ha jól emlékszem, volt is egy ilyesmi jelenet valamelyik Wass Albert könyvben (illetve ott sokkal durvább volt, vmi olyasmi rémlik, hogy a fickó feleségét és gyermekeit meg széttépték a farkasok).