Kaktusz

Az idő lassan elmossa a dolgok határvonalait. A különböző értékek és szellemiségek egybefolynak, elkeverednek, majd egy egészen újszerű, harmadik eszményt hoznak létre, melyet olykor mindkettő tulajdonságai jellemeznek, máskor egyikéi sem. Nem lehet meghatározni, szavakkal leírni ezt a folyamatot, csak annyit tudni, hogy valami megváltozott.

Másodpercekkel az érkezésed után mindenki idegennek vél, de az évek során lecsiszolnak, lekoptatják rólad a felesleget, így beleillesz az egyetemes puzzle-be, elfogadnak, megértenek. Azonban vannak egyéniségek és értékek, amiket nem lehet eltüntetni, nem szabadulhatsz meg tőlük. Ez azzal jár, hogy az idő tovagördültével is idegen maradsz mások szemében, árnyékként néznek majd rád.

Az árnyék egyedi dolog. A néma, sötét folt eléd vetítheti egy gyümölcsfa képét, de nem hoz termést, nem csillapítja az éhségedet. Amit sebesen szaladó felhőnek vélsz, valójában csak egy fénytől függő illúzió, nem ad esőt, nem öntözi meg a kiszáradt földeket. Bármilyen kétségbeesetten igyekszik meggyőzni, te tudni fogod, hogy nem az, aminek mutatja magát, nem rejtheti el az igazi arcát.

A hullámzó tengerként hömpölygő, végeláthatatlan sivatagot nem lehet leírni egyetlen homokszemmel, de a hatalmas óceán sem képes jellemezni egy aprócska vízcseppet. A sok egyforma, műmosollyal díszített arc semmit nem mond rólad, mert számukra idegen vagy, furcsa és más, potenciális veszélyforrás, akit ellök magától a csorda.

Az úgynevezett közösségek nyomtalanul eltüntetik a legendákat. Megcáfolják a sziklaszilárd tényeket, kinevetik a hitet, mert nem egyezik az általuk elfogadott irányelvekkel, csúfot űznek azokból, akik nem az ócska, olcsó törvénykönyvük szerint élnek. Gúnyos szavaikat már messziről hallani, hangosan beszélnek, hogy mindenki jól értse, milyen szánalmas a világ többi része.

Némelyik árnyék fellázad, egész városokat takar be fenyegetésével, ám a napfény mindig véget vet a visszavágónak. Az árral szemben úszókat elnyeli a mély, testüket összezúzza a rengeteg szikla, megfulladnak a hazugságoktól mocskos vízben.

A sár sosem olthatja szomjadat, mert a tiszta, éltető cseppeket megmérgezte a mindenhová befurakodó, évszázados kosz. Az általuk létrehozott harmadik semmi hasznot nem hajt, legfeljebb kedvesen, udvariasan tudatja veled, hogy te sem különbözöl tőle, téged is beszennyeztek. Amikor megpróbálod lesikálni magadról a rád ragadt mocskot, magadból is eldobsz egy keveset, néhány vízcsepp alattomosan sunnyogva odébbáll, valamit elvesztesz.

Nem tudom, melyik a rosszabb. Víznek lenni, amit bármikor bárki bemocskolhat, vagy a tisztaságot elszántan pusztító szenny darabkájává válni. Egyiket sem akarom. Csak arra vágyom, hogy végre fény érje az arcomat, senkitől ne halljak megalázó szavakat, és némán, büszkén, elpusztíthatatlanul állhassak a föld nekem kiosztott részén.

Az évek során kemény burkot növesztettem magam köré, szúrós, éles tüskék védenek a bántó öklöktől, a gyávaságomból fegyvert kovácsolva ezentúl én sebzek meg másokat. Különös módon nem érzek szánalmat, a vér és a szitokszó nem hatol át a páncélomon. Az akaratgyenge, túl mohó vándorok elmaradoznak mellőlem, még a csontjaik is elporladnak, én mégis ugyanúgy állok a helyemen.

Az elkényeztetett, vízért és tápanyagban gazdag földért kiáltó növények finnyásan elhúzódnak, mikor egyszer-egyszer találkozom velük. Hamar elpusztulnak, néhány napos éhezés és szomjazás után rájuk köszönt a fagyos, örökké tartó sivatagi éjszaka. Nem értik, miért zöldellek továbbra is, nem képesek felfogni, hogy valójában miben van élet, mi adja nekem az erőt.

Ugyanabból élek, amiből ők, de másképp gondolkodunk a felhasználásáról. Nekik megadatott a bőség, szinte már pocsékolnak, míg én kénytelen vagyok kevéssel beérni, tartalékolok, napról napra szorosabbra húzom a nadrágszíjat. Réges-rég rájöttem, hogy ebből csak előnyöm származik, folyamatosan edzem magam, megtanulom, milyen az igazi kitartás, türelmet és józan észt nyerek a játékkal, amire mindenemet feltettem. Eközben a rajtam nevető bolondok sorra elszáradnak, a helyükön árválkodó csonkokból ritkán sarjad új erdő vagy virágmező.

Magányos dolog a túlélés terhét hordozni, hiszen csak úgy maradhatok talpon, ha senkinek nem kellek, így szemem sem rebben a végtelennek tetsző sivatag látványától, melyben minden félelmem összegyűlt. Eggyé válok velük, elijesztem, aki közel merészkedik. Nagy levegőt véve belépek a pókoktól hemzsegő ketrecbe, leoltom a napot és a holdat az égről, tökéletes sötétség borul rám, néma csend kúszik körém, a mosoly mégsem tűnik el az arcomról.

A pálmakisasszonyok sírva fakadnak. Ha tudnának beszélni, talán most ordítanának, a szél után szaladva végül ők is holtan végzik. Érzelemmentes, tüskés maszkot öltve továbbra sem mozdulok, a sivatagban kóborló, magányos vándorok csak egy sziklaszilárdan álló, büszke kaktuszt látnak.

Nem leszek tűzifa, senki nem fog belőlem ágyat vagy szekrényt csinálni, nem kötnek illatozó, haldokló csokorba. Senki nem veszi észre, hogy olykor ugyanolyan szép vagyok, mint az ezer módon felhasznált többi. Hiszen egy kaktusz virágával mihez kezdhetnének?

Hiányoznak a barátok, az egymáshoz érő gyökerek, még a levelek susogása is. A tovaszaladó ördögszekeret jobban érdekli a légárammal vívott harca, nem ér rá megkérdezni, milyen napom volt, nem továbbítja a híreket, amiket a világot járt, öreg szél mesélt neki. Nincsenek szomszédaim, akikkel társaloghatnék, ritkán beszélek, akkor is összefüggéstelen szavakat motyogok magam elé.

A kinti világ apokalipsziséről csak egy fent köröző dögevőtől hallok, az egykor zöldellő területek mind kietlen sivataggá váltak. Szomorkás sóhajjal megmozdítom az álldogálásban elfáradt gyökereimet, lassan araszolva megindulok, hogy bejárjam új, hatalmasabbá lett otthonomat.

Reménykedem benne, hogy nem csak a hórihorgas Tölgy és a mindig elegáns Fenyő családja volt hatalmas. Talán akad még odakint egy-két hozzám hasonló, és mivel a játékosan ide-oda futkározó szél nem segít, magamnak kell megkeresnem őket.

Hosszú út áll előttem, a napsugarak pedig egyre forróbbak. Meglehet, hogy ebből a kitartó, önérzetes kaktuszból sem marad több egy elszáradt, magányos csonknál.

2.5
Te szavazatod: Nincs Átlag: 2.5 (2 szavazat)

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2013-07-14 13:46 Sren

Sren képe

Szép. Pszt, éjjel sötét az erdő. :)

Az elején vitatnám a "dolgokat", nem szerencsés ez a szó, első mondatban meg végképp nem az.

______________________________________________________________________________________________

A szürrealisták és köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok.

/Salvador Dalí/

k, 2013-07-16 18:36 Ajszulu (nem ellenőrzött)

"Az úgynevezett közösségek nyomtalanul eltüntetik a legendákat." Ezt a mondatot nem értem. A szavaknak külön-külön van értelme, de így együtt kicsit fura. Mire gondolok: a legendákat a közösségek teremtik. Mit jelent az, hogy a közösség eltünteti a legendákat? Hogyan? Úgy tudnám elképzelni, ha elpusztítjuk a közösséget, elfelejtődik a legenda is, ugyanis nincs hol továbbéljen. Vagy csak nekem fura?

cs, 2013-07-18 10:06 Dokesz

Dokesz képe

Igazad van, vagy csak túl felszínesek vagyunk hogy megértsük a mélyebb értelmét?

"Vihar hátán, sasok szárnyán
Hangunk messze elszáll"

v, 2013-07-21 19:47 Elisabeth Lilia...

Elisabeth Lilian Blake képe

Szó se róla, érdekesen tudom kifejezni magam. Talán kevésbé lenne megkavaró, ha úgy írtam volna: egyéni "legendákat", így idézőjellel pontosabb. Az motoszkált a fejemben, hogy a közösség szabványaihoz igazodva sokszor megfeledkezünk a gyökereinkről, a saját "hitünkről."
Egy ideig rágódtam rajta, hogyan fogalmazzam meg, végül maradtam ennél a változatnál. A gondolataim szövegként való megtestesítésével hadilábon állok, nem akarom nyújtani, mint a rétestésztát, ezért egy-két köztes lépcsőfok kimarad.

♠~♣~♥~♦ http://sirainportal.qwqw.hu ♦~♥~♣~♠

Bármit mondasz vagy teszel,
Halandó vagy − s az is leszel.