Fényre várva

Fényre várva

„Ha úgy érzed, nincs kiút, rohanj! És ha ahhoz már nincs erőd, kússz. Ha pedig már kúszni sem tudsz, keress valakit, aki végül a vállán hazavisz”

A fiú magában ül a romos ház nappalijában, monitorján akár az apró bogarak, úgy sorjáznak a betűk.

Jó kezdés. Eltekintve attól, hogy a fiú már meglett férfi, és hosszú ideje, írni sem írt semmit. Pedig rég megtanulta megfogalmazni azt és olyan formában, amit és ahogyan akar. Nincs benne valódi ambició, évekkel ezelőtt elfogadta ezt. Most is csak pihen a széken, várja a hajnalt. A sötét az, amitől a lelke is megfagy... No persze, férfiember ne féljen. De fogalmazzunk precízen, itt nem konkrét félelemről van szó, legalábbis nem a kifejezés elemi,  elsődleges értelmében. Ismétldő lidércnyomás kínozza szűntelen, és úgy sejti ez lesz, ami végül majd megöli. Ha nem alszik eleget, a szeme sarkából látja, amint a tárgyak hirtelen felé mozdulnak, de amikor odakapja a fejét, ismét dermedt-mozdulatlan minden. Ha pedig alszik… Az talán még annál is rosszabb.

Kedves olvasó, kedves barát! Ha idáig már eljutottál, mégis kerek történetre, felemelő sorokra vársz, kérlek, ne folytasd!

A fiú – mert ő, változatlanul így gondol magára – mindig tisztán játszott, meglehet, ezért szól ki Rád most is a sorok mögül. Talán kevés jótulajdonsága közül ez az, ami leginkább kézzelfogható – mégha nem is a legszerencsésebb. Váratlanul az utolsó barátnője jut eszébe, aki még megpróbálta vele, és az elválás keserű pillanatai.

– Meghalnék érted, de veled élni nem tudok – mondta akkor a lánynak, kristályossá sűrítve a pillanat igazságát.

– Meghalni nem nehez – villant rá annak fájdalmas, korához képest meglepően bölcs tekintete. – Az élet az, amihez nincs bátorságod.

Meglehet. De ebben sincs meg a teljes igazság, ahogy semmiben, ami a kusza gondolatok kaleidoszkópszerű kavalkádjából végül szavakká, vagy leírt sorokká alakul. A fogalom újabbat szül, és a kéretlen asszociácó lavinaláncolata ismét elragadja: nem meglepő, hogy ezúttal az örege és a halál jut eszébe. A meglett férfi későn nemzette: túl nagy volt köztük a korkülönbség, talán ez lehetett az egyik ok, amiért egész életükben csendes háborút vívtak, mely csak az öreg halálos ágyán – amikor annak testét már nyomorék ronccsá alázta a rák – csitult valamelyest. Igaz, legalább nem nyöszörgött és remegett fájdalomtól kínlódva, mint előtte a fiú édesanyja.

Nem, a halál sem könnyű, inkább csak valamelyest rövidebb ideig tart az életnél.

A fiatalember – középkorú férfi, más szemszögből vénember, hisz’ olykor úgy érzi, túl sokat élt – torka kiszárad a gondolatmenettől, iszik félpohár vizet, és kimegy az udvarra. Egy téltől kopasz fának veti a vállát, amelynek ágai közt bizarr bioékszer módjára, rég lakatlan madárfészek szorong. Nincs még világos – suttogja önmagának, és beugrik neki, hogy a pirkadat olyan, akár egy csipetnyi feloldozás. Végül mindig – ha esetenként túl későn is –, de biztosan elérkezik, akár a megkönnyebbülés az öregéhez fűződő kapcsolata esetében.

A békét ott is csak hosszú évek után sikerült meglelnie, amikor egy hatalmas, lepusztult gyárépület belsejébe vitte a megszokott éji lidércnyomás, ahol a körötte lévő ismerősök és idegenek sorra végeztek magukkal, majd sápadt szellemként bíztatták, hogy ő is tegye ugyanezt. Azon a hátborzongatóan valóságos és sötét helyen végül az édesapja volt, aki fénylő alakként megjelent a semmiből, és kézenfogva kivezette a fényre.

Az egészben az a legviccesebb, hogy ő mindig jó akart lenni, csak valahogy nem ment. Ár ellenében úszik most is. Fontos, túlkontrollált elem számár a helyes viselkesés és az ebből indukálódó szándék. Vagy tán a szándék határozza meg a viselkedést..? Szeretné így gondolni, de mindegy, ezt ne ragozzuk túl. Mert nem ez, hanem a lidércomás az, ami megszüli benne a mindent eldöntő igazságot.

Ráébred, hogy amikor alkot, a fájdalmát formálja precíz, majdnem tökéletes művekké – és ki akarna örökös kínban élni? Törpe ő, valódi torzszülött, aki hátrányból kovácsol előnyt, de olykor, részegen fetrengve, vagy a józanodás valóságra éhes pillanataiban sírva röhög önmagán.

Ismét eltelt egy év az életemből – a hamarosan elérkező napra gondol, amely által egy kerek évvel lesz megint öregebb és bolondabb, majd arra, hogy mégiscsak képtelen feladni, holott tudja, hogy már túl nehéz: rég nem akadna senki, aki végül a vállán hazaviszi. Ennek ellenére, napról-napra, még mindig várja a hajnalt.

 --------------------

Megj:

Azt hittem a múltkor beküldtem ezt, de Styra mondta, hogy mégsem. Nem depressziós a sztori, inkább az érme egy olyan oldalát próbálom megmutatni, amitől én is félek. Jobban, mint egy horrortól :) Ha végigszenvedtétek, legközelebb kaptok egy humorosat, ígérem :)