Yaaichi és Yuniko avagy a Grimm testvérek Jancsija és Juliskája japán földön

Történetünk az 1500-as évek Japánjában, egészen pontosan Ecsigo tartományában játszódik. A tartományi nagyúr, Ado-sama, mindenidők legperverzebb japánja volt. Leginkább abban lelte örömét, hogy fiatal fiúcskákkal és lányocskákkal hált együtt. Az egész tartományban rettegték Ado-samát, elég volt, ha katonái feltűntek a falvak határában, a lakosság tüstént menekülőre fogta.

Történt egyszer, hogy a szomszédos Csigo tartomány ura összeveszett Adoval, mivel a perverz öregúr – történésünk idejére már betöltötte a hetvenedik életévét –, megpróbálta elcsábítani a csigoi nagyúr egy szem leányát, a tizenöt éves Ayumi-sant. A csigoi daimjó, vagyis a nagyúr nem vette jó néven Ado e cselekedetét, s hadat üzent neki. Ecsigo falvainak lakói többé nem menekülhettek, ha feltűntek a perverz Ado katonái, kénytelenek voltak tűrni, ha nem akartak szembekerülni a csigoi daimjó szamurájaival.
Ado a háborúskodás idejére sem hagyott fel kedvenc időtöltésével, szolgái járták a falvakat s keresték a nagyúr számára legmegfelelőbb gyerekeket. Kutakodásuk során eljutottak a Hateke családhoz is. Hateke Goukuro – apu –, és Hateke Teruyo – anyu –, szegény, ám dolgos parasztok voltak. Tisztes szegénységben éldegéltek gyermekeikkel, Yaaichival és Yunikoval.
Mikor tudomást szereztek a perverzió ellenére, igen-igen mélyen tisztelt Ado nagyúr szolgáiról, megrettentek, hogy csodaszép gyermekeiket pécézik ki maguknak, s elrabolják tőlük őket, hogy a mélyen tisztelt Ado kedvét lelje velük.
Goukuro ezért gyermekeihez fordult és legkedvesebb, legbátorítóbb hangján szólt hozzájuk:
– Drága Yuniko, egyetlen Yaaichim. Kegyetlen szörnyeteg les rátok. El akar rabolni titeket tőlünk, ám érthető okokból mi ezt nem szeretnénk. Anyátokkal ezért döntést hoztunk. El kell, hogy hagyjátok e házat. Ne ijedjetek meg! Nem örökre – mosolygott rájuk, mikor látta a szavai által kiváltott hatást. – Csupán arra az időre, míg a gonosz szörnyeteg elvonul a falvunkból. Meneküljetek be az erdőbe, s néhány óráig maradjatok is ott.
– Mélyen tisztelt édesapám, – szólalt meg Yaachi. – hogy fogunk eligazodni az erdőben? Mindig óvott minket attól, hogy a sűrűben játszadozzunk, hiszen egy emberevő démon lakozik ott, s most mégis az erdőben kellene elbújnunk.
– Ne félj, gyermekem! Mindenre gondoltunk. Kaptok elemózsiát, s egy zacskó árpát is, hogy jelezze utatok. Szórd el magad mögött a magokat, így ha elmúlt a vész megtalálunk majd titeket.
Yuniko arcát elöntötték a könnyek, s Yaaichi is nehezen állta meg pityergés nélkül. Ám ekkor erőteljes kiáltást hallottak.
– Kinyitni! Ado daimjó szamurájai vagyunk. Azonnal nyissák ki!
– Meneküljetek egyetlenjeim! – kiáltott föl Teruyo, s átölelte fiacskáját, leánykáját. Goukuro közben lassú, elnyújtott léptekkel az ajtó felé ballagott. Teruyo kituszkolta gyermekeit a hátsó ajtón át, s csak patakzottak könnyei, ahogy menekülő csemetéi után bámult.

Hosszú és fárasztó utat hagytak maguk mögött. Yuniko többször is vissza akart fordulni, ám Yaaichi mindig képes volt meggyőzni húgocskáját, hogy haladjanak tovább. Az erdő mélye –minden félelmetessége ellenére –, vonzotta őket. Yaaichi az első fáktól kezdve szórta maguk után a magvakat, hogy szüleik később rájuk leljenek. A fák ágain madarak daloltak, s a lombkoronákon itt-ott átsütő napfény derűs bájt kölcsönzött a sűrű rengetegnek.
Addig mendegéltek, míg egy tisztásra nem bukkantak. Ott megpihentek, előszedték elemózsiájukat s csendben, szó nélkül eszegettek. Hirtelen, minden előzmény nélkül felvonyított valami a közelben. Mindketten megrettentek. Yuniko újra sírva fakadt, s Yaaichit is csak az tartotta vissza a rívástól, hogy ezúttal neki kellett megvédenie kishúgát.
A kiáltás újra felhangzott, ám ezúttal sokkal közelebbről. Yaaichi riadtan körbekémlelt a tisztáson, valami fegyverszerűség után kutatva, ám egy száraz gallyon kívül nem talált semmi más használhatót. A semminél jobb alapon felkapta a gallyat, s maga elé tartva, várták mi fog történni.
– KAJA! – kiáltott föl valami a közvetlen közelükben, s csak annyit láttak, hogy egy szőrös gombóc vágódik a tisztás szélére, s egyenesen feléjük trappol. Yaaichi majd összepisilte magát ijedtében, míg Yuniko kővé dermedten várta sorsát. A szőrgombóc továbbra is feléjük tartott, s alig pár lépés választotta már csak el tőlük, mikor Yaaichiban végre felengedett a görcs, s képes volt cselekedni. Megmarkolta húgocskája ruháját s vonszolni kezdte az erdő belsejébe, minél távolabb a rémtől. Elemózsiájukat, árpás zacskójukat ott hagyták, a fiúnak eszébe sem jutott foglalkozni velük, csupán apró tarisznyája maradt rajta, amiben legkedvesebb játéka, a shogi tábla pihent.
Sokáig menekültek, csak törték, fúrták magukat előre, rendíthetetlenül. Egészen addig futottak, míg egy csodálatos pagoda elé nem értek. A fából készült építmény jókora tisztás közepén húzódott, s olyan volt, mintha csak órákkal korábban fejezték volna be az építését. Szinte még a fához használt pác szagát is érezték a levegőben, bár lehet, hogy csak a fenyőerdő gyantájának illatát fútta feléjük a feltámadó szellő.
Félelmükön felülkerekedett gyermeki kíváncsiságuk, s néhány lépéssel a pagoda előtt teremtek. Ahogy megálltak előtte, s rácsodálkoztak hatalmasságára, vénségesen vén öregapó botorkált elő az épület belsejéből. Szemeit hunyorgatva feléjük fordult, s öregkorát meghazudtoló erőteljes hangon szólt hozzájuk:
– Hát végre ideértetek! Ó, mennyire vártam már ezt a pillanatot. Kerüljetek beljebb! – megfordult s elindult a pagoda ajtaja felé, mikor rádöbbent, hogy a gyerekek nem követik. Visszanézett rájuk, s ráncos arcát mosolyra próbálta húzni.
– Nem kell félni tőlem, gyerekek. Én a ti jóságos nagypapátok vagyok. A szüleitek tán sosem beszéltek rólam?
Yaaichi és Yuniko egyszerre rázta meg a fejét, jelezve: nem, ők még sosem hallottak az erdő közepén élő, elfeledett nagypapájukról.
– Hát ez roppant kínos – szörnyülködött a bácsi. – De ugye nem akartok odakint várakozni, amíg az a szőrös szörny felfal titeket? – s girbegurba ujjaival az erdő szélén feltűnő szőrgombócra mutatott.
A két gyereknek se kellett több, uzsgyi, rögtön bevetették magukat a pagoda nyitott ajtaján. Az öreg elégedett mosollyal somfordált be utánuk, míg a szőrös szörny úgy eltűnt, mintha sosem létezett volna.
Az épületben kellemes meleg, s friss tea illata fogadta Yaaichit és Yunikot. A pagoda földszinti traktusát tatami borította. A terem bal oldalának közepén hatalmas tűzhely várta a fáradt vándorokat. A két testvér rögtön a tűzhelyhez futott, s melengetni kezdték fáradt végtagjaikat. Az öregre már ügyet sem vetettek. Ő azonban figyelt rájuk, a nagy figyelés közben arcán kisimultak a ráncok, testtartása is megváltozott. Hirtelen már nem is az a görnyedt öregember állt a gyerekek háta mögött, aki a kapuban várta őket, hanem egy igen-igen magas, hordóhasú s vékonytorkú démonpofa, szájában akkora agyarakkal, mint egy-egy tőr. Yaaichi és Yuniko persze semmit nem vett észre az átváltozásból, nyugodtan melengették kezüket, lábukat.
– Ne csak üljetek ott gyerekek! A tűzhelyen van egy kanna tea, vegyétek le és töltsetek magatoknak, biztos átfáztatok az erdőben – szólott a démonpofa, miközben ajkain át fröcsögve hullottak a nyálcseppek.
A két gyerek követte az instrukciókat. Yuniko felnyitotta a tűzhely tetejét s az építmény mellett álló fémpálcával kiemelte a lángok közt melegedő kannát. Gyerek volt még, így a tűzhely tetejét nem meglepő módon elfelejtette visszazárni. A kislány töltött testvérének, aztán magának, s már épp helyet akart foglalni, mikor eszébe jutott a kedves öregúr, aki a nagypapájuknak mondta magát. A tűzhely mellé több pohár is oda volt készítve, így felemelt egyet, s csordultig töltötte, majd megfordult, hogy megkínálja vele az öregurat.
A démon mintha csak várta volna, hogy megpillantsák. Amíg Yuniko meg nem fordult, nem tett semmit, csupán nyál csorgatva várakozott. Ahogy találkozott pillantásuk, az éhségdémon kaján vigyorra húzta hatalmas száját, s a lányka mellett termett. Yuniko ajkát sikoltás hagyta el, de már nem tudott védekezni. A démon felkapta a gyermeket és a pofájába tömte. Állkapcsa undorító csattanással vált ketté, hogy a kellemesnek ígérkező falat átférhessen rajta. Yunikot egészben nyelte el, ahogy egy kígyónál szokás. Szemei jóízűen fénylettek, ahogy a kislány a torkán csúszott lefelé.
Yaaichi megpördült s rögtön szembe találta magát a vicsorgó démonnal. Menekülni esélye sem volt, a démon azonnal rávetette magát. Yaaichi egyetlen dolgot tehetett, a földre hasalt s remélte, hogy nem szenved majd nagyon. Az éhségdémon a fiú mellé ugrott, s nekiállt, hogy testvérkéje után küldje, nyílván, hogy Yuniko ne érezze magát egyedül a démoni belső zsigerei és gyomorsavai körében. Már a feje fölé emelte, amikor Yaaichi tatyója szétnyílt és a shogi tábla, minden bábujával együtt a földre hullott. Yaaichi könnyeivel küszködve nézett a tábla után, s szörnyülködve gondolt arra, hogy szeretett testvére, Yuniko után még kedvenc játéka is a szörnyetegé lesz.
Meglepetésére az éhségdémon nem emelte tovább, s a tőrnyi fogakat sem látta maga előtt. A démon pohárnyira tágult szemekkel bámult a lehulló shogi készletre. Yaaichi nem is sejthette, hogy a démon előző életében szerencsejáték-függő volt, s nem egyszer kockáztatta szerencséjét a shogi világában. Tulajdonképpen a játék iránti szenvedélye miatt vált élete vége felé démonná.
Ám Yaaichi minderről semmit sem tudott, csupán annyit érzékelt, hogy a szörny leejti kedvenc játéka mellé, egy lépést elhátrál, majd harsogóan mély hangján rárivall:
– A te játékod, fiacskám?
Yaaichi először meg se mert mukkanni a félelemtől, ám mivel az élve felfalástól még jobban rettegett, nagy nehezen szóra nyitotta száját.
– Az… az enyém.
– Jó játékos vagy? – kérdezett tovább a démon.
– Lehetséges – felelte kissé bátrabban a fiú.
– Játsszunk! – dörrent föl az éhségdémon, s máris pakolgatni kezdte vaskos ujjaival az apró figurákat.
Yaaichi csak percek elteltével gyűjtött magába annyi erőt, hogy helyet merjen foglalni a démonnal szemközt. A hatalmasra nyitott vicsorgó szájból szünet nélkül csepegett a nyál, így az első meccset - a félelemtől félőrült -, Yaaichi elveszítette. A démon azonban elégedetten szemlélte újdonsült játszótársát, mivel a gyermek majdnem megverte őt.
A démon nógatására újabb játékba kezdtek. Közel másfél órán keresztül gyötörték egymást, s végül Yaaichi nyert, aki ekkorra már kezdte visszanyerni önbizalmát. Elvégre nem mindennap sakkozhat az ember egy éhségdémonnal, senki sem várhatta el, hogy rögtön legjobb tudása szerint játsszon.
Rövid szünet után újabb meccsel folytatták a küzdelmet, amit újra a kisfiú nyert meg. A démon ritka elégedettséget érzett, s ezúttal nem a jóízű lakoma feletti gyönyörtől. S mivel vérbeli szerencsejátékos volt, rögtön a fiúcskának bökte kérdését:
– Van kedved fogadást kötni, fiúcska?
Yaaichi nem tudta mire vélni a kérdést. Ám mivel mindenképp a démon fogságában volt, - kénye-kedvének kitéve -, nem tehetett mást, rábólintott a szörny javaslatára. Persze rögtön felvetődött a kérdés, hogy miben fogadjanak. Yaaichinek semmi feltehetni valója nem volt, a szörny ellenben dúskált a szebbnél-szebb dolgokban. Elsőként nyúzott emberbőrből készült yukatáját tette fel tétként.
– Mivel nincs semmid, ezért, ha veszítesz, megeszem az egyik lábad – kacagott föl a démonpofa. Yaaichit kiverte a víz, ám nem volt mit tenni, játszania kellett, ha élni akart. Húgocskája megmentésére egyelőre nem is tudott gondolni.
Közel két óra elteltével végül Yaaichi nyert, a démon nem kis bosszúságára. Újabb játékba kezdtek. A tét újra a fiú lábacskája volt, a démon ezúttal emberi koponyából faragott ivótökét tette föl. A játék végén megint a kislegény nyert. A démon egyre dühösebb lett, ám elkapta a játékszenvedély, s már képtelen volt szabadulni tőle. Újabb és újabb játékok követték egymást, a délutánt felváltotta az este, majd a hajnali szürkület. Yaaichi egyre fáradtabban rakosgatta a bábukat, ám érezte közel a pont, amikor megmentheti húgocskája és saját életét. Háta mögött halomba álltak az éhségdémontól elnyert trófeák. A bőr yukata, az ivótök, egy sípcsontból faragott furulya, bordacsontból faragott evőpálcikák s még sok más egyéb drágaság.
A démonnak már nem volt mit feltennie fogadásként, de nem volt képes leállni, hiszen elfogta a játékszenvedély. Yaaichi óvatosan szemlélte a hatalmas szörnyeteget, s bátortalan hangon megszólalt:
– Kössünk fogadást, éhségdémon-san! Felteszek mindent, amit eddig nyertem, ha ön cserébe szabadon engedi a húgocskámat, s jómagamat.
A démon savanyú képet vágott, ám Yaaichi ebből csak annyit érzékelt, hogy a démon fogai eltűntek vastag ajkai mögött. A démon végül döntött, egyrészt vissza akarta nyerni kincseit, másrészt vonzotta az óriási tét.
– Elfogadom a kihívást – dörögte a szörny.
Neki álltak hát a játéknak. Kegyetlen törték egymást, miközben több órán át játszottak. Mindketten veszítettek menet közben fontos bábukat, s mindketten álltak közel a győzelemhez. Az utolsó és győztes lépést végül Yaaichi tette meg. Mattot adott a démon-sannak.
A játékfüggő démon magába roskadt, emésztette, sütötte a csalódás és a harag. Képtelen volt tisztán gondolkodni. Érezte, ahogy tagjait melegség járja át, ám fel se figyelt a körülötte táncoló tűzcsóvákra. Teste füst és perje nélkül oldódott föl, s végül eltűnt a semmiben. Yuniko ellenben épen és egészségesen bukott elő a démon szétfoszladozó testéből.
Yaaichi lehunyta szemét, s percekig pihengetett mielőtt körbepislogott volna. Örömmel vette tudomásul, hogy a démonpofa eltűnt, s Yuniko megszabadult szörnyűséges fogságából.
Húgocskája kábultan hevert a padlón, így nem mert elmozdulni mellőle. A kiált borzalmak hatására képtelen volt ébren maradni, testvérkéje mellé zuhant, s álomba szenderült.

Nem tudta megmondani mennyi ideig feküdtek, ám újfent a hajnal kopogtatott a zsalukon át, mire magukhoz tértek. A kelő nap fényénél kisétáltak a pagodából, ám fogalmuk sem volt merre induljanak. Néhány kínkeserves perc elteltével hangokat hallottak a fák közül. Szüleik hangját, ezért kiáltozva futni kezdtek feléjük. Alig egy perc elteltével újra egyesült a Hateke család. Yaaichi elmesélte apjának mi történt velük, amíg nem voltak együtt. Goukuro megdicsérte egy szem fiát, s a fiú vezetésével visszasiettek a pagodához. Útközben édesanyjuk is elmesélt nekik valamit.
Hangja még mindig remegett a viszontlátás örömétől, ám mégis elregélte, amit akart. A csigoi daimjó lerohanta nem sokkal Ado szamurájainak érkezése után a falujukat. A perverz nagyúr katonáit ugyan legyőzték, ám közben szerencsétlen módon a Hateke család faluját is elpusztították. Anyu és apu menekülőre fogta a dolgot, s Yaaichi magvait követve a keresésükre indultak.
A pagodához érve, úgy döntöttek nem hagyják el többé sem az épületet, sem az erdőt. Így éltek békében és biztonságban, amíg meg nem haltak.

Vége

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

szo, 2009-10-10 19:39 Blade

Blade képe

Hát ez...mesés. :P

Az elején érdekes volt, de a vége elé kitenném a 10- karikát. ;)

---- ----
Az ember szerint az idő múlik, az idő szerint az ember.
----
"Mert zseni csak egy volt, mégpedig Neumann János. Mi, többiek tehetségesek voltunk, de nem voltunk zsenik..." - Wigner Jenő, Nobel díjas fizikus
---- ----

v, 2009-10-11 11:56 Soltan Paul

Soltan Paul képe

Javítva és kibővítve. A vége felé egészen infantilis lett, de a japán manga világába épp beleillene. :)

h, 2009-10-12 18:39 fyra

fyra képe

Szakbarbár lévén nem mehetek el szó nélkül a sztori mellett - bár idő híján egyelőre még csak beleolvastam, de az máris gombócot gyűrt a torkomba, hogy miért nem egy átírási módot használsz. Hogyha Ecsigo Ecsigo, akkor a sama miért nem szama, Yuniko miért nem Juniko, és így tovább? Vagy fordítva, a lényeg, hogy egységes legyen.
Ha időm engedi, azért nem csak ennyit fűzök majd hozzá...
EK oszt - már őt is zavarja, hogy folyton osztanám az észt.
___
"Ha eddig nem említettem volna, nagyon rosszul tűröm az emberi hülyeséget!" (az istenektől való Korinorisi Arh'hin varázslónő)

k, 2009-10-13 13:09 Soltan Paul

Soltan Paul képe

Hm-Hm. Ebből a hozzászólásból is látszik, hogy érhetik még meglepetések az embert. :) Ezt hibaként még senki nem rótta föl (hiába olvasták át a művemet páran), pedig van benne igazság. Ezentúl figyelek majd erre is.

sze, 2009-10-28 08:58 fyra

fyra képe

"Ecsigo falvainak lakói többé nem menekülhettek, ha feltűntek a perverz Ado katonái, kénytelenek voltak tűrni, ha nem akartak szembekerülni a csigoi daimjó szamurájaival." - ezt itt nem értettem. Mert az előbb még Csigo tartomány és Ecsigo tartomány között volt a konfliktus, most meg hirtelen Ecsigo tartomány és Ecsigo daimjója között van.
Egyébként a vége tetszett, kicsit shounen fightos beütése volt a sakkjátszmának. Az egyetlen, amibe beleköthetnék, hogy tűzhelyek nincsenek a japán háztartásokan. Régen se voltak, most sincsenek (igen, telente ezért kifejezetten hideg van, de hát erre való a kotatsu), pagodákban meg aztán pláne. Mondjuk, ha már másnak neveznéd, akkor elfogadható lenne.
___
"Ha eddig nem említettem volna, nagyon rosszul tűröm az emberi hülyeséget!" (az istenektől való Korinorisi Arh'hin varázslónő)

sze, 2009-10-28 17:01 Soltan Paul

Soltan Paul képe

Először is köszönöm a hozzászólást.

No, akkor... köss bele nyugodtan! Elvégre azért írtam, hogy elolvassátok és véleményezzétek. :)
Igen, tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy nincs és nem is volt európai szabvány szerinti tűzhely Japánban, a Jancsi és Juliska mese szempontjából neveztem el annak, de kijavítom. Köszi, hogy felhívtad rá a figyelmem.

Ecsigo - Csigo. Nem fogom kimagyarázni magam, ha félreértetted, akkor félreérthető is, azért leírom, hogy képzeltem. -> A konfliktus Csigo és Ecsigo között tört ki, de Ecsigo lakói állandó rettegésben éltek Ado perverzióitól. Ha jöttek Ado katonái (hogy fiatal fiúcskákat, lányocskákat keressenek) elmenekültek, csakhogy történetem idején kitört a háború a tartományok között, így már nem menekülhettek, mert az ellenséges tartomány szamurájai senkinek nem kegyelmeztek volna, ha összetalálkoznak.

sze, 2009-10-28 18:44 fyra

fyra képe

Ebből a szempontból viszont Csigo tartomány teljesen felesleges a történet szempontjából, és akár ki is hagyhattad volna, nem? :)
És hé, ez messze nem volt belekötés xD. Ha bele akartam volna kötni, akkor itt hosszú-hosszú történelmi ismertetés jött volna a japán családmodellről, mert szerintem a Jancsi és Juliska-féle alapsztori kapásból nem jöhetne szóba az ie-rendszer szerint. De ez tényleg csak belekötésre lenne való, meg a halál akar kőkemény családi kötelezettségekről meg öngyilkosságokról olvasni.
___
"Ha eddig nem említettem volna, nagyon rosszul tűröm az emberi hülyeséget!" (az istenektől való Korinorisi Arh'hin varázslónő)

sze, 2009-10-28 19:00 Bloody Dora

Bloody Dora képe

"meg a halál akar kőkemény családi kötelezettségekről meg öngyilkosságokról olvasni"
Hát, nem is tudom, vannak elegen...
_____________________
Dr. Bloody Dora

sze, 2009-10-28 19:59 fyra

fyra képe

Ha ők is órákat hallgatnának erről japán szociológiai tanulmányaik során, talán meggondolnák magukat.
EK Mao - nem, nem kínai. Bár...
___
"Ha eddig nem említettem volna, nagyon rosszul tűröm az emberi hülyeséget!" (az istenektől való Korinorisi Arh'hin varázslónő)