Amikor eltűnik a fény...

Szerette az éjszakát, mely dorombolt, mint egy kismacska. A békét, ami vékony ködfátyolként foszlott szét a hajnal első sugaraira, akár az elmúlás a temetőben, mely csak a sötétben rémisztő. A telihold fényét, mely az éjszaka gyermekeinek a napot jelentette a langyos, csillagtalan éjben. És a szelet, ami vér illatát sodorta a vámpír orrába... Remegve szívta be, sötét lelke mélyén éhesen felüvöltött egy leláncolt vadállat, és feszegette önuralma láncait. Az illat csábította, csalogatta, hívta... elméjét elborította a finom illat, letompította érzékeit, vörös ködként szétterjedt egész lelkében, a vadállat pedig szinte kéjesen felmorrant, miközben sürgette, "menj, menj"...
A vámpír agyarai kivillantak, ahogy éhesen felmordult, véreres szeme a sötétségbe fúródott, ahogy a vérszag nyomába eredt. Háztetőről háztetőre ugrált, szinte repült, élvezte, hogy alatta gyanútlanul alszik a város, nem is sejtve, milyen fenevadat rejteget betonrengetege, mocskos sikátorai, üvegtornyai és széles utcái között. Az emberi hiszékenység mindig is a legerősebb védelem volt a magafajta vadászoknak.
A vérszag egyre erősebb lett, végül megtalálta a forrását. A szél mesélt, szagokat, hangokat sodorva elé; három férfit látott, érezte verejtékük bűzét, hallotta erőszakos szívük heves lüktetését, mely oly tompán visszhangzott a fejében, mintha csak a víz alól jönne, mocskos lelkük minden apró vonása ott ült a tekintetükben, mely elárulta, mire készülnek... és hallotta a fiatal szív rémült verdesését is, ami élesen visszhangzott egész lelkében, elméjében, kart karba öltve kínozta őt a friss vér illatával együtt... Az egyik ház tetejéről figyelte, ahogy egy fiatal lány dédelgette a kezét, melyet véresre horzsolt, amikor elesett. Már felállt, és riadtan fordult meg. Pár méterről részeges röhögés riasztotta fel az éjszakai csendet.
Éhesen felmordult és a lány elé állt, vérben forgó szemét a rablókra függesztette, mit sem törődve a három férfi gúnyos röhögésével, hisz az ember mindig a szemébe röhög a halálnak, melyet nem tud kikerülni - és amit sosem ismer fel időben. Egy-egy villámgyors mozdulattal kitörte a nyakukat. A három hulla üveges tekintettel meredt a csillagos égre, arcukon még ott ült a megrökönyödés. A vámpír nem is méltatta őket figyelemre. A lányhoz fordult, vérének illatát még intenzívebben érezte, mint eddig. Letérdelt remegő áldozata mellé.
A lány már hálálkodni kezdene, amikor a titokzatos megmentője hideg ölelésébe zárja. Tagjai, elméje elzsibbad, lelke kiürül, csak az vérezüst szempárt látja, és bár zsibbadt lelke semmit nem érez, mégis megborzong. Ez nem ember, hanem egy vadállat tekintete...
Mintha előre érezné sorsát, erőtlenül felemeli a kezeit, hogy tiltakozzon, de megmentője és egyben végzete türelmetlenül lesöpri magáról és vadul a nyakába harap. A lány halkan nyikkan, sikoltani nincs ereje. Érzi, ahogy verdeső szíve egyre lassabb ütemben dobol a fülében, érzi a fájdalmat, mely nem akar elmúlni. Egyre gyengébb, ha a férfi nem tartaná, már rég összeesett volna...
A vámpír sötét lelkében elpattannak a láncok... éhes vadállatként feltépi a lány torkát, türelmetlenül kiszívva belőle az életet, nem törődve a lassuló szívveréssel, mely csak még jobban megvadítja. "Még, még", lükteti benne a vérszomj...
Pár perccel később a lány halott. Kék szemei, melyekben eddig élet csillogott, most üresen tükrözik vissza a Holdat. Barna haja szétterül a járdán, széttárt karjaival szinte üdvözli a halált, tenyere már nem vérzik...
A vámpír csendesen besuhant a kis lakás nyitott ablakán. A lány meleg vére békét hozott sötét lelkének, segítettek egy időre láncot vetni az egyelőre jóllakott szörnyetegre. Besétált a fürdőszobába, és megnézte magát a tükörben. Remegve támaszkodott a mosdókagylónak, lehajtotta a fejét. A friss vér égette az ereit, akár a folyékony tűz, a bűntudat pedig egyre növekvő hullámokban árasztotta el a lelkét, mint minden vadászat után. Felnézett a tükörbe. Egy életerős férfi nézett vissza rá.
Egy vadállat tekintetével. A szoba halálos csendje a lelkére telepedett, szinte fojtogatta... A tükör éles csörömpöléssel tört apró darabokra. A vámpír egykedvűen nézte, ahogy a vér lassan lecsordul a csuklóján. Nem érzett fájdalmat. Testébe börtönzött elkínzott lelke viszont üvöltött.

A friss hajnali szél vidáman nyargalt végig a szobán, beleharapott a habos függönybe, hideg cirógatásával felébresztette a férfit, aki ruhában aludt az ágyon, keze és inge véres volt. Lassan nyitotta ki csipás szemeit, és felszisszent, ahogy megérezte a fájdalmat a kezében. Értetlenül szemlélte a sebeket és a vért az ingén, nem értette, hogyan kerülhettek oda. Végül megvonta a vállát. Bizonyára megint egy áttivornyázott éjszaka, amire nem emlékszik... Komótosan felkelt és bekapcsolta a tévét. A híradóban egy életunt, szőke nő vázolta fel a nap borzalmait.
"Három férfi és egy nő holttestét találták meg a reggeli órákban egy félreeső mellékutcában. Mindhárom férfi nyakát kitörték, a lányból pedig minden csepp vér elfolyt. A rendőrség értetlenül áll a történtek előtt. A négy holttestre egy ott lakó nő talált rá, aki a halálesetet is látta. Őt sokkos állapotban vitték kórházba.
- Egy férfi volt, magas, és sötét... kiszívta a lányt és kitörte a férfiak nyakát... így volt, esküszöm, hinniük kell nekem..."
A férfi értetlenül csóválta meg a fejét. Hihetetlen, hogy egyesek mit nem hajlandóak hazudni pénzért. Még hogy vámpír! Na persze. Hamarosan már vérfarkasok is kószálni fognak a környéken! Sőt, maholnap megérik, hogy ufók foglalják el a Földet.
Vigyorogva ment a fürdőszobába, értetlenkedése csak nőtt, ahogy meglátta a tükörszilánkokat a padlón. Tényleg nagyon be lehetett rúgva az éjjel! Belépett a tusolóba, észre sem véve, hogy az egyik szilánk, ami a keretben maradt, véreres szempárt tükrözött vissza...