Egy téli éjen

Egy téli éjen

Szürrealitás. Talán ez a szó jutott először eszembe, mikor....
Jack, órák óta vezetett. Többször arra riadt fel, hogy a kocsi egyre jobban rázkódik, s mikor kinyitotta szemét, riadtan húzta vissza a kocsit a padkáról. Próbálta ébren tartani magát mindenféle praktikával, hol az ablakot húzta le, hogy a jéghideg szél az arcába csapjon, hol pofozgatta egy kicsit magát, hol pedig teljes hangerőn hallgatta a rádiót, amelyben ilyenkor kivétel nélkül rossz zene szólt. Persze ilyen állapotban egyik sem segített.
Emberfeletti küzdelmet jelentett Jack-nek a leragadó szempillái ellen harcolnia, de muszáj volt. Nem állhatott meg a kihalt országút szélén, sietnie kellett. Telefonja furcsa mód nem adott vonalat, ráadásul vártak rá otthon. Bár ilyen kései órán már mindenki alszik, de nem akarta hogy aggódjanak miatta. Körülbelül húsz kilométert kellett már csak kibírnia.
Az öreg autórádió halkan recsegett a háttérben.
–Egy újabb hallgató a vonalban, tessék - hallatszott egy bágyadt női hang, valamelyik éjszakai beszélgetős műsorban
–Ó, ööö, hello Ursula, adásban vagyok?
–Igen, hallgatom uram - folytatta bágyadtan a nő
–Alan-nek hívnak, tudja, a feleségemmel már húsz éve vagyunk házasok… – Pár másodperc csönd. – És, hát hogy is mondjam, ööö, már nem úgy mennek a dolgok, mint régen... - Megint hallgatás
– Szexuális dolgokra gondol Alan? – kérdezte a nő, mire sisteregni kezdett, zavarossá vált az adás, és Alan válaszát már nem hallotta Jack, aki Igazából nem is figyelt oda, csak feltűnt neki, hogy az eddigi, inkább altató hatású beszélgetést, lassan felváltja az éles zaj. Mi lehet a baj? Hisz ez egy országos lefedettségű állomás! Tette fel a kérdést magában Jack. De legalább volt, ami visszahúzza az álomvilágból, amibe megint kezdett belemerülni. Egy ideig tekergette az ősrégi autórádió állomás kereső gombját, de aztán feladta, mivel az összes adó eltűnt az éterből. Inkább kikapcsolta, nem bajlódott vele.
Már vagy öt perc eltelt, mikor Jack bambán a műszerfalra pillantott: az üzemanyagot jelző kis lámpa pirosan villogott.
– A francba, hogy lehet ez, hisz indulás előtt tankoltam tele a kocsit! Biztos eltört az a rohadt benzinpumpa, és elfolyt útközben a benzin! -A telefon süket, egy lelket sem látott már vagy egy órája az úton, és most még a benzin is elfogy. Különös éjszaka ez. Mintha a sors ellene játszana.
Még elmegy a kocsival pár kilométert, aztán lesz, ami lesz!
Közben hatalmas pelyhekben hullani kezdett a hó. Jack bekapcsolta az ablaktörlőt, ami nem mostanában lehetett használva utoljára, tekintettel a csikorgó, nyiszegő, kellemetlen hangokra, amit az öreg gumicsíkok adtak ki magukból. Mintha minden egyes húzás az ablakon fájdalmat okozott volna nekik.
A hó egyre jobban esett, néma lepelként borítva be a tájat.
Jack a negyvenes úton vezetett, két város között körülbelül félúton, arrafelé még egy benzinkút sem akadt. Illetve állt egy régi benzinkút a főúttól körülbelül száz méterre, de az már rég használaton kívül volt.
Jack pislákoló fényt vett észre a távolban. Nem igazán tudta mire vélni, hisz errefelé úgy tudta, a régi benzinkúton kívül nincs semmi! Számtalanszor vezettet már ezen a szakaszon, úgyhogy elég jól ismerte, gondolta.
Közben, a kocsi lassulni kezdett, majd feladva haláltusáját, leállt.
Jack már meg sem lepődött azon, hogy valószínűleg pont a fényforráshoz vezető útig fog elgurulni az autó.
Ahogy közeledett, lassan kibontakozott egy ház körvonala. Hatalmas, kórházra emlékeztető épület magasodott a sivár táj fölé. Jack nem hitt a szemének! Hogy került ez ide? Lehet hogy eddig is itt volt, csak nem vette észre? Ezek a gondolatok, és valami furcsa, megmagyarázhatatlan, frusztráló érzések keringtek Jackben. Valahogy oda nem illőnek tűnt az egész, az ablaktalan, sötét falaival, a villódzó neon felirattal a tetején, amiből csak pár betű villogott (E..N.D). Mint egy látomás. Mindeközben szerencsének is érezte, hogy itt van. Biztos lesz itt valaki, aki segít neki, vagy legalább egy telefont talál.
Az autóban még pont annyi lendület maradt, hogy bekanyarodjon a „kórház” felé vezető, mintegy száz méter hosszúságú útra, majd leállt. Jack fázósan összehúzta magán a kabátját, összeszedte a holmiját, és kiszállt a kocsiból. Rögtön arcába csapott a fagyos levegő. Bezárta a kocsit, és elindult az épület felé. Körülötte minden csendes és nyugodt volt: a hó, gyönyörű, hatalmas pelyhekben szállingózott. Jack-nek eszébe jutottak a régi karácsonyok. Szeretett a hóesésben sétálni, olyankor minden nyugodt volt, kicsit ki lehetett szakadni a hétköznapok terhei alól, legalább pár órácskára.
Ám most nem karácsony volt, és nem jókedvében sétált. Az utat is alig látta, mert húszméterenként volt egy lámpa, abból is csak minden második világított. Az út mentén kopasz fák figyelték Jack lépteit. Az egyiken varjak sorakoztak. Jack sosem félt tőlük, ám most kényelmetlenül érezte magát, mert érezte, ahogy a varjak, nagy, sárga szemeikkel követik minden lépését. Mintha a lelkébe látnának, és a félelem legapróbb, kezdődő csíráját is érezték volna.
Kicsit megszaporázta lépteit. Miután elhaladt mellettük, éktelen károgásba kezdtek, mintha csak arra vártak volna, hogy a szívbajt hozhassák rá. Károgásuk szinte nevetésként hallatszott az éjben. Majd suhogó szárnycsapások százai kíséretében, elrepültek a feje fölött az épület irányába. Jack szíve majd kiugrott a helyéről, de tovább gyalogolt, miközben néhány keresetlen szó hagyta el a száját, a fekete madarak irányába. Nem tették kellemesebbé ezt a kis útszakaszt.
Lassan odaért a vészjósló épülethez. Közelebbről látta csak, hogy az egyetlen, bár hatalmas, duplaszárnyú ablak is, ami van, be volt reteszelve mindenféle szedett-vedett lécekkel, deszkákkal. Ám nem az ablak érdekelte, hanem az ajtó, és a bentről kiszűrődő fény. Sietve be is lépett, maga mögött hagyva a dermedt éjszakát.
Amit látott, szintén nem volt hétköznapi. Nyoma sem volt itt korháznak. Jobbra, és balra is folyosó húzódott, a végük pedig valószínűtlenül távolinak tűnt. Az ajtóval szemben, pedig amin belépett, széles, meredek lépcső vezetett felfelé, a végén, éles kanyarral két irányba ágazott, amik szintén meredeken vezettek fölfelé, úgy tűnt, a semmibe. Egyetlen szobát, vagy helységet sem látott Jack, csak a folyosókat, és a meredek lépcsőt. Úgy döntött felmegy rajtuk. Az elágazásnál jobbra fordult. Lassan felért egy pihenőbe, kifújta magát, hisz legalább tíz percig tartott, mire felért ide, és még mindig nem látta fent a lépcső végét. Ez aggasztotta. Lenézett, ám a lefelé vezető út sűrű sötétségbe burkolózott, mintha valami hatalmas lény tátotta volna ki sötét száját, hogy Jack belesétáljon. Borzalmasan érezte magát Jack. Hideg futkosott a hátán. Érezte, hogy nincs rendben valami ezzel a hellyel, és most nem kifejezetten az építészeti furcsaságokra gondolt. Azokon elméje felül emelkedett. Egy másik érzés volt az, ami nyomasztotta. Úgy érezte, komorsága ellenére, mintha élne ez hely. A falak mintha legszívesebben magukba szippantanák, és többé el nem engednék erről az átkozott helyről. A lépcső, mint egy alattomos kígyó tekergőzött a végtelenbe, talán még a sziszegését is hallani lehetett.
Egy izzadtságcsepp vándorolt lassan végig Jack homlokán, egészen az orra hegyéig, onnan pedig a mélybe vetette magát, rövid életének ezzel véget vetve. Hangos morajlásnak tűnt mikor földet ért ebben a síron túli csendben.
Jack nekitámasztotta hátát a falnak, hogy egy kicsit kifújja magát, lenyugodjon. Nem akarta, hogy erőt vegyen rajta a paranoia, netán az őrület.
–Nyugi, ez csak egy épület, az érzékeid játszanak veled öreg haver, talán az álmosság miatt van (bár igazából már elillant szeméből az álom)– nyugtatta magát.
– Hé, nem vagy már 10 éves kisfiú! Mit szólnának a haverjaid? – Közben fanyar mosolyt erőltetett az arcára, ezzel sikerült magát kicsit lenyugtatnia, így valamennyire tiszta fejjel tudott gondolkodni. Már épp indulni készült volna tovább, fel a lépcsőn, mikor furcsa tárgyat tapintottak ujjai a fal mentén. Vonakodva odanézett, és egy ajtókilincset látott.
–Na ne, ez az előbb még nem volt itt! Nem vagyok hülye! – hitetlenkedett Jack.
Ez is csak figyelmetlenség. Mostmár jobban fog figyelni. Elnyomta magában az újra előtörő paranoiát, majd kinyitotta az ajtót.
Egy sötét folyosó közepén nyílt ki az ajtó. Jobbra nézve Jack csak a sötétbe vesző folyosót látta. Viszont a végén erőteljes fény szűrődött ki egy szobából. Adott volt merre menjen. Úgy érezte, mintha nem is ő menne a fényforrás felé, hanem a fény került volna egyre közelebb hozzá. Mintha beszédfoszlányokat is hallani vélt volna… Igen, végre egy ember!- nyugtázta Jack, ahogy egyre közeledett, és kicsit megszaporázta lépteit.
A fény egyre vakítóbb lett, ahogy közeledett. Kezével eltakarta szemeit. Szinte már futott, nem is érdekelték a helységből kiszűrődő fájdalmas nyögések. Mikor odaért, szinte berobbant a helységbe. Ahogy számította, több embert is látott bent. Körülbelül tízen lehettek, plusz egy kórházi ápolónak látszó nő. Ahelyett, hogy mindenki felkapta volna a fejét Jack érkezésére, úgy tűnt, észre sem vették hogy belépett. Talán tudatuknál voltak, talán nem, de leginkább úgy néztek ki, mint nyugtatószerrel beinjekciózott, értelmüket vesztett zombik. Fehér kórházi köpenyben voltak, egymás után, libasorban álltak, megváltóként várva az ápolóhoz hasonlító nőt. Jack ekkor úgy érezte, mintha neki is muszáj lett volna beállni a sorba. Kóválygó, elveszett léleknek érezte magát, egy értelem nélküli testbe zárva, megváltásként várva az elkövetkező perceket, akármi is legyen az. Végül megértette. Minden, amit eddig tett életében, minden, amit érzett, erre a napra készítette fel. Úgy érezte, erre a percre készült egész életében. A tudatát átengedni valami hatalmasabb erőnek, itt hagyva e világot, egy teljesen más örökkévalóságnak. Ahol megszűnik tér és idő, eggyé válhat bármivel és bárkivel, ahol nincs halál, tehát nincs félelem sem, nincsenek rossz érzések, sőt talán érzések sem, csak a végtelen nyugalom.
Természetesnek tűnt, hogy oda kell sétálnia a nővérhez, aki kézen fogta, és egy másik szobába vezette. Ott Jack leült a középen lévő székbe, automatikusan hátrahajtotta fejét, majd olyan nyugalom telepedett lényére, amilyet elképzelni sem tudott eddig. A tökéletes nyugalom. Nem tudta pontosan mi fog történni, csak érezte, ennek KELL történnie!
Jack csukott szemmel ült a székben. Zöld köpenyben volt, nem tudta hogy került rá, de nem is érdekelte. Még látta, ahogy a nő, elővesz egy injekciós tűt, benne valami piros folyadékkal, és a kitátott szájába, pontosabban az ínyébe nyomja a jéghideg anyagot. Jack teste üvöltött volna, de a lelkére már nem volt hatással, az már szabadon, kívülről látta a testét…

A régi benzinkúthoz egy fiatal szerelmes pár kanyarodott be egy régi Dodge charger-rel.
– Na végre egy benzinkút! Látod Carol, mondtam, hogy itt van!
– Hát elég kihaltnak tűnik – jegyezte meg a lány, miközben közelebb bújt a sráchoz.
–Szerintem egy lélek sincs itt. – mondta a fiú, ahogy egyre közeledtek. Látta amint vastag por lep mindent, az ablakok betörve, az ajtó felfeszegetve, a vasszerkezeteket pedig emészteni kezdte a rozsda.
– Szegény fák, rég halottak lehetnek. Egy árva levél sincs rajtuk, a nyár közepén - mondta a lány szomorúan, elnézve a kopasz fákat az út mentén.
– Azért nézzünk szét, hátha maradt egy kis ingyen benzin! – somolygott a fiú
– Vagy talán egy telefon - reménykedett a lány.
Lefékeztek a poros út mentén, jókora porfelhőt eresztve a szélnek.
Kocsiajtók csapkodása verte fel a sivár táj csendjét. A két fiatal először hangoskodott egy kicsit, hátha valaki meghallja, majd a fiú odaszólt a lánynak: Carol, légyszi hozd már ide a csomagtartóból azt a kannát. Jó lesz a benzinnek. Úgy látom, van elég- A fiú egy keveset a földre spriccelt a tömlőből.
A lány elment a kannáért, a fiú pedig unalmában szétnézett egy kicsit. Egy furcsa tárgyon rögtön megakadt a szeme. Egy régi neon felírat pár megmaradt betűje volt: END.

Van eme életnek valami értelme?
Van célja a küzdelemnek?
Honnét jövünk, s merre tartunk?
Ezek a hideg kérdések visszhangoznak
folyton.
Minden nap, minden magányos éjszakán.
A tündöklő fényre áhítozunk,
Mely beragyogja majd.
Az ember álmainak célját.

(a Számbavett csapások könyvéből)