Ég a gyertya, ég - Egy karácsonyi horrortörténet

Azon a vasárnapon a legutolsó cseresznye illatű vörös gyertya is meggyújtásra került az ormótlan, vaskos tölgyfaasztalomon, amely szerves részét képezte a havashegyi kunyhóm étkezőjének. A falakat vastagon fedték a hosszában kettémetszett, nyílegyenes farönkök, s vízszintes fekvésük kiváló helyet biztosított a vándor porszemeknek, hogy végre valahára befejezve a céltalan röpködést, megtelepedhessenek.
Fejmagasság felett néhány hüvelykre kopasz, kiszáradt szarvaskoponyák díszítették a falakat, a félelmetes nagyságú, barnás-fehéres agancsokról nem is beszélve. Mégsem ez adta meg a tág belső kísérteties hangulatát. Hiszik vagy sem, a beszürkült pókhálók úgy hatottak a remegő gyertyafényben, mintha azok torz, sok ujjal rendelkező karok lennének, melyek mozdulatlanul állva a megragadásomra készülnek.
Kinéztem a befagyott ablakon, s noha nem túl sokat véltem látni a kinti világból, az könnyen megállapítható volt, hogy a decemberi hó egyre erőszakosabban hullt alá a kifehéredett égboltból, miközben a jégcsapok a tetőről leereszkedve növekedés közben a börtön rácsait idéző formákká alakultak. Ezen az érzésen a kezemben pihenő, forró bögre sem tudott változtatni.
A lassan múló délelőtti órák után a kandalló mellé guggolva figyeltem, ahogy a frissen vágott fahasábok lassan kieresztik magukból a nedvességet, majd füstős előkelőséggel távoznak a kéményen át, immáron új formában. Később megvarrtam a hívatlan vendégként érkező, egy hüvelyk hosszú repedést a kék farmernadrágomon, piros cérnával.
Nagyjából délután három óra lehetett, amikor életerőtlen kopogást hallottam az ajtó irányából. Azt résnyire nyitva egy kedves öreg néni várt engem, aki a segítségemet kérte.
- Kissé elszaladt velem az idő, kedves uram – mondta a néni vacogva. – Megtenné, hogy beenged egy ártalmatlan öregasszonyt a meleg házába pár órácskára?
- Jöjjön – sóhajtottam gondterhelten, majd szélesre tártam az ajtót. A néni a korhadt, ám szépen faragott kampósbotjára támaszkodva beljebb lépett. Az ősz hajában megbúvó hűvös hópihék lassan engedni kezdtek, s dagadt vízcseppekként folytak le a mederként szolgáló, mély ráncokon.
Vettem elő sonkát, kenyeret, kukoricát, majd azokat közösen elfogyasztva, s jóllakottan a kandalló elé vánszorogtunk, ami elé kikészítettem egy régi, pókhálós hintaszéket. Azt a padlásról hoztam le. Magamnak csak egy kényelmes fotelt szántam pihenőhelyként.
A néni csupán a nevét mondta meg, mást nem szólt egészen addig a pillanatig.
- Egyedül van – jelentette ki tárgyiasan Desiree Marscetty.
- Úgy bizony.
- Az ünnepek alatt – tette hozzá mogorván.
- Idén először.
- Van elég fája? – kérdezte.
- Épp elég.
- A három földkupac mellett álló almafát kivágva egy havi tüzelőhöz hozzájutna.
- Azt nem vágom ki.
- Kiszáradt – állapította meg Desiree Marscetty.
Az este további részében csak bámult mereven, mint aki megfagyott odakint. Néha pislantott.
Egy felbőszült pillanatomban ahhoz gyűjtöttem bátorságot, hogy megkérjem, ne nézzen rám így, ám valami mégis visszatartott. Helyette lementem a pincébe, hogy megszámoljam a vörös hordókat, amikben benzint tároltam. Erős szagú benzint. Sokat.
Amikor visszamentem a nappaliba, a lobogó lángok helyén néhány marék szürke hamut találtam, a helyiségben pedig különösen kegyetlen hideget éreztem. Az ablak ujjlenyomatos volt, mintha valaki megpróbált volna rajta kijutni. Majd megéreztem a szagot. A szagot, ami ismerősebb volt bármi más szagnál.
Tűz illata töltötte meg a levegőt, s nem a kandallóé. Azé más, teljesen más. Ez égett fa, műanyag, fém, szövet. Ám megfordulva csak pislákoló gyertyafényt láttam, sehol egy kósza láng sem remegett azon a négy, majdnem teljesen elégett gyertya kanócán kívül.
- Nézz szembe vele! – visszhangzott a vén hang a házban.
- Hová lett? – üvöltöttem. – Mégis hova ment?
- Itt vagyok – nevetett. – Ott vagyok. Most pedig megint itt.
A működésképtelen gramofont egy vörös selyemmel takartam le annak idején, még akkor. Akkor, réges régen. Az anyag a földre hullt, s a szerkezet hirtelen felüvöltött a hátam mögött, majd lassan, nyögve, ám dúdolni kezdte a Carol of the bells című számot. A hangja olyan volt, akár a kínzott macskáé.
Megfordulva hátrálni kezdtem, mígnem beleütköztem a mögöttem álló kanapéba, s rá nem zuhantam annak kipárnázott részére.
- Kínoz téged! – üvöltötte visítva a hang, mire a magasba nyúló szekrények üvegajtajai kitörtek, s ezzel együtt az összes holmi kizúgott belőlük. A bútorok úgy hányták kifelé magukból a tárgyakat, mint jóapám annak idején a vörösbort.
A csillárra pillantva megdermedt a tekintetem, s arcom olyas formára váltott, mintha szellemet láttam volna. Nem volt ott más, csupán két műanyag játékbaba, mindkettő szinte felismerhetetélenségig elégve. Az egyikről a forró műanyag a homlokomra cseppent, mire felordítva a talpamra álltam. Az anyag lassan lemarta a bőrömet, s azzal együtt a földre hullott.
Földi morajt hallottam az utolsó zárva maradt szekrény felől. Azt poros láncok, s pusztulásnak induló vaslakatok tartották háborítatlanul, ám azok akkor úgy repültek szét a szobában, mintha bombát robbantottak volna a belsejében.
A két ajtó lassan kinyílt, én pedig kegyelemért könyörögve a földre vetettem magam, hogy elkapjam a szekrényből kihulló, dohos szagú esküvői ruhát.
- Elég! – visszhangzott szavam a hegyek között. A hangom a betört ablakokon át jutott ki a hidegre, ahol pingpong labdaként pattogva ide-oda cikázott.
Magamhoz öleltem a ruhát, majd kirohantam a házból, ám nem jutottam messzire. Desiree Marscetty pontosan tudta, hogy merre igyekszem menekülni, s már odakint várt rám hosszú, éles karmaival, vérbefagyott pofájával. Hátában éles görbület, térdkalácsai a természetet meggyalázó módon hátrafelé álltak, szemei kifehéredtek. Bőrrel fedett koponyáját egy szőrös csuklyával védte.
Rám pillantott, majd annyit mondott:
- Mondd el nekik!
Egyetlen kézmozdulatot intézett felém, s én, kezemben az esküvői ruhával átrepültem a tető felett, s a kertben álló, megfagyott, hóval takart almafa törzse előtt találtam magam, miközben minden csontom sajgott, akár egy százéves öregemberé.
Lassan mellém ereszkedett, akár egy hópehely. Egy ocsmány, elrohadt hópehely.
Letérdeltetett a három földkupac elé, s elmémbe hatolva kimondatta velem azt, amit sosem akartam kimondani.
- Én tehetek róla – hangzott az összeszorított fogaim közül.
- Ne küzdj ellene – visította démoni hangjával. A kihült csontvelőm is beleremegett.
Egy sárga virág képe ugrott be hirtelen, talán egy napraforgóé. Gyönyörű volt, de fájt ránéznem.
- Miattam haltak meg.
- Kik? – kérdezte kárörvendéssel a hangjában, miközben feljebb emelkedett a levegőben.
- A két lányom és a feleségem. A ház miattam gyulladt ki.
- Mikor? – Desiree Marscetty feldühödött tétovázásomon, s erejét használva a fagyott hóba verte a fejem. Az orrnyergem nagy reccsenéssel megadta magát, s lassan vörös foltok kezdtek megjelenni a fehér talajon. Egyetlen kézmozdulattal a talpamra állított.
- Tavaly karácsonykor. Pontosan egy éve. Én pedig azért jöttem ide vissza, hogy utánuk menjek a haláluk évfordulóján.
Azon a napon, amikor a pincében hagytam a petróleumlámpát, s kijöttem a kertbe tüzelőt hasítani.
- Gyilkos vagy! – sugározta bele minden porcikám minden sejtjébe a banya.
- Tudom – nyögtem fel végül, s megadtam magam. Erőtlenül, mindent feladva zuhantam a sírok közé, pontosan az almafa törzséhez.
- Minden bűnös tűz által vész el – visszhangzott a hópelyheken pattogva.
Összeszedve a bennem maradt erőt megkérdeztem:
- Ki vagy te?
- Minden, ami volt és semmi, ami lesz – mondta Desiree Marscetty, majd egy vékony, fekete lepel ereszkedett rá a magasból, kampósbotja pedig hangos recsegéssel egy acélkaszává változott.
A lény a földre ereszkedett, s eszközével suhintva berepített engem a nappali közepébe. A kanapét eltaszítottam a súlyommal a helyiség közepéről. Nyakam hangosat reccsent, a fülem belsejét elöntötte a vér. Immár csak annyit láttam, hogy Desiree tüze ellepi a házat, ami szépen lassan porrá kezdett égni körülöttem, s csak a legvégén következtem én. Akkor, amikor már minden megsemmisült, ami számomra fontos volt.

0
Te szavazatod: Nincs

Hozzászólás-megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás-megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

v, 2017-12-24 10:12 Dana

Dana képe

Üdv! Kivesézem kicsit, legalábbis az elejét, de nem jár át a karácsony szelleme, így nem biztos, hogy kedves leszek -- előre is bocsánat. :-) Szeretném hangsúlyozni, hogy többnyire a véleményemet, benyomásaimat közlöm.

"Ég a gyertya, ég - Egy karácsonyi horrortörténet" --> Felesleges kiírni, hogy "Egy karácsonyi horrortörténet". Teljesen céltalan, továbbá amúgy is horror kategóriába töltötted fel az írásodat.

Ezzel egyébként kialakítasz bennem, az olvasódban, egyfajta elvárást... amit ne is haragudj, de agyon is ütsz az első mondatban szereplő cseresznyeillatú, vörös gyertával. (Igen, helyesen: cseresznyeillatú, és nem: cseresznye illatú.)

Az első három-négy bekezdés... szinte teljesen felesleges. Annyira nyakatekertek és túlírtak a mondataid, hogy nem teremtesz velük hangulatot, mert azon rágódom olvasás közben, hogyan is lehetne jobban, ütősebben, hangulatosabban megírni. Előre jelzem, hogy külső szemlélőre váltottam, mivel többnyire nem írunk E/1-ben, ha a szereplő a végén meghal. (Most még egyébként az jutott eszembe, hogy a démonod lehetne ez a külső szemlélő... mindent lát, mindent tud, tök jól lefesthetné a képet, és meglepi is lenne, amikor bekopog az ajtón mint megfáradt öregasszony... vagyis belépne a történetbe "hús-vér" szereplőként.

Mutatom (én verzióm):
Aznap reggel az utolsó gyertyát is meggyújtotta a koszorún. Az erdő szélén megbújó kunyhónak ez volt az egyetlen éke -- már, ha eltekintünk a falakra aggatott trófeáktól. Az asztalnál ült, és miközben az aprócska lángokat bámulta, nem tudott megszabadulni az érzéstől: valaki figyeli. Körbenézett a szobában, de csak az időtől megsárgult koponyák meredtek rá vádlón. Arra gondolt, megszabadul tőlük. Milyen találó ötlet... -- nevetett fel idegesen.
Szorongatta a bögréjét, néha kortyolt egyet a benne lötyögő, egyre hűlő teából. Mindenről megfeledkezve bámulta hol a lassan csonkká égő gyertyákat, hol pedig az ablak homályos foltját, amelyen túl a világ egyetlen, szürkésfehér masszává mosódott a szakadó hóesésben. Az idő múlására csak a kakukkos óra jelzései figyelmeztették: olyankor felállt, a kandallóhoz ment, dobott egy hasábot a tűzre, majd visszasétált az asztalhoz, és úgy rogyott a székébe, mintha legalábbis ezer kilométert gyalogolt volna, hátán egy ötvenkilós hátizsákkal.

Mondom, mi a baj a Tiéddel, legalábbis pár hibára felhívnám a figyelmedet.
"Azon a vasárnapon a legutolsó cseresznye illatű vörös gyertya (cseresznyeillatú, vörös gyertya) is meggyújtásra került (Miért passzív?) az ormótlan, vaskos tölgyfaasztalomon (Szerintem nem az asztalon, hanem a koszorún, plusz ha érintetlenül hagyod a mondatot, szerintem felesleges a névelő.), amely szerves részét képezte a havashegyi kunyhóm étkezőjének (A kunyhó és a méretek, amiket érzékeltetsz, ütik egymást. Ellentmondásos.). A falakat vastagon fedték a hosszában kettémetszett, nyílegyenes farönkök (Látod magad előtt ezt a képet? Lehetetlen elképzelni, egy rönkház belseje nem ilyen.), s vízszintes fekvésük kiváló helyet biztosított a vándor porszemeknek, hogy végre valahára befejezve a céltalan röpködést, megtelepedhessenek (Egyrészt felesleges kép, másrészt nincs sok értelme sem, nem ad hozzá semmit a történethez, főleg nem ebben a terjedelemben. És ez a felület nem vízszintes, hanem függőleges, mint a falak általában. Esetleg sima...).
Fejmagasság felett néhány hüvelykre (Én is mindig használom a hüvelyk szót, tök jó...) kopasz, kiszáradt szarvaskoponyák (Az apukám vadász volt. A kopasz, kiszáradt szarvaskoponya neve: trófea.) díszítették a falakat, a félelmetes nagyságú, barnás-fehéres agancsokról nem is beszélve (Az meg a trófea része... Önmagában a vadász nem tesz ki koponyát és agancsot, legalábbis szarvas esetében nem.). Mégsem ez adta meg a tág (Emlékezz: kunyhó!) belső kísérteties hangulatát. Hiszik vagy sem, a beszürkült pókhálók úgy hatottak a remegő gyertyafényben, mintha azok torz, sok ujjal rendelkező karok lennének, melyek mozdulatlanul állva a megragadásomra készülnek. (Ez megint ellentmondás, képzavar. Utalsz a remegő gyertyafényre, közben mozdulatlanságról beszélsz. Aztán a pókhálókat hasonlítod sok ujjal rendelkező karokhoz -- nem inkább a szarvasagancsokra gondolsz?)
Kinéztem a befagyott ablakon, s noha nem túl sokat véltem látni a kinti világból, az könnyen megállapítható volt (Hm... ellentmondás), hogy a decemberi hó egyre erőszakosabban hullt alá a kifehéredett égboltból, miközben a jégcsapok a tetőről leereszkedve növekedés közben a börtön rácsait idéző formákká alakultak (Egyszer gyerekkoromban elhatároztam, hogy addig állok, amíg nem látom, hogyan fordul a Föld. Szerintem kivárni, hogy lássuk, ahogy növekednek a jégcsapok, megint nem kis kihívás. Továbbá a jégcsapok igazából olvadás-fagyás közben nőnek... de most nem süt a nap, mivel szakad a hó.). Ezen az érzésen a kezemben pihenő, forró bögre sem tudott változtatni. (A szövegkohézió szétesett: előtte látványról beszélsz, bár van egy hasonlatod, de a következő mondatot át kell ahhoz fogalmazni -- vagy az előzőt --, hogy érzésről beszélhess, amit a börtönrácshoz hasonlított jégcsapok keltenek benned.)
A lassan múló délelőtti órák után a kandalló mellé guggolva figyeltem (Szigorúan csak a délelőtti órák után, ugye?), ahogy a frissen vágott fahasábok lassan kieresztik magukból a nedvességet, majd füstős előkelőséggel távoznak a kéményen át, immáron új formában. Később megvarrtam a hívatlan vendégként érkező, egy hüvelyk hosszú repedést a kék farmernadrágomon, piros cérnával. (Feleslegesek a színek, felesleges maga a cselekvés is.)"

Szóval ilyen és ehhez hasonló hibáid vannak. Én adnék az egésznek egy esélyt azzal, hogy átolvasom és újrafogalmazom, de ez Rád van bízva. Húzz ki mindent, ami felesleges. Illetve tedd ijesztőbbé. Így sajnos még nem az. Erős vágyat érzek, hogy újraírjam az egészet, mert az ötlet nem rossz, de a kivitelezés hagy kívánnivalót maga után. Plusz: olvass, olvass, olvass!

***
"I'm blackening pages, but I don't know if it's writing." -- Leonard Cohen

h, 2017-12-25 09:06 Sednol

Sednol képe

Hali!
Jelzem, olvasás közben jegyzetelek.

„Hiszik vagy sem…” Az efféle kiszólásoktól a hátamon feláll a szőr, valamint ha a karaktered a végén meghal – feltételezés –, akkor még rossz is. De hogy miért kell óvatosan bánni az effajta kiszólásokkal, megszólításokkal? Egyszerű. Mert amikor olvasom, akkor egyedül vagyok, és a hiszed vagy sem illene. Ha felolvasás lenne, akkor mehetne. Közelebb hozná a közönséget. Ezt csak jelzem, és ez nagyon személyes észrevétel. Engem irritál, de másokat lehet, pont ezzel vonzottál, húztál be.

Borzasztóan sok jelzőt használsz.

„Fejmagasság felett néhány hüvelykre kopasz, kiszáradt szarvaskoponyák díszítették a falakat, a félelmetes nagyságú, barnás-fehéres agancsokról nem is beszélve. ”

Egyszerűbben. Nem lakberendezést tanítasz. Hangulatot akarsz teremteni. A mondatod úgy hat, mintha azt mondanád (pontosan azt is mondod) öt centivel a fejed felett, kopasz, kiszáradt (ez a két jelző tök felesleges, hiszen a következő szó pontosan kifejezi mindezt, bár a történeted kategóriája miatt, akár lehetne frissen levágott fej is, és akkor a vér is csoroghatna lefelé a falon) szarvaskoponyák díszítették a falat, ja és amúgy nem csak a fejek, hanem az agancsaik is, amik amúgy szerves részei egy koponyának, mert belőlük nőnek ki. Eszembe jutott egy lehetőség, ami mellőzi ezt a fajta sutaságot. Mivel menet közben írom az észrevételt, csak a címből és a besorolásból következtetek a történésekre – az is lehet, rosszul – ezért nálam így hangzana. Ha megnézed a második tagmondatot, ad egy kis töltetet a „harcra készen” szópárosnak köszönhetően. Előrevetít egy összecsapást. Ha nem lesz, hát így jártam.

A falakat szarvaskoponyák díszítették, kiszáradt ágakra emlékeztető agancsaik harcra készen meredtek előre.

„Kinéztem a befagyott ablakon…” Szokták errefelé mondani, ne mond, hanem mutasd.
Kinéztem a jégrózsás ablakon.
Egy befagyott ablakról arra asszociálok, hogy nem lehet kinyitni.

„Azt résnyire nyitva egy kedves öreg néni várt engem, aki a segítségemet kérte.”

Várt. Hát, nem mondom, hogy rossz, de szerintem nem illik ide. Mivel nem túl hosszú időt ölel fel a várakozása, ezért én az állt szót javasolnám. A nénikének elvileg nem volt célja betérni a kunyhóba, tehát nem várt rád, csak így esett, és amikor te kinyitottad az ajtó, akkor azzal szembesültél, hogy ott áll.

„- Kissé elszaladt velem az idő, kedves uram – mondta a néni vacogva. – Megtenné, hogy beenged egy ártalmatlan öregasszonyt a meleg házába pár órácskára?”

Ebből nekem az jött le, hogy még van mit dolgozni a párbeszédeken. Annyira kimért, annyira idegen egy nénitől.

Jaj, drágám – rebegte vacogva –, hála Istennek, hogy itt találtam. Kissé elszaladt velem az idő. Majd’ halálra fagytam. Megtenné, hogy beenged melegedni? – topogott fázósan. Ugyan semmiben sem hasonlított nagyanyámra – Isten nyugosztalja –, nem tudtam ellenállni.

Ez az a pont, ahol hirtelen úgy döntesz, kihagysz egy csomó lényegi dolgot. Ugrasz egy nagyot, és pár szóval lerendezed az ismerkedés köreit, amiben nagyon sok mindent el lehetne rejteni. Ezt nyugodtan nevezhetjük információ adagolási hibának.

Gondolj csak bele. Egyedül vagy egy hegyi lakban. Nem számítasz senkire. Erre betoppan egy idegen öreglány, aki az első megszólalása alapján nem tűnik szófukarnak, erre úgy döntesz, hogy a kezdő beszélgetést eltolod. Egy olyan öreglánnyal, aki a belépés pillanatában, már mondaná is: Köszönöm, fiam! Ígérem nem zavarom sokáig. De tudja, hogy van ez… és elkezdődik egy beszélgetés, amiből kiderül, hogy amúgy is enni készültél, és szívesen vennéd, ha veled tartana, és lenne egy természetes folyása az egésznek. Akár altatásnak is elmenne. Az ember olvasna egy könnyed csevejt, ami aztán horrorba fulladna.

Tovább olvasva szembesültem vele, hogy te egy mogorva öreglányt akartál bemutatni nekünk. Akkor meg ne köszönjön meg semmit, hanem csapj a lecsóba:

Résnyire nyitottam az ajtót, és megláttam egy öreg nénit.
– Mi tartott ennyi ideig? – lökte be az ajtót, ellentmondást nem tűrve, és belépett. – Ha tovább kell kint állnom, még megfagyok. – Körbetekintett. – Látom enni készült! – sietett bicegve az asztalhoz göcsörtös botjára támaszkodva, majd leült, és kérdés nélkül enni kezdte a vacsorámat.

Látod a különbséget? Valami ilyesmire kell törekedni. Kerüld a fölösleges dolgokat. Ez után a kirohanás után, már el tudom képzelni a rá következő párbeszédet, sőt azt is, hogy szó nélkül mellételepszel, és csendben megkajáltok. Amint végez az öreglány, nemes egyszerűséggel közli:

– Desiree Marscetty.

Te is bemutatkozol, mert nem tehetsz mást, jól nevelt vagy meg ezt hozza ki belőled az öreglány rámenőssége, és mehet tovább a történeted. Itt megjegyzem, azzal a párbeszéddel semmi bajom nem lenne, ha a néni karakterét jól vezetted volna fel, de a jelen formájában ne változzon át. Kedves, tisztességes nénikének tűnt, aztán megvendégelted, és egy hárpia lett. Biztos nem akart enni, amit meg adtál azt nem szerette. Más magyarázatot nem találtam. :D

„Erős szagú benzint. ” Létezik másmilyen?

„…mire felordítva a talpamra álltam.” Rossz ez így, te nem felálltál, hanem felugrottál. Be vagy rezelve, fáj is, szabadulni akarsz.

„Földi morajt hallottam…” Az milyen? Megmondom őszintén, nem tudom, mire gondolsz.

„- Elég! – visszhangzott szavam a hegyek között. A hangom a betört ablakokon át jutott ki a hidegre, ahol pingpong labdaként pattogva ide-oda cikázott.” Ez még az entitássá vált öreglánytól elmenne, de tőled, a földi halandótól túlzás.

„Bőrrel fedett koponyáját egy szőrös csuklyával védte.” Nem illik ide a védte szó, elgyengíti az egészet. Ő maga a megtestesült gonosz, nem szorul a feje védelemre. A csuklyával nincs bajom.

„Rám pillantott, majd annyit mondott:” Erre a mondatra is áll az előző megállapításom. nem kislány, aki szégyenlősen rád pillant. Ő céltudatos, könyörtelen, ezért rád szegezi a tekintetét.

„Egyetlen kézmozdulatot intézett felém, s én…”
Egyetlen intésére, Intett egyet… Jó amit akarsz, de precízebben kell. Itt gyorsan pörögnek az események, nincs idő túlzott leírásokra.

„A kihült csontvelőm is beleremegett.” Ha kihűlt, akkor meghaltál!

„Egy sárga virág képe ugrott be hirtelen, talán egy napraforgóé. ” Most napraforgóé vagy sem? Ne legyél bizonytalan. Egy emlék kúszik felfelé, és te pontosan tudod, hogy melyik. Évek óta próbálod elfelejteni.

Amiket felhánytorgattam neked, idővel kiizzadod, de!

A történetedbe tettél egy igazi logikai bukfencet, ami az egészet hiteltelenné és majdhogynem feleslegessé teszi:

Emberünk azért megy a házba, hogy öngyilkos legyen, hogy kövesse családját az által kreált pokolba, erre jön egy entitás, maga a kaszás, hogy megbüntesse azért, amiért éppen önszántából óhajtott megbűnhődni.

Most gonosz leszek:

Unatkozott a kaszás? Nem volt jobb dolga, mint egy megtört lelket kísérteni?
És ha már itt tartunk. Képzeld magad a főhősöd helyébe. Te így viselkednél, ha éppen öngyilkosságra készülnél? Ilyenek lennének a gondolataid, vagy éppen azon őrlődnél, hogy ennek is pont most kellett jönnie? Nekem a banya megjelenése inkább azt sugallja, hogy a hősödnek meg kellene gondolnia tervét. Nem tehet róla. Egy baleset volt.
Remélem érted, hogy egyfajta ellentmondásos kettősséget alkottál, ami sajnos nem rémületet kelt, hanem pont hogy kioltja azt.

A történet maga lehetne jó, mert van benne potenciál, legalábbis én látom, de ahhoz újra kellene gondolnod. Megszüntetned ezt az önellentmondást. A jó az, hogy van lehetőséged. Csinálhatsz a karakterből egy nemtörődöm figurát, akinek esze ágában sincs meghalni, sőt éppen újdonsült barátnőjét várja, és akkor toppan be a banya, hogy szembesítse múltjával. Vagy csinálhatsz egy vívódó karaktert, aki éppen az öngyilkosságát tervezi, mert nem tud meglenni a szerettei nélkül, és a banya azért toppan be, hogy lebeszélje róla. Ez utóbbi esetben már nem horror lenne, de oda se neki. Sőt választhatod azt is, és talán ebből lehetne a legtöbbet tanulni, hogy mindkét verziót megszívleled, és megpróbálod megvalósítani, hogy lásd, menyire számít a megközelítés és a dolgok rendje.

"Az embereket könnyebb hülyíteni, mintsem meggyőzni arról, hogy hülyítik őket." Mark Twain
szmogov.blogspot.hu

h, 2018-01-01 19:58 Dom Wolf

Dom Wolf képe

A novella hangulata jó, helyenként frappánsak a megfogalmazásaid, azonban ahogy a terjengős hibalisták is mutatják, sok a döcögős vagy nehezen értelmezhető mondat. Az első mondtad például annyira sok információt közöl, ami egy bekezdésre is elegendő lenne. Az információ adagolása - az időzítése nem a kivitelezése - ellenben elég jó, minden háttértörténetet akkor kapunk meg, amikor kell.