Lélekdonor

 Csend uralkodott a kicsiny, ablaktalan szobában. Csak a régimódi falióra ütemes ketyegése emlékeztetett az idő múlására. Az asztalon álló gyertya sápadt, remegő fénnyel világította meg a meglehetősen szerény berendezést. Két régi faágy állt egymás mellett, kopott spanyolfallal elválasztva. Az egyik megvetettlen volt, szürke pokróccal letakarva. A másikban testes, negyvenes éveiben járó férfi feküdt bezárt szemmel, nehezen szedve a levegőt. Sokkal öregebbnek látszott, bár nem az évek súlya alatt roppant meg, hanem az egész testét átjáró kór, és a lelkét terhelő bűnök törték össze. Arcán sárgás, gyűrött volt a bőr, verejtékkel borítva. Haja szinte teljesen kihullott, itt-ott csomókat hagyva  zömök koponyáján. Néha megrándult az ajka.

Az asztalnál egy sovány, magas, öreg pap ült, sötétszürke csuhában. Mozdulatlanul meredt az előtte fekvő régi, bőrkötésű könyvbe. Sárgás, apró szemében táncot járt a gyertya lángja. Csontvázszerű arcán feszült a ráncos, aszott bőr. Teljesen kopasz volt, még a szemöldöke is hiányzott, csak halvány barázdák jelezték egykori helyüket. Egyetlen arcizma sem rándult, még csak nem is pislogott. A kísérteties fényben viaszbábúnak hatott. Ugyancsak csontos kezét az asztalon nyugtatta maga előtt, összekulcsolva.

– Atyám, van egy cigije? – a rekedtes hang az ágy felől hallatszott.

A pap lassan mozdult a fekvő alak felé, merev nyakkal. Nem szólt, csak az ágy felé lépett, sovány kezét a férfi forró homlokára tette.

A beteg nehézkesen fordította felé a fejét. Száraz, cserepes volt az ajka.

–  Cigije... csak egy szál – suttogta.

A pap most sem válaszolt, csak nézte a férfit.

– Atyám, tudja, az a dolog... sikerülni fog? – A hangja erősebb és élénkebb lett. 

–  Mert tudja, rohadt sok pézt fizettem érte, nagyon sokat. Mert, ha nem, akkor... – mély levegőt vett. – Visszajövök magáért a pokolból, erre mérget vehet. Nekem már úgyis mindegy. Tizenhét gyilkosság, és az erőszakokat nem is számoltam. Piszokul mindegy. És tudja mit, nem bántam meg, ha újra kezdhetném, újból megtenném! Újra megölném midet, sőt még többet is! – Kis szünetet tartott. – Ölt már, atyám? Tudja micsoda fantasztikus érzés? De azért magát mégse bántanám, nem az esetem. – Nevetése köhögésbe fulladt.

– Minden rendben lesz, fiam – mondta lágyan a pap, és megszorította a kezét.

Kint az udvaron megszólalt egy kis kolomp a bejáratnál. A szobába belépett egy másik pap, csuklyával a fején, kezében kancsó és két pohár. Szótlanul letette az asztalra és kiment.

Az öreg pap az asztalhoz lépett, töltött az egyik pohárba a bordó folyadékból, és lassú kortyokkal megitatta a beteg férfit. Az visszahanyatlott a párnára, kicsit kisimultak a vonásai.

– Mennem kell – mondta a pap. – Eljött a te időd. Most pihenni fogsz.

– Köszönöm, atyám – suttogta a gyilkos. – Köszönöm.

Szeme lassan lecsukódott, nyugodt, mély álomba merült.

A pap az ágya elé tolta a spanyolfalat. Még egy pillantást vetett az alvó alakra, felhúzta a csuklyáját, és kiment az ajtón. Végighaladt egy szűk folyosón, egy gyertyafénnyel megvilágított kis előszobán, majd kilépett az udvarra. Kint hűvös áprilisi éjszaka fogadta. A gyülekező felhők eltakarták a csillagokat. A felkerekedő nyugati szél néha megrázta az éppen virágot bontott fákat. A pap megborzongott, összébbhúzta magán a csuhát, és szapora léptekkel indult a kapu felé. Koromsötét volt, de a lába ismerte az utat. Megfogta a hideg rézkilincset, kulcs fordult a zárban, és a nehéz tölgyfakapu csikorogva kinyílt.

Az utcán két alak állt, egy magas és egy alacsony. Arcukat nem lehetett látni a sötétben. A pap a magasabbhoz fordult.

– Meghoztad? – kérdezte.

– Igen, atyám – jött a rekedt válasz.

– Megvizsgáltad?

– Igen, atyám, tökéletesen tiszta. Magam ellenőriztem.

– Jól van, ez a tied, ahogy megbeszéltük.

Vastag borítékot húzott elő a csuhája alól, és átadta a magas, arctalan alaknak. Amaz egy pillanat alatt elrejtette, majd kígyó módjára eltűnt a szemközti sikátorban. A pap kettesben maradt az alacsonyabb árnnyal.

– Kövess! – mondta röviden.

Becsukta a kaput, ráfordította a kulcsot. Sietve indult a sötétségbe burkolózott épület felé. Hallotta, ahogy mögötte apró lábak tipegnek. A résnyire nyitva hagyott bejáraton halványan derengett a gyertyafény.

A pap csak akkor fordult hátra, amikor beléptek az ajtón. Szemügyre vette a jövevényt. Szőke, sima, hosszúhajú, egészen fiatal nő állt vele szemben, szinte még gyerek. Alig ért a pap mellkasáig. Hunyorgott a gyertyafényben, ijedten forgatva körbe azúrkék szemét. Tekintete végigsiklott az előszoba berendezésén, a belső helyiségekbe vezető ajtókon és a magasba tekeredő, homályba vesző csigalépcsőn.

–  Mi a neved, gyermekem? – kérdezte a pap lágy hangon.

– Ni... Nina – bicsaklott meg a nő hangja.

–  Ne félj, Nina. Minden rendben lesz, ne aggódj.

–  Nem félek, atyám, felkészültem.

–  Akkor kövess, Nina.

Elindultak a sötét, szűk folyosón. Beléptek a kis helyiségbe, ahol a spanyolfallal eltakart ágy állt. Bezárult mögöttük az ajtó. A fiatal nő itt is körbenézett.

– Ő az? – kérdezte a spanyolfalra mutatva.

A pap bólintott.

–  Láthatom?

– Te is tudod, hogy nem! – a pap hangja egy fokkal keményebb lett. – Ülj oda – mutatott az üres ágyra.

Nina szótlanul leült, szoknyáját a combjára simította. A pap odatolta a széket, leült vele szemben. Két kezét a nő halántékára tette. Belenézett a csodálatosan tiszta, kék szemekbe, és lassú, érthetetlen szavakat suttogott. Néhány percig tartott mindössze, aztán leeresztette a kezét.

– Rendben van – mondta.

– Atyám, biztos, hogy sikerül? Tudja, csakis a kisfiam miatt csinálom, csakis miatta. Nincs munkám, és biztos jövőt kell neki adnom. Apja nincs, más rokona sem. Ha velem valami... akkor biztos jó helyre kerül? – szipogva nyeldeste a könnyeit.

– Nyugodj meg, Nina, a lehető legjobb helyre.

– Akkor jó. Tudja, most lesz ötéves, nagyon hasonlít rám, sokan mondták. A szemét biztos, hogy tőlem örökölte – mosolyodott el, ruhája újjával törölgetve a szeme sarkát. – Kezdhetjük?

– Igen. Tessék, ezt idd ki!

Lassan kortyolta a bordón csillogó italt. Amikor befejezte, átadta az üres poharat, végigdőlt az ágyon. Lecsukta a szemét, elmosolyodott, éppencsak a szája szegletében. Kisimult az arca, lélegzése egyenletessé vált.

– Kezdhetjük, atyám! – mondta csendesen.

Az ajtón fiatal pap lépett be. Ugyanolyan kopasz volt, mint öregebb társa, csakhogy az ő fején látszott a borotválás nyoma. Kezében olajos tégelyeket hozott és egy kisebb könyvet. Összenézett az idős pappal egy pillanatra, amaz bólintott. A fiatal eltűnt a spanyolfal mögött, és helyet foglalt a másik ágyban alvó férfi mellett egy széken.

Az öreg pap gyertát gyújtott egy fali gyertyatartóban. Illatos, szürke füst kanyargott, megtöltve a szobát. A pap lassan leereszkedett a székre, előrenyújtotta sovány karjait, és lassú, monoton mormolásba kezdett hol hangosabban, hol csendesebben ejtve a szavakat. Egyre gyorsult a tempó, a szavak hangos, torz énekké fajultak. A pap ujjai megfeszültek, karjaival köröket írt le a levegőbe, minden mozdulatnál hangosat kiáltott. Felemelkedett a székről, tenyerét Nina homlokára tette, és az alvó lány arcába kiabálta a szavakat. A fekvő, mozdulatlan test halványan fényleni kezdett. Nagyot lobbant a gyertya, megvilágította a pap eltorzult arcát. Most már hörgő, üvöltő hangon gajdolta dalát. Kigúvadt a szeme, szinte kiugrott az üregéből. Nagyra tátotta száját, kilátszottak sárga, hiányos fogai. Torkából hörgő és vonyító hangok törtek elő, csontos keze a mennyezet felé lendült.

A fekvő nő teste megrándult, kissé felemelkedett az ágyról, majd visszazuhant, és enyhe remegés futott végig rajta. Az ujjai rángatózni kezdtek, görcsbe fonódtak. Összeszorította az állkapcsát, fején kidagadtak az erek. Arca is görcsben vonaglott, felnyílt a szeme, pupillája kitágult. Felemelkedett az ágyról, feje hátracsuklott, haja lelógott. A testét körülvevő aura ragyogássá erősödött, vörösessé vált, lassan betöltötte az egész szobát. Kavargó fényfolyammá változott,  áthaladt a spanyolfalon a másik ágyon fekvő férfi felé. Bíbor és fekete örvények kavarogtak ebben a folyamban, vad áramlással. Egyre fényesebben cikáztak a vonalak, majd egy óriási villanással megszűntek. Nina teste tompa puffanással esett az ágyra. A pap a székre roskadt. A gyertya kialudt, koromsötétség borult a szobára.

Pár perc múlva gyufa sercent, az öreg pap meggyújtotta az asztalon álló gyertyát. Az ágyon fekvő testre nézett. Nina halott volt, ehhez nem férhetett kétség. Nyakán kidagadtak az inak és az erek, torz mosoly fagyott az arcára, orrából és szeme sarkából vér szivárgott. Feje úgy maradt hátratekeredve, természetellenes tartásban, szeme a semmibe meredt.

A pap odalépett hozzá, homlokára tette a tenyerét.

– Szegény, elkárhozott lélek – mondta csendesen.

Megpróbálta lezárni a szemét, de a merev szemhéjak felnyíltak. Sóhajtott és átment a spanyolfal mögé. A fiatal pap ott ült, és halkan mormolt az orra alatt, összekulcsolt kézzel.

– Sikerült a csere? – kérdezte az öreg.

– Tökéletesen – felelte a fiatalabb.

Megnézték az ágyon fekvő negyvenes, testes férfit. Nem lélegzett, halott volt ő is. Arca kisimult, csodálatos békesség tükröződött rajta, szinte mosolygott.

Az öreg pap lehajolt, megérintette a homlokát.

– Nyugodj békében, gyermekem – mondta, majd társához fordult. – Ezzel megvolnánk. Készülhet a következő pár.

A másik bólintott, csendesen tette be maga mögött az ajtót. Nemsokára két csuklyás segéd érkezett. Gyengéden hordágyra fektették a férfi tetemét, és kivitték egy másik terembe, hogy előkészítsék a másnapi temetésre.

Újabb alakok jöttek a szobába. Az ő arcuk is láthatatlan volt a csuklya árnyékában. Ketten zsákot hoztak, belegyömöszölték a halott, merev női testet. Egy hátsó rejtekajtón vitték ki. A többiek pillanatok alatt kicserélték az ágyhuzatokat. A pap megtörölte izzadt homlokát, ránézett a régimódi faliórára. Kopogtak az ajtón, a fiatal pap dugta be a fejét.

– Meghozták a béna öregembert, és a következő donor is megérkezett – mondta csendben.

– Megyek.

Kilépett a folyosóra, fejére húzta a csuklyát. Akkor gurították be tolószéken a töpörödött vénséget.

Kint tombolt a szél, távolból mennydörgés moraja gördült végig a tájon. A pap végigsietett a sötét udvaron, kinyitotta a kaput. Ránézett a két sötét árnyalakra. Az egyik magas volt, a másik alacsony, feltünően alacsony. Kékesfehér villám hasította ketté az eget, megvilágítva a szőke, ötévesforma kisfiú azúrkék szemét.

A komor fellegekből lehullott az első esőcsepp.